Természetes képkeretek

 A Montaña Sámara jól megviccelt minket: mikor felértünk, még gyönyörű tiszta idő volt, sőt szivárványt is láttunk az óceán fölött:

viszont nem sokkal a túránk indulása után belepett minket a felhő:

Szerencsére az útvonal így is bővelkedett látnivalókban, ugyanis a jónéhány évtizeddel ezelőtti erdőtűz érdekes jelenségeket hozott létre. Találtunk például egy olyan fát, amelynek a törzsén egy gótikus ablakra emlékeztető vájat keletkezett, a benne összegyűlt gyantacseppek pedig csak tovább növelték a gótikus hatást:

Természetesen a túratársak azonnal megragadták a lehetőséget, hogy szelfizzenek a természetes képkeretben. Fernando letérdelt a fa elé és ájtatos arcot vágott a fotó kedvéért.

- Egy igazi szent! - nevetett Bea.

- Csak az a Lacoste felirat a sapkáján nem illik a képbe - jegyezte meg Françoise.

- Miért, ő lehet Szent Lacoste - vetettem fel. Maya jól szórakozott a fotózáshoz sorban állókon.

- És holnap mindenki lecseréli a profilképét - jegyezte meg csúfondárosan.

Később találtunk még egy képkeret-fát, illetve egy sziklaablakot, amellyel Françoise elé állva szeretett volna fotózkodni, Carlos azonban ragaszkodott hozzá, hogy felhúzza maga mellé a sziklaablak tetejére, majdnem le is esett szegény. Később egy még izgalmasabb fotótémát találtunk: egy olyan fát, amelybe konkrétan lyukat vágott a tűz.

Persze sorra mindenki lefotózkodott úgy, hogy az arca a lyukban legyen, mígnem valaki felkiáltott:

- Antonio!

Semmi kétség, Antoniót muszáj volt lefényképezni e mögött a fa mögött, hiszen ő volt az a túratárs, aki, mint minden túrán, ma is a túracsoport hivatalos pólóját viselte. (Jesús egyébként felhívta a figyelmet, hogy rajta is ilyen póló van, de senki nem foglalkozott vele.) Antonio lelkesen beült a fa mögé, a fotósok pedig sorra utasítgatták:

- Így nem jó, nem látszik a felirat! Kicsit följebb! Most meg túl magas, lejjebb!

Antonio végül a jógában szék-pózként ismert testhelyzet egy különösen kényelmetlen variánsában várta, amíg mindenki képet készít róla.

- Tökjó lett! - kiabálta neki Maya, miután ellenőrizte az eredményt. - A fejed ugyan nem látszik, de hát minek az.

Az erdőből kiérve találtunk egy kürtőszerű lávabarlangot.

A barlang falán egy ponton kicsi, erkélyszerű képződmény volt, fölötte háromszögletű réssel.

- Ez meg vajon mi lehet? - csodálkozott Amalia. Rávágtam a kézenfekvő megoldást:

- Itt szelfiznek a denevérek.

Vészmadárkodás

 Múlt hétvégén volt a városunkban a Tudomány Ünnepe, ahol különböző szervezetek sátrakba kitelepülve ismertetik a gyerekeket és a kíváncsi felnőtteket a különböző természettudományokkal. Az egyik sátor pultján két kitömött madarat fedeztem fel, és az egyik gyanúsan hasonlított arra, amit a viharmadármentő képzésen mutogattak nekünk képen.

- Ez a mediterrán vészmadár? - kérdeztem rá a csávónál, aki a sátorban tartotta a frontot.

- Igen, ez valóban vészmadár, bár nem a mediterrán, de egy közeli rokona - bólogatott a fickó, majd a másik madárra mutatott: - Ez pedig - és itt egy általam ismeretlen szó következett. A fickó láthatta, hogy nem értem, mert magyarázatképpen hozzátette: - Egy másik madár.

- Jaj, kösz - feleltem. - Mondjuk én felismertem, hogy madár, de biztos vannak, akiknek nem esett volna le.

(Ő a wikipediából a mediterrán vészmadár, akinek a neve spanyolul egyáltalán nem idéz semmiféle veszélyt, sőt inkább meséket, ugyanis a teljes neve "pardela cenicienta", vagyis hamupipőke-vészmadár.)

Szabálykövetésből egyes

 Az esemény gesztenyeszedő túrának lett meghirdetve. Bea a kiírásban direkt hangsúlyozta, hogy csak az ösvényre hullott gesztenyéket szedjük fel, de hát a canariók nem a szabálykövetésükről híresek. Ahogy La Victoria gesztenyései között gyalogoltunk, többször észrevettem, hogy egy-egy túratárs "betéved" egy magánbirtokra némi termés reményében.

