- Majd adok neked valamit – ígérte apám. – Sőt, két valamit.
- Jaj, de jó! Nyávognak?
Mivel apám meglepetésnek szánta a dolgot, nem válaszolt, viszont keresgélni kezdett a zsebében (ez kábé kizárta azt a lehetőséget, hogy kiscicákat fogok kapni). Majd a másik zsebében, majd a harmadikban.
- Hová tettem a vécélakat kulcsát? – Majd megmagyarázta: - Lecseréltem a régi rozsdás lakatot egy újra.
- És ahhoz fogok kulcsot kapni? – értettem meg.
- Igen, ha megtalálom. Talán a dzsekim zsebében… itt sincs. Jaj, istenem! Lehet, hogy a kockás nadrágomban hagytam? Az meg otthon van.
- Akkor hogy fogunk vécére menni? – aggodalmaskodott anyám.
- Mi van a lenti vécével? – kérdeztem, mert a nemrég megvásárolt alsó telken is van egy budi.
- Azt jobb, ha nem próbálod ki. De semmi vész, megoldjuk.
- Letöröd a lakatot? – kérdeztem.
- Dehogy töröm le, ez egy vadonatúj lakat!
Nem derült ki, hogy helyette milyen megoldás jár a fejében, én mindenesetre elmentem futni. Mikor visszaértem, ők éppen tízóraiztak.
- Mi a helyzet a vécével? – kérdeztem. – Sikerült kinyitni?
- Természetesen! – jelentette be apám büszkén. – Tekintsd meg!
Megtekintettem: az történt, hogy apám leszerelte az ajtót a sarokvasakról, így az ajtó most a másik oldalon, de nyílt. Mondjuk bezárni nem lehetett, de ez azért túlélhető. Indulás előtt viszont apám visszaszerelte a sarokvasakat, nehogy kóbor vaddisznók vegyék használatba a budit távollétünkben.
Miután megérkeztünk hozzájuk és leültünk ebédelni,apám a szalvétámra tett egy kis kulcsot.
- Ez az új vécékulcs.
Ebéd közben persze nem álltam fel, hogy rátegyem a kulcskarikára. Valamivel később, mikor már átöltöztem és összepakoltam, jutott eszembe a kulcs és kimentem a konyhába. A szüleim szokás szerint az ebéd utáni kávé keretében mindent szétpakoltak az asztalon; a szalvétának és a rajta levő kulcsnak nyomát sem találtam. Mindenesetre nem vártam meg, míg előkerül. Csak megtalálják addig, míg legközelebb a telken tervezek vécére menni.
2018. július 1., vasárnap
2018. június 23., szombat
Reggeli kávé
Tudtuk, hogy másnap reggelre kell vennünk reggelit, így ilyen szemmel néztük végig a TESCO polcait. Én elég hamar ráakadtam egy jónak tűnő gyümölcslére, de a biztonság kedvéért kávé is kellett volna. A hűtőben Starbucks kész kávék üldögéltek pohárban, és örömmel fedeztem fel köztük a laktózmentes cappuccinót. Csakhogy azt hűtve kellett tárolni, mi pedig még igen messze voltunk a szállástól és abban sem lehettünk biztosak, hogy lesz ott hűtőszekrény. Így végül egy laktózos, de hűtés nélkül is elálló változatot választottam, Tomi viszont bevállalta a Starbucks cuccot.
A reggeli kávé hiánya másoknak is fejtörést okozott. Szerencsére kiderült, hogy a mi apartmanunk konyhájában van főzőlap, így Gyuri beígérte, hogy reggel átjön hozzánk kávét főzni (felajánlottam neki a magamnak vásárolt jegeskávét, de cukortartalma miatt nem kért belőle), Jules pedig bejelentkezett, hogy abból ő is kérne. Ezt és az egyéb logisztikai dolgokat letudván felmentem az apartmanba, betettem a hűtőbe az innivalóimat és lefeküdtem aludni.
Reggel az első kávéivó személy Tomi volt, aki Starbucksos kávéjával csatlakozott hozzám és a gyümölcslémhez a reggelizőasztalnál.
Nem romlott meg a kávéd? – kérdeztem.
Nem, teljesen jó.
Mondjuk éjszakára betehetted volna a hűtőbe.
Ja, van hűtő?
Nem sokkal később megérkezett Gyuri egy régi típusú kotyogós kávéfőzővel. Erről Tominak eszébe jutott, hogy kiönthette volna a kávéját lábosba megmelegíteni, de miután eddigre megitta, igazából mindegy volt. A hagyományos kávéfőzést viszont nehezítette, hogy a főzőlapokat sokkal nagyobb edényekre tervezték, a kávéfőző tehát a szállal körbevéve középen üldögélt volna, minden hőhatástól távol. Gyuri végül egy lábos vízbe tette bele a kávéfőzőt. Így persze lassabb lett a folyamat, de Jules csodálatos érzékkel pont akkor jelent meg az apartmanunkban, amikor a kávé elkészült.
Másnapra már megszoktam, hogy mindenki hozzánk jön kávét főzni és inni (reggelit ugyan már kaptunk, de rendes magyarok ugyebár nem bíznak a mások által készített kávéban). Így amikor a Copfossal az erkélyen keresztül beszélgettünk (ő lent a parkolóban, én kint az erkélyen), egy idő után felinvitáltam hozzánk, hátha úgy nem ébresztjük fel Dolny Smokovec teljes lakosságát.
De nem fogok zavarni?
Viccelsz? Ez az apartman már így is kész átjáróház.
Vasárnap reggel a buszra várva beugrottam egy közértbe, és örömmel fedeztem fel itt is a laktózmentes Starbucks terméket. Vettem egyet abból a megfontolásból, hogy ha Tomié nem romlott meg egy fél nap és egy meleg szobában töltött éjszaka alatt, az enyém is kibír egy nappalt a kocsi csomagtartójában. Este aztán betettem a hűtőbe. Másnap reggel futás után szükségem volt egy kis kávéra, mielőtt lezuhanyozom, elővettem tehát és megállapítottam, hogy egy igen rövid szívószálat is mellékeltek hozzá. Alapvetően nem pártolom a szívószálakat, de ha már adták, beleszúrtam; kb. a pohár közepéig ért le, úgyhogy nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan fogom a pohár alján levő kávét meginni. Mint utóbb kiderült, ezzel a problémával nem kellett vesződnöm. Miután ugyanis beleittam és elmentem zuhanyozni, visszatérve a szívószálnak hűlt helyét találtam – becsúszott a lyukon a kávéba. Jobb híján elővettem egy poharat a szekrényből és abba öntöttem ki a kávét, a közben előkerülő szívószálat ügyesen elkapva.
