Zarándoklat a vécébe

 Most jártam először az új Néprajzi Múzeumban, és totál lesokkoltam, hogy mekkora hodály. Hogy fogom én itt megtalálni a zarándoklatokról szóló konferenciát?

- Ott van a tábla, mutatja, merre kell menni - magyarázta a portás. Tábla tényleg volt, de nem mutatta, merre kell menni, és a hatalmas bejárati csarnok más részein semmilyen útbaigazítást nem találtam. A portás végül megunta a téblábolásom; odajött és megmutatta, hol menjek le (valószínűleg csak azért, nehogy véletlenül illetéktelenül - mármint jegy nélkül - betévedjek egy kiállításra). De így is hosszasan kellett tekeregnem az alagsorban, míg megtaláltam az előadótermet.

A következő nehézség akkor jelentkezett, mikor egy másik résztvevővel egyszerre úgy döntöttünk, hogy kimegyünk vécére. Én hagytam őt előremenni, feltételezve, hogy nagyobb a helyismerete (az enyémnél csak nagyobb lehetett). Meg is találtam a női vécé előtt, amelynek ajtaját azonban hiába rángatta.

- Nincs véletlenül kulcsod ehhez? - kérdezte. Közöltem, hogy nincs, és elindultam fölfelé.
- A felsőbb szinten csak van valahol mosdó.

- Igen, van a Damjanich utcai bejáratnál.

Felmentünk, és valóban találtunk is a bejáratnál egy mosdót - az azonban le volt zárva rudakkal és kódolvasóval. Nyilván csak érvényes múzeumi belépővel lehet használni.

- Lehet, hogy a büfének is van mosdója - néztem be az említett intézménybe. 

- Nem, ott nincs - mondta a nagyobb helyismerettel rendelkező lány -, de lent az alagsorban a ruhatárnál van még egy. Ott, ahol a tárlókban a kerámiaedények vannak.

- És ha az is zárva van, a kétségbeesett látogatók esetleg valamelyik kerámiaedényt veszik igénybe? - találgattam, miközben ismét lezarándokoltunk az alagsorba, ahonnan jöttünk. Ezek a vécék már szerencsére nyitva voltak - kivéve a mozgássérült-vécét, amelyre ki volt írva, hogy technikai okok miatt zárva. Kifelé menet pont szembejött egy kerekesszékes férfi, remélem, nem kellett pisilnie.

Mindenesetre elgondolkodtam: az előadóterem melletti vécé vajon azért volt zárva, hogy zarándokként gyakoroljuk az önmegtartóztatást, vagy hogy zarándokoljuk körbe az egész múzeumot?

Felszolgálási citromdíj

 Juli javasolta az új helyet, ami tényleg szimpatikusnak tűnt, ráadásul több vegán meleg étel közül lehetett választani. Pontosabban lehetett volna, mert mikor fél egy körül a pulthoz mentem és kértem egy gombás polentát, a pultos már beütötte a gépbe, mikor a konyháról kiszólt az egyik szakács:

- Azt mondtad neki, hogy többet kell rá várni?

- Ja nem, bocs. Szóval feltorlódtak a rendelések - fordult hozzám -, és a polentára a szokásosnál többet kell várni, körülbelül 40 percet.

- 40 percet?? - hüledeztem, mert 40 perc múlva nagyjából már indulni akartunk. - Akkor inkább pisettát kérek.

- Az sajnos nincs, de van lencseleves.

A lencseleves nem fogott meg, így szendvicset kértem, és mint utóbb kiderült, jól tettem. Nemsokára ugyanis Viki és Juli is a pulthoz mentek kérni, és (ezek után nem meglepő módon) lencselevest rendeltek. Vikiét hamarosan hozták is, de Juli még negyed kettőkor is hiába várt a sajátjára.

- Nekem mennem kell, mert órám lesz - jelentette be Viki.

- Akkor megyek én is. Szólok a pultnál, hogy töröljék a rendelést, és adják vissza a pénzem - döntött Juli, mert ugye itt minden fogyasztást előre kellett fizetni. Visszamentünk tehát a pulthoz, Juli feladta Masni kutyára a kis kék kabátkáját, aztán még ácsorogtunk egy darabig, amit annyira nem értettem. Mikor végre elindultunk, Juli kezében egy elviteles pohár kávé volt.

- Ezerszer elnézést kértek meg adtak egy ingyen kávét, úgyhogy megbocsátottam nekik. Bár az ingyen kávéra is 10 percet kellett várni.

- Ja, akkor már értem, miért nem indultunk.

- De legalább zabtejjel kértem, ha úgyis ingyen volt.

- Mert egyébként itt pluszban kell fizetni a növényi tejért? - kérdeztem, mert burzsuj módon meg se néztem, anélkül mennyi lett volna a kávém.

- Igazából nem tudom. De az biztos, hogy 10% felszolgálási díjat felszámítanak.

- Mi? De hát mire föl? Nekem fel se szolgáltak semmit, mert a pultnál adták oda a kaját és én vittem ki az asztalhoz! Nekem kéne adniuk azt a 10% felszolgálási díjat!

- Hát nekem meg semmi kaját nem szolgáltak föl, aztán látod.

One day in bankok

 (285) Murray Head - One Night In Bangkok "From CHESS" - YouTube

Anyukám tavaly áprilisban hunyt el. Az örökséget illetően semmilyen kérdés nem volt, mindenben full megegyeztünk, de ez egyáltalán nem gyorsította fel a hagyatéki eljárást. Már az elején felmerültek olyan érdekességek, hogy a kórház hetekig nem adta ki a halotti anyakönyvi kivonatot, ami miatt nem lehetett intézni se a temetést, se a Bt. átszervezését (hiszen korábban ő volt az aláíró). Kicsit gáz volt, hogy 2-3 hónapig nem volt hivatalos aláírója a cégnek, így se szerződéseket, se adóbevallásokat nem tudtunk intézni. És az utóbbi miatt még késedelmi pótlékot is ránk sóztak.

Ezek a kezdeti nehézségek aztán megoldódtak, de még mindig nem tudtunk hozzáférni anyukám bankszámláihoz, amíg meg nincs a közjegyzői határozat a hagyatéki eljárás lezárásáról. Nem tudni, mi tartott ezen ilyen sokáig, kivéve, hogy valamikor februárban jött egy értesítés a közjegyzőtől, hogy bocsibocsi, valamit elfelejtett belekalkulálni, kezdődik az egész elölről. Aztán egy hét múlva jött a következő levél, hogy ja, mégse felejtette el belekalkulálni, eljárás folytatódik.  Apukám fontolóra vette, hogy bepanaszolja a közjegyzőt a közjegyzői kamaránál, de kiderült, hogy annak pont az illetékes közjegyzőnk az elnöke, szóval jó eséllyel ennek semmi eredménye nem lett volna.

