Bűn és bűnbánat Las Vegasban

 

Részben a spanyol nyelvterület nagy kiterjedéséből is adódik, hogy bizonyos földrajzi nevek többször is ismétlődnek. Így fordulhatott elő, hogy Granadilla hegyei között a turistaúton egyszer csak egy táblát láttunk „Las Vegas” felirattal.

-          Hurrá, megyünk Las Vegasba! – lelkesedtek a túratársak. Csak Carmen szomorkodott.

-          Már túl öreg vagyok ahhoz, hogy Las Vegasban pénzt tudjak keresni.

-          Amúgy a Holtak Szurdoka is arra van – jegyezte meg David a másik táblára mutatva (ez egyébként nem azonos a Holtak Szakadékával, ahová nemrég Ciprián akarta volt lelökni a túratársakat: https://macskamedve.blogspot.com/2025/04/ciprian-es-az-allatok.html)

-          Szerintem az azoknak van, akik mindenüket elveszítik a szerencsejátékon Las Vegasban.

Nemcsak mi tartottunk a szerencsejátékok városába: két kigyúrt, félmeztelen fickó is megjelent az ösvényen, fejenként egy-egy kutyával. Carlos viszont hirtelen letért az ösvényről a bozótosba.

-          Pedig én a srácok után mentem volna – szomorkodott David (nem derült ki, hogy a srácok vagy a kutyák érdekelték inkább).

-          De itt nincs is út, miért jövünk erre?

-          Lehet, hogy van erre egy barlang.

-          Gondolod?

-          Aha. Oda kell mennünk megbánni a bűnöket, mielőtt Las Vegasban elkövetnénk őket.

-          De figyi, ez nem igazán jó. Mi van, ha több bűnt bánunk meg, mint amennyit aztán elkövetünk?

-          Hát figyelni kell rá, hogy elég sok bűnt kövessünk el!

A túramacska ünnepnapja

 A térképen néztem a buszt, de nem vettem észre, hogy az elágazásnál is van egy megálló, ezért hamarabb szálltam le - Rulof pedig követett, mert azt hitte, a sofőr rosszul tudja a megálló helyét. De végül is csak pár száz métert kellett gyalogoltunk a műúton, ami ilyenkor hajnalban elhagyatott volt. Arra számítottunk, hogy a találkozóhelyen is jó darabig csak mi ketten leszünk, de már ott várt minket Domingo, és hamarosan egy kis szürke cirmos cica is megjelent. Nagyon barátságos volt, összevissza dörgölődzött és bejött velünk a buszmegállóba, ahova behúzódtunk a szél elől. Jesús volt a következő érkező, aki annyira fázott, hogy felvette vastag polár kesztyűjét. Mutattam neki, hogy én is kesztyűben vagyok.
- Nincs a kesztyűdnek ujja - állapította meg.
- Nincs, mert kesztyűn keresztül semmit sem tudok csinálni. Még egy cipzárat se tudok lehúzni.

Hamarosan megjelent Carlos, amin eléggé meglepődtem, mert nem láttam a kocsijukat elhúzni.
- Hoztad a cicádat is? - üdvözölt.

- Ja persze, felszállt velem a buszra. A hátizsákja is itt van valahol. Amúgy nem, lentről érkezett, szerintem itt lakhat a faluban.

- Ez ugyanaz a cica, mint múltkor - mondta Bea. - Amikor bejártuk a túrát, több kilométeren át jött velünk. De tisztára, mint egy kutya, vezetett minket, és olykor hátranézett, hogy miért nem jövünk már. Azt hittem, valami szegény gazdátlan cica, és már azon voltam, hogy hazaviszem, aztán az egyik útkereszteződésnél egyszer csak lekanyarodott és otthagyott minket.

A macskaciri, mintegy demonstrálandó az utakat illető szakértelmét, leült a műút közepére.

- Cica, nem jó ötlet oda ülni, ahol jöhetnek az autók - figyelmeztette Carlos, de a macsek rá se hederített. Ezért odamentem, fölemeltem és a karomban visszavittem a megállóba. Egyáltalán nem tiltakozott, és miután letettem, Rulof hátizsákját kezdte szaglászni.

Sorra érkeztek a túratársak, és mindenki nagy örömmel üdvözölte a cirmákot.

- Hát téged meg hogy hívnak? - szólította meg Francisco.

- Szerintem nem fogja elmondani - véltem. - Nevezzük el!

- Akkor legyen Linda.