A reggeli kávé hiánya másoknak is fejtörést okozott. Szerencsére kiderült, hogy a mi apartmanunk konyhájában van főzőlap, így Gyuri beígérte, hogy reggel átjön hozzánk kávét főzni (felajánlottam neki a magamnak vásárolt jegeskávét, de cukortartalma miatt nem kért belőle), Jules pedig bejelentkezett, hogy abból ő is kérne. Ezt és az egyéb logisztikai dolgokat letudván felmentem az apartmanba, betettem a hűtőbe az innivalóimat és lefeküdtem aludni.
Reggel az első kávéivó személy Tomi volt, aki Starbucksos kávéjával csatlakozott hozzám és a gyümölcslémhez a reggelizőasztalnál.
Nem romlott meg a kávéd? – kérdeztem.
Nem, teljesen jó.
Mondjuk éjszakára betehetted volna a hűtőbe.
Ja, van hűtő?
Nem sokkal később megérkezett Gyuri egy régi típusú kotyogós kávéfőzővel. Erről Tominak eszébe jutott, hogy kiönthette volna a kávéját lábosba megmelegíteni, de miután eddigre megitta, igazából mindegy volt. A hagyományos kávéfőzést viszont nehezítette, hogy a főzőlapokat sokkal nagyobb edényekre tervezték, a kávéfőző tehát a szállal körbevéve középen üldögélt volna, minden hőhatástól távol. Gyuri végül egy lábos vízbe tette bele a kávéfőzőt. Így persze lassabb lett a folyamat, de Jules csodálatos érzékkel pont akkor jelent meg az apartmanunkban, amikor a kávé elkészült.
Másnapra már megszoktam, hogy mindenki hozzánk jön kávét főzni és inni (reggelit ugyan már kaptunk, de rendes magyarok ugyebár nem bíznak a mások által készített kávéban). Így amikor a Copfossal az erkélyen keresztül beszélgettünk (ő lent a parkolóban, én kint az erkélyen), egy idő után felinvitáltam hozzánk, hátha úgy nem ébresztjük fel Dolny Smokovec teljes lakosságát.
De nem fogok zavarni?
Viccelsz? Ez az apartman már így is kész átjáróház.
Vasárnap reggel a buszra várva beugrottam egy közértbe, és örömmel fedeztem fel itt is a laktózmentes Starbucks terméket. Vettem egyet abból a megfontolásból, hogy ha Tomié nem romlott meg egy fél nap és egy meleg szobában töltött éjszaka alatt, az enyém is kibír egy nappalt a kocsi csomagtartójában. Este aztán betettem a hűtőbe. Másnap reggel futás után szükségem volt egy kis kávéra, mielőtt lezuhanyozom, elővettem tehát és megállapítottam, hogy egy igen rövid szívószálat is mellékeltek hozzá. Alapvetően nem pártolom a szívószálakat, de ha már adták, beleszúrtam; kb. a pohár közepéig ért le, úgyhogy nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan fogom a pohár alján levő kávét meginni. Mint utóbb kiderült, ezzel a problémával nem kellett vesződnöm. Miután ugyanis beleittam és elmentem zuhanyozni, visszatérve a szívószálnak hűlt helyét találtam – becsúszott a lyukon a kávéba. Jobb híján elővettem egy poharat a szekrényből és abba öntöttem ki a kávét, a közben előkerülő szívószálat ügyesen elkapva.
2018. június 19., kedd
A savanyúkáposzta, a vészmadár és az őrülten vezető autóstoppos, valamint medvék minden mennyiségben
Már induláskor észrevettem, hogy Richard vászonszatyrainak egyike nedves. Figyelmeztettem, mire kutatni kezdett, mi okozhatta ezt. A gyanú a savanyúkáposztára terelődött, aminek ellenőrizte a dobozát, megállapította, hogy nem zár teljesen, majd ennek ellenére betette a csomagtartóba. Nem kellett volna: az első megállónál kiderült, hogy a doboz tovább eresztett, és a káposztalé a csomagtartó kárpitjába is beleitta magát.
- Pedig a káposztalevet meg akartam inni! – szomorkodott Richard. Gergőt mint az autó tulajdonosát egészen más zavarta a történetben:
- Most az egész csomagtartó savanyú káposzta-szagú lesz. Utálom a savanyú káposztát. Egyébként is, ki az, aki pont Szlovákiába visz savanyú káposztát??
Hamar kiderült, hogy ez nem Gergő napja. Egyrészt a donovaly étteremben, ahol megálltunk vacsorázni, a helybeli cigányzenészek műsorát is kénytelenek voltunk végighallgatni, a szálláson a túraterv kihirdetésekor pedig Tóni vészmadárkodásával kellett szembenéznie.
- Holnap 7-kor indulunk, hogy elérjük a 7.30-as siklót Ótátrafüreden…
- 7 órakor nem elég indulni – vitatkozott Tóni. – Kilométeres sorok állnak majd a pénztárnál, és előtte még a parkolást is ki kell fizetni, ami hosszú és bonyolult. Egyébként is, én nem fogok autóval menni. 2 kilométer Ótátrafüred! Felgyalogolok vagy felmegyek a villamossal.
- A villamossal ugyanakkor érsz oda – mutatott rá Gergő.
- Nem baj, én akkor se megyek kocsival.
Tóni persze csak addig nem akart kocsival menni, amíg neki kellett volna vezetnie; amint valaki felajánlotta, hogy elviszi őket, rögtön letett a villamosozásról. Azt viszont továbbra is állította, hogy a 7 órás indulás egyrészt nem fog megvalósulni, mert úgyis lesz, aki nem készül el időben, másrészt a kilométeres sorok miatt amíg mindenki jegyet vesz, elmegy előttünk a sikló. Gergő azonban tartotta magát a túratervhez.
