- Anna osztálytársam izéje is gyűjti a gyíkokat - mesélte András. Ezt őszintén szólva nem nagyon tudtam, hogy képzeljem el.
- Mármint élve?
- Igen, élve.
- És mit csinál velük?
- Hát beviszi a konyhába, aztán az Anna meg kidobja őket.
Ez egyre zavarosabbnak tűnt, úgyhogy rákérdeztem.
- Ez az "izé" pontosabban milyen családtag?
- Izéje, na, macskája.
Tenerifét át- meg átszelik a barrancók, ezek a mély, láva vájta völgyek, amelyeken olykor igen nehéz átjutni (erre alkották meg a sziklamászás speciális változatát, a barranquismót). Ezért mikor egy romos ház mellett Arcadio felvetette, hogy át kellene kelnünk két barrancón úticélunk eléréséhez, az heves tiltakozást váltott ki a túracsoportban.
- Pilar, csöng a telefonod - figyelmeztette Eloina.
- Leszarom, b.meg, most Arcadiót kell megtalálni! Mi van, ha rosszul lett? A k. életbe!
Szerencsére pár perc múlva Arcadio előkerült a bokrok közül. Pilar rátámadt.
- Te baromarcú, a f.nak nem válaszolsz, ha hívlak?!
- Hívtalak telefonon, de nem vetted fel.
- Persze, hogy nem vettem fel, nyilván nem fogok telefonálgatni, amikor egy elveszett túratársat keresek!
Patrival La Lagunába készültünk, ezért Andrásra maradt a bevásárlás.
- Vegyek neked valamit?
- Hát jó lenne holnapra valami reggeli, meg ma estére keksz. Ja, és gyümölcs sincs otthon. És figyelj, vennél még nekem egy zéró kólát? Ma este sokáig dolgozom.
- Ez már túl sok, ennyit nem tudok megjegyezni.
- Négy dolgot nem tudsz megjegyezni?
- Én úgy szoktam megjegyezni a bevásárlólistát, hogy a szavak kezdőbetűjével összerakok egy szót - mondta Patri. - Most mi is van? Gyümölcs, reggeli, keksz, kóla. "Gyerekek". Az "e" betűk csak töltelékek, hogy ki tudd mondani.
- Ja, és a pirospaprika is elfogyott - emlékezett András.
- "Gyerekek, pirospaprika!" Csak nehogy vegyél valami e betűset, mert azt hiszed, az is jelent valamit.
- Vagy valami mást vegyen k-val - jegyeztem meg.
- Például kályhát? - vetette fel András.
- Hát tudod mit, ha a közértben kapsz kályhát, vehetsz.
Már a buszon ültünk, mikor rám telefonált András.
- Bocsi, a "gyerekek"-ből mi volt az R?
Mondtam Patrinak, hogy ne a buszról hívja fel az apukáját, de tiltakozott, hogy muszáj, mert névnapja van. Ahogy a busz kanyargott fölfelé a szerpentinen, ezt hallottam a beszélgetésből:
- Szia, apu, boldog névnapot!... Nem nőnapot, névnapot!... Igen, jól vagyok. Képzeld, most megyünk fel egy vulkánra... Nem uborkára, vulkánra!
- Patri, szedd be a ruháidat?
- Mi? Úgy értettem, vedd le a ruháidat. Csodálkoztam is, hogy nálatok csak meztelenül lehet szivarozni?
Az egyik itteni állatmenhely kihívást hirdetett márciusra: a résztvevőknek meg kell tenniük - futva, túrázva, gyalogolva, kerekesszékkel - összesen 80 mérföldet (avagy 130 kilométert) a hónap során. Mikor közzétették, hogy március 31-én egy iskola is csatlakozik hozzájuk és velük együtt teszik meg az utolsó kilométereket a menhelytől a tengerpartig, úgy döntöttem, én is beállok a menetbe. Előtte persze szóltam nekik, és visszaírtak, hogy nagy örömmel várnak.
A menhely parkolójában egy tábla figyelmeztetett: mivel odabent szabadon mászkálnak az állatok, csak egy ott dolgozó önkéntes kíséretében lépjünk be. Szerencsére pont közelgett egy lány egy lesántult kutyát vezetve.