Ahogy kezdett felszállni a köd, áttettük székhelyünket az út túloldalán levő kilátóba fotózni. Jesús a mobiljával szerencsétlenkedett.

- Kesztyűben nem működik az érintőképernyő.

- Dehogynem, nézd csak, nagyon egyszerű - vigyorogtam, és ujjatlan kesztyűmben könnyedén lefotóztam a hegyeket, előtérben Linda cicával, aki természetesen követett minket ide is.

Linda egyáltalán nem zavartatta magát a tömeg miatt, sőt azt se vette zokon, hogy Jessica nem vette észre és majdnem belerúgott. Szerencsére kiderült, hogy az egyik túratárs mindig tart magánál egy kis zacskó macskakekszet a biztonság kedvéért, így Linda reggelit is kapott tőlünk.

Amikor elindultunk a túrára, azt vártam, hogy esetleg Linda is velünk tart, de ott maradt a kilátóban. Lehet, hogy a túramacskák ünnepnapokon nem dolgoznak, de az biztos, hogy a mai nap, a sok kedvességgel és simogatással, valódi ünnepnap volt Linda számára.

Technológia és pocsolyák

 Gyanúsan sokszor fordultunk be, ezért ránéztem a térképemre. Aszerint volt egy szélesebb és egyértelműbb út is Vilaflorba, de Delia ragaszkodott hozzá, hogy a GPS útmutatásait kövesse, így maradtunk az úttalan utakon. Bár Tenerife déli része ismert a fura településnevekről - elég csak Las Galletast (kekszek) és Los Abrigost (kabátok) említeni - , azért én is meglepődtem, mikor egy tábla közölte, hogy elhagytuk Las Casas (házak) települést.

- Itt vége van a házaknak! - állapítottam meg.
- Hát tulajdonképpen tényleg nem sokat látok följebb - jegyezte meg Carmen. Elkezdtünk beszélgetni arról, milyen hátránya lehet, ha valaki itt él a semmi közepén, amikor megcsördült Carmen mobilja; Bea telefonált, hogy hol vagyunk már.

- Öt perc - felelte Carmen a GPS-re pillantva, és elbúcsúzott. - Már csak ránk várnak.

- Mindenki ott van már? Még Jonay is? - kérdeztem csodálkozva, mert Jonay notórius késő (ezt a szokást valószínűleg Magyarországon sajátította el). A tippem helyesnek bizonyult: Jonay még nem volt sehol.

- Biztos, hogy jön? - kérdeztem Beától. - Tegnap beszéltem vele, és azt mondta, lehet, hogy túl fáradt lesz.

- De igen, jön, már úton van - felelte Bea. Carlos egyre türelmetlenebb lett.

- Még öt percig várunk, aztán elindulunk. Ez nincs rendben, hogy 40 ember itt vár egy ember miatt - bár egyébként nem voltunk negyvenen. És persze nem indultunk el öt perc múlva, hanem megvártuk, amíg Jonay befut. Ennek valószínűleg stratégiai oka volt, ugyanis Jonay szokott az lenni, aki a menet végén megy és CB-rádión tartja a kapcsolatot a túravezetőkkel. Amint begördült a kocsija, Bea máris odasietett és a kezébe nyomta a rádiót. Jonay azonnal bekapcsolta, bár körülbelül tíz lépés távolságra volt csak tőlünk.

- Bocsánatot kérek a késésért, és köszönöm, hogy megvártatok - üzente a rádión, majd elindultunk.

Az utóbbi időben sok eső volt a szigeten, ezért utunkon szokatlan mennyiségű vízzel találkoztunk. A barranco alján kis patakocska csordogált.

Túratársaim azonban - különösen a délen élők - még az egyszerű pocsolyáknál is fotózkodtak. Amint az első pocsolyát megláttuk, Flori mögéje állt és megkért valakit, hogy fotózza le. A fotós intett neki, hogy menjen kicsit előrébb. Mivel láttam, hogy már csak egy lépésre van, bevetettem magam.

- Még egy lépést előre! Jó, és most még egyet! - de Flori nem dőlt be a trükknek. Carmen viszont szerzett egy hosszú botot és úgy tett, mintha evezne a pocsolyában, ezzel jelentős fröcskölést csapva. Flori így végül kénytelen volt menteni a bőrét és a nadrágját. Egy másik pocsolyába Carlos dobált bele köveket, ami a fröcskölési távolságban levő túratársaknak egyáltalán nem tetszett. Amikor Delia is beledobott egyet, méltatlankodva kérdőre vonták.