Másnap Tóni jóslatával ellentétben majdnem minden autó elindult 7-kor; csak Ferit láttuk, amint valamiért még visszamegy a házba. A lenti parkolóban alig voltak; leparkoltunk és vártuk Feriéket, de csak nem jöttek. 10 perc várakozás után elindultunk fölfelé, hogy legalább a jegyünk meglegyen. Ott kiderült, hogy Feriék a fönti parkolóban már várnak minket; ennek a parkolónak a létezéséről Tóni nem is tudott. A pénztárnál senki nem állt rajtunk és két csávókán kívül, akik jégcsákányukat éles felével fölfelé kötötték fel a hátizsákjukra, így mindenki tisztes távolságot tartott tőlük. Az időnkbe belefért, Feriék ugyanis még látták elmenni a fél 8-as siklót.
Tóni odalépett Gergőhöz:
- Bocsánatot kérek a tegnapi vészmadárkodásért. Belátom, tévedtem.
- Hát mondjuk tény, hogy nem értük el a siklót – jegyezte meg Gergő. Tóni összefoglalta a helyzetet:
- Semmiben nem volt igazam, de a siklót nem értük el… Többet nem vészmadárkodom. Máskor nem szoktam ennyire összevissza beszélni, csak ha iszom, de olyankor okos vagyok.
- Hogy én mióta várok rá, hogy a Tóni okos legyen! – jegyeztem meg. – Nem tudtam, hogy ez a módszer…
Nemcsak a sikló lekésésének volt köszönhető, hogy a tervezettnél több órával később értünk le Nova Lesnára. A villamos éppen elment, a következő 50 perc múlva volt esedékes, ezért azok, akik még nem vacsoráztak, éttermet kerestek. Nova Lesna elég kísértetvárosnak tűnt, még a googlemaps is csak egyetlen éttermet talált egy szállodában. Ott a pincér közölte, hogy aznap grillezés van, úgyhogy egy órán belül nincs kaja. A többség rezignáltan beült vacsorázni, páran azonban úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, mert akkor is egy órával előbb visszaérünk, mint a többiek. Sőt talán hamarabb is, mert Balázs kiállt stoppolni, hogy visszajusson az autójához és visszajöjjön értünk. A biztonság kedvéért Zsolt azért megnézte a villamosmegállót, és azzal tért vissza, hogy jegypénztár nincs, viszont szlovákul ki van írva, hogy kell jegyet venni. Richard, aki rádiójátékokból és giccses popszámokból már egy ideje tanul szlovákul, elolvasta és kiderítette, hogy sms-ben kell jegyet venni. Ezt ki akarta próbálni, ezért úgy döntött, mindenképpen villamossal megy; ez azért is hasznos volt, mert öten nem fértünk volna be Balázs mellé, aki időközben kapott stoppot és elhúzott Ótátrafüred irányába. Ezután viszont aggasztóan sokáig nem tért vissza, pedig az út alig pár percbe telt volna. Már felkészültünk lélekben, hogy megvárjuk a villamost, amikor végre megjelent Balázs és elmesélte, mi történt.
- Egy fiatal lengyel pár vett föl, nagyon jó fejek voltak. Kitettek Ótátrafüreden és továbbmentek, én meg akkor vettem észre, hogy a túrabotjaim a kocsijukban maradtak. Szerencsére mondták, hogy Poprád felé mennek. Bepattantam a kocsiba, imádkoztam, hogy ne jöjjön rendőr, és 160-nal száguldottam a poprádi úton, közben megelőztem néhány kocsit. Szerencsére utolértem őket, rájuk villogtam és megálltak.
Végül sikerült Richardék előtt hazaérnünk, viszont ők olcsón megúszták, mivel a külföldi telefonról küldött sms-t a rendszer nem fogadta el, kalauzzal viszont nem találkoztak.
A másnapi túra Javorina közelében indult. Először egy szimpatikus patakvölgyön túráztunk végig, ahol az egyik híd előtt a következő feliratra lettünk figyelmesek:
„A híd után Ön egy fából faragott medvét fog látni.”
Nyilván el akarták kerülni, hogy a szobrot valamelyik turista igazinak nézze és bepánikoljon. Csak annyi volt a probléma, hogy a híd túloldalán nem egy, hanem két (amúgy nem túl élethű) medveszobor várt minket. Ha tehát valaki egy darab famedvére számít, még mindig előfordulhat, hogy a másodikat élőnek hiszi.
Pár óra múlva leereszkedtünk a Zöld-tavi turistaházhoz. Mivel eléggé szétszakadt a csapat, nem volt könnyű megállapítani, hogy hiányzik-e valaki, de Balázsnak feltűnt, hogy sehol sem találja a Copfost.
- Én az előbb láttam – bizonygatta Roland. Egy telefonhívásból viszont kiderült, hogy a Copfos eltévedt; Tóniéktól kért útbaigazítást egy kereszteződésnél, akik meg is mondták, hogy forduljon jobbra, csak azt nem, hogy utána ki kell térni a piroson. Így a Copfos telefonos távnavigációval folytatta az utat, és – mint utóbb kiderült – parázott, hogy megeszik a medvék, Balázs meg megfenyegette Tóniékat, hogy nekik kell majd lehozniuk, ha elvész. Azért bízhatott párja tájékozódási képességeiben, mert nem sürgette az indulást. Gergő döntött úgy négy óra körül, hogy szedjük össze magunkat, ezért bementem az étterembe szólni azoknak, akik ott ültek le. Roland az egyik padon feküdt és aludt. Finoman keltegetni kezdtem, mire félálomban megszólalt:
- De én tényleg láttam a Copfost!
Már a túra utolsó szakaszán jártunk, amikor Tominak eszébe jutott, hogy felhívja az anyukáját.
- Nem, anyu, minden rendben. Teljesen biztonságos a hely, nem esett semmi bajom.
- A medvetámadást is mondd el – szóltam közbe, remélve, hogy behallatszik a telefonba. Tóni vette a lapot.
- Igen, meséld el, hogy megharapott a medve!
Tomi anyukája nem hallotta a poénjainkat, de Tomi tolmácsolta őket a telefonba, majd nekünk a választ:
- Anyu üzeni, hogy csak kerüljetek a kezei közé!
- Pedig a káposztalevet meg akartam inni! – szomorkodott Richard. Gergőt mint az autó tulajdonosát egészen más zavarta a történetben:
- Most az egész csomagtartó savanyú káposzta-szagú lesz. Utálom a savanyú káposztát. Egyébként is, ki az, aki pont Szlovákiába visz savanyú káposztát??
