Vészmadárkodás

 Múlt hétvégén volt a városunkban a Tudomány Ünnepe, ahol különböző szervezetek sátrakba kitelepülve ismertetik a gyerekeket és a kíváncsi felnőtteket a különböző természettudományokkal. Az egyik sátor pultján két kitömött madarat fedeztem fel, és az egyik gyanúsan hasonlított arra, amit a viharmadármentő képzésen mutogattak nekünk képen.

- Ez a mediterrán vészmadár? - kérdeztem rá a csávónál, aki a sátorban tartotta a frontot.

- Igen, ez valóban vészmadár, bár nem a mediterrán, de egy közeli rokona - bólogatott a fickó, majd a másik madárra mutatott: - Ez pedig - és itt egy általam ismeretlen szó következett. A fickó láthatta, hogy nem értem, mert magyarázatképpen hozzátette: - Egy másik madár.

- Jaj, kösz - feleltem. - Mondjuk én felismertem, hogy madár, de biztos vannak, akiknek nem esett volna le.

(Ő a wikipediából a mediterrán vészmadár, akinek a neve spanyolul egyáltalán nem idéz semmiféle veszélyt, sőt inkább meséket, ugyanis a teljes neve "pardela cenicienta", vagyis hamupipőke-vészmadár.)

Szabálykövetésből egyes

 Az esemény gesztenyeszedő túrának lett meghirdetve. Bea a kiírásban direkt hangsúlyozta, hogy csak az ösvényre hullott gesztenyéket szedjük fel, de hát a canariók nem a szabálykövetésükről híresek. Ahogy La Victoria gesztenyései között gyalogoltunk, többször észrevettem, hogy egy-egy túratárs "betéved" egy magánbirtokra némi termés reményében.

A magántulajdon tiszteletének hiánya nemcsak ebben nyilvánult meg. Az egyik ponton hátrapillantva azt láttam, hogy Amalia éppen fejbevágja Antoniót a túrabotjával - ugyanis, amíg elmerült a beszélgetésben, Antonio megpróbálta lenyúlni tőle a gesztenyés zacskót.

Túratársaim azonban nemcsak gesztenyét gyűjtöttek: csokorszámra szedték az oregánót, volt, aki egy földön heverő fenyőágat vitt haza tobozostul karácsonyi dekorációnak, David egész ágakat tört le eukaliptuszfákról, hogy anyukájának hazavigye potpourrinak, és a túra végére egy hatalmas fakéregdarabot is beszerzett (ennek céljáról nem faggattam). Jonay ki is akadt annak láttán, mennyi mindent cipelnek a hátukon túratársaink.

- Ezek bazmeg lehurcolják az egész erdőt!

Ezen a ponton megemlítettem egy Svédországban megismert lányt, akinek finn anyukája azt tanította, hogy ne vigyünk el az erdőből többet, mint amire szükségünk van, és például ha málnát szedünk egy bokorról, hagyjunk valamennyit "a madaraknak is".

- Na hát ezek nem hagynak - állapította meg Jonay. - Ezek viszik a málnát, bokrot, madarat, mindent!

A szabálykövetés hiánya abban is megnyilvánult, hogy Carlos többször is lezárt ösvényeken vezetett minket. (Mellesleg ezeken is bőven találkoztunk más túracsoportokkal és bringásokkal; a gyakori sztereotípiát megcáfolandó hangsúlyoznám, hogy mind canariók voltak.) Egy ilyen letérés azért történt, mert meg akart mutatni egy barlangot. A barlang egy sziklafal oldalában volt, elég nehéz volt megközelíteni, ezért csak néhányan indultunk el fölfelé. Jómagam csak addig mentem, amíg a barlang szélét meg nem pillantottam, aztán visszafordultam.

Leérve azt láttam, hogy Antonio éppen két túratárssal fotózkodik egy sziklán. A szikla maga nem tűnt túl biztonságosnak, és ezt a fotót készítő Nancy is így gondolhatta, mert odaszólt modelljének:

- Szólj, ha esni készülsz, mert akkor videót csinálok!

A többi barlangnéző másik útvonalon jött le, aminek során mindkét túravezetőnknek sikerült elesnie. Ennek ellenére indultunk volna vissza a turistaútra - de persze Antoniónak most jutott eszébe fölmenni a barlanghoz. Amalia követte, mi meg otthagytuk őket, hogy majd utolérnek. Ez meg is történt, amikor Beáék épp a sérüléseiket kezelték fertőtlenítőszerrel.

- Gyönyörű volt odafönt! - lelkendezett Antonio, hogy hergelje azokat, akik nem mentek barlangot nézni. - Csodálatos, igazán elképesztő!

- A túloldalra is átmentél? - kérdezte Marina. - Ugye, milyen szép onnan a kilátás?

- Gyönyörű, tényleg lenyűgöző!

- Szerintem nem ment föl - jegyezte meg Marina halkan, mikor továbbindultunk. - Ugyanis a túloldalról szart se látni.