- Carlos volt - kente rá Delia a rosszalkodást a kézenfekvő bűnbakra.

Carment a pocsolyák annyira felvillanyozták, hogy énekelni kezdett. Jonaynál ekkor telt be a pohár; elővette a walkie-talkie-t.

- Halló, Carlos! Kérek engedélyt elektromos sokkoló használatára!

Ciprián és az állatok

 Az állatok már Ciprián megjelenése előtt szerepet kaptak a túránkon. Amikor ugyanis megérkeztünk a találkozóhelyhez, ott két nő ácsorgott egy csodaszép akita kutyával. Kérdő hangsúllyal bedobtam a túracsoportunk nevét, az egyik ember igent mondott, így megörülve az új túrakutyának, rögtön barátkozni kezdtem vele. Ez nem volt nehéz, mert igazán lelkes volt, végignyalogatta a pulóveremet, én pedig végre kipróbálhattam, mennyire puha ezeknek a csodaszép állatoknak a bundája (nagyon). Meglepetésemre azonban hamarosan mindhárman felkerekedtek, és elindultak az ellenkező irányba, mint amerre mi terveztünk; mint kiderült, mégsem a mi csoportunkhoz jöttek.

A víztározó közepén álló oszlopon egy sirály trónolt, csak akkor repült el, mikor már fényképezni kezdtem. Fernandóként üdvözöltem, és elmagyaráztam Cipriánnak, hogy András nevet adott a sirályoknak (erről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2019/06/allati-orjaratok-tabarca-szigeten-avagy.html). Cipriánnak nagyon tetszett az ötlet, és mikor kicsit később egy csapat kecskét pillantottunk meg, hangosan üdvözölte őket:

- Szia, Heidi, szia, Pablo!

Hamarosan egy kövekből épített kör alakú szárnyékhoz érkeztünk.
- Mit gondoltok, ez micsoda? - tesztelt minket Juan Conrado.
- Remélem, férfivécé - vágta rá Ciprián és rögtön el is tűnt a fal mögött. 

A hegy túloldalára érve megpillantottuk a távolban azt a kőrakást, ahová Juan Conrado a tízórait tervezte. Láttuk, hogy alattunk az ösvényen egy fehér pulóveres nő halad.
- Ő velünk van? - kérdezte valaki.
- Ő Heidi - felelte Ciprián, akinek ez a név most valamiért beakadt. - Előreküldtem, hogy főzze meg a kávét.

Tízórai előtt azonban még egy akadályt le kellett küzdenünk, ahogy ugyanis előrehaladtam az úton, hirtelen megpillantottam egy táblát: "Vigyázat, méhek munkában!" Juan Conrado a tábla előtt állt és mutatta, hogy forduljak be jobbra, de kicsit bizonytalanul néztem rá.

- A méhek előrefelé vannak - nyugtatott meg.

- És el tudják olvasni a táblát, hogy erre nem szabad jönniük?

- Amúgy a méhek dolgoznak vasárnap? - töprengett el Ciprián. 

- Az attól függ, hogy katolikusok-e - feleltem.

- És egyáltalán tudják, hogy vasárnap van?

- Na ez egy jó kérdés. A macskák például nem tudják.

- Dehogynem! Kizárt, hogy ne tudnák.

- Biztos nem tudják, mert vasárnap reggel is ugyanakkor ébresztik az embert, mintha munkába kéne menni.

Ébresztésre azonban, mint kiderült, Ciprián is alkalmas, ugyanis mivel kitűnően látszott La Gomera szigete, a beszélgetés ennek jellegzetességére, a füttynyelvre terelődött.

- Innen simán át lehet fütyülni La Gomerára - vélte Ciprián és iszonyú éleset füttyentett.

- Na szuper - jegyeztem meg. - Szegény gomerók meg egyszer akartak volna sokáig aludni, és most nézik, ki ez az idióta, aki vasárnap reggel felverte őket.

Talán a feldühödött gomeróknak köszönhetően nemsokára egy csapat madarat vettünk észre, amelyek fölöttünk köröztek.

- Keselyűk. Arra várnak, hogy melyikünk hal meg először - előzött meg Ciprián, mert én is ugyanezt akartam mondani. Némi gondolkodás után hozzátette: - Mondjuk szerintem nem engem választanának, mert én elég sovány vagyok, nem nagyon tudnak mit enni rajtam.

