Futkározós történetek

A GPS - főleg, ha már nem egészen új - olykor kissé félremér. Akár úgy, hogy a hídról a Szigetre történő futásom útvonalát nem a híd bevezető szakaszára, hanem a Dunára rajzolja. Csaba érdeklődve figyelte a képernyőn kirajzolódó térképet, majd megkérdezte:
- Úsztál is?

Arra lettem figyelmes, hogy András az ebédlőasztalnál ülve az ujjával bökdösi a Forest márkanevű szalvétát.
- Ilyenkor mit csinálsz? - érdeklődtem, miközben az elgyötört papíráru átrepült a szobán.
- Fuss, Forrest, fuss!

Kupaktanács

A két középkorú hölgy némileg meglepődött, mikor Pongó hirtelen az asztalukon landolt. Szokása szerint csekkolta az összes tányért és poharat, aztán veszedelmesen közelített az egyik hölgy tányérján levő süteményhez. Bár nem láttam még flódnievő macskát, jobbnak láttam figyelmeztetni a hölgyet, hogy vigyázzon a sütijére. Társnője felemelte Pongót és lerakta maga mellé a székre. A nyugalom azonban nem tartott sokáig: mire visszafordultam az asztaluk felé (egy Pötyivel folytatott rövid társalgás után), Pongó már ismét az asztalon állt. Szerencsére a pincér srác észrevette és megtalálta a megoldást: felemelte az asztalról a hölgy ásványvizes üvegének kupakját.
- Ezért mászott fel: ezzel szeret legjobban játszani - magyarázta, és ledobta a kupakot a földre. Pongó rögtön le is ugrott utána, bár játékra már nem méltatta. Motivációképpen eldobtam neki a kupakot párszor, míg kedvet nem kapott és üldözőbe nem vette. Első ütésére a kupak rögtön lerepült a lépcső aljára, Pongó azonban egy ugrással utána vetette magát és mikor lenéztem, már az alsó lépcsőfokon pofozgatta.

Visszamentem az emeletre, és csak 5-10 perc múlva tértem vissza az események színhelyére. Meglepő módon a terepet nem macskák, hanem vendég gyerekek uralták, akik az orruk előtt lengették a tollas végű botokat (fittyet hányva a házirendben szereplő figyelmeztetésnek, miszerint a kávézó területén található játékok a cicáknak vannak szánva). Az egyik kisfiú még a vizesüveg kupakját is rugdosta a földön. Jól el is rugdosta valahová. Mikor Pongó visszatért, már csak hűlt helyét találta a kupaknak, hiába keresgélte a földön.

Vizsgaidőszak

Részletek egy csetbeszélgetésből egyetemista barátnőmmel (az említett szabálytalanságok miatt anonimitását megőrzöm):

"Megyek, mert még puskát kell nyomtatnom."
"Ja, az fontos feladat. Hajrá!"
"ugye?:)"
" :-) "
"élettan és anatómia, brühühü"
" :-( "
"agyfaszt kapok"
"miazazagyfasz? :-O"
"amit a többfeleletválasztós vizsgáktól kapsz"

Makiuralom

A katták átvették a hatalmat a Madagaszkár-házban!

Igazság szerint nekem már vasárnap nagyon gyanúsak voltak. Nem mászkáltak az ágakon, mint szoktak, csak ültek egy kupacban, gyanakvó pillantásokat vetettek az arra járókra és súgtak-búgtak egymás közt. Bizonyára ekkor dolgozták ki a haditervet!


Szerdán aztán a Madagaszkár-házba belépve teljes káosz fogadott. Az összes maki azon munkálkodott, hogy a ház berendezését szétszedje. Volt, aki a padokat próbálta szétszerelni, más egy szerencsétlen pálmát vett célba, és módszeresen hámozta le róla a leveleket. Megint mások őrjöngve rohangáltak a látogatók között.



Miután dokumentáltam a pusztítást, a kijárat felé indultam – ám ott is makik fogadtak. A dzsungelszínűre festett fűtőtesten, illetve fölötte az ablakban ültek és minden mozdulatomat figyelték. Aggódni kezdtem, hogy esetleg szökésre készülnek és destruktív tevékenységüket ki akarják terjeszteni az állatkert többi részére (erre más lakók is hajlamosak, ld. a Biohajtású mélykapa c. bejegyzésemet). Elmagyaráztam nekik, hogy a fűtőtesttel ellentétben odakint qrva hideg van, és jobban járnak, ha idebent maradnak, még úgyis van több egészben levő pad. Ez, na meg a kijáratnál csilingelő láncok hangja meggyőzte őket, és zárt térben folytatták áldásosnak csak nagy jóindulattal nevezhető tevékenységüket.