Hamar kiderült, hogy ez nem Gergő napja. Egyrészt a donovaly étteremben, ahol megálltunk vacsorázni, a helybeli cigányzenészek műsorát is kénytelenek voltunk végighallgatni, a szálláson a túraterv kihirdetésekor pedig Tóni vészmadárkodásával kellett szembenéznie.
- Holnap 7-kor indulunk, hogy elérjük a 7.30-as siklót Ótátrafüreden…
- 7 órakor nem elég indulni – vitatkozott Tóni. – Kilométeres sorok állnak majd a pénztárnál, és előtte még a parkolást is ki kell fizetni, ami hosszú és bonyolult. Egyébként is, én nem fogok autóval menni. 2 kilométer Ótátrafüred! Felgyalogolok vagy felmegyek a villamossal.
- A villamossal ugyanakkor érsz oda – mutatott rá Gergő.
- Nem baj, én akkor se megyek kocsival.
Tóni persze csak addig nem akart kocsival menni, amíg neki kellett volna vezetnie; amint valaki felajánlotta, hogy elviszi őket, rögtön letett a villamosozásról. Azt viszont továbbra is állította, hogy a 7 órás indulás egyrészt nem fog megvalósulni, mert úgyis lesz, aki nem készül el időben, másrészt a kilométeres sorok miatt amíg mindenki jegyet vesz, elmegy előttünk a sikló. Gergő azonban tartotta magát a túratervhez.
Másnap Tóni jóslatával ellentétben majdnem minden autó elindult 7-kor; csak Ferit láttuk, amint valamiért még visszamegy a házba. A lenti parkolóban alig voltak; leparkoltunk és vártuk Feriéket, de csak nem jöttek. 10 perc várakozás után elindultunk fölfelé, hogy legalább a jegyünk meglegyen. Ott kiderült, hogy Feriék a fönti parkolóban már várnak minket; ennek a parkolónak a létezéséről Tóni nem is tudott. A pénztárnál senki nem állt rajtunk és két csávókán kívül, akik jégcsákányukat éles felével fölfelé kötötték fel a hátizsákjukra, így mindenki tisztes távolságot tartott tőlük. Az időnkbe belefért, Feriék ugyanis még látták elmenni a fél 8-as siklót.
Tóni odalépett Gergőhöz:
- Bocsánatot kérek a tegnapi vészmadárkodásért. Belátom, tévedtem.
- Hát mondjuk tény, hogy nem értük el a siklót – jegyezte meg Gergő. Tóni összefoglalta a helyzetet:
- Semmiben nem volt igazam, de a siklót nem értük el… Többet nem vészmadárkodom. Máskor nem szoktam ennyire összevissza beszélni, csak ha iszom, de olyankor okos vagyok.
- Hogy én mióta várok rá, hogy a Tóni okos legyen! – jegyeztem meg. – Nem tudtam, hogy ez a módszer…
Nemcsak a sikló lekésésének volt köszönhető, hogy a tervezettnél több órával később értünk le Nova Lesnára. A villamos éppen elment, a következő 50 perc múlva volt esedékes, ezért azok, akik még nem vacsoráztak, éttermet kerestek. Nova Lesna elég kísértetvárosnak tűnt, még a googlemaps is csak egyetlen éttermet talált egy szállodában. Ott a pincér közölte, hogy aznap grillezés van, úgyhogy egy órán belül nincs kaja. A többség rezignáltan beült vacsorázni, páran azonban úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, mert akkor is egy órával előbb visszaérünk, mint a többiek. Sőt talán hamarabb is, mert Balázs kiállt stoppolni, hogy visszajusson az autójához és visszajöjjön értünk. A biztonság kedvéért Zsolt azért megnézte a villamosmegállót, és azzal tért vissza, hogy jegypénztár nincs, viszont szlovákul ki van írva, hogy kell jegyet venni. Richard, aki rádiójátékokból és giccses popszámokból már egy ideje tanul szlovákul, elolvasta és kiderítette, hogy sms-ben kell jegyet venni. Ezt ki akarta próbálni, ezért úgy döntött, mindenképpen villamossal megy; ez azért is hasznos volt, mert öten nem fértünk volna be Balázs mellé, aki időközben kapott stoppot és elhúzott Ótátrafüred irányába. Ezután viszont aggasztóan sokáig nem tért vissza, pedig az út alig pár percbe telt volna. Már felkészültünk lélekben, hogy megvárjuk a villamost, amikor végre megjelent Balázs és elmesélte, mi történt.
- Egy fiatal lengyel pár vett föl, nagyon jó fejek voltak. Kitettek Ótátrafüreden és továbbmentek, én meg akkor vettem észre, hogy a túrabotjaim a kocsijukban maradtak. Szerencsére mondták, hogy Poprád felé mennek. Bepattantam a kocsiba, imádkoztam, hogy ne jöjjön rendőr, és 160-nal száguldottam a poprádi úton, közben megelőztem néhány kocsit. Szerencsére utolértem őket, rájuk villogtam és megálltak.
Végül sikerült Richardék előtt hazaérnünk, viszont ők olcsón megúszták, mivel a külföldi telefonról küldött sms-t a rendszer nem fogadta el, kalauzzal viszont nem találkoztak.
A másnapi túra Javorina közelében indult. Először egy szimpatikus patakvölgyön túráztunk végig, ahol az egyik híd előtt a következő feliratra lettünk figyelmesek:
„A híd után Ön egy fából faragott medvét fog látni.”
Nyilván el akarták kerülni, hogy a szobrot valamelyik turista igazinak nézze és bepánikoljon. Csak annyi volt a probléma, hogy a híd túloldalán nem egy, hanem két (amúgy nem túl élethű) medveszobor várt minket. Ha tehát valaki egy darab famedvére számít, még mindig előfordulhat, hogy a másodikat élőnek hiszi.
Pár óra múlva leereszkedtünk a Zöld-tavi turistaházhoz. Mivel eléggé szétszakadt a csapat, nem volt könnyű megállapítani, hogy hiányzik-e valaki, de Balázsnak feltűnt, hogy sehol sem találja a Copfost.