Ahogy visszaindultunk a művelt méhek táblája felé, már jobban láttuk a madarakat.

- Ezek hollók - állapította meg Ciprián csalódottan.

- Azok is dögevők - mondtam biztatólag, és ettől tényleg jobb kedve lett.

Kicsit lejjebb ismét kecskékkel találkoztunk, és Ciprián leült eléjük egy szelfi erejéig.

- Szia, Annabella! - köszöntötte a kecskét immár más néven.

A Holtak szirtjénél korábban is jártam már, de nem tudtam a nevét és annak eredetét. Mint kiderült, régen - minthogy fönt a faluban nem volt temető - ezen a nyaktörő ösvényen vitték le a halottakat a völgybe eltemetni. Több túratárs nem igazán értette, hogy zajlott mindez, ezért Ciprián újabb ötlettel állt elő:

- Kéne egy önkéntes, aki eljátssza a hullát.

Senki sem jelentkezett.

Újabb tanyák mellett újabb kecskéket pillantottunk meg, az egyik lelkesen el is indult felénk. Ciprián őt is üdvözölte:

- Szia... elfelejtettem, hogy hívnak.

Karneváli lebukások

 A SuperDino pénztárában egy kalóz ücsörgött.

Mondjuk többektől hallottam már abbéli véleményt, hogy ez az üzletlánc egy rabló banda, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire szó szerint értendő. Mindenesetre feltartott kézzel közelítettem és üdvözletemet küldtem Jack Sparrow kapitánynak, így ép bőrrel megúsztam a kalandot, de ez azért jó példa arra, milyen sokan lelepleződhetnek egy karnevál során. Puerto de la Cruzban például megtudhattuk, merre jár a Mikulás, amikor szabadságon van (azt viszont nem, hol hagyta a nadrágját).

Az is kiderült, hogy Miss Röfinek van báli ruhája, csak eddig sosem tudta megmutatni, mert a "Malacok az űrben" kabinjában nem volt számára elegendő hely.

A jelek szerint viszont Hermione kamuzott, amikor azt állította, hogy a szülei fogorvosok, hiszen két favágó kíséretében jelent meg a menetben. Persze mondhatjuk, hogy a két foglalkozásban van némi közös, hiszen mindkettő gyökerekkel foglalkozik, de ennyi erővel a bizonyos politikusokkal dolgozó tolmács kollégákat is egy kalap alá lehetne venni velük.

Mások azzal buktak le, hogy nem annyira profik a foglalkozásukban, mint azt elsőre gondolnánk róluk. Az egyiptomi fáraónak elcsúszott a gallérja, és csak a mindenhol ott levő tejesasszony segítségével tudta megigazítani.

Los Cristianosban megtudtuk, mi a valódi oka, hogy a katolikus egyház nem szentel fel női papokat, ez a karinges példány ugyanis hivatása gyakorlása helyett egyfolytában a mobiljával volt elfoglalva.

Persze ez igazából nem róható fel neki, hiszen napjainkban már a zsiráfok is folyamatosan a mobiljukba temetkeznek.

Egy vidám rabbi ezzel szemben sörrel a kezében nézte végig a szambadobosok produkcióját.

Még a sokkal szigorúbb muszlim vallás követői sem tartózkodtak az alkoholtól a karnevál napjaiban.

Egy másik ajatollah ennél is tovább ment, és egy miniszoknyás légikisasszonnyal ropta. Ráadásul bárki egy pillanat alatt láthatja, hogy igen gyakorlott az ilyesmiben.

A vidám nyugdíjasok más módját találták meg a szórakozásnak: horgászbotokon női alsóneműket lengettek egy salsakoncert kellős közepén.

Ez az úriember vélhetően afrikai törzsfőnök, aki először sikertelenül próbált bejutni egy RBNB-be, majd feladta és úgy döntött, inkább iszik valamit.

Abban viszont nem vagyok biztos, hogy jó ötlet egy börtöntöltelékre kisgyerekeket bízni.

Jót derültem a lebukott karneválozókon - egész addig, míg ki nem derült, hogy egyik túratársam valójában vámpír. Innentől kezdve egészen más értelmet nyert az a kérdés, hogy biztonságos-e Tenerifén túrázni.

Megkésett karnevál La Orotavában

 Ezen a télen az esős idő miatt egymás után mondták le a karneváli felvonulásokat. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy az első menet már vígan hamvazószerda után lett végre megtartva, méghozzá kis városunkban. Innen hoztam pár vidám jelmezt. 