Végül április elején megérkezett a hagyatékátadó végzés, amire rá volt írva, hogy április 15-étől jogerős. Ennek ellenére nem lehetett semmit kezdeni addig, amíg a jogerőre emelkedésről szóló levelet is meg nem kaptuk. Ezt április 21-én adták postára, egy héten belül meg is érkezett.

Ma végre elmehettem a bankba ügyet intézni. Először a Budapest Bankba mentünk apukámmal, mert oda valamiért ő is kellett (nem volt világos, hogy miért kellett egyszerre mennünk). Az ügyintéző nagyon profi bankáros stílusban fogadott minket, majd elkérte a személyimet és a közjegyzői végzést lemásolás céljából, és eltűnt velük valahol hátul. 15 percig nem láttuk, és apukám már attól tartott, hogy soronként másolja a papírokat. Később azonban más magyarázatot találtunk, ugyanis kiderült: professzionális stílusa ellenére fogalma sincs róla, mit kéne csinálni, és mindent a szomszéd asztalnál ülő kolléganőtől kérdezett meg. Végül elém tolta a kitöltendő papírt, ahol az alsó két sorban, a bankon kívüli átutalás mezőben két rubrika szerepelt: "számlavezető" és "bankszámlaszám".

- A felsőbe a nevet kérem, alá pedig a számlaszámot - mondta ő, amin én meglepődtem.

- A számlavezető nem annak a banknak a neve lenne, ahol van a számlám? Más néven számlavezető bank. Csak akkor hova írom a nevemet?

Csávókám erősen elbizonytalanodott és megint a kolléganőhöz fordult. Az azt javasolta, írjam oda a nevemet és mögé zárójelben a számlavezető bankom nevét. Elég fura megoldásnak tűnt, de megcsináltam.

A hercehurcának nem volt azonban vége, anyukámnak ugyanis volt egy másik számlája a Budapest Banknál, amelyen viszont negatív volt az egyenleg, vagyis tartozásunk volt. Adta volna magát, hogy az átutaláskor levonják ezt a tartozást, de ez nem ilyen egyszerű: közölték, hogy a 15 ezer forintot a pénztárban készpénzben kell befizetni (bankban nem fogadnak el kártyát, hová vezetne ez?) Nálam simán nem volt forintban készpénz, de apukám szerencsére pont kivett valamennyit, úgyhogy visszatértünk az előtérbe és vártuk, hogy a pénztárhoz szólítsanak. Közben összefutottunk apukám egy volt kollégájával,  aki egy konkrét ügyintézőhöz, időpontra jött. Ehhez képest legalább tíz percet kellett várakoznia, míg a talpraesett biztonsági őr (láthatóan az egyetlen ember a bankfiókban, aki hatékonyan és hozzáértően végezte a dolgát) elővadászta az emberét. Ezalatt előjött a mi ügyintézőnk is és közölte, hogy megvan a papír a negatív egyenlegű bankszámláról, és csak 2000 forint tartozást kell fizetni. Mivel kizárt, hogy bárki utalt volna közben a számlára, a 13 ezer forint tartozás sorsa rejtély marad, de ha a bank nem kéri tőlünk, mi szívesen elköltjük másra.

Délután következett az OTP. Mivel itt egyedül ügyintéztem, magammal vittem Jack Goody könyvét a család európai történetéről arra az időre, amíg az ügyintézők bénáznak a pult mögött. Ismét férfi ügyintézőhöz kerültem (mint kiderült később, Lacinak hívták), aki érdekes fashion statementként fehér pólót és fölötte konzervatív fekete öltönyzakót viselt. Ő is számos dolgot a mellette ülő kolléganőtől, Zsófitól kérdezett, aki eközben egy láthatóan visszatérő ügyfelével foglalkozott. Laci is elkért személyit és lakcímkártyát, plusz a hagyatéki végzést (nem mintha nem lett volna meg nekik, apukám már járt itt ebben az ügyben), lemásolta őket, majd visszajött és megkérdezte:

- Adókártyája van esetleg?

- A legtöbb embernek szokott lenni, nem? - vetettem fel és előhalásztam.

- Mármint úgy értettem, itt van-e esetleg.

Az OTP-s történet annyiból volt bonyolultabb, hogy anyukám itt meggondolatlanul egy értékpapír-számlát is tartott. Ennek a tartalmát nem lehet átutalni egy sima bankszámlára, hanem külön értékpapír-számlát kell nyitnom, majd ha arra (1-2 hónap után) megérkezett a pénz, kivehetem, szépen átsétálok vele a saját bankomba és ott beteszem a számlára. Ezért Zsófi mondta, hogy üljek át hozzá (az előző ügyfele közben elment) és nyit nekem egy értékpapír-számlát. Ennek érdekében először kilenc elektronikus aláírást kellett produkálnom abban a reményben, hogy ha majd ügyintézek, az akkori aláírásom valamelyikre csak hasonlítani fog. Reméltem, hogy ennek örömére legalább papírmentesen intézhetjük a dolgokat, de nem, Zsófi kinyomtatta a mindenféle cuccokat és papíron kellett őket aláírni. Sportszerű nehezítésként a rendes toll pont úgy nézett ki, mint az elektronikus aláírótoll, tehát minden körben másikkal próbálkoztam, mint kellett volna.

Zsófi ezután keresztkérdéseket tett fel, amelyek állítólag kötelezőek az értékpapír-számláknál, például hogy van-e pénzügyi végzettségem (ezt azért kérdik, hogy próbálkozzanak-e az átverésemmel?) vagy hogy spekulációra tervezem-e használni a számlát (ez kicsit emlékeztetett az amerikai vízumkérelem azon rovatára, hogy tervezek-e drogkereskedelemmel foglalkozni az Egyesült Államokban; biztos az összes díler beikszeli az igent). Mindeközben Laci a teendői végére ért és többször is le akarta másolni a végeredményt tartalmazó papírt, Zsófi viszont minden alkalommal visszatartotta, hiszen az értékpapír-számlám száma még nem szerepelt a papíron. Végül Zsófi megkérdezte, kérek-e a számlához bankkártyát. Természetesen nem kértem, hiszen magát a számlát is meg akarom szüntetni majd, amint lehet.

- Jó, mert kötelezően jár a számlához egy ingyenes bankkártya, de akkor bejelölöm és utána törlöm.

Amíg ők a gépen vergődtek, éppen arról olvastam Jack Goodyban,  a középkorban az egyházatyák miként próbálták győzködni a híveket, hogy gyerekeik helyett az egyházra hagyják a vagyonukat. Nem is értem, hogy a hagyatéki eljárással járó végeláthatatlan ügyintézés hogyhogy nem szerepelt az érveik közt.

(a Murray Head-videó csak a szójáték miatt szerepel, meg hogy legyen a bejegyzésben valami szórakoztató is)

A pofátlan postás pórul jár

 Mikor megérkeztünk, Balázs már az előszobában várt.

- Itt járt a postás. Hozott egy csomagot, de nem tudtam kifizetni, mert nem volt nálam készpénz. Még itt van az utcasarkon.