- Szia, te itt dolgozol? - szólítottam meg. - Csak mert lehetnél az az önkéntes, akinek a kíséretében belépek.
- Ja nem, nekem csak a kutyám van most itt ideiglenesen, a sérült lába miatt - magyarázta a lány. Második megoldásként messengeren írtam Izzynek, a PR-osnak, hogy kint állok a kapuban. Semmi válasz. Már éppen - harmadik megoldásként - fel akartam hívni a megadott telefonszámot, amikor egy csapat embert láttam meg az egyik bódé előtt, az állati menet pólójában. Odamentem hozzájuk, és kiderült, hogy többségük az iskolához tartozik, de van egy önkéntes is. Ő azt mondta, menjek csak be nyugodtan. Így mégis kíséret nélkül léptem be, de hamarosan megjelent Sue, akit a strandtakarításról már ismertem, meg egy másik lány. Elárultam nekik, hogy első körben a vécét keresem. Meg is mutatták, mégis jó időbe telt, amíg bejutottam. Ugyanis a bódé előtt lekapcsolt egy rendkívül beszédes kiskandúr, aki mozdulni sem hagyott, amíg hosszas simogatásban nem részesítettem.
- M. kint vár a bejáratnál!
- Nem, már itt vagyok - helyesbítettem.
- Nemnem, az a lány, aki mondta, hogy jönni fog. Írt, hogy a bejáratnál vár.
- Igen, én vagyok az.
- Ja, hogy te nem az iskolával jöttél?
Az eredeti terv az volt, hogy a gyerekekkel együtt egy órakor indulunk a strandra, így háromnegyed egy körül kimentünk a bejárathoz. Azonban nemcsak ott, hanem az egész menhelyen nem láttunk egy fia gyereket sem.
- Mikor félórája itt jártam, még a kecskéket nézték - számoltam be a helyzetről. - Szerintem elindultak.
- Hát akkor menjünk utánuk - javasolta Gaia. - Úgyis annyit dolgoztam egész hónapban itt a birtokon, hogy nem volt időm részt venni a kihívásban. Legalább pár kilométert megteszek.
Mivel a többiekkel korábban már megbeszéltük, hogy nem igazán szeretik a gyerekeket, főleg csoportban, arra jutottunk, hogy tulajdonképpen jobban jártunk így. Gaia és én elindultunk lefelé. Abban a hitben voltunk, hogy a többiek jönnek utánunk, de mikor egy ponton visszafordultunk, nem láttunk senkit - a többiek arra jutottak, hogy mégis inkább az iroda hűvösében maradnak. Így a tervezett látványos tömegfelvonulás helyett ketten gyalogoltunk le az eldugott kis falucska strandjára. De a látvány, a tenger és a jó ügy akkor is megérte.
A vasárnapi strandtakarítás szokatlan elemmel bővült: Tim ugyanis szerzett egy speciális porszívót, amivel állítólag a műanyagdarabkákat ki lehet szippantani a kavicsok közül (homokos parton nem alkalmas, mert a homokot is felszívja). Ezért Abades szélét céloztuk meg, ahol egy sziklás öbölbe mindenfélét kisodor a víz. Mondjuk már odaérkezésünkkor szkeptikus voltam, ugyanis a sziklák között számos apró kavics is rejtőzött.
Szerencsére a velünk hozott kutyák is lelkesen segítettek a takarításban. Egyikük például hevesen ásni kezdett egy kis dombocskánál, ahol odamenve egy poros hámot pillantottam meg. Mielőtt bedobtam volna a műanyag zsákba, megmutattam a többieknek is.
- Nézzétek, mit talált a takarítókutya!
- Ja, ez az enyém! - kiáltotta Mónica. - Reggel veszítettem el, amikor itt sétáltattam a kutyámat.
Így a hámot mégsem dobtuk ki, Mónica szórakozottsága azonban ezzel nem ért véget. Visszafelé menet a rózsaszín sapkáját ejtette el és úgy kellett utánavinni. Amikor ismét hátat fordított, újabb problémára derült fény.