Elsőként közölném a jó hírt, hogy idén is volt ugyan patika, de szexshop nélkül (https://macskamedve.blogspot.com/2024/02/kisvarosi-karneval.html), ennek örömére gyorsan első díjat is adtak neki egyéniben.

Az egészségügyre és a higiéniára más felvonulók is nagy figyelmet fordítottak. A képen látható két szobalány engem és Andrást is alaposan leporolt a tollseprűjével.

Egy másik csapat konkrétan felmosónak öltözött.

Fontos is volt a munkájuk, mivel utánuk egy csapat csecsemő vonult.

Egy újabb takarítónő, teljes felszereléssel.

Arra viszont nem jöttem rá, miért rózsaszínek a légipostai küldemények.

A buszsofőrök hátukon viselték a járatuk számát. A 999-es szám azt jelzi: "utasokat nem szállít".

Ezért a karneválozók egy része kénytelen volt más közlekedési eszköz után nézni. Egyesek a léghajót választották:

Mások dinóháton indultak vadászni:

És felvonult egy csapat dodzsem is.

Az élelmiszerekre áttérve, idén sem maradtunk pattogatott kukorica nélkül.

A Principe kekszcsalád egyik tagja viszont nem volt hajlandó meghazudtolni nemi identitását, és herceg helyett hercegnő-keksznek öltözött.

A séfek nagyon jó első benyomást keltettek, ám amikor megláttam, hogy jobbra-balra egerek vannak körülöttük, azért reméltem, hogy nem ők fogják elkészíteni a vacsorámat.

Egyszerű és zseniális: két éjjeliszekrény is vonult a menetben.

A naprendszerek annyira megörültek, hogy sikerült szelfizniük az első udvarhölggyel, hogy utána szerteszét szóródtak. Valószínűleg ennek tudható be a világegyetem tágulása.

Személyes kedvencemet hagytam a végére, akit egészen szokatlan kontextusban fedeztem fel. A dobcsoportok tagjai ugyanis általában összeöltöznek, de ez a konkrét csapat mindenkinek megengedte az önkifejezést. Számomra az egész sziget szellemiségét is szimbolizálja ez a doboló, sportcipős apáca, szivárványszínű szárnyakkal.

Kenyérsarok

 A saját városunkban egyik kedvenc helyünk a Rincón del Pan nevű pékséglánc kávézója. Az ablakból csodálatos kilátás nyílik a völgyre, finom a kávé, a pincérlánnyal pedig még túratippeket is lehet cserélni.  Az icodi üzletben az iced lattéhoz lehet kérni sóskaramella ízű szirupot, ami isteni finom. Ugyanezen lánc santa cruzi egységei azonban, mint az elmúlt napokban kiderült, hagynak némi kívánnivalót maga után.

A Plaza de Españán levő üzletben régen több fajta vegetáriánus szendvicset is árultak, most azonban már csak igen kis méretű tortillás szendvics képviselte a húsmentes szekciót. Emellé kértem egy iced lattét, titokban reménykedve, hogy felajánlják hozzá a sóskaramellás szirupot. Azonban nemcsak ez nem történt meg, hanem az iced latte fogalma sem igazán jutott el hozzájuk, ugyanis kaptam egy csésze forró lattét, valamint egy poharat tele jéggel, hogy oldjam meg magam. Belegondolva még szerencse, hogy a kávégépet nem magamnak kellett kezelnem.

Másnap, a karnevál napján Györgyivel a másik Rincón del Panba mentünk. Itt is iced lattét kértem, amit papírpohárban kaptam, jég nélkül. Györgyi még rosszabbul járt: megkérte, hogy a szendvicsét melegítsék, és be is tették a sütőbe, viszont a jelek szerint nem kapcsolták azt be, ugyanis teljesen hideg és átsütetlen maradt. A kiszolgálás sebessége is hagyott kívánnivalókat maga után. Mikor leültünk az asztalunkhoz, egy sárga ruhás indián állt a sor végén, az sms-ező piros bukott angyal mögött látszik a tükörben.

Leülvén Györgyivel elkezdtük a Magyarországon népszerű "miért utáljuk az OTP-t" című játékot (az én válaszaim egy része olvasható itt: https://macskamedve.blogspot.com/2022/05/one-day-in-bankok.html), ami legalább húsz percig eltartott. Ezután felnéztünk és megállapítottuk, hogy a sárga ruhás indián még mindig a pultnál áll, arra várva, hogy leadhassa a rendelést.