- Igen, láttam is a postásautót, csodálkoztam, miért itt tart ebédszünetet - válaszolta Julieta és el is indult, hogy rendes feministaként ő fizessen a férje helyett. Balázs eközben nekem méltatlankodott.

- Hihetetlen, hogy már mindenhol lehet kártyával fizetni, csak a postásoknak nem. 

- Meg egy-két heurigerben. Ahol korábban laktunk, volt a környéken egy hely, ami azért volt készpénzes, mert a tulaja szerint a kártya az ördög bibliája.

- Szerintem a postások a borravalóért csinálják. Azt remélik, hogy nem lesz apród, és megtartják a maradékot.

- Ez tök pofátlanság. Mert persze, adnál borravalót, de ha így kitrükközik, az gáz.

Balázs gyanúja beigazolódott, mert Julieta hamarosan visszatért és elmesélte, mi történt.

- Mondta, hogy 325 forint, de nem tud visszaadni, adjak nyugodtan 500-ast. Mondtam, nem kell, megoldom. Azt mondta, 400-at is adhatok, de abból se tud visszaadni. Én meg leszámoltam neki szépen a 325 forintot.

Postás bácsi még nem jött rá az örök igazságra, hogy egy latin-amerikai feministával nem érdemes ujjat húzni.

Banki ügyben

 Cseng a telefon, felveszem.

- Jó napot kívánok, Gipsz Jakabné vagyok. Banki ügyben telefonálok, de még nem tudom biztosan, kivel kellene beszélnem. Egy kis türelmét kérem, amíg megkeresem.

Kissé meglepve tartottam a vonalat, miközben megpróbáltam egy kézzel gépelni. Körülbelül három perc múlva Gipsz Jakabné visszatért a vonalba.

- Megtaláltam, Fületlen Euláliát keresem.

- Hát az nem én vagyok - feleltem, és nem álltam meg, hogy hozzá ne tegyem: - Ha ezt mondjuk a hívás előtt tudta volna, akkor egy csomó időt megspórolunk.

- Igen, de ez csak most derült ki - védekezett az ügyintéző, szemlátomást nem érzékelve: arra céloztam, hogy először keresse meg az ügyfél nevét és azután telefonáljon. - De amúgy nekem Majomfejű Alajos is megfelel.

- Ő sem vagyok - válaszoltam némileg indignáltan, mert ezt azért a hangomból megtippelhette volna.

- És ismeri esetleg ezeket a személyeket?

- Fogalmam sincs, kik ezek.

- Akkor kérem, tartsa a vonalat egy kicsit, amíg ezt a telefonszámot tévesre állítom a rendszerben. - Újabb rövid szünet. - Megerősítené kérem, hogy milyen telefonszámot hívtam?

Italok az utcán

 A bár előtt, más pesti vendéglátóhelyekhez hasonlóan, néhány kis asztal állt székekkel azok részére, akik a csípős októberi estében is kint szeretnének ülni a szabadban. Legalábbis ezt hittem, míg meg nem láttam a feliratot: "Kérjük, az italokat ne vigyétek ki!"

Nekem persze ez alapból nem lett volna szempont, ha nem úgy alakult volna, hogy egy dohányossal töltöm a péntek estémet (bár Irina kifejtette, hogy ő csak akkor cigizik, ha iszik - és csak akkor iszik, ha cigizik). Így időről időre kimentünk az ajtó elé és ő rágyújtott. Én minden gond nélkül otthagytam a poharamat (sejtettem, hogy nem viszik el, miután a szomszéd asztalon valami 20 percig árválkodott négy feles). A harmadik alkalommal azonban Irina elfeledkezett az ajtóra írt szabályról és kihozta a fröccsét. Mentségére legyen mondva, a szomszédos kinti asztalkán már ott állt egy kétharmad korsó sör. Hamarosan megjelent a pincér, hogy ezt összeszedje (miután megerősítettük, hogy nem a miénk), majd gyanakodva Irina poharára nézett.

- Az ugye almafröccs?

- Persze, almafröccs - felelte Irina abban a hitben, hogy ezt kell mondania, ha valaki kérdezi.

- Mármint ugye nincs benne alkohol?

- De van.

- Akkor nem lehet kihozni.

Engedelmesen beindultunk a fröccsel együtt (Irina úgyis elszívta már a cigijét), és közben azon gondolkoztam: mi értelme van annak, ha az alkoholmentes italokat ki lehet vinni, csak az alkoholosat nem? Mert azt érteném, ha mindkettőre vonatkozna a tiltás, de így?

Légiparádé

 - Zavar a légiparádé? - kérdezte apám, amikor leültem a gép elé dolgozni.

- Hát eléggé, de nem nagyon tudunk mit tenni ellene, nem?

- Akkor majd lehalkítom a tévét.

- Ja, hogy te a tévében néznéd!

- De tulajdonképpen nem muszáj - állapította meg apám, mikor repülőzúgást hallottunk kintről -, elég jól hallani így is.

És akkor még mi jártunk jól, mert Tomi meg arra ébredt, hogy egy csapat vadászgép kötelékben elhúz az ablaka előtt. Noha értékelte, hogy ilyen műsort adnak a tiszteletére, szíve szerint még aludt volna...

Védettségi igazolvány

 A magyar védettségi igazolvánnyal még a Magyarországon élőknek is meggyűlt a baja. A tesóm például kétszer is igényelte online, de nem kapta meg, csak mikor személyesen bement a kormányablakba. Flórisnak hónapokkal a betegsége után érkezett meg a kártyája - lejárati dátuma pedig az átvétel másnapja volt. De mindez semmi ahhoz képest, amit a külföldön élő magyarok kapcsán cirkuszoltak.

Először ugye azt mondták, hogy csak a Magyarországon oltottak kaphatnak védettségi kártyát, viszont Magyarországon csak a magyar kártyát fogadják el, semmilyen külföldi oltási igazolást nem. Már beletörődtem, hogy egész nyáron csak parkokban és teraszokon találkozhatok majd a magyarországi barátaimmal, mikor a magyar kormány bejelentette: május 21-től a külföldön élő magyarok is kérvényezhetik a védettségi kártyát ügyfélkapun keresztül. Ennek persze elsődleges feltétele, hogy az illető képben legyen a magyar bürokráciával: Peti kétségbeesetten írta fel a Facebookra, hogy nem tud kártyát igényelni, mert nincs kormányablaka. Én viszont tudtam, hogy arra nincs is szükségem, csak azon aggódtam, hogyan tudom igazolni, hogy oltott vagyok. Lefotóztam a kis sárga oltási könyvemben azt az oldalt, amelyen szerepel az oltásaim típusa és időpontja, meg a nevemet tartalmazó első oldalt is, és reméltem, el fogják hinni, hogy ugyanannak a füzetkének a részleteit látják. Igazából olyan rettenetesen nem bíztam abban, hogy meg is kapom az igazolványt (főleg nem 15 napon belül, ahogy ígérték), de még így is jól jártam: ugyanis ekkor még korlátozva volt a magyarországi beutazás, viszont ha az ügyfélkapura érkezett átvételi elismervényt lobogtatva bemondtam, hogy "a védettségi kártyámért megyek", az megfelelő határátlépési indoknak minősült (azt nem nézték a határőrök, hogy ténylegesen ki is lett küldve a kártyám vagy sem). 

