Munkamacskák Szász-Svájcban

 Most vettem észre, hogy németországi túrabeszámolómból kimaradtak a macskák, akik pedig fontos szerepet játszanak Szász-Svájc működésében, hiszen a szorgos németek őket is munkára fogják. Egy ilyen békés környéken például nincs szükség házőrző kutyára, egy házőrző macska is megteszi.

Szász-Svájc egyik jellegzetessége és egyben nevezetessége, hogy az Elba két partján levő településeket nem hidak kötik össze, hanem kompok, amelyeknek többsége a vonatok és buszok menetrendjéhez igazodik.

Ez azt jelentette, hogy mikor a vonatunk Stadt Wehlenbe ért, szednünk kellett a lábunkat, hogy elérjük a csatlakozó átkelést. Az egyik helyi lakosnak azonban más tervei voltak. Láttunkra elkezdett henteregni a füvön, és tényleg majdnem elérte, hogy macskasimogatás miatt lekéssük a kompot.

Hazafele menet Bad Schandau állomásán vártam a prágai vonatot, és mivel reggel még elég hideg volt, behúzódtam a váróterembe, bár tudtam, hogy a kávézó csak 9-kor nyit. Nem is volt bent senki rajtam és két túrázni készülő idősebb nőn kívül. Azaz mégis: a sarokban egy fotelben valaki aludt.

Mikor kinyitott a kávézó, megkérdeztem a pultost a macskáról. Mondta, hogy ő az állomásfőnök, mindennap átjön ide a szomszéd házból. Később aztán észrevettem egy táblát a fotel fölött, amely elmagyarázta, hogy ez itt Karli, akit nem kell örökbe fogadni, van saját otthona, csak szeret átjárni az állomásra, és a kedves utasok legyenek szívesek ezt a helyet szabadon hagyni neki. A tábla arra nem adott magyarázatot, miért alszik az állomásfőnök munka közben, de hát egy ilyen kis eldugott vidéki állomáson nincs sok teendője.

A jogászok és a földrajz

 Képzést tartok egy jogi kurzus hallgatóinak LMBT+ témában.

- Magyarországon kívül van-e más olyan ország az Európai Unióban, ahol nem engedélyezett a nem hivatalos megváltoztatása?

- Szaúdi-Arábiában gondolom nem.

- Ez így igaz, de úgy szólt a kérdés, hogy az Európai Unióban.

- Ja bocsánat, akkor Albánia.

- Tény, hogy ott sem engedélyezett, de nem is tagja az Európai Uniónak.

- Németország?

- Khm, az óra elején beszéltünk arról, hogy Németországban nemcsak férfira vagy nőre, hanem "egyéb" neműre is változtathatja az ember a nemét.

- Ja, tényleg, akkor ott lehet.

(A helyes válasz amúgy Bulgária.)

Étkezési kihívások embereknek és csigáknak

 A vonaton velem szemben két orosz férfi volt; az idősebbik tippem szerint író lehetett, mert egy csomó, még ki nem csomagolt példány volt nála egy cirill betűs könyvből. Mindketten szusit rendeltek a Regiojet fedélzeti büféből. A fiatalabbik ügyesen használta a pálcikát, az idősebb viszont nem jött rá, hogy működik; igyekezett a makikat felszúrni a pálcika hegyére, de ezek jellemzően leestek, így a szusitál fele a padlón landolt. Valószínűleg ennek kompenzálására második fogást is rendeltek - gulyáslevest.

Másnap Maláékkal beszéltem telefonon, miközben Tündi a vacsorát főzte.

- Milyen fűszert tegyek bele? - kérdezte, miközben a zöldséget párolta.

- Nekem mindegy! - kiabáltam vissza, majd magyarázatot adtam Malának az intermezzóra: - Bocs, csak a barátnőm kérdezte, milyen fűszert tegyen az ételbe.

- Mondd meg neki, hogy tegyen bele még sót, az sose árt - üzente Mala. Tündi végül indiai fűszerkeveréket választott, ami azért volt érdekes, mert kiderült: a mirelit ázsiai vegyeszöldség már eleve fűszerezve van. Amúgy nem lett rossz, csak kicsit érdekes.

Ma reggel Tündi már iskolában volt, amikor a reggeli sajtos kenyeremre tettem pár salátalevelet; a saláta ugyan a csigáknak van félretéve, de úgy gondoltam, egy kevés nekem is juthat belőle. Az egyik csigu azonban vagy a szagát érezte meg a salátának, vagy feltűnt neki, hogy ropogtatom, mert hirtelen nagyon figyelni kezdett. 