Darwin-díjasok a strandon

 

Puerto de la Cruz egykori halászkikötőjében létrák vezetnek a mólóról a vízbe. Ezeken azonban megtelepedtek az algák, emiatt viszonylag csúszósak. Amikor láttam, hogy egy idősebb német házaspár férfi tagja felveszi a békalábat, és azzal indul el lefelé, már aggódtam, hogy baj lesz. Egy kicsit valóban megcsúszott a második lépcsőfokon, de szerencsére nem esett be a vízbe.

- Eléggé csúszik - szóltam oda neki. - Lehet, hogy érdemes lenne levenni a békalábat, anélkül bemenni és majd akkor venni föl, ha már a vízben van.

- Magának nagyon igaza van - állapította meg a férfi, majd tovább indult lefelé a lépcsőn - továbbra is uszonnyal a lábán.

Munkamacskák Szász-Svájcban

 Most vettem észre, hogy németországi túrabeszámolómból kimaradtak a macskák, akik pedig fontos szerepet játszanak Szász-Svájc működésében, hiszen a szorgos németek őket is munkára fogják. Egy ilyen békés környéken például nincs szükség házőrző kutyára, egy házőrző macska is megteszi.

Szász-Svájc egyik jellegzetessége és egyben nevezetessége, hogy az Elba két partján levő településeket nem hidak kötik össze, hanem kompok, amelyeknek többsége a vonatok és buszok menetrendjéhez igazodik.

Ez azt jelentette, hogy mikor a vonatunk Stadt Wehlenbe ért, szednünk kellett a lábunkat, hogy elérjük a csatlakozó átkelést. Az egyik helyi lakosnak azonban más tervei voltak. Láttunkra elkezdett henteregni a füvön, és tényleg majdnem elérte, hogy macskasimogatás miatt lekéssük a kompot.

Hazafele menet Bad Schandau állomásán vártam a prágai vonatot, és mivel reggel még elég hideg volt, behúzódtam a váróterembe, bár tudtam, hogy a kávézó csak 9-kor nyit. Nem is volt bent senki rajtam és két túrázni készülő idősebb nőn kívül. Azaz mégis: a sarokban egy fotelben valaki aludt.

Mikor kinyitott a kávézó, megkérdeztem a pultost a macskáról. Mondta, hogy ő az állomásfőnök, mindennap átjön ide a szomszéd házból. Később aztán észrevettem egy táblát a fotel fölött, amely elmagyarázta, hogy ez itt Karli, akit nem kell örökbe fogadni, van saját otthona, csak szeret átjárni az állomásra, és a kedves utasok legyenek szívesek ezt a helyet szabadon hagyni neki. A tábla arra nem adott magyarázatot, miért alszik az állomásfőnök munka közben, de hát egy ilyen kis eldugott vidéki állomáson nincs sok teendője.

A jogászok és a földrajz

 Képzést tartok egy jogi kurzus hallgatóinak LMBT+ témában.

- Magyarországon kívül van-e más olyan ország az Európai Unióban, ahol nem engedélyezett a nem hivatalos megváltoztatása?

- Szaúdi-Arábiában gondolom nem.

- Ez így igaz, de úgy szólt a kérdés, hogy az Európai Unióban.

- Ja bocsánat, akkor Albánia.

- Tény, hogy ott sem engedélyezett, de nem is tagja az Európai Uniónak.

- Németország?

- Khm, az óra elején beszéltünk arról, hogy Németországban nemcsak férfira vagy nőre, hanem "egyéb" neműre is változtathatja az ember a nemét.

- Ja, tényleg, akkor ott lehet.

(A helyes válasz amúgy Bulgária.)

Étkezési kihívások embereknek és csigáknak

 A vonaton velem szemben két orosz férfi volt; az idősebbik tippem szerint író lehetett, mert egy csomó, még ki nem csomagolt példány volt nála egy cirill betűs könyvből. Mindketten szusit rendeltek a Regiojet fedélzeti büféből. A fiatalabbik ügyesen használta a pálcikát, az idősebb viszont nem jött rá, hogy működik; igyekezett a makikat felszúrni a pálcika hegyére, de ezek jellemzően leestek, így a szusitál fele a padlón landolt. Valószínűleg ennek kompenzálására második fogást is rendeltek - gulyáslevest.

Másnap Maláékkal beszéltem telefonon, miközben Tündi a vacsorát főzte.

- Milyen fűszert tegyek bele? - kérdezte, miközben a zöldséget párolta.

- Nekem mindegy! - kiabáltam vissza, majd magyarázatot adtam Malának az intermezzóra: - Bocs, csak a barátnőm kérdezte, milyen fűszert tegyen az ételbe.

- Mondd meg neki, hogy tegyen bele még sót, az sose árt - üzente Mala. Tündi végül indiai fűszerkeveréket választott, ami azért volt érdekes, mert kiderült: a mirelit ázsiai vegyeszöldség már eleve fűszerezve van. Amúgy nem lett rossz, csak kicsit érdekes.

Ma reggel Tündi már iskolában volt, amikor a reggeli sajtos kenyeremre tettem pár salátalevelet; a saláta ugyan a csigáknak van félretéve, de úgy gondoltam, egy kevés nekem is juthat belőle. Az egyik csigu azonban vagy a szagát érezte meg a salátának, vagy feltűnt neki, hogy ropogtatom, mert hirtelen nagyon figyelni kezdett. 

"Csigu felháborodva figyeli, hogy a salátáját eszem" - írtam Tündinek, akitől meglepően gyorsan érkezett válasz ahhoz képest, hogy elvileg órán volt.

"Nyugi, szerintem nem lát el odáig. De azért vigyázz, nehogy neked rontson!"

Csigu eközben a szemeit forgatta (nem úgy, mint amit Tündiéknek tanítanak, hogy az óvónőknek nem szabad, hanem körözött vele), majd nagy örömmel felfedezte, hogy neki is van pár levél salátája, és lelkes majszolásba kezdett.

Gaststätten

 A Lilienstein tetején Hörbiék megvártak minket egy elágazásnál.
- Gaststätte oder nicht Gaststätte? - kérdezte Hörbi. Gergő gondolkodott egy kicsit.

- Ja, wir können nach Gaststätte gehen.

Ekkor vettem észre a "Gaststätte" feliratú táblát. Elindultunk arra, amerre mutatott, és közben azon tanakodtunk, vajon kinek milyen gaztettét fogjuk ott felfedezni.

A Gaststätte egy büfé volt, amely meglehetősen üresnek látszott, és a táblán ki volt írva, hogy a konyha nem üzemel. Egy vidám hölgy lépett ki az ajtóba?

- Nyitva vannak? - kérdezte Hörbi vidáman (németül persze).

- Hát gyere be, nézd meg! - nevetett a hölgy, akit vélhetően aznap már több vendég meghívott valami limonádénál erősebb dologra. Hörbi lefordította a párbeszédet, majd azt is elmagyarázta a többieknek, hogy meleg étel már nincs.

- Bocsánat, csak fordítok a többieknek - magyarázkodott a hölgy felé, aki ettől még jobban nevetett.

- Gondolod,hogy nem jöttem rá?

Végül beültünk, és leadtuk a rendeléseket. Tóni cappuccinót kért, én azonban nemcsak azért őrizkedtem a kávétól, mert már igencsak délután volt. Délelőtt ugyanis a Bastei nevű kilátónál próbáltam tejeskávét kérni, ám a hölgy közölte: a gépből nem tud laktózmentes tejet varázsolni, kérjek külön kávét és mellé ad külön laktózmentes tejet. Ez nekem megfelelt, csak arra nem számítottam, hogy egy nagy pohár tűzforró hosszú kávét kapok, mellé egy fél eszpresszóspohár tejjel. Egy csomó időbe telt, míg megittam, és ezt Szilvi szívta meg legjobban, mert emiatt utána rohanva kellett végignéznie velem a látványosságokat, amelyekből pedig volt néhány.

Szóval a Gaststättében megelégedtem egy málnaszőrrel, amit kavargattam, mint Piszkos Fred. A többiek örömmel fedezték fel az étlapon Pali kedvencét, a banános sört, amit persze senki nem vállalt be, viszont ennek apropóján meséltem nekik az erdőmester-szörppel fogyasztandó berlini fehér sörről, amely Hörbi egy régi házibulijának legkevésbé élvezetes eleme volt. Megérkezett viszont Pali, aki rögtön rendelt banános sört, amit mindannyian megkóstoltunk, így most már tapasztalat alapján mondhattuk, hogy szar (és egyáltalán nem banánízű).

Túránk fura ízű alkoholos italaihoz csatlakozott még a Lóri által Berlinből hozott mentolos Berliner Luft (kódnevén fogkrémlikőr), amely leginkább After Eightre emlékeztetett, ezért Peti nem akart inni belőle este fél hétkor, de Gergő rámutatott, hogy a reggel nyolc már elmúlt; továbbá egy már színében is ijesztő csehszlovák whisky, amit Daniék kaptak valamiért a szomszéd bácsitól. Nem tudom, mivel haragíthatták magukra, mindenesetre a búcsúestét Dani azzal töltötte, hogy megpróbálta megitatni ezt a terméket a társaság tagjaival. Petit konkrétan megfenyegette, hogy nem kap mást inni, ha nem fogyaszt belőle, mire Peti beijedt és tényleg megkóstolta. Utána eléggé eltorzult az arca és kért egy kis pálinkát, Gergő pedig gyorsan utasította a mosogató közelében ülőket, hogy adjanak neki (mármint Petinek) egy kis vizet; láthatóan tartott tőle, hogy a whiskynek maradandó következményei lesznek.

Ami a szilárd táplálékokat illeti, a legviccesebb helyzet akkor történt, amikor azt latolgattuk, hol vacsorázzunk a szomszédos Bad Schandauban. Találtam egy Elbenterrasse nevű helyet, de Edina hevesen tiltakozott.

- Jaj, ne, az Elbenterrassén volt az a borzalmas fagyi. 

- Oké, akkor ne oda menjünk, ha ilyen traumatikus élményeket szereztél ott tegnap - egyeztem bele.

- Nem tegnap, ma! Ebédnél ott vettünk fagyit.

- Ma nem is voltunk Bad Schandauban. Az egy másik város Elbenterrasse nevű étterme volt.