- Én az előbb láttam – bizonygatta Roland. Egy telefonhívásból viszont kiderült, hogy a Copfos eltévedt; Tóniéktól kért útbaigazítást egy kereszteződésnél, akik meg is mondták, hogy forduljon jobbra, csak azt nem, hogy utána ki kell térni a piroson. Így a Copfos telefonos távnavigációval folytatta az utat, és – mint utóbb kiderült – parázott, hogy megeszik a medvék, Balázs meg megfenyegette Tóniékat, hogy nekik kell majd lehozniuk, ha elvész. Azért bízhatott párja tájékozódási képességeiben, mert nem sürgette az indulást. Gergő döntött úgy négy óra körül, hogy szedjük össze magunkat, ezért bementem az étterembe szólni azoknak, akik ott ültek le. Roland az egyik padon feküdt és aludt. Finoman keltegetni kezdtem, mire félálomban megszólalt:
- De én tényleg láttam a Copfost!
Már a túra utolsó szakaszán jártunk, amikor Tominak eszébe jutott, hogy felhívja az anyukáját.
- Nem, anyu, minden rendben. Teljesen biztonságos a hely, nem esett semmi bajom.
- A medvetámadást is mondd el – szóltam közbe, remélve, hogy behallatszik a telefonba. Tóni vette a lapot.
- Igen, meséld el, hogy megharapott a medve!
Tomi anyukája nem hallotta a poénjainkat, de Tomi tolmácsolta őket a telefonba, majd nekünk a választ:
- Anyu üzeni, hogy csak kerüljetek a kezei közé!
Azt a mennydörgős Drégelyvár
Ragyogó napsütésben indultunk, Rétságon az átszállási időben még fagyiztunk is. Azután jöttek a felhők, és mire beértünk Hontra, már zuhogott az eső. Csoportunk néhány tagja ennek ellenére úgy döntött, hogy az eredeti terv szerint a Honti-szakadékban teszi meg az első szakaszt, majd kimászik a meredek hegyoldalon. Mi többiek a turistaúton maradtunk, ahol egyelőre még kezelhető mennyiségű volt a sár - legalábbis nekem, de megálláskor meglepve állapítottam meg, hogy Anita nadrágján oldalt barna csík húzódik.
- Pedig hogy sajnáltam azokat, akik odalent a sárban csúszkálnak! - jegyezte meg Anita önkritikusan. Csaba, akinek lánya és annak kutyája is csatlakozott a túrához, a kutyust a kezében hozta. Mikor elismerésünket fejeztük ki, megvonta a vállát:
- Mi mindent meg nem tesz az ember az unokájáért...
Többen úgy gondoltuk, hogy akik a sárban csúszkálnak, nem fogják megkockáztatni a meredek sziklafalon való felmászást, inkább visszafordulnak. Misi, aki a buszon ugyan még mindenáron hegyoldalban akart csúszkálni, végül mégis velünk tartott, erősködött, hogy biztosan feljönnek. Felmerült, hogy hívjuk fel őket, de senkinek sem akarózott eláztatnia a telefonját. Végül ismét csak szlovák túratársunkra számíthattunk.
- Mindjárt feljönnek - foglalta össze Feri a hívás végén. - Csak azt mondta, most éppen küzdenek a sárral, ne hívogassam ilyen marhaságokkal.
Gazsiék valóban feljutottak (bár az örömteli pillanatról én pont lemaradtam), és elég elcsigázottnak tűntek. Ennek láttán Misi lelkendezni kezdett:
- De jó, hogy magamra hallgattam!
Továbbindultunk zuhogó eső, mennydörgés és csalánerdő közepette.
- De legalább nem kell félnünk a villámlástól - állapította meg Misi. - Hiszen csalánba nem üt a mennykő.
Nimka elgondolkozott.
- Na de ha én ott vagyok a csalán közepén és jön a villám, akkor a csalánba ugye nem fog belecsapni, tehát helyette belém fog!
3 óra körül állt el az eső. Tomi örömmel le is vette az esőkabátját és átvette a száraz pólóját, bár megállapította, hogy ez fölösleges művelet, mert úgyis vizes lesz ez is. A kabátot viszont otthagyta a fára akasztva, a többiek hozták utána. Mentünk előre a gerincen és egyre közelebb sejtettük Drégely várát.
- Ott baloldalt mintha hangokat hallottam volna - jegyezte meg Tomi.
- Én is szoktam hangokat hallani, de mindig azt mondják, hogy normális vagyok - nyugtattam meg. Gazsi belekarolt Anitába és magával húzta az út bal szélére.
- Képzeld, az volt...- kezdte, majd meglepett arcunkat látva magyarázatot adott: - Csak meg akartam nyugtatni Tomit, hogy nem őrült meg, tényleg hallott hangokat balról.
A várban elbúcsúztunk Feritől, ő ugyanis alternatív útvonalat talált ki magának: rájött, hogy ha észak fele megy le a várból, egy busszal ki tud menni a határig és onnét már a szlovák oldalon haza. Ehhez képest Nagyoroszi vasútállomásra kiérve meglepetten olvastuk tőle az sms-t:
"Mégsem tudok nélkületek élni. Itt vagyok a vonaton, foglaltam 8 helyet a második kocsiban."
- Ennyire tele van a vonat, hogy helyet kell foglalni?-hüledezett Gazsi, Misi pedig elkezdte számolni, hogy nyolcnál többen vagyunk. De persze jutott mindenkinek ülőhely a vonaton. Ott kiderült az is, hogy került oda Feri: abba nem gondolt bele, hogy a buszmegálló a vonatnál jóval kijjebb, az országúton van. Leérve szembesült vele, hogy már nem érné el a buszt, ezért inkább visszajött velünk Vácig. Ezzel feladta a leckét a vonatkalauznak, az ugyanis még sosem adott ki nemzetközi jegyet a kispiroson, és telefonos segítséget kellett kérnie ahhoz, hogy is megy ez. Ezek után Nimka 90%-os jegye okozott fejtörést neki, azt ugyanis netkapcsolat nélkül nem tudta kiadni, viszont elment a mobilnete. Ezen annyira elgondolkodott, hogy nemcsak Nimkának, hanem az utána következő embereknek sem adott ki jegyet. Gazsi már aggódott, hogy a zónázón bajunk lesz abból, hogy nincs jegyünk, de két megállóval Vác előtt a kalauz észbekapott és gyorsan kiadta a maradék jegyeket.
Csaba Vác előtt egy megállóval szállt le. Előtte odaintette Gazsit:
- Rád bízom a lányomat, vigyázz rá.
- Ne haragudj, de nem tudom megígérni - felelte Gazsi és Ferire mutatott. - Látod, milyen nagy a szerelem, ha képes volt visszajönni miatta Vácig...