Banándugó és veszteséglista

Gazsi azt mondta, összesen hét percünk lesz az év végi koccintásra és ünneplésre a kocsmában, különben lekéssük a buszt Kesztölcön. Ez eleve kevés idő, de viszonylag hamar látható volt, hogy nincs is sok esélyünk betartani. Gazsin erőt vett a nosztalgia és olyan részletekbe menően kezdte mesélni a túracsoport történetét, hogy az már eleve elvett vagy öt percet. Mindeközben Endre kis kék papírokon kiosztotta egy turistainduló szövegét, amelyet majd Gazsi tiszteletére fogunk elénekelni. Bennem motoszkált némi gyanú, hogy a művet maga Endre írta (megerősített ebben, hogy sörre is volt benne utalás), de azután közölte, hogy hallgassuk meg előbb az eredetit, hogy le tudjuk követni. Nagy meglepetésünkre előhalászott feneketlen hátizsákjából egy hangfalat, egy táblagépet és egy banánt.
- Banánnal megy. Kell egy kis energia – magyarázta, és beledugta a hangszóró villásdugóját a banánba (nem hívtam fel a figyelmét, hogy félméterre a falban van egy konnektor). Beindította a táblagépet, és felhangzott egy kórusmű, amely leginkább az 50-es évek szovjet hősi dalainak depressziósabb változatára emlékeztetett. Láthatóan másokat is inkább a technika nyűgözte le, mint a zene, mert elkezdtek célozgatni rá, hogy a banán csak trükk. Endre kihúzta a dugót a banánból, mire a mű elhallgatott, majd visszadugta és folytatódott. Utólag elmagyarázta a jelenség fizikai alapját, és hogy valamelyik hibbant fizikus eljátszotta ugyanezt békacombbal, de ez nem igazán jutott el az agyamig, mert a békát kezdtem sajnálni.

Természetesen nem jutott időnk, hogy elénekeljük mi is a kórusművet, így is késve indultunk. Gazsi persze rohant, így alig értünk ki a faluból, jó erősen beleverte a fejét egy fa göcsörtjébe, amely keresztbe feküdt ledőlve az út fölött. A fejseb nem volt súlyos, de hatásos: Gazsi úgy nézett ki, mint klasszikus horrorfilmben a hulla, miközben gyorsan utasításokkal látta el Gergőt, hogyan vezesse tovább a túrát. Szerencsére Lala és Olivér csak a koccintás kedvéért jöttek el autóval, és lustaságuknak hála most el tudták szállítani Gazsit a legközelebbi orvosi ügyeletre.

Gergő persze rögtön az elején eltévesztette a jelzést és került velünk egy jó nagyot, de aztán megtaláltuk a Háromszáz Garádicsot; ezen fölfelé menet Gergő a hangulatot megőrzendő leghorrorisztikusabb síbaleseteit ecsetelte. A kulcsosházhoz felérve alig öt perc múlva indulnunk kellett volna, csakhogy két társaság is pezsgőt bontott és azt el kellett pusztítani. Megmutattam Gergőnek a rövidebb lefelé utat, amin másfél hónapja jómagam is mentem, és végül hajlandó volt ennyiben eltérni a túratervtől. Sajnos a továbbiakban viszont nem az én novemberi útvonalamat követte, azzal az érveléssel, hogy Gazsi nem azt adta meg (bár mivel Gazsi nem volt jelen, legföljebb utólag reklamálhatott volna). Ehelyett elindult valami másik jelzésen – aztán ismét eltévedtünk. Ráadásul a hegyről lefelé menet visszaértünk a ködbe. Ahogy úttalan utakon kanyarogtam a szőlők között, néha előrekiabáltam Gergőéknek, hogy beszéljenek folyamatosan, nehogy eltévesszem az irányt. A bozót egyre nőtt, az időnk egyre fogyott, pedig én Kesztölcön még macskát is akartam simogatni. Végre leértünk a faluba, és szerencsére a busz (a rejtett buszmegállóban, lásd Titkos tömegközlekedés c. bejegyzésemet) késett pár percet. A csoport végének kellett ugyan futnia kicsit, de végül feljutottak. Pontosabban, mint azután konstatáltuk, csak a majdnem-vége. Endre és egy új túratársunk, Ferenc, sehol sem voltak láthatóak. Gergő felhívta őket és kiderült, hogy már leértek a faluba, de most kénytelenek lesznek megvárni a következő járatot.