"Csigu felháborodva figyeli, hogy a salátáját eszem" - írtam Tündinek, akitől meglepően gyorsan érkezett válasz ahhoz képest, hogy elvileg órán volt.

"Nyugi, szerintem nem lát el odáig. De azért vigyázz, nehogy neked rontson!"

Csigu eközben a szemeit forgatta (nem úgy, mint amit Tündiéknek tanítanak, hogy az óvónőknek nem szabad, hanem körözött vele), majd nagy örömmel felfedezte, hogy neki is van pár levél salátája, és lelkes majszolásba kezdett.

Gaststätten

 A Lilienstein tetején Hörbiék megvártak minket egy elágazásnál.
- Gaststätte oder nicht Gaststätte? - kérdezte Hörbi. Gergő gondolkodott egy kicsit.

- Ja, wir können nach Gaststätte gehen.

Ekkor vettem észre a "Gaststätte" feliratú táblát. Elindultunk arra, amerre mutatott, és közben azon tanakodtunk, vajon kinek milyen gaztettét fogjuk ott felfedezni.

A Gaststätte egy büfé volt, amely meglehetősen üresnek látszott, és a táblán ki volt írva, hogy a konyha nem üzemel. Egy vidám hölgy lépett ki az ajtóba?

- Nyitva vannak? - kérdezte Hörbi vidáman (németül persze).

- Hát gyere be, nézd meg! - nevetett a hölgy, akit vélhetően aznap már több vendég meghívott valami limonádénál erősebb dologra. Hörbi lefordította a párbeszédet, majd azt is elmagyarázta a többieknek, hogy meleg étel már nincs.

- Bocsánat, csak fordítok a többieknek - magyarázkodott a hölgy felé, aki ettől még jobban nevetett.

- Gondolod,hogy nem jöttem rá?

Végül beültünk, és leadtuk a rendeléseket. Tóni cappuccinót kért, én azonban nemcsak azért őrizkedtem a kávétól, mert már igencsak délután volt. Délelőtt ugyanis a Bastei nevű kilátónál próbáltam tejeskávét kérni, ám a hölgy közölte: a gépből nem tud laktózmentes tejet varázsolni, kérjek külön kávét és mellé ad külön laktózmentes tejet. Ez nekem megfelelt, csak arra nem számítottam, hogy egy nagy pohár tűzforró hosszú kávét kapok, mellé egy fél eszpresszóspohár tejjel. Egy csomó időbe telt, míg megittam, és ezt Szilvi szívta meg legjobban, mert emiatt utána rohanva kellett végignéznie velem a látványosságokat, amelyekből pedig volt néhány.

Szóval a Gaststättében megelégedtem egy málnaszőrrel, amit kavargattam, mint Piszkos Fred. A többiek örömmel fedezték fel az étlapon Pali kedvencét, a banános sört, amit persze senki nem vállalt be, viszont ennek apropóján meséltem nekik az erdőmester-szörppel fogyasztandó berlini fehér sörről, amely Hörbi egy régi házibulijának legkevésbé élvezetes eleme volt. Megérkezett viszont Pali, aki rögtön rendelt banános sört, amit mindannyian megkóstoltunk, így most már tapasztalat alapján mondhattuk, hogy szar (és egyáltalán nem banánízű).

Túránk fura ízű alkoholos italaihoz csatlakozott még a Lóri által Berlinből hozott mentolos Berliner Luft (kódnevén fogkrémlikőr), amely leginkább After Eightre emlékeztetett, ezért Peti nem akart inni belőle este fél hétkor, de Gergő rámutatott, hogy a reggel nyolc már elmúlt; továbbá egy már színében is ijesztő csehszlovák whisky, amit Daniék kaptak valamiért a szomszéd bácsitól. Nem tudom, mivel haragíthatták magukra, mindenesetre a búcsúestét Dani azzal töltötte, hogy megpróbálta megitatni ezt a terméket a társaság tagjaival. Petit konkrétan megfenyegette, hogy nem kap mást inni, ha nem fogyaszt belőle, mire Peti beijedt és tényleg megkóstolta. Utána eléggé eltorzult az arca és kért egy kis pálinkát, Gergő pedig gyorsan utasította a mosogató közelében ülőket, hogy adjanak neki (mármint Petinek) egy kis vizet; láthatóan tartott tőle, hogy a whiskynek maradandó következményei lesznek.

Ami a szilárd táplálékokat illeti, a legviccesebb helyzet akkor történt, amikor azt latolgattuk, hol vacsorázzunk a szomszédos Bad Schandauban. Találtam egy Elbenterrasse nevű helyet, de Edina hevesen tiltakozott.