Feri, aki éppen a túrakutyát babusgatta, nevetve felnézett. Valaki meg is jegyezte:
- Kérdés, hogy a lány vagy a kutya miatt maradt velünk?
- Pedig hogy sajnáltam azokat, akik odalent a sárban csúszkálnak! - jegyezte meg Anita önkritikusan. Csaba, akinek lánya és annak kutyája is csatlakozott a túrához, a kutyust a kezében hozta. Mikor elismerésünket fejeztük ki, megvonta a vállát:
- Mi mindent meg nem tesz az ember az unokájáért...
Többen úgy gondoltuk, hogy akik a sárban csúszkálnak, nem fogják megkockáztatni a meredek sziklafalon való felmászást, inkább visszafordulnak. Misi, aki a buszon ugyan még mindenáron hegyoldalban akart csúszkálni, végül mégis velünk tartott, erősködött, hogy biztosan feljönnek. Felmerült, hogy hívjuk fel őket, de senkinek sem akarózott eláztatnia a telefonját. Végül ismét csak szlovák túratársunkra számíthattunk.
- Mindjárt feljönnek - foglalta össze Feri a hívás végén. - Csak azt mondta, most éppen küzdenek a sárral, ne hívogassam ilyen marhaságokkal.
Gazsiék valóban feljutottak (bár az örömteli pillanatról én pont lemaradtam), és elég elcsigázottnak tűntek. Ennek láttán Misi lelkendezni kezdett:
- De jó, hogy magamra hallgattam!
Továbbindultunk zuhogó eső, mennydörgés és csalánerdő közepette.
- De legalább nem kell félnünk a villámlástól - állapította meg Misi. - Hiszen csalánba nem üt a mennykő.
Nimka elgondolkozott.
- Na de ha én ott vagyok a csalán közepén és jön a villám, akkor a csalánba ugye nem fog belecsapni, tehát helyette belém fog!
3 óra körül állt el az eső. Tomi örömmel le is vette az esőkabátját és átvette a száraz pólóját, bár megállapította, hogy ez fölösleges művelet, mert úgyis vizes lesz ez is. A kabátot viszont otthagyta a fára akasztva, a többiek hozták utána. Mentünk előre a gerincen és egyre közelebb sejtettük Drégely várát.
- Ott baloldalt mintha hangokat hallottam volna - jegyezte meg Tomi.
- Én is szoktam hangokat hallani, de mindig azt mondják, hogy normális vagyok - nyugtattam meg. Gazsi belekarolt Anitába és magával húzta az út bal szélére.
- Képzeld, az volt...- kezdte, majd meglepett arcunkat látva magyarázatot adott: - Csak meg akartam nyugtatni Tomit, hogy nem őrült meg, tényleg hallott hangokat balról.
A várban elbúcsúztunk Feritől, ő ugyanis alternatív útvonalat talált ki magának: rájött, hogy ha észak fele megy le a várból, egy busszal ki tud menni a határig és onnét már a szlovák oldalon haza. Ehhez képest Nagyoroszi vasútállomásra kiérve meglepetten olvastuk tőle az sms-t:
"Mégsem tudok nélkületek élni. Itt vagyok a vonaton, foglaltam 8 helyet a második kocsiban."
- Ennyire tele van a vonat, hogy helyet kell foglalni?-hüledezett Gazsi, Misi pedig elkezdte számolni, hogy nyolcnál többen vagyunk. De persze jutott mindenkinek ülőhely a vonaton. Ott kiderült az is, hogy került oda Feri: abba nem gondolt bele, hogy a buszmegálló a vonatnál jóval kijjebb, az országúton van. Leérve szembesült vele, hogy már nem érné el a buszt, ezért inkább visszajött velünk Vácig. Ezzel feladta a leckét a vonatkalauznak, az ugyanis még sosem adott ki nemzetközi jegyet a kispiroson, és telefonos segítséget kellett kérnie ahhoz, hogy is megy ez. Ezek után Nimka 90%-os jegye okozott fejtörést neki, azt ugyanis netkapcsolat nélkül nem tudta kiadni, viszont elment a mobilnete. Ezen annyira elgondolkodott, hogy nemcsak Nimkának, hanem az utána következő embereknek sem adott ki jegyet. Gazsi már aggódott, hogy a zónázón bajunk lesz abból, hogy nincs jegyünk, de két megállóval Vác előtt a kalauz észbekapott és gyorsan kiadta a maradék jegyeket.
Csaba Vác előtt egy megállóval szállt le. Előtte odaintette Gazsit:
- Rád bízom a lányomat, vigyázz rá.
- Ne haragudj, de nem tudom megígérni - felelte Gazsi és Ferire mutatott. - Látod, milyen nagy a szerelem, ha képes volt visszajönni miatta Vácig...
Feri, aki éppen a túrakutyát babusgatta, nevetve felnézett. Valaki meg is jegyezte:
- Kérdés, hogy a lány vagy a kutya miatt maradt velünk?
2018. május 23., szerda
Észrevétlen művelet
Amikor felálltam az asztaltól és elindultam, beleakadtam egy zsinórba. Mint kiderült, ez a zsinór Kristóf (az ember, nem a macska) számítógépét kötötte össze a konnektorral, amíg én a beakadással ki nem rántottam a helyéről.
- Bocsánat, nem vettem észre, hogy bedugtál valamit - szabadkoztam. Kristóf rám bámult.
- Remélem, ez az utolsó eset, hogy ezt a mondatot hallom egy nő szájából.
- Bocsánat, nem vettem észre, hogy bedugtál valamit - szabadkoztam. Kristóf rám bámult.
- Remélem, ez az utolsó eset, hogy ezt a mondatot hallom egy nő szájából.
2018. május 12., szombat
Jó a szlovák a háznál
Szlovák túratársunk, Feri, sok vidám pillanatot szerzett nekünk. Természetesen azt a napot élvezte a legjobban, amikor eltúráztunk a zöld határra. Már odaérkezés előtt, a Bodó-réten örömmel fedezte fel a távolban Kassa lakótelepeit.
- Azért a főteret leszámítva elég ronda hely ez a Kassa – jegyezte meg egy túratárs, mire Feri szemrehányóan nézett rá.
A zöld határon kreatív módon zöld jelzést futtatnak végig. Ez pontosan a határt követi, tehát vannak benne durva emelkedők és olykor elburjánzott bozótosok is, amelyek a turistautat is rendesen benőtték. Ugrattam is Ferit, hogy mennyire nem tartják karban a turistaútjaikat.
- Ez magyar turistaút – vágott vissza teljes joggal. Az út ugyanakkor át-átkanyargott szlovák területre, hol jobbról, hol balról kerülve meg a kilométerköveket. Amikor a szlovák oldalra kerültünk, aggódni kezdtem, hogy ott vannak medvék, de Feri megnyugtatott, hogy átjönnek a magyar oldalra is. Talán ők döntötték ki azt a kilométerkövet is, amely a földön feküdt, bár Ferinek erre más volt az elmélete:
- Ezek biztos az irredenták voltak.
Úticélunk, a Kis-Milic nem egyszerű eset. Egyrészt a környék tele van Milic nevű hegyekkel („Ez milyen Milic?” – kérdezte egyikükre mutatva egy túratárs, mire Gazsi rávágta: „Ez semmilyen Milic”, aztán kiderült, hogy mégis valamilyen Milic). Másrészt a magyar oldalon található Kis-Milic mellett van egy szlovák Maly Milic is, ahova a Milic-nyeregből vezet turistaút; Mariann erre indult el, és kissé ledöbbent, mikor odaérve kizárólag Szlovákia felé vezető turistautakat talált. Ráadásul a Kis-Milicen nem olyan régóta van kilátó, tehát a nagyobb jelzések elkerülik és nem olyan könnyű odajutni, sem onnan vissza az országos kékre. Nem csoda hát, hogy a kilátó tövében egy eltévedt házaspár lépett hozzánk, akik a Nagy-Milicre vezető utat keresték. Hamar kiderült azonban, hogy magyarul nem tudnak. Isteni szerencse, hogy itt van velünk Feri, gondoltuk, és lehívtuk a kilátóból.
- Feri, magyarázd el nekik, hogy menjenek a Nagy-Milicre.
- Közel van, alig 10 perc – kezdett bele Feri – magyarul; szemlátomást nem merült föl benne, hogy oka lehet, ha őt kértük fel a magyarázatra. A másik (magyar) Feri elmagyarázta neki, hogy ezek szlovákok.
- Slovensky? – kérdezte Feri a biztonság kedvéért.
- Ne, cesky – felelték ők, de persze megkapták a magyarázatot, ezúttal már szlovákul.
- Azért a főteret leszámítva elég ronda hely ez a Kassa – jegyezte meg egy túratárs, mire Feri szemrehányóan nézett rá.
A zöld határon kreatív módon zöld jelzést futtatnak végig. Ez pontosan a határt követi, tehát vannak benne durva emelkedők és olykor elburjánzott bozótosok is, amelyek a turistautat is rendesen benőtték. Ugrattam is Ferit, hogy mennyire nem tartják karban a turistaútjaikat.
- Ez magyar turistaút – vágott vissza teljes joggal. Az út ugyanakkor át-átkanyargott szlovák területre, hol jobbról, hol balról kerülve meg a kilométerköveket. Amikor a szlovák oldalra kerültünk, aggódni kezdtem, hogy ott vannak medvék, de Feri megnyugtatott, hogy átjönnek a magyar oldalra is. Talán ők döntötték ki azt a kilométerkövet is, amely a földön feküdt, bár Ferinek erre más volt az elmélete:
- Ezek biztos az irredenták voltak.
Úticélunk, a Kis-Milic nem egyszerű eset. Egyrészt a környék tele van Milic nevű hegyekkel („Ez milyen Milic?” – kérdezte egyikükre mutatva egy túratárs, mire Gazsi rávágta: „Ez semmilyen Milic”, aztán kiderült, hogy mégis valamilyen Milic). Másrészt a magyar oldalon található Kis-Milic mellett van egy szlovák Maly Milic is, ahova a Milic-nyeregből vezet turistaút; Mariann erre indult el, és kissé ledöbbent, mikor odaérve kizárólag Szlovákia felé vezető turistautakat talált. Ráadásul a Kis-Milicen nem olyan régóta van kilátó, tehát a nagyobb jelzések elkerülik és nem olyan könnyű odajutni, sem onnan vissza az országos kékre. Nem csoda hát, hogy a kilátó tövében egy eltévedt házaspár lépett hozzánk, akik a Nagy-Milicre vezető utat keresték. Hamar kiderült azonban, hogy magyarul nem tudnak. Isteni szerencse, hogy itt van velünk Feri, gondoltuk, és lehívtuk a kilátóból.
- Feri, magyarázd el nekik, hogy menjenek a Nagy-Milicre.
- Közel van, alig 10 perc – kezdett bele Feri – magyarul; szemlátomást nem merült föl benne, hogy oka lehet, ha őt kértük fel a magyarázatra. A másik (magyar) Feri elmagyarázta neki, hogy ezek szlovákok.
- Slovensky? – kérdezte Feri a biztonság kedvéért.
- Ne, cesky – felelték ők, de persze megkapták a magyarázatot, ezúttal már szlovákul.
2018. május 1., kedd
Telkibánya
Telkibánya aranyos község a Zemplénben, számos érdekes történelmi emlékkel. tehát bőven van mire büszkének lennie, mi mégis némileg megütköztünk az "Amire büszkék vagyunk" táblán, az ugyanis a következő mondattal kezdődött:
"A Telkibányai Református Egyházközség Vártemplomát nem ékesíti orgona."
A szövegből kiderül, hogy utóbb lett orgonája a falunak, de így a jelen idejű kezdéssel némileg elgondolkodtunk, mi mindenre lehet büszkének lenni.
Egy másik büszkeség a kopjafás temető. Gazsi szokás szerint rövid idegenvezetést tartott a kopjafákból, és elmondta, hogy a faragott szimbólumok mind jelentenek valamit. Persze rögtön tudni akartuk, melyik mit. Gazsi erre felhívott egy telefonszámos, és hamarosan jöttek tolmácsolta a telefonból hallott információkat. Azt hittük, van egy kopjafa-szakértő ismerőse, míg ki nem derült, hogy néhány túratárs valamivel lejjebb, a temetőt ismertető táblánál állt, ők olvasták be a szöveget.