András velem egy napon kérvényezte a védettségi igazolványát, és az övé kb. 2 hét múlva meg is érkezett. Ez némi reményt öntött belém, de 3 hét múlva csak egy emailt kaptam, miszerint bocsika, a védettségi igazolványok kibocsátása elhúzódik. De ebből legalább annyi kiderült, hogy hittek a telefonnal készített két képecskének és tényleg fogok kapni valamit.

A múlt héten viszont már nagyon szerettem volna megkapni a védettségi kártyámat, ugyanis kinéztem magamnak néhány pride-programot, és ezek egy része zárt térben volt. Nagy reményekkel mentem haza szombaton, de kártya persze sehol (5 héttel és egy nappal a kérvényem benyújtása után). Aliz felajánlotta, hogy vigyem el az övét, úgysem ellenőrzik a nevet, de nem akartam a helyszínt bajba keverni azzal, hogy svindlizek (tudom, hogy pride-programok meghiúsítására bármilyen ürügyet felhasználnak). Szóval őszintén megmondtam a kapuban, hogy nincs magyar védettségi igazolványom.

- Már van itt egy hölgy, aki hasonló cipőben jár.

- Viszont tudok mutatni ilyet - mutattam fel az osztrák oltási igazolványomat. Ezt kollektíven megcsodálták, majd azt mondták, hogy ezzel természetesen bemehetek. Sőt, még ötletet is adtam nekik, mert a másik külföldön oltott résztvevőtől megkérdezték, neki nincs-e valami papírja. Sajnos volt ugyan, de nem nála, úgyhogy abban maradtak: üljön le kint a nyitott ablak mellett, onnan is tökéletesen hallja majd a beszélgetést.

Ádámmal péntek este terveztünk menni egy másik pride-os beszélgetésre, de felkészítettem rá, hogy esetleg nem jutunk be (mármint ő bejuthatna, de nélkülem nem akart). Ehhez képest pénteken (15 nap helyett 6 héttel a kérvényezés után) megkaptam a védettségi kártyámat. Igen örültem neki, de a rendezvényre belépéskor nem ellenőrizték. Sőt, nem ellenőrizték abban a vegán étteremben sem, ahová a program után beültünk. Jó, mi voltunk az egyedüli vendégek (ami amúgy elég szomorú péntek este), de ezzel együtt is meglepődtem.

Másnap Magyarország kormánya bejelentette, hogy mostantól védettségi igazolvány nélkül is látogathatók a rendezvények és a vendéglátóhelyek. Pont annyi ideig vettem hasznát a kártyámnak, mint Flóris.

Maszkhelyzet a Millenárison

 Újabban a magyar kormány tagjai lelkesen biztatják a népet, hogy dobják el a maszkot. Ez mondjuk szerintem több okból sem jó ötlet, egyrészt kultúrember nem szemetel, másrészt bizonyos rendezvényeken továbbra is kötelező lesz a maszk. A maszkokra vonatkozó szabályozás Magyarországon amúgy is elég kaotikus, ahogy ezt a május eleji történet is illusztrálja.

Kitka éppen azért akart a Millenárisra menni, mert ott nem kell maszk (meg azért, hogy megnézzük a legújabb építményeket). Azonban amint leültünk egy padra, rögtön jött egy biztonsági őr és ránk szólt, hogy vegyük fel a maszkot.

- De hát én ide jártam egész télen, és nem kellett maszk! - csodálkozott Kitka.

- De most már kell - felelte a biztonsági őr, ami azért volt izgalmas, mert ez már a nagy nyitás után történt, amikor pl. tőlünk nem messze egy teraszon ülő emberek simán ebédeltek maszk nélkül. Szóval elég vicces volt, hogy a Millenáris pont a nyitás után keményített be.

- Ha esznek, akkor nem kell maszk - javasolta segítőkészen a biztonsági őr. (Ez egyébként emberbarátabb volt, mint Anna egyik ismerősének a tapasztalata, akit a Keleti előtt enni sem engedtek és közölték vele, hogy csak akkor veheti le a maszkot, ha dohányzik.)

- Akkor együnk - vont vállat Kitka, aki előrelátóan besuvasztott a táskájába egy csomag nápolyit. Egy idő után azonban eluntuk az alibinápolyizást.

- Menjünk át a Vérmezőre - javasolta Kitka. - Az olyan nagy, hogy tuti nem ellenőrzik a maszkokat, mert meg se lehet mindenkit találni.

Értesítjük utasainkat

Szóval abban a hitben voltam, hogy ha négy órakor elindulok Gödöllő főteréről, akkor 5 körül visszaérek Pestre, és akkor még haza tudok menni a Gáborral való találkozó előtt a gluténmentes kekszért, amit direkt neki hoztam Bécsből. Tita ki is nézett egy fél ötös gyorsvonatot, ami félóra alatt bent van a Keletiben. De azért gondoltuk, útba ejtjük a HÉV-megállót is, hátha azzal hamarabb hazajutunk.


Miután a megállóba menet örömmel állapítottuk meg, hogy a "Gödöllő híres szülöttei" plakátsorozatból maga Bürgi díszeleg a főtéren (képünkön), kiértünk a HÉV-hez, és megállapítottuk, hogy két perce ment el. Tita felajánlotta, hogy akkor kivisz az állomásra. Visszaslattyogtunk a kocsihoz, beültünk és elindultunk. Ekkor már negyed volt, és még jegyet is kellett vennem a vonatra, ráadásul a gödöllői állomást átépítik, a jegypénztár egy konténerbe költözött az út túloldalán. Tita kirakott a pénztárnál és elment leparkolni, én egy darabig kerestem a bejáratot, megtaláltam, beviharzottam (szerencsére nem volt előttem senki, nyilván mások se találtak ide) és kértem egy jegyet Pestre.
- Melyikre? - kérdezte a pénztáros.
- A 16.30-asra, ha elérem.
Megkaptam a jegyet, átszaladtam az úttesten, Titával együtt fel a peronra. Elég sokan táboroztak ott (szó szerint: a fiatalok a földön ültek a hátizsákjaik mellett és csipszet ettek), így feltételeztük, hogy a vonat nem ment még el. Hamarosan megszólalt a hangosbemondó:
- Értesítjük utasainkat és a vonatra várakozókat - majd elhallgatott. A vonatra várakozók (akikbe amúgy az utasok is beletartoztak, nem tudom, miért kell ezt mindig külön szedni) kíváncsian várták, hogy miről értesítik őket, de mindhiába. Pár perc után (amikor a vonatunknak már meg kellett volna érkeznie), a hangosbemondó ismét megpróbálkozott.
- Értesítjük - ezúttal csak eddig jutott. Közben láttuk, ahogy a soron következő HÉV szép lassan kihúz az állomásról. A hangosbemondó végre magára talált.
- Értesítjük utasainkat és a vonatra várakozókat, hogy a Hatvan felől Budapestre induló gyorsvonat előreláthatóan 14 percet késik.
Na ez már rosszul hangzott. A csipszevő fiatalok elkezdtek berendezkedni hosszabb időre a peronon. Tita bedobta, hogy ne menjünk-e át a buszpályaudvarra, de egyrészt már megvettem a vonatjegyet, másrészt ki tudja, mikor megy a legközelebbi busz. Úgyhogy megvártam a 14 percet késő vonatot, amely aztán további késést szedett össze a gödöllői szakaszon, 5 helyett fél 6-ra értünk a Keletibe. Épphogy odaértem 6-ra, hazamenni már nem volt időm. Gábor keksze azóta is a fiókban lapul, remélem, legközelebbi látogatásomig nem eszik meg a molyok.