- Jaj, ne, az Elbenterrassén volt az a borzalmas fagyi. 

- Oké, akkor ne oda menjünk, ha ilyen traumatikus élményeket szereztél ott tegnap - egyeztem bele.

- Nem tegnap, ma! Ebédnél ott vettünk fagyit.

- Ma nem is voltunk Bad Schandauban. Az egy másik város Elbenterrasse nevű étterme volt.

Zarándoklat a vécébe

 Most jártam először az új Néprajzi Múzeumban, és totál lesokkoltam, hogy mekkora hodály. Hogy fogom én itt megtalálni a zarándoklatokról szóló konferenciát?

- Ott van a tábla, mutatja, merre kell menni - magyarázta a portás. Tábla tényleg volt, de nem mutatta, merre kell menni, és a hatalmas bejárati csarnok más részein semmilyen útbaigazítást nem találtam. A portás végül megunta a téblábolásom; odajött és megmutatta, hol menjek le (valószínűleg csak azért, nehogy véletlenül illetéktelenül - mármint jegy nélkül - betévedjek egy kiállításra). De így is hosszasan kellett tekeregnem az alagsorban, míg megtaláltam az előadótermet.

A következő nehézség akkor jelentkezett, mikor egy másik résztvevővel egyszerre úgy döntöttünk, hogy kimegyünk vécére. Én hagytam őt előremenni, feltételezve, hogy nagyobb a helyismerete (az enyémnél csak nagyobb lehetett). Meg is találtam a női vécé előtt, amelynek ajtaját azonban hiába rángatta.

- Nincs véletlenül kulcsod ehhez? - kérdezte. Közöltem, hogy nincs, és elindultam fölfelé.
- A felsőbb szinten csak van valahol mosdó.

- Igen, van a Damjanich utcai bejáratnál.

Felmentünk, és valóban találtunk is a bejáratnál egy mosdót - az azonban le volt zárva rudakkal és kódolvasóval. Nyilván csak érvényes múzeumi belépővel lehet használni.

- Lehet, hogy a büfének is van mosdója - néztem be az említett intézménybe. 

- Nem, ott nincs - mondta a nagyobb helyismerettel rendelkező lány -, de lent az alagsorban a ruhatárnál van még egy. Ott, ahol a tárlókban a kerámiaedények vannak.

- És ha az is zárva van, a kétségbeesett látogatók esetleg valamelyik kerámiaedényt veszik igénybe? - találgattam, miközben ismét lezarándokoltunk az alagsorba, ahonnan jöttünk. Ezek a vécék már szerencsére nyitva voltak - kivéve a mozgássérült-vécét, amelyre ki volt írva, hogy technikai okok miatt zárva. Kifelé menet pont szembejött egy kerekesszékes férfi, remélem, nem kellett pisilnie.

Mindenesetre elgondolkodtam: az előadóterem melletti vécé vajon azért volt zárva, hogy zarándokként gyakoroljuk az önmegtartóztatást, vagy hogy zarándokoljuk körbe az egész múzeumot?

Fejfedők és más testrészek

 Tudtam, hogy a tengerparti útvonalon nem sok árnyék lesz, ezért szokásomtól eltérően nem fejkendőt, hanem kalapot vettem a túrához. Mikor leértem a találkozási ponthoz, több autós is mondta, hogy láttak engem legyalogolni, de kalapban nem ismertek meg, ezért nem álltak meg hogy elvigyenek.

Nem én voltam az egyetlen kalapos: Antonio is szalmakalapban érkezett, csak később cserélte le elmaradhatatlan baseball-sapkájára. Carmen, úgy tűnik, biztosra akart menni, kalapjára ugyanis elhelyezett egy napellenzőt is. Amúgy ez Yuri napellenzője volt, aki egészen kivételesen nem tette ezt fel a túra elején; később viszont Carmen átadta neki a teljes szettet, szalmakalapostul-napellenzőstől. Fejfedők tekintetében azonban Carlos vitte a pálmát: beszerzett (mint kiderült, a kínaiból) egy fejre rögzíthető, terepszínű ernyőt, ezzel védte magát a napsütéstől.

- Carlos, ezt nem mondod komolyan! - kiáltott fel Carmen, amikor meglátta. -Ha ebben mész be a medencébe, nem fogunk elférni melletted!