Mi magunk leszálltunk a 11-es útnál és beálltunk a budapesti busz megállójába. Sajnos húsz perc múlva jött csak a busz, pedig a napsütötte hegyről a ködbe leérve határozottan fáztunk. A várakozás végtelen hosszúságúnak tűnt, Sztell már azon poénkodott, hogy Endréék mindjárt beérnek minket gyalog. Nem tették, pedig nem bántuk volna. Időközben ugyanis konstatáltuk az igazi tragédiát: egyetlen üveg pálinkánk maradéka is Endrénél maradt.

Élmények a fogorvosnál

Fogorvosom Saci nevű asszisztense kissé kétbalkezesnek tűnik. Ez már abból is sejthető volt, hogy a doktornő megdicsérte, amiért az utóbbi időben alig vágta el a kezét, pedig azelőtt mindig megtörtént, amikor kinyitott egy üveget.
- Igen, de az az üveg annyira gonosz volt! Mindig orvul, lesből támadott meg! - védekezett Saci.

A doktornőt és a másik asszisztenst nem biztos, hogy sikerült meggyőznie, mert amikor valamivel később leesett egy tű a padlóra, első reakciójuk az volt, nehogy Saci belelépjen, és gyorsan figyelmeztették is.
- Legföljebb tűsarkam lesz - reagált flegmán Saci, én meg fúróval a számban majdnem elröhögtem magam.

Azután kiderült, hogy nemcsak Saci ügyetlenkedett aznap. Miközben a következő időpontot egyeztettük, a tekintetem az utánam várakozó kínai úriember anamnézis lapjára tévedt. Az angol nyelvű lapra a "teljes név" kategóriába egy nevet írt (nem derült ki, hogy vezeték- vagy keresztnév), viszont nevének fennmaradó két másik tagját ügyesen beírta a "leánykori neve" sorba...

Kizárásos alapon

Szombat reggel fél 11-kor András még simán be tudott jönni a kapun. Viszont mikor fél 12-kor lementünk macskaalmot venni, utána egyikünk kulcsa se nyitotta. Felcsöngettem három lakóhoz, a harmadik engedett be (meg se kérdezte, ki vagyok!) Azután felhivtam a közös képviselőt, hogy rossz a zár és küldjön szerelőt. Nem tűnt túl lelkesnek, de meggyőztem, hogy egyszerre két kulcs nem valószinű, hogy tönkremenne. Mindenesetre nem bátoritott olyasmivel, hogy szombaton szerelőt tudna találni.

Mikor délután hazaértem, továbbra se nyilt a kapu kivülről. Szerencsére a szomszéd srác épp jött kifelé. Megoldásként kitámasztottuk az ajtót, és ki is tettem rá egy fecnit, hogy "Ne csukd be, kivülről nem nyilik!" és a biztonság kedvéért leragasztottam cellux-szal a zárat. Nem biztam azonban abban, hogy ezt nem szedik le a lakók, ami komoly fejtörést okozott, hiszen tudtam, hogy este 11 után érek csak haza. András felajánlotta, hogy ha nem jutok be, menjek át hozzá, de igazából azt a plusz utazást megspóroltam volna magamnak. Megörültem tehát, mikor 3/4 10 körül azt láttam, hogy Hajni posztolja a frissen sült mézeskalácsait a Facebookon. Gyorsan ráirtam és megkérdeztem, ébren lesz-e 11 után, mert lehet, hogy be kell engednie. Szerencsére nem tervezett korán lefeküdni, igy némileg nyugodtabban nézhettem az este elébe.

Természetesen negyed 12-kor a kaput zárva találtam, celluxomnak hűlt helye volt. Becsöngettem Hajnihoz, aki jófej módon rögtön nyomta is a nyitógombot. Ahogy benyomtam a kaput, a másik szomszédból egy srác és egy lány rohanva érkezett az utca végéből.
- De jó, hogy jöttél! Már itt törtük a fejünket, hogy fogunk bejutni, mert nem működik a zár!

Lám, még a belvárosi élethez is kell kreativitás.