Sportos választók

Régen minden választáskor a szomszéd háztömbben levő iskolába mentünk szavazni. Most azonban nagy betűkkel figyelmeztettek a kapun, hogy a körút túloldalán, a Wesselényi és az Akácfa utca sarkán lehet voksunkat leadni. Gondoltam, az iskolát biztos tatarozzák vagy valami más kavar van vele (például a gyerekek szétverték) és ezért nem mehetünk oda. Mikor azonban a szavazókörhöz értem, meglepve láttam a szomszéd ház kapuján a feliratot, miszerint annak lakói a Barcsay utcába (a körút túloldalán, tőlünk másfél sarokra) tartoznak szavazás szempontjából.

Ekkor értettem meg: pártunk és kormányunk azzal próbálja sportosabb életmódra ösztönözni az állampolgárokat, hogy még a legsűrűbben lakott belvárosi környékeken is mindenkinek legalább 500 métert kelljen gyalogolnia a szavazókörletig. Az egészséges életmód pártolójaként támogatom az ötletet, és javaslom: a következő választáskor a szavazást parkokban bonyolítsák, és a választópolgárok csak egy kör lefutása után járulhassanak az urnák elé.

Elüzletiesedés

A Rehab Critical Massre érve Dórit láttam meg először.
- Ez is teljesen elüzletiesedett - panaszolta. Körülnéztem, de sehol sem láttam multicégeket reklámozó plakátokat.
- Én nem vettem észre.
- Látnád, mi van a Szent István téren!
- Ja, ott még nem voltam.
- Meg itt van az Auchan is, csokit osztogatnak.
- Juj, akkor megyek, hátha van még belőle - mondtam, mire Dóriban valószínűleg egy világ dőlt össze azt illetően, hogy én is az ő antikapitalista ideológiáját osztanám. (Nem osztom, pláne, ha csoki is van a dologban.)

A menet vége felé a Szent István térről valóban borospoharakkal a kezükben jöttek emberek, de valahogy gyanúsan nem közénk tartoztak. Hamarosan fény derült a rejtélyre: a Bazilika előtt, tőlünk teljesen függetlenül, egy gasztrofesztivál zajlott. Emiatt települtek ki a vendéglátóhelyek, nem pedig azért, mert a fogyatékkal élők ügyének felkarolásában üzleti lehetőséget láttak.

Bár úgy lenne.

Kapuzárási pánik

Még júliusban jelent meg az első kiírás a lépcsőházban. Ezen tájékoztattak minket, hogy a hatodik emeleti lakókat kilakoltatták (nekem eddig fel se tűnt, hogy a házban van hatodik emelet), és mivel nem szeretnék, hogy visszajöjjenek, fokozottan figyeljünk arra, hogy kit engedünk be a házba. Rögtön az jutott eszembe, hogy az irodánkba érkező kliensek biztos marha boldogok lesznek, ha a lakók faggatni kezdik őket, hogy kik ők és hova jönnek (évekkel ezelőtt már volt ilyen sztori, jó nagy konfliktus lett belőle). A történet azonban folytatódott, mert hamarosan kör-emailt kaptunk: mindenki adja le a kapukulcsot a közös képviselőnek, mert le fogják cserélni a zárat a kapun. Jani persze rögtön elkezdett kalkulálni, hogy a kapukulcsokat - amelyek annó pénzbe kerültek - a közös képviselő biztos fű alatt el akarja adni saját hasznára, bár mondjuk a vevők zár nélkül nem vennék nagy hasznukat. Azt is bejelentették, hogy meg fognak változni a kapukódok, aminek az értelmét annyira nem láttam, lévén minden lakásnak más a kódja, és a kilakoltatott hatodik emeletiek valószínűleg nem tudták a többi lakásét (hacsak a lakók meg nem mondták nekik, de ez az új kódokkal is előfordulhat). Azt is biztosra vettem, hogy a kódok cseréje egyik napról a másikra fog történni, lehetőleg úgy, hogy előtte nem olvastam emailt és ott állok majd a kapuban, lemerült okostelefonnal. Nem pontosan így történt, de majdnem: kedd este jött egy email az új kóddal, ami szerda reggeltől már életbe lépett. Kulcsunk azóta sincs.

Kismarosi jegypénztár

Már többször volt problémánk a kismarosi jegypénztárossal, aki igen lassan dolgozik, elég rosszul hall és némi nehézséget okoz neki a bankkártyás fizetés. Ma számítva a lassúságára, vonatindulás előtt majdnem negyedórával értünk oda. (Hamarabb fölösleges lett volna: a 4.17-es vonathoz 4-kor kezdi kiadni a jegyeket, addig pihenőideje van.) Ennek ellenére már hosszú sor kígyózott a pénztárcsarnokban és onnan ki. Sejtve, hogy nem fogok időben sorra kerülni, előrenéztem és láttam, hogy Attila és Tomi néhánnyal előttem áll. Bepréseltem magam az ajtón (ez nem volt könnyű, mert csak a fél szárnya volt nyitva, és ugye a sor is ott állt) és odamentem hozzájuk.
- Figyelj, tudnátok nekünk is venni két jegyet?
- Persze, kérdezd meg a többieket is, hogy kell-e valakinek.
Ismét kipréselődtem az ajtón és összegyűjtöttem az igényeket. Tomiék listáján végül kilenc jegy szerepelt, sőt még a mögöttük álló vadidegen lányka is megkérte őket, hogy vegyenek neki egy diákot. Hiú remény volt azonban azt hinni, hogy így elérjük a zónázót: pont akkor gördült be, amikor a pénztáros néni lecseszte túratársainkat, hogy ne abba a mikrofonba beszéljenek, hanem a másikba. Testületileg lekéstük tehát a zónázót és vártuk a személyvonatot az egyre erősödő esőben.