Ugyanis medencék is utunkba kerültek, köztük az egyik legfurcsább nevű, a Charco de los Chochos. A "chocho" szó jelenti egyfelől a csillagfürt nevű növény termését, amit a helybéliek szívesen esznek például sörkorcsolyának, de egyben a női nemi szervet is. Nem tudtuk, a sziklamedence melyikről kapta a nevét, ezért megkérdeztük Carment, mert a túra elején Carlos bejelentette, hogy ő (mármint Carmen) a rendkívül jól tájékozott ezt a környéket illetően.

- Állati vagy növényi chochóról van szó? - kérdezte Marina, de Carmen csak nevetett. Megpróbáltam másfelől közelíteni a kérdést.

- Az a chocho, ami a nőknek van, vagy amit megeszünk?

- Mindenfajta chochót meg lehet enni - válaszolta mély meggyőződéssel Carmen.

- Oké, de ezt az étkezőasztalnál esszük vagy a hálószobában?

Ám ha Carmen tudta is a választ, nem árulta el nekünk, így a Charco de los Chochos megőrizte titkát.

Étkezés a romeríán

 A romería elvileg San Isidrót ünnepli (aki a munkások védőszentje, ezért hívják San Isidro Labradornak, nem pedig a vakvezető kutyákkal való bármiféle rokonsága kapcsán). Ilyenkor ökrös szekerek vonulnak végig a spanyol városok utcáin, amelyekről ételt-italt dobálnak a közönségnek, egy csomó mindenki népviseletben van (a nézők között is), és a kocsik között vidám, az idő múltával egyre részegebb zenekarok haladnak. A romeríákat úgy szervezik, hogy ne üssék egymást, mert egyesek akár a sziget túloldalára is elutaznak egy kicsit bulizni vagy zenélni.

Az étel-ital megosztása a romería fontos része. Puerto de la Cruzban rengeteg sütivel, krumplival, sőt - egészen kultúraidegen módon - pizzával kínáltak minket, így Györgyi abban reménykedett, hogy Garachicóban is jóllakhat. Eleinte azonban nem nagyon volt szerencsénk, ugyanis a nagy tömeg miatt nem tudtunk közelebb férkőzni a kocsikhoz, ráadásul az első kettő kivételével nem ökrök húzták, hanem emberek tolták őket, ami miatt egyrészt alacsonyabban volt a bódé, másrészt kevesebben ültek rajta, akik ennivalót osztogathattak volna. A második kocsiról ugyan dobáltak gyümölcsöket, főleg szilvát, ami viszont kevésbé alkalmas erre a funkcióra, ugyanis nehezebb elkapni, így egy csomó a földön végezte.

Mivel a tömeg miatt esélytelennek tűnt közelebb kerülni a kocsikhoz, felvetettem, hogy menjünk le a part menti útra, és kerüljünk elébe a menetnek. Az út mentén sorakozó vendéglátóhelyeken 4-5 euróért árulták azokat a fajta szendvicseket, amiket Györgyi a kocsikról vágyott volna megkapni. Ugyanitt magyarázatot találtunk arra a jelenségre is, hogy a menet szokatlanul csendes volt, a kocsik között nem vonultak gyalogos zenészcsoportok. Mint kiderült ugyanis, a zenészek a part menti kocsmák teraszán játszottak saját maguknak.

Egy keskeny kis utcán visszatértünk a menet útvonalára, és itt már szerencsére jóval kevesebben várakoztak. Amikor az egyik kocsi odaérkezett, könnyű volt elkapnom az egyik rajta ülő lány tekintetét, aki azonnal egy valami színes dolgot tartalmazó műanyag poharat nyújtott felénk.

- Mi az? - kérdezte Györgyi.

- Nem tudom, de kérünk - feleltem röviden. Jól tettük, hogy kértünk: isteni finom dinnyedarabok voltak benne.

A garachicói romería másik egyedi vonása az volt, hogy nemcsak emberi résztvevői voltak. Az ökrökön és az elmaradhatatlan menetkutyákon kívül egy-egy csapat kecskét és birkát is végighajtottak az utcán. A kecskék először kissé megszeppenve figyelték az ünnepi hangulatot.

Hamarosan azonban felfigyeltek az út szélén sorakozó virágládákra, amelyekben muskátlik és kisebb fák hívogatták őket. Természetesen azonnal siettek megkóstolni. A pásztor gyorsan visszazavarta őket a menetbe, a birkák azonban szemtanúi voltak az eseményeknek, és ők is siettek megkóstolni a virágokat.

A pásztorok ismét közbeléptek, és próbálták megakadályozni, hogy állataik kárt tegyenek a növényekben. A család fekete bárányát azonban nem olyan könnyű jó útra téríteni: