A Punta del Sol állatai

 A tavalyi motorcsónakos kiránduláson kicsit cikinek éreztem, hogy csak én kapaszkodom görcsösen a csónak szélébe. Idén azonban örömmel láttam, hogy nem vagyok ezzel egyedül, bár meglepett, hogy pont Carla ült le a biztonság kedvéért a csónak fenekére.

- De hát te hozzászokhattál a hajózáshoz, hiszen nálatok az Azori-szigeteken is gondolom így közlekedtek.

- De én a sziget belsejében lakom, és nem megyek le a tengerhez, amikor hullámzik.

- Jól vagy? - kérdezte Jaime látva Carla aggódó tekintetét.

- Igen, csak kicsit para ez a kis csónak.

- Nem kell aggódni, Ramiro profi tengerész - intett Jaime a kapitányunk felé. - Nála jó kezekben vagyunk, nincs semmi veszély. Mondjuk később, ahol majd bemegyünk úszni, ott lesznek krokodilok meg cápák.

- Sőt, dinoszauruszok is - tettem hozzá.

A Punta del Solhoz közeledve azonban egészen más állatot pillantottunk meg a vízben: egy mediterrán vészmadarat, akiről egy korábbi bejegyzésemben már írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2025/11/veszmadarkodas.html. Meglepetésünkre a madár nem repült fel, ahogy közelítettünk hozzá, hanem továbbra is kitárt szárnyakkal lebegett a vízen.

- Nem úgy néz ki, mint aki jól van - jegyezte meg Jaime.

- Van valakinél puska? - kérdezte Ramiro, de látva, milyen csúnyán nézek rá, közölte, hogy csak vicc volt, és inkább ki kéne menteni. Persze a madár jóval lejjebb volt a csónak szintjénél, ráadásul az éles csőre miatt óvatosnak kellett lenni a kiemeléskor.

- Próbáljátok ezzel megfogni! - dobta oda Carla a széldzsekijét. Végül aztán Ramirónak egy törülközővel sikerült megfognia az állatot, aki próbált vagdalkozni a csőrével, de szerencsére senkit nem talált el. Ramiro betette a csónak orrába és ráborított egy fekete táskát.

- És most mit csinálunk vele? - kérdeztem.

- Megsütjük vacsorára - poénkodott Ramiro. - A tollával meg párnát tudunk tölteni.

- Amikor visszaérünk, felhívjuk a helyi rendőrséget - mondta Jaime. - Bevisszük hozzájuk, ők tudni fogják, kihez lehet ilyenkor fordulni.

Mivel a madár nyugodtan feküdt letakarva, mi azért nem akartuk kihagyni a tervezett csobbanást és behajóztunk a múltkorról már jól ismert öbölbe, amelynek vize a szeles idő ellenére alig vetett hullámot.

Egy másik motorcsónak is himbálódzott a vizen.

- Van itt egy másik jacht is - állapította meg egyik útitársam, mire egy másik némi döbbenettel nézett végig 15 személyre (plusz egy vészmadárra) hitelesített járművünkön.

- Ja, hogy mi egy jacht vagyunk?

- Na, itt vannak a krokodilok - magyarázta Carlának Jaime. - De csak azori-szigetieket esznek.

Annyira nem volt melegünk, így többen azt mondták, ők lemondanak a fürdésről.

- De hát ti nem vagytok veszélyben! - próbáltam győzködni őket. - Ezek csak Carlát fogják megenni.

Persze Carlát se ették meg a nemlétező krokodilok. Visszaútban viszont különleges élményben volt részünk. A vészmadarak, akik általában olyan távolságot tartanak az emberektől, hogy alig venni észre őket, most vélhetően meghallották sérült társuk (a mi fülünknek nem hallható) kiáltásait, és egészen közel jöttek, sőt közvetlenül a fejünk fölött körözve kísértek minket a kikötő felé.

Asztalfoglalók és szoknyavadászok

 Először fordult elő, hogy már nyitás előtt odaértem a Cat Café elé; igazság szerint talán még az is belefért volna, hogy elmenjek szivárványos Budapest-pólót venni (ez volt a másik tennivalóm hétfő délelőttre), de aztán inkább úgy voltam vele, nem akarom Ritát megvárakoztatni. Így az ablakon keresztül figyeltem Moát, aki odabent a legszélső asztalra telepedett. Megbeszéltük, hogy azt nekem foglalja, bár egy rövid időre átült a fűtőtestre. Miután azonban bementem és leültem az asztalhoz, Moa visszajött, és asztaltársaságom volt, míg Rita meg nem érkezett.

Jozkónak így nem maradt hely az asztalon, ezért illemtudóan a mellettem levő széken foglalt helyet.

Sárika eleinte a fűtőtesten ülve csatlakozott a társasághoz.

Miután azonban Rita megérkezett, kiderült, hogy tulajdonképpen őt várta, tőle akart simogatást.

Más macskák kevésbé jártak jól az asztalfoglalással, mivel a látogatók egy része, a Cat Caféban megszokott módon, rendszeresen felállt az asztalától, hogy a kávézó különböző pontjain található cicákat babusgassa. Következő képünkön Leya látható, amint épp arra készül, hogy telefonon felhívja az asztal vendégeit: jöjjenek szépen vissza és játsszanak vele, vagy legalább kínálják meg limonádéval.

Persze igazság szerint olykor mi is magára hagytuk Moát és alkalmi asztaltársait, hogy megvalósítsuk látogatásunk elsődleges célját, ami a kávézó két új lakójának megismerése volt. Muffin helyes kis ragdoll, de az új sztár mindenképpen a vörös cirmos Churros cica. Ez az állatka az én Foltim lelki rokona, amennyiben úgy véli, az egész világ egy hatalmas játszótér, ahol minden tárgynak az a fő funkciója, hogy ő játszhasson vele. Mint a következő videóból látható, még Muffinnak se könnyű hozzáférnie egy játékhoz, ha azt Churros kiszemelte magának.

A tollas bottal próbáltam meg felhívni magamra Churros figyelmét, és ez sikerült is, de a végeredmény nem az volt, mint vártam. Az állatka ugyanis megszokott játékánál sokkal érdekesebbnek találta a hosszú szoknyámat, amit szándékosan vettem fel (a cat cafékban javasolt női viseletről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2021/07/szoknyak-es-nyelvecskek.html). Bebújt a szoknyám alá, onnan nézett ki a nagyvilágba.

Persze nem sokáig bírta ki játék nélkül: a hátára hengeredett, és a szoknyám alól kinyúlkálva játszott.

- Bebújt a szoknyám alá! - jelentettem nevetve az ügyeletes önkéntesnek, aki bólintott.

- Igen, ő egy szoknyavadász.

Beszólások Raurisban

 Gergő (az autóban, odafelé menet): Ebben a városban van egy Billa, ott megállhatunk vásárolni.
Pali: De esni fog!
Én: A Billában nem ázol meg, az fedett.
Gergő: Ez egy szabadtéri Billa.


Szilvi: De jó ez a patak! Mossunk aranyat!
Én: Nem hoztam aranyat.

Csaba: Nem erre jöttünk idefele is?
Szilvi: Nem, ott gyerekek voltak.

Szilvi: Vajon hogy nyírják ezeket a meredek lejtőket?
Gergő: Olyan traktorral, aminek az egyik oldalon kisebb a kereke. Nagyon hasznos, csak hülyén néz ki, mikor este beáll a ház elé.
(ugyanő másnap): Azon gondolkoztam, hogyhogy nem fejlődött ki olyan tehén, aminek az egyik oldalon rövidebbek a lábai. Evolúciósan tök adaptív lenne.

(Szilvi emlegetett egy bakonyi túrát)
Én: Mikor voltatok Gergővel a Bakonyban? (Szilvi erősen koncentrálva rám néz) Mármint mikor volt ez, amit meséltél?
Szilvi: Értettem a kérdést, csak gondolkodom.
Attila: Ti mennyit kértek belépőjegyért erre a műsorra?

Margarita első túravezetése

 Sok túrázó nem szívesen tér vissza ugyanazon az útvonalon, amin jött; a jelek szerint Margarita is közéjük tartozik.

- Muszáj visszamennünk a házig? - kérdezte, mikor a barlangnéző különítmény visszaért. - Ott látok egy ösvényt, ami egyenesen fölmegy a gerincre.

- Jó, menjünk arra - egyezett bele Carlos. - Emberek, kövessük Margaritát, aki tud egy rövidebb utat!

    Nekem gyanús volt, hogy Carlos ilyen könnyen átadta a túravezetést, meg az is, hogy igazából csak egy utat láttam magunk előtt. Aztán amikor elértük az öntözőcsatorna magasságát és elkanyarodtunk jobbra, már biztos voltam a dolgomban.

- Erre jöttünk lefele is, nem? - fordultam Thomashoz.

- De igen - vigyorgott Thomas.

A túratársak azonban továbbra is fenntartották az illúziót, hogy Margarita egy teljesen új útvonalon vezeti őket.

- Ezeket a lépcsőket de utálom! - panaszkodott Carlos. David is csatlakozott.

- Margarita, miféle utakon vezetsz minket? Túl sok csokit ettél reggelire?

    Mikor felértünk a gerincre, túravezetőnk és újdonsült segédje kupaktanácsot tartottak.

- Szerintem itt le kell menni és aztán föl - vetette fel Carlos, noha egyetlen út se vezetett lefelé.

- Nem, induljunk fölfelé! - jelentette ki Margarita, és magabiztosan elindult ugyanarra, amerről annak idején lejöttünk.

Pride-kiegészítők

 

-         -  A szomszéd asztalnál van csillám meg mindenféle dekoráció – fogadott Jules, akinek a szakálla szivárványszínekben pompázott, csillámmal gazdagon megszórva.

-         - Köszi, de megvárom Patrit,  ő sokkal kreatívabb az ilyesmiben.

Patri hamarosan valóban megérkezett, és mikor meglátta a jeges lattémat, megkért, hogy rendeljek neki is egyet, amíg ő bemegy a mosdóba. Így odaintettem a pincért.

-         - Egy ugyanilyet kérek, de laktózos tejjel.

-        -  Meggyógyultál? – csodálkozott Zoli, a saját laktózmentes lattémra célozva.

-        -  Ja nem, ez Patrinak lesz.

Patri visszaérkezett, és rögtön elővette a szipkáját, miközben Tóni azt mesélte, hogyan esett le a verandáról, mikor cigarettázás közben nekidőlt a korlátnak.

- Látod, a dohányzás ártalma! – oktatta Patri, miközben betette a cigijét a szipkába.

 Hamarosan megérkezett Patri itala, ő maga pedig elővette a piros körömlakkot, amit otthon nem volt ideje applikálni.

-         - És mellette cigizik és kávézik, elképesztő! – jegyezte meg Jules őszinte csodálattal a hangjában. – Amikor én kilakkoztam a körmömet, három órán át mozdulatlanul ültem, a kezemet az asztalon tartva, és még így is sikerült mindent összekennem.

 

Jules áthozta a szomszéd asztaltól a díszítőelemeket. Patri és én mindketten tettünk szivárványszínű csíkot a karunkra, és ő az arcomra egy szívet is rajzolt piros csillámmal. Ez a csillám azonban nem volt olyan tapadós, mint amit tavaly a santa cruzi karneválra vettem: hiába próbáltuk a hajunkat beszórni vele, mind a földön és az asztalon landolt.

-       -   Hát mondhattam volna, hogy ezt a hajamra kenhetem – jegyeztem meg – , de láthatóan még arra sem alkalmas.

 

Később a menetben is bőven be lehetett szerezni hasznos kiegészítőket. Patri vett egy szivárványos karkötőt, mert elfelejtette elhozni a sajátját, a Kétfarkúaktól pedig mindketten beszereztünk egy-egy „Az élet szép” feliratú matricát. Patri megkért, hogy az övét ragasszam a hátára.

-        -  Nem jó, eltakarja a hajad.

-          -Akkor alá.

A szoknyájára ragasztottam hát a matricát. Ő büszkén viselte, később fotót is csinált róla és feltette a netre. Csak a képeket nézegetve szembesült azzal, hogy a kék színű bikinialsó, amelyet bugyi gyanánt viselt abban a reményben, hogy kevésbé fog beleizzadni, látványosan átütött a fehér szoknyán. Így az internet teljes népe láthatta a kék bugyis fenekét a kétfarkú logós matrica mögött.

Tehénkaland Mitterastenalmnál

 Már a túra előtt posztoltam a csoportba egy híradást a tehéntámadásokról. Gergő fel is hívta a figyelmünket, hogy ne barátkozzunk a szarvasmarhákkal, ahogy annó a Bodenalmnál tettük (ld. https://macskamedve.blogspot.com/2024/07/sajathutte.html), viszont megkönnyebbülve állapította meg, hogy az Alpokban legalább medvetámadástól nem kell tartanunk.

A túra időzítése folytán pont ebédidőben értünk a Mitterastenalmhoz, bár Gergő előre figyelmeztetett: nem biztos, hogy nyitva lesz. Nem is volt, de a tulajdonosok kedvesen otthagytak a medencében egy láda sört, amihez becsületkasszába lehetett betenni a pénzt.

Tibor ivott a vízből, majd tekergetni kezdte a csapot. Gergő fáradtan odaszólt neki:

- Tibor, azt nem tudod elzárni, az egy forrás.

Nem messze a hüttétől kis elkerített medence állt, amellett gyülekeztek a tehenek.

Hamarosan azonban észrevettek minket és elkezdtek felénk sorolni. 

- Csukjátok be a kaput, nehogy bejöjjenek!-figyelmeztetett Gergő. Én egyelőre csak behajtottam a kaput, a tehenek viszont már odakint álltak, a lelkes túratársak pedig becézték őket és az orrukat simogatták. Ahogy a kapu felé mozdultak, rájöttem, hogy a behajtott kapu nem elég, és egy ott levő fehér nejlonzsinórral bekötöttem.

- És akkor mi hogy jutunk ki? - kérdezte Szilvi.

- El lehet menni a ház mögött - magyarázta Gergő. - De siessetek, mielőtt a tehenek átérnek arra az oldalra. 

    Ugyanis a tehenek is pont arrafelé indultak. Példás gyorsasággal összeszedtük a cuccainkat, és sikerült még pont beelőzni őket az ösvényen.

Roland sapkája (Roland és Betti spinoff-sorozat)

 A raurisi felvonó igen szimpatikus jószág, ugyanis nemcsak síszezonban működik. A páternoszter jellegű hatfős kabinokba menet közben kellett beugrani (ezen persze izgultunk, nehogy elvétsük), majd a hegytetőn gyönyörű kilátás fogadott, és már indulhattunk is a kétezres csúcsok meghódítására.

Pontosabban indulhattunk volna, ha nem kellett volna Rolandra várakozni. Először azt hittük, kihasználja az utolsó vécézési lehetőséget, de kiderült, hogy másról van szó. Ugyanis a felvonóban hagyta a sapkáját, ami azt azóta már vitte lefelé a völgybe. Minthogy a tűző napon nem szerencsés fejfedő nélkül elindulni, Roland úgy döntött, vesz magának egy másikat. Csakhogy az ajándékbolt még zárva volt. A lift személyzete felajánlotta, hogy kinyitják neki, de miután hiába keresték a kulcsot, ez a lehetőség megszűnt, és Roland a napszúrás veszélyével nézett szembe.

- Van egy csősálam - ajánlotta fel Szilvi.

- Mi az a csősál?

- Ami a Macskamedvének van, csak zöld. Mármint nemcsak a zöldeket hívják csősálnak, de én zöldet tudok adni.

Roland gyanakodva méregette a csősálat, de Szilvi elmagyarázta neki, hogyan tegye föl, és miután ez megtörtént, meg is dicsérte:

- Tök cuki, úgy nézel ki, mint egy manó!

Egy Roland magasságú ember nem sokszor hall ilyet.

Később Roland levette a csősálat, mert szokatlannak érezte, de ráripakodtunk, hogy tegye vissza. A tapasztalat valóban azt mutatta, hogy meg lehet szokni, ugyanis két nap múlva Roland ugyan a másik baseball-sapkáját viselte a fején, a kezében viszont lóbálta a csősálat.

- Ha van nálad sapka, miért hoztad a csősálat is? - kérdeztem.

- Mert rájöttem, hogy tökjó.

Ezen örömében nem sietett visszaadni, és Szilvinek kellett emlékeztetnie utolsó nap, hogy kéri vissza a csősálat, lehetőleg kimosva. Az esti búcsúbeszélgetésen Roland közölte, hogy a csősál még szárad, ezért másnap reggel átmentünk érte az apartmanjukba. Ezen alkalommal Szilvi nagy lelkesen fedezte fel Roland másik baseball-sapkáját abban a hitben, hogy az elveszettet találta meg; a jelek szerint nem figyelte, hogy Roland előző nap is sapkát viselt.

Miközben induláshoz készülődtünk, Zsolt rosszkedvűen nyomkodta a telefonját.

- Roland kéri, hogy tegyünk egy kis kitérőt a felvonóhoz, hogy megkérdezhesse, leadták-e a sapkáját. Bőven lett volna ideje odamenni reggel és megkérdezni.

- A felvonó csak 9-kor nyit - emlékeztettem. - Sőt, tulajdonképpen hétköznap nem is működik. Szóval teljesen fölösleges kerülőt tennetek hozzá.

Ha a felvonó működött volna, az én mesém is tovább tartott volna.