Az idegen lányka kivételével Tomiék a vonaton tervezték lerendezni az anyagiakat. Itt azonban akadályba ütköztünk. Noha az egy darab 90%-os mellett csupa teljes árú jegyet kértek (kettő kivételével Budapest-bérlettel), a csomagban eggyel kevesebb jegy volt, kettő pedig 33%-os volt.
- Az milyen a 33%-os? – kérdeztem.
- 26 év alattiaknak – felelte Gazsi és körülnézett. – Van köztünk 26 év alatti?
Nem volt.
- De Attilát el lehet adni annak.
- Kérni fogják a személyijét – figyelmeztetett Gazsi.
- Majd azt mondom, hogy otthon hagytam – mondta Attila. – De még mindig eggyel kevesebb jegy van.
- Nem lehet, hogy véletlenül otthagytátok?
- Nem, direkt megnéztük, hogy mindent összeszedtünk – felelte Tomi. – És egyébként kérdezte is, hogy 33%-os, és mondtuk, hogy NEM!
- Ez családi jegyet adott – állapította meg Gazsi.
- De miből gondolta, hogy gyerekek vannak velünk?
- Ha a kalauz sokat utazik ezen a vonalon, talán megszokta már az ilyesmit és hinni fog nekünk – reménykedtem. Egy másik túratárs feldobta, hogy vesz az interneten e-jegyet, de Gazsi lebeszélte róla.
- A kilencedik jegy itt van beütve a blokkon, azt megmutathatjuk.
- És elmondjuk azt is, hogy mi egyáltalán nem kértünk 33%-os jegyet! – tette hozzá Tomi, bár én nem voltam meggyőződve róla, hogy a kalauz hinne is nekünk. Aggódva vártuk a kalauzt. Ahogy elhagytuk Budapest határát, Gazsi némileg megkönnyebbült.
- Ha most jön a kalauz és leszállít minket, már hazamehetünk BKV-val.
Aggodalmunk azonban fölösleges volt: egyáltalán nem jött kalauz.

SIM kártya

A régi telefonomban egyszerre ment tönkre az akku és a SIM kártya (lehet, hogy van kapcsolat a kettő között, de ez igazából mindegy). Mivel sejtettem, hogy ilyen régi készülékbe már nem kapok akkut, más megoldás után néztem. Anyámnak volt egy kétkártyás okostelefonja, amit abból a célból vett, hogy egy készüléken használhassa a 20-as és a 30-as kártyáját, viszont szóban forgó készülék túl okosnak bizonyult és nem tudta használni, ezért nekem adta. Mondjuk én se vagyok elragadtatva a jószágtól, úgyhogy a 20-as kártyámat a régi készülékemen használom, de a 30-as úgyis csak arra kéne, hogy az is megtaláljon, aki csak azt a számomat ismeri. De persze ehhez működőképes SIM kártya is kéne.

Fogtam a butuska okostelefont és elmásztam a T-Home ügyfélszolgálatra. Az ügyfélszolgálatos srác előhozott egy SIM kártyát és hozzárendelte a számomhoz.
- Ez ilyen nagyméretű, amiből ki lehet törni a kisebb méretűt, ha egy telefonba az kell – magyarázta. Kiszedte a SIM kártyát és megpróbálta belenyomni a telóba, sikertelenül.
- Ez milyen telefon?
- Hát nem tudom, én ezt kaptam. Nem lehet, hogy fordítva kell beletenni?
Fordítva belement, csak nem működött, mert nem úgy helyezkedett el a csipleolvasó.
- Ez valami kínai gyártmány – vélte a srác. – Lehet, hogy európai kártyákkal nem működik.
- Dehogynem, a 20-as kártyámmal használtam.
- Nincs másik telefonja?
- De van, csak az 20-as és nem kártyafüggetlen.
Ismét megpróbálta beletolni a kártyát a nyílásba, de az megakadt.
- Emiatt a törés miatt nem megy be – mutatta azt a kis bordát, amit a nagy kártyában kis kártya felállás képezett a kártya felületén. – Olyan kártya kéne, amin nincs ilyen törés. Csak az nálunk már elfogyott. Menjen el egy másik üzletünkbe, talán ott tartanak ilyet.
- Jaj, de boldog vagyok – morogtam és elköszöntem. Úgy döntöttem, a másik üzlet meglátogatását máskorra halasztom. Otthon azonban elővettem a telefont és én is megpróbáltam betenni a kártyát, több alkalomra emlékszem ugyanis, amikor a szakember számára megoldhatatlan feladatot nekem sikerült megoldanom. Most se ment bele, de hirtelen eszembe ötlött: mi lenne, ha kitörném a nagy kártyából a kis kártyát? Veszítenivalóm nincs, ha a másik boltban úgyis adnak egy újat. Kitörtem, beleraktam. Belement, azóta is nagyszerűen működik. Most már csak az a kérdés, hogy az erre szakosodott fiatalembernek ez miért nem jutott eszébe…

Éjjel-nappali

A FUTÁR szerint még 8 percünk volt a villamosig, ezért András felvetette, hogy vegyünk valami piát. Ott volt közel az opció: elöl Fornetti pékség, hátul éjjel-nappali. A pultoslány éppen fornettit szolgált ki pár éhes vevőnek, úgyhogy addig is bementünk megnézni a kínálatot. Kisüveges bor nem volt, csak pezsgő: Törley, Spumante meg valami harmadik, talán BB - nem a nyitott polcon, hanem a pult mögött. András a Törley mellett döntött, és még a pénzt is pontosan előkészítette, hogy azzal se kelljen bajlódni. A lány azonban továbbra is péksütiket szolgált ki. Láttuk ugyan, hogy a hátsó helyiségben valaki kakaós tekercseket készít, de az illetőben láthatóan nem merült fel, hogy kinézzen a boltba.

Mikor már vagy 5 perce álldogáltunk ott, a lány végre felszabadult kicsit a vevők nyomása alól és hátranézett ránk.
- Szeretnétek valamit?
- Igen, egy kis üveg pezsgőt szeretnénk.
A lány nem jött oda, hanem bekiabált hátulra: - Olivér!
Legalább fél perccel később langaléta fiatal srác jelent meg és kissé meglepetten bámult ránk.
- Szeretnétek valamit? - kérdezte, mintha ez szokatlan lenne egy élelmiszerboltban.
- Egy kis üveg Törley pezsgőt kérek - felelte András. Olivér egy darabig keresgélte a pezsgőket, aztán mikor útmutatásunkat követve megtalálta őket, rámutatott a BB-re:
- Ezt?
- Nem, a Törleyt - felelte András, mire Olivér a Spumantéra mutatott. Harmadszorra csak azért sikerült eltalálnia, mert több márka nem volt. Ezután hosszasan keresgélte a termék árát. Elmondtuk neki, beütötte a gépbe, mi meg épphogy elértük a villamost.