A magántulajdon tiszteletének hiánya nemcsak ebben nyilvánult meg. Az egyik ponton hátrapillantva azt láttam, hogy Amalia éppen fejbevágja Antoniót a túrabotjával - ugyanis, amíg elmerült a beszélgetésben, Antonio megpróbálta lenyúlni tőle a gesztenyés zacskót.

Túratársaim azonban nemcsak gesztenyét gyűjtöttek: csokorszámra szedték az oregánót, volt, aki egy földön heverő fenyőágat vitt haza tobozostul karácsonyi dekorációnak, David egész ágakat tört le eukaliptuszfákról, hogy anyukájának hazavigye potpourrinak, és a túra végére egy hatalmas fakéregdarabot is beszerzett (ennek céljáról nem faggattam). Jonay ki is akadt annak láttán, mennyi mindent cipelnek a hátukon túratársaink.

- Ezek bazmeg lehurcolják az egész erdőt!

Ezen a ponton megemlítettem egy Svédországban megismert lányt, akinek finn anyukája azt tanította, hogy ne vigyünk el az erdőből többet, mint amire szükségünk van, és például ha málnát szedünk egy bokorról, hagyjunk valamennyit "a madaraknak is".

- Na hát ezek nem hagynak - állapította meg Jonay. - Ezek viszik a málnát, bokrot, madarat, mindent!

A szabálykövetés hiánya abban is megnyilvánult, hogy Carlos többször is lezárt ösvényeken vezetett minket. (Mellesleg ezeken is bőven találkoztunk más túracsoportokkal és bringásokkal; a gyakori sztereotípiát megcáfolandó hangsúlyoznám, hogy mind canariók voltak.) Egy ilyen letérés azért történt, mert meg akart mutatni egy barlangot. A barlang egy sziklafal oldalában volt, elég nehéz volt megközelíteni, ezért csak néhányan indultunk el fölfelé. Jómagam csak addig mentem, amíg a barlang szélét meg nem pillantottam, aztán visszafordultam.

Leérve azt láttam, hogy Antonio éppen két túratárssal fotózkodik egy sziklán. A szikla maga nem tűnt túl biztonságosnak, és ezt a fotót készítő Nancy is így gondolhatta, mert odaszólt modelljének:

- Szólj, ha esni készülsz, mert akkor videót csinálok!

A többi barlangnéző másik útvonalon jött le, aminek során mindkét túravezetőnknek sikerült elesnie. Ennek ellenére indultunk volna vissza a turistaútra - de persze Antoniónak most jutott eszébe fölmenni a barlanghoz. Amalia követte, mi meg otthagytuk őket, hogy majd utolérnek. Ez meg is történt, amikor Beáék épp a sérüléseiket kezelték fertőtlenítőszerrel.

- Gyönyörű volt odafönt! - lelkendezett Antonio, hogy hergelje azokat, akik nem mentek barlangot nézni. - Csodálatos, igazán elképesztő!

- A túloldalra is átmentél? - kérdezte Marina. - Ugye, milyen szép onnan a kilátás?

- Gyönyörű, tényleg lenyűgöző!

- Szerintem nem ment föl - jegyezte meg Marina halkan, mikor továbbindultunk. - Ugyanis a túloldalról szart se látni.

Darwin-díjasok a strandon

 

Puerto de la Cruz egykori halászkikötőjében létrák vezetnek a mólóról a vízbe. Ezeken azonban megtelepedtek az algák, emiatt viszonylag csúszósak. Amikor láttam, hogy egy idősebb német házaspár férfi tagja felveszi a békalábat, és azzal indul el lefelé, már aggódtam, hogy baj lesz. Egy kicsit valóban megcsúszott a második lépcsőfokon, de szerencsére nem esett be a vízbe.

- Eléggé csúszik - szóltam oda neki. - Lehet, hogy érdemes lenne levenni a békalábat, anélkül bemenni és majd akkor venni föl, ha már a vízben van.

- Magának nagyon igaza van - állapította meg a férfi, majd tovább indult lefelé a lépcsőn - továbbra is uszonnyal a lábán.

Munkamacskák Szász-Svájcban

 Most vettem észre, hogy németországi túrabeszámolómból kimaradtak a macskák, akik pedig fontos szerepet játszanak Szász-Svájc működésében, hiszen a szorgos németek őket is munkára fogják. Egy ilyen békés környéken például nincs szükség házőrző kutyára, egy házőrző macska is megteszi.

Szász-Svájc egyik jellegzetessége és egyben nevezetessége, hogy az Elba két partján levő településeket nem hidak kötik össze, hanem kompok, amelyeknek többsége a vonatok és buszok menetrendjéhez igazodik.