A szóban forgó táblát hamarosan mi is megpillantottuk, és ismét felfedeztünk érdekes dolgokat. Például: "A régebbi kopjafákon még fellelhetők az emberi testre utaló arányok is, attól függően, hogy kisgyermek, vagy fiatal, vagy soványabb testalkatú sírhelyet jelölnek." Vagyis a helyi sírhelyeknek testalkata van (mifelénk csak a benne fekvőknek), a nemük viszont érdekesen alakul. A táblán szereplő jelek mellett angolul és németül is fel volt tüntetve a jelentésük. A "vénlány" szónál ezek pontosan fedték a fogalmat ("old maid" - "alteres Mädchen"), a "vénlegény" viszont a tábla szerint angolul szintén "old maid", míg németül "Bachelor". Öröm látni, hogy immár az angol is gendersemleges nyelvvé alakult.
Míg a táblán szórakoztunk, egy középkorú házaspár lépett oda hozzánk és a Szent Katalin-ispotályt keresték, amelyet mi előző nap néztünk meg. Rögtön továbbítottuk is a kérdést a túravezetőnek.
- Merre van a Szent Katalin-ispotály?
- Arra most nem megyünk - jelentette ki szigorúan Gazsi, mire az úriember kicsit megszeppent.
- De itt van egy úr és ő kérdezi - védekezett Tomi. Gazsi észbe kapott, bocsánatot kért és elmondta, hogy az első sarkon forduljanak be jobbra. El is indultak azon az úton, mi pedig lefelé. Ennek során azonban két túratárs gyanúsan az út jobb oldalára húzott.
- Már mondtam, hogy nem megyünk arra! - förmedt rájuk Gazsi, mire a házaspár döbbenten visszanézett, túravezetőnk pedig ismét magyarázkodni kényszerült. Látszott, hogy kínosan érzi magát, zavara azonban csak fokozódott, mikor a következő sarkon megpillantottunk egy jobbra mutató nyilat "Szent Katalin-ispotály" felirattal.
- Itt kellett volna jobbra menni! - hűlt el Gazsi. - Na akkor siessünk, mert ezek előkerülnek és megvernek.
A faluból kifele menet újabb nyilat találtunk, "perlitfolyás" felirattal. Gyanakodva fordultam Csabához.
- Te tudod, mi az a perlitfolyás?
- Nem, de elég ijesztően hangzik.
Szerencsére egy Gazsi-túrán minden kérdéshez azonnal adódik egy szakértő, aki megadja a választ. (Ennek legeklatánsabb példája másnap következett be: miközben arról vitatkoztunk, milyen kígyót láttunk, megállt mellettünk egy autó, kiszállt belőle egy biológus túratárs és fénykép alapján rögtön azonosította az állatot.) Rögtön meg is kerestem Pétert, a geológust.
- A perlitfolyás az súlyos?
- Nagyon - felelte Péter komoly képpel. - És gyógyíthatatlan.
"A Telkibányai Református Egyházközség Vártemplomát nem ékesíti orgona."
A szövegből kiderül, hogy utóbb lett orgonája a falunak, de így a jelen idejű kezdéssel némileg elgondolkodtunk, mi mindenre lehet büszkének lenni.
Egy másik büszkeség a kopjafás temető. Gazsi szokás szerint rövid idegenvezetést tartott a kopjafákból, és elmondta, hogy a faragott szimbólumok mind jelentenek valamit. Persze rögtön tudni akartuk, melyik mit. Gazsi erre felhívott egy telefonszámos, és hamarosan jöttek tolmácsolta a telefonból hallott információkat. Azt hittük, van egy kopjafa-szakértő ismerőse, míg ki nem derült, hogy néhány túratárs valamivel lejjebb, a temetőt ismertető táblánál állt, ők olvasták be a szöveget.
A szóban forgó táblát hamarosan mi is megpillantottuk, és ismét felfedeztünk érdekes dolgokat. Például: "A régebbi kopjafákon még fellelhetők az emberi testre utaló arányok is, attól függően, hogy kisgyermek, vagy fiatal, vagy soványabb testalkatú sírhelyet jelölnek." Vagyis a helyi sírhelyeknek testalkata van (mifelénk csak a benne fekvőknek), a nemük viszont érdekesen alakul. A táblán szereplő jelek mellett angolul és németül is fel volt tüntetve a jelentésük. A "vénlány" szónál ezek pontosan fedték a fogalmat ("old maid" - "alteres Mädchen"), a "vénlegény" viszont a tábla szerint angolul szintén "old maid", míg németül "Bachelor". Öröm látni, hogy immár az angol is gendersemleges nyelvvé alakult.
Míg a táblán szórakoztunk, egy középkorú házaspár lépett oda hozzánk és a Szent Katalin-ispotályt keresték, amelyet mi előző nap néztünk meg. Rögtön továbbítottuk is a kérdést a túravezetőnek.
- Merre van a Szent Katalin-ispotály?
- Arra most nem megyünk - jelentette ki szigorúan Gazsi, mire az úriember kicsit megszeppent.
- De itt van egy úr és ő kérdezi - védekezett Tomi. Gazsi észbe kapott, bocsánatot kért és elmondta, hogy az első sarkon forduljanak be jobbra. El is indultak azon az úton, mi pedig lefelé. Ennek során azonban két túratárs gyanúsan az út jobb oldalára húzott.
- Már mondtam, hogy nem megyünk arra! - förmedt rájuk Gazsi, mire a házaspár döbbenten visszanézett, túravezetőnk pedig ismét magyarázkodni kényszerült. Látszott, hogy kínosan érzi magát, zavara azonban csak fokozódott, mikor a következő sarkon megpillantottunk egy jobbra mutató nyilat "Szent Katalin-ispotály" felirattal.
- Itt kellett volna jobbra menni! - hűlt el Gazsi. - Na akkor siessünk, mert ezek előkerülnek és megvernek.
A faluból kifele menet újabb nyilat találtunk, "perlitfolyás" felirattal. Gyanakodva fordultam Csabához.
- Te tudod, mi az a perlitfolyás?
- Nem, de elég ijesztően hangzik.
Szerencsére egy Gazsi-túrán minden kérdéshez azonnal adódik egy szakértő, aki megadja a választ. (Ennek legeklatánsabb példája másnap következett be: miközben arról vitatkoztunk, milyen kígyót láttunk, megállt mellettünk egy autó, kiszállt belőle egy biológus túratárs és fénykép alapján rögtön azonosította az állatot.) Rögtön meg is kerestem Pétert, a geológust.
- A perlitfolyás az súlyos?
- Nagyon - felelte Péter komoly képpel. - És gyógyíthatatlan.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