Lehetne teljesen önkiszolgálóvá tenni az éjjel-nappalikat, pl. mi magunk levesszük a terméket, beütjük a kasszába és fizetünk érte magunknak. Sokkal gyorsabb lenne.

Evakuálva

1-kor, a megbeszélt időpontban még csak Ilona, Hanna meg én ácsorogtunk a HÉV-megállóban. Ahogy előrébb húzódtunk, megláttuk Ferit, aki épp a síneken jött volna át, ha azokat nem épp a HÉV tervezte volna használni.
- Feri! Feri!-kiabált neki Ilona, de nem hallotta.
- Várjuk meg, amíg átjön, aztán kiabáljunk - javasoltam, mert a Szigetre tóduló tömegben egyáltalán nem volt biztos, hogy meglát minket. - Ha mi ketten egyszerre kiabálunk, azt tuti meghallja.
Ilonának tetszett az ötlet, de nem lett belőle semmi, mert Feri felhívta őt telefonon, így elmondhattuk neki, hogy amúgy itt állunk a sínek túloldalán. (Megfigyeltem, hogy ha egy megbeszélt találkozó esetén valaki "hol vagytok?" kérdéssel hívja fel a többieket, biztos, hogy azok olyan helyen vannak, hogy amúgy szabad szemmel is láthatná őket.) Nemsokára Gergő is befutott, aki halálpontosan kiszámolta, mennyi idő alatt ér ide bringával, csak nem kalkulálta bele a szembeszelet. Barb egyelőre ott rekedt a Battyhányin, mert a BKK ideiglenesen megszüntette a készpénzes jegyvásárlást az automatákból, hogy a hajléktalanok ne tudjanak kéregetni a turistáktól (???). Megérkezett Zsolti is, majd az Amnestysek, akik közölték, hogy még egy szemüveges 16 éves lányt kell keresnünk. Rögtön arra a lányra pillantottunk, aki kicsit odébb támasztotta a kerítést.
- Ő 16 éves - jelentette ki nagy magabiztossággal Ilona, én meg csak csodáltam, hogy milyen képességek fejlődnek ki valakiben, ha tizenéves gyerekei vannak. Fruzsi odament és megkérdezte a lányt, majd visszajött.
- Nem ő az. Ő BKK-s jegyellenőr.
- Ilyen fiatalokat is alkalmaznak már a BKK-nál? - csodálkozott Feri.

A beléptetéssel kapcsolatban volt némi para, mert most már a személyit vagy útlevelet beszkennelik és társítják a karszalaghoz, hogy ne lehessen belógni (nem mintha a karszalag-ellenőrzéskor csekkolták volna a személyiket). Hanna személyije viszont otthon maradt, és közölte, hogy nem megy vissza érte, mert messze van (mondjuk kiszámoltam, hogy húsz perc alatt hazaérne,de nem szóltam semmit). Szerencsére volt egy beszkennelt képe róla a telefonjában és reméltük, hogy az elég lesz. Feri szintén nem hozott személyit, bár pont ő hívott fel mindenkit reggel, hogy ne felejtse el; csak jogosítvány volt nála, ami ugyan személyi azonosító irat, de a leírásban nem volt felsorolva. Közben befutott Barb és Blanka is, akik valahogy szereztek BKK jegyet (talán kéregettek a turistáktól).
- Jaj de jó, a legalján van a személyim! - sóhajtotta Barb és elkezdett kipakolni a hátizsákból két pizzás csigát, egy kiló zöldpaprikát, egy nagy csomag zsemlét...
- Háromnapi hideg élelem? - viccelődtem.
- És ne tudd meg, mennyi Győri kekszünk van!
Sikeresen előásta legalulról a személyit és elindultunk a Szakmai jegyek bódé felé. Feriék még bejutottak, előttem azonban a biztonsági őr keresztbe tette a karját.
- Nem lehet bemenni! Utasításunk van, hogy senkit ne engedjünk be.
- De akikkel jöttünk, azok már bent vannak! - érveltem. Erre végül azt a megoldást találtuk, hogy ők is ismét kijöttek. Kiderült: találtak egy gyanús csomagot, bombariadó van, evakuálják az egész Szigetet. Valóban emberek tömegei sodródtak kifelé.
- Ezek mind most jöttek?
- Nem, ebben benne vannak azok is, akik már bent voltak - véltem.
- Nem hiszem, ezeknél sátor van! Ha hirtelen közlik, hogy bombariadó van és evakuálnak, nem kezded el lebontani a sátradat!
Mindeközben a HÉV-től továbbra is áramlott a tömeg a bejárat felé, őket ugyanis elfelejtették tájékoztatni a lezárásról.

Mi mindenesetre fölvettük a jegyeinket (szerencsére nem faxniztak a személyi iratokkal), aztán visszavonultunk a benzinkúthoz és páran bementünk muníciót venni. Én a kávéspulthoz álltam, de a mögötte álló hölgy először vadul telefonált, aztán ki is ment, így job híján beálltam a pénztárnál álló sorba. Már majdnem sorra kerültem, amikor beesett Barb.
- Van itt valami csoki?
- Mi van a Győri keksszel?
- Azt hoztunk egy csomót.
- Azért kérdeztem.
- Ja, de most csokira vágyom.
Ő megkapta a csokiját, engem viszont tájékoztattak, hogy a kávégép elromlott és vegyek az automatából. A vicc az, hogy eleve automatából akartam venni, csak nem vettem észre, hogy van.
Mire kiértem, a többiek letelepedtek a fűre, Feri elővette a spagettijét és enni kezdett. Én még a vécét próbáltam megközelíteni, de megint utamat állta egy biztonsági.
- Csak a vécére akarok menni.
- A vécé is le van zárva. A benzinkutat is evakuáljuk.

Így hát a benzinkúttól is továbbmentünk, kivéve Gergőt, aki vitába keveredett a biztonságiakkal, hogy a benzinkút magánterület és onnan nincs joguk senkit evakuálni. A biztonságiak azt felelték, hogy akkor eltávolítják őt, amiért ellenszegült a hatósági intézkedésnek, de Gergő sajnos náluk jobban ismerte a szabályozást és teljesen összezavarta őket. Így maradhatott, bár mint Feri megjegyezte, nagyon magányosan érezhette magát egyedül a benzinkúton. Mi viszont kinéztük magunknak a kis zöld dombot a HÉV megálló közelében, Feri rögtön letelepedett a közepén és folytatta az ebédjét. Meglepve láttam, hogy Ilona egy kerékpárt tol maga mellett.
- Te biciklivel jöttél?
- EZ a Zsoltié, legalábbis remélem.

Veszteséglistánk újabb fővel gyarapodott, mert Timi kiment egy ismerős elé a HÉV megállóba, és már nem engedték vissza. Majdnem három óra volt, mikor ismét megindult a beléptetés a Szigetre. Persze hatalmas tömeg áramlott a kapuk felé, így Zsolti úgy döntött, visszafordul az autós-kerékpáros bejárathoz, mert úgy gyorsabban bejut. Lehet, hogy nem vált be a terve, mert mikor, már bent a Szigeten, első utam a Pride sátrához vezetett, Ákos azzal fogadott, hogy hova tettem a Zsoltit.
- A kerékpáros hídon át jön, hogy gyorsabban itt legyen. Ti hogyhogy már bent vagytok?
- Mi bejutottunk még a lezárás előtt.
- De az evakuálás nem azt jelenti, hogy mindenkit kiküldenek?
- Minket nem küldtek ki, csak másokat nem engedtek be.
Utóbb kiderült, hogy a "gyanús" csomagban sör és kolbász volt. Most azon aggódhattam, nehogy az őrző-védő kutyák kiszagolják a vega kolbászos szendvicskéimet...

101 elveszett kiskutya

Kedden demonstráció lett volna az Országos Választási Irodánál, megmutatandó, hogyan illik rendesen viselkedni (szemben a nénivel és a kopaszokkal ugyebár). Valami 101 kiskutya nevű csoport szervezte, akiket ugyan nem ismertünk, de az ötlet jónak tűnt. Odamentünk tehát az Alkotmány utcába a megadott időpontra – csakhogy tüntetésnek nyomát se láttuk. Elővettem az okostelómat és némi vergődés után eljutottam a facebook-eseményekhez, remélve, hogy talán elnéztük az időpontot. De nem. Az esemény teljes mértékben eltűnt, pedig emlékeztem, hogy hétfő este, mikor leellenőriztem, még megvolt.

Nem ez volt az első eset, hogy hiába mentünk el egy tüntetésre. Azon a bizonyos hótemette március 15-én azért zúztunk haza Szlovákiából, hogy odaérjünk még a Petőfi-szoborhoz. Magyarországra átérve ugyan jöttek az sms-ek, hogy szálljunk át egy másik gépjárműbe (könnyű mondani, egy darabot se láttunk), de mivel Komárom-Esztergom megyét pont elkerülte a természeti katasztrófa, nemigen tudtuk mire vélni a dolgot. Hazaérkezvén azért felmentünk a facebookra meg az indexre és láttuk, hogy egy csomó demonstrációt az időjárás miatt töröltek, de annak, amit mi kinéztünk, semmi ilyesmi nem jelent meg a leírásában. Odasiettünk tehát a tetthelyre, de senkit nem találtunk. Jobb híján ketten szaladgáltunk körbe a Petőfi-szobor körül és kiabáltuk, hogy „monnyonle!”

Most is erre fanyalodtunk, csak most a választási iroda kapualjában. Kijött a biztonsági őr és megkérdezte, mit csinálunk.
- Á, csak behúzódtunk a szél elől – mondtam, mert úgy éreztem, az valódi magyarázat túl hülyén hangzott volna. András öntudatosan hozzátette:
- De később tüntetni is fogunk!
- Hát ez mindenkinek állampolgári joga – vont vállat a biztonsági őr és visszavonult, mi pedig tovább ütöttük bottal a 101 elveszett kiskutya nyomát. Utóbb kiderült: az eső miatt 1 héttel eltolták a rendezvényt, de ez csak délelőtt 11-kor derült ki, és mi nem tudtunk azóta facebookot nézni...

Meglepetések egy vegán étteremben

- Akkor nem iszunk bort? – csodálkozott András, mikor innivalónak limonádét kértem. A pincérnő kimondta azt, amit én már az étlapról észrevettem:
- Mi nem tartunk alkoholt. Ez egy vegán étterem.
Mondjuk a legtöbb általam ismert borfajta vegán (az esetleges belefulladt bogarakat leszámítva), de az alkoholmentes policyt már más hasonló helyeken is láttam, ezért nem lepődtem meg. Azon viszont igen, hogy mikor wifi-jelszót kértem, azt a választ kaptam:
- Nálunk nincs wifi. Mi ennyire vegánok vagyunk.
- Te jó ég, nem is tudtam, hogy abban is hús van!
Bánatomban rendeltem egy bécsi kocka nevű süteményt, amire azonban hiába vártam, csak nem hozták ki.
- Ezt a bécsi kockát egyenesen Bécsből hozzák. Micsoda mázel, hogy nem mondjuk mexikói salátát kértünk.

Országos felújított kék

Hallottuk, hogy nagy összegeket fordítottak az országos kék jelzés felújítására. Felkerekedtünk hát egy januári vasárnapon a Börzsönybe, hogy saját szemünkkel győződjünk meg róla.

A kezdet ígéretes volt: Nógrád határában útjelző táblák valóságos orgiája fogadott. Olyan helyeket is jelöltek, amikről nem is hallottunk még, köztük 2,4 kilométerre egy erdei játszóteret (valamiért ez ragadott meg legjobban...). Ahogy mentünk tovább, újabb és újabb táblák jeleztek újabb és újabb ismeretlen tereptárgyakat. A táblákon konkrét helymegjelölés is szerepelt, GPS-koordinátákkal és elnevezéssel; ez utóbbi nem volt túl kreatív, kb. három táblát hívtak úgy, hogy "Saj-kút bérc oldala" - de legalább a koordináták különböztek. Az viszont egyre gyanúsabbá vált, hogy a beígért tereptárgyakat sehogy sem találtuk: már bőven letelt a 2,4 kilométer, de erdei játszótér sehol. Végre újból megjelent a kiírás: "Erdei játszótér 2,4 km" - az ellenkező irányban. Arra jutottunk, hogy a felújításra szánt uniós pénzből csak a táblák kihelyezésére tellett, a játszótér megépítésére még csak most pályáznak (bár a különböző sziklák hiányát ez nem magyarázná).

A sok ismeretlen elnevezés mellől viszont gyanúsan hiányzott a Csóványosra túrázók kedvenc pihenőhelye, a Foltán-kereszt. Már kezdtünk azon aggódni, hogy nem is ezen az útvonalon van, vagy azóta lebontották. Szerencsére felérve ott találtuk a szokásos helyén - de egyetlen tábla sem jelezte előre, bár ez lett volna az egyetlen ismerős tájékozódási pont.

Pár héttel később ugyanezen az útvonalon visszafelé tartottunk, és persze ismét elolvastuk a táblákat. Ekkor jött a nagy felismerés, az egyik tábla ugyanis jelezte (abban az irányban, amerről jöttünk) a Sándor Géza kopjafát. Ezt a kopjafát valóban láttuk aznap - csakhogy nem az országos kéken, hanem egy abból kiágazó tanösvény mellett; annak a kékből való kiágazásánál semmi sem jelezte a kopjafa irányát. A rejtély megoldása tehát: a táblák nem a kék jelzésen található tereptárgyakat jelzik, hanem bármit, ami abban az irányban, de pontosan ki nem jelezve található. Ezek után simán lehet, hogy erdei játszótér alatt a királyrétit értették...