Ez azt jelentette, hogy mikor a vonatunk Stadt Wehlenbe ért, szednünk kellett a lábunkat, hogy elérjük a csatlakozó átkelést. Az egyik helyi lakosnak azonban más tervei voltak. Láttunkra elkezdett henteregni a füvön, és tényleg majdnem elérte, hogy macskasimogatás miatt lekéssük a kompot.

Hazafele menet Bad Schandau állomásán vártam a prágai vonatot, és mivel reggel még elég hideg volt, behúzódtam a váróterembe, bár tudtam, hogy a kávézó csak 9-kor nyit. Nem is volt bent senki rajtam és két túrázni készülő idősebb nőn kívül. Azaz mégis: a sarokban egy fotelben valaki aludt.

Mikor kinyitott a kávézó, megkérdeztem a pultost a macskáról. Mondta, hogy ő az állomásfőnök, mindennap átjön ide a szomszéd házból. Később aztán észrevettem egy táblát a fotel fölött, amely elmagyarázta, hogy ez itt Karli, akit nem kell örökbe fogadni, van saját otthona, csak szeret átjárni az állomásra, és a kedves utasok legyenek szívesek ezt a helyet szabadon hagyni neki. A tábla arra nem adott magyarázatot, miért alszik az állomásfőnök munka közben, de hát egy ilyen kis eldugott vidéki állomáson nincs sok teendője.

A jogászok és a földrajz

 Képzést tartok egy jogi kurzus hallgatóinak LMBT+ témában.

- Magyarországon kívül van-e más olyan ország az Európai Unióban, ahol nem engedélyezett a nem hivatalos megváltoztatása?

- Szaúdi-Arábiában gondolom nem.

- Ez így igaz, de úgy szólt a kérdés, hogy az Európai Unióban.

- Ja bocsánat, akkor Albánia.

- Tény, hogy ott sem engedélyezett, de nem is tagja az Európai Uniónak.

- Németország?

- Khm, az óra elején beszéltünk arról, hogy Németországban nemcsak férfira vagy nőre, hanem "egyéb" neműre is változtathatja az ember a nemét.

- Ja, tényleg, akkor ott lehet.

(A helyes válasz amúgy Bulgária.)

Étkezési kihívások embereknek és csigáknak

 A vonaton velem szemben két orosz férfi volt; az idősebbik tippem szerint író lehetett, mert egy csomó, még ki nem csomagolt példány volt nála egy cirill betűs könyvből. Mindketten szusit rendeltek a Regiojet fedélzeti büféből. A fiatalabbik ügyesen használta a pálcikát, az idősebb viszont nem jött rá, hogy működik; igyekezett a makikat felszúrni a pálcika hegyére, de ezek jellemzően leestek, így a szusitál fele a padlón landolt. Valószínűleg ennek kompenzálására második fogást is rendeltek - gulyáslevest.

Másnap Maláékkal beszéltem telefonon, miközben Tündi a vacsorát főzte.

- Milyen fűszert tegyek bele? - kérdezte, miközben a zöldséget párolta.

- Nekem mindegy! - kiabáltam vissza, majd magyarázatot adtam Malának az intermezzóra: - Bocs, csak a barátnőm kérdezte, milyen fűszert tegyen az ételbe.

- Mondd meg neki, hogy tegyen bele még sót, az sose árt - üzente Mala. Tündi végül indiai fűszerkeveréket választott, ami azért volt érdekes, mert kiderült: a mirelit ázsiai vegyeszöldség már eleve fűszerezve van. Amúgy nem lett rossz, csak kicsit érdekes.

Ma reggel Tündi már iskolában volt, amikor a reggeli sajtos kenyeremre tettem pár salátalevelet; a saláta ugyan a csigáknak van félretéve, de úgy gondoltam, egy kevés nekem is juthat belőle. Az egyik csigu azonban vagy a szagát érezte meg a salátának, vagy feltűnt neki, hogy ropogtatom, mert hirtelen nagyon figyelni kezdett. 

"Csigu felháborodva figyeli, hogy a salátáját eszem" - írtam Tündinek, akitől meglepően gyorsan érkezett válasz ahhoz képest, hogy elvileg órán volt.

"Nyugi, szerintem nem lát el odáig. De azért vigyázz, nehogy neked rontson!"

Csigu eközben a szemeit forgatta (nem úgy, mint amit Tündiéknek tanítanak, hogy az óvónőknek nem szabad, hanem körözött vele), majd nagy örömmel felfedezte, hogy neki is van pár levél salátája, és lelkes majszolásba kezdett.