- Mónica, hamarosan el fog szakadni a nadrágod egy indecens helyen.
- Mi, elszakadt a nadrágom?
- Még nem, de van rajta egy kis lyuk - magyarázta Sue. Rögtön találtam is megoldást a problémára.
- Köss a derekadra egy pulcsit, akkor nem fog látszani.
Mónica nem merte ezt megkockáztatni - talán félt, hogy azt is elveszíti.
A találkozási pont La Calderánál volt reggel fél 8-kor. Ennek én igen örültem, hiszen az óránként induló 345-ös pont félre ér föl - egész addig, míg rá nem jöttem (túra előtt két nappal), hogy reggel 9 előtt a buszok nem mennek fel La Calderáig, csak Aguamansáig. Próbáltam az eseménybe írni, illetve válaszolni az emailre, amit küldtek, de semmi reakció. Végre többedik átolvasásra megtaláltam az emailben a túravezető elérhetőségét, írtam neki, és ő megszervezte, hogy az egyik túratárs, Sonsolel, felvegyen az orotavai buszállomáson.
Mivel tudtam, hogy három másik ember is ott száll be, kerestem a szememmel a túratársnak tűnő személyeket. Végül mégis Mildred azonosított be engem, és bemutatott egy kedves idős bácsit, Isidrót. Az is kiderült, hogy Sonsolel csak velem kommunikált Whatsappon, így én tájékoztattam a többieket, hogy fél nyolckor még csak épp lefordult az autópályáról. Ráadásul előkerült Paco, ami összesen már négy, de mint megtudtam, Isidro egy Dori nevű másik túratárs autóját várta, így mikor Sonsolel megérkezett, tovább aggódtunk azon, hol lehet Dori, és tíz percet még ácsorogtunk (mindeközben Sonsolel mikrobusza a 108-as helyén parkolt, de ez nem nagyon izgatott senkit, a forgalmi irodistát és a várakozó buszsofőröket is beleértve). Végül otthagytuk Isidrót és elindultunk, levágva az összes lehetséges kanyart fölfelé, amitől az utunk minden értelemben meredek lett.
Azért kellett pontosan érkezni, mert La Calderától egy bérelt busz vitt minket El Gaiteróhoz, a túra kiindulópontjához, ami nem közelíthető meg tömegközlekedéssel. Javier, a túravezető mindenkinek lelkére kötötte, hogy legyünk pontosak, a busz fél 8-kor indul, hogy 8-kor elkezdhessük a túrát. Ez nekem alapból gyanús volt, mert a Google Maps szerint háromnegyed óra volt La Calderától El Gaitero busszal a legrövidebb úton - ami azt jelentette, hogy felmegyünk a Teide Nemzeti Parkba és lecsorgunk az esperanzai úton. A sofőr ugyan nem volt biztos benne, hogy ez a megoldás, de a túratársak meggyőzték, így miután vártunk háromnegyed nyolcig (teljesen fölöslegesen, már mindenki ott volt), beszálltunk a buszba és elindultunk.
El Gaitero nem egy település, hanem egy tűztorony a Tenerifét átszelő TF-131-es turistaút mentén. Nem könnyű ezért felismerni, sofőrünknek sem sikerült. Nekem csak gyanús volt, de akik a 131-es előző szakaszát is járták, egyértelműen megállapították, hogy túlmentünk. A gond csak az volt, hogy egy kanyargós hegyi úton, 1600 méter magasságban nem egyszerű egy hatalmas busszal megfordulni. Jóval lejjebb kellett mennünk, míg találtunk egy kiépített kilátót, és a hátul ülő túratársak navigálásával nagy nehezen megfordultunk. Ezután 1-2 kilométer múlva megtaláltuk a tűztoronyhoz vezető keskeny aszfaltutat. Mondjuk amennyire ki volt jelezve, nem csoda, hogy a sofőr nem vette észre: a fába vésett Gaitero feliratot félig megette a szú, a tűztornyot jelző táblának pedig letört az alja.
A turistaút szerencsére ennél sokkal jobban volt jelezve. Helyenként még láttuk az első táblákat, amelyekkel annó a 70-es években kijelezték az utat:
