Kalandok a déli öblökben

 

A Charco Archile egy szűk, fjordszerű öböl, aminek ezért tükörsima a vize még akkor is, ha az óceán hevesen hullámzik. Ennek ellenére nem örültem, amikor megláttam Jesúst az egyik partmenti sziklán, amint éppen fejest akar ugrani bele.

- Ne ugorj bele olyan vízbe, amit nem ismersz! - figyelmeztettem.
- De van alja! - védekezett Jesús.
- Minden tengernek van alja. Ez ilyen közös tulajdonságuk.
- Ha nem lenne, valahol Ausztráliában kötnénk ki - fűzte tovább a gondolatomat Lucas, bár földrajzilag némileg pontatlanul.
- Így igaz. A kérdés csak az, milyen az alja és mennyire van mélyen.
- De én látom az alját, és homokos.

Erre már nem volt ellenérvem, és Jesús elegánsan fejest ugrott az öbölbe, amit Lucas meg is örökített a vízálló minikamerájával.

Nem volt meglepő, hogy a környékbeliek is ismerik az öblöt, és sorra gyűltek mellénk mások is. Ezért, és mert a következő öböl az apály közeledtével már kevésbé élvezhető, Carlos kiadta az ukázt, hogy 12-kor továbbindulunk. 12 előtt pár perccel páran indultunk volna fel, de Delia, aki a lépcső tetején állt, megállított minket.

- Csoportkép! Csinálok egy csoportképet rólatok!
- És a többi húsz emberről, aki itt van a strandon? - kérdeztem halkan, de azért közelebb húzódtunk egymáshoz Rosával és Jesússzal. Végül természetesen nem fért bele mindenki a csoportképbe, de Delia ezzel is megelégedett, és elindultunk. Rosa körülnézett a parton.
- Itt van még egy hátizsák.
- Jaj, az az enyém! - döbbent rá Delia. - Annyira fotózgattam, hogy majdnem ittfelejtettem.

A Montaña Amarilla strandja korántsem olyan szélvédett, mint a Charco. Ezért többségünk csak a part menti sziklamedencékbe merészkedett be (a képen jobbra), amiket jacuzzinak használva hűtöttük le magunkat. Ha valaki úszni is szeretett volna, annak a faoszlopokból tákolt kerítés végén volt érdemes próbálkoznia, ugyanis az utolsó oszlophoz egy kötél volt kötve, amit elkapva a strandoló ki tudott mászni a vízből anélkül, hogy elsodorná a hullám. Ezt használta ki egy középkorú, monokinis szőke hölgy, akinek amúgy saját kis kalyibája volt a kerítésen túl, így vélhetően azt a partszakaszt a sajátjának tekintette (bár kétlem, hogy legálisan). Ő el sem távolodott a parttól, csak a kötelet fogva lebegett a vízben. Hamarosan kiderült, miért maradt ilyen közel a parthoz, ott ugyanis feltűnt egy nála jóval fiatalabb és rendkívül kigyúrt srác, akin az én túratársaim közül is sokaknak megakadt a szeme. A nő és a srác hosszasan beszélgettek úgy, hogy előbbi végig a vízben volt, utóbbi pedig a parton.

- Ez olyan romantikus! - jegyeztem meg. - Most jön az, hogy a nő beleesik a tengerbe, a srác meg utána ugrik és megmenti...

Carlos a szemét forgatta.

- Gondolod, hogy ez a pasi megmentené ezt a nőt? Ott hagyná megfulladni!

Büszke városok Tenerifén

 Pride hónap alkalmából számos városban szerveznek eseményeket. Puerto de la Cruzban ugyan az elmúlt években a meleg élet a buli-jellegű programokra korlátozódott, ám idén visszatért a városba egy lelkes aktivista, és ismét szervezkedni kezdett LMBT+ jogok mentén. Ennek köszönhető volt az az esemény is, amikor a Városháza előtt ünnepélyesen felvonták a szivárványzászlót és felolvasták az LMBT+ közösség követeléseit. A polgármester láthatóan kicsit feszengett az eseménytől, először mindannyiunkkal kezet fogott (velünk, nézőkkel is, amin jól meglepődtem), majd odaállt az aktivisták mellé és elkezdte felolvasni a neki kijelölt részt. Az "LMBTQIA+" kifejezéssel láthatóan megszenvedett, minden alkalommal csak több részletben tudta kimondani, amin jót derültünk, de hát, mint Judith megállapította, jobboldali szegény (Néppárt), nekik ez nehezebb...

Másnap a pride-on Santa Cruzban kiderült, hogy más büszke városok is vannak a szigeten. Elsőként természetesen maga Santa Cruz, amelynek képviselői szivárványos tornazsákot osztogattak, benne rendkívül praktikusan szivárványkeretes napszemüveg és szivárványos legyező, mindegyiken "Büszkeség, Santa Cruz 2025" felirat. 

Ám a legláthatóbb mégis az alig 25 ezer fő lakosú Tacoronte volt, amelynek képviselői nemcsak egyenpólót gyártottak a pride alkalmából, hanem ők hozták a menetre a legnagyobb szivárványzászlót.

Az egyenpóló megkönnyítette a tacorontei ismerősök keresését, így viszonylag hamar megtaláltam Grahamet, és mivel más ismerősöket nem láttam, felajánlotta, hogy csatlakozzak az ő csapatukhoz. Igaz, nem voltam egyenpólóban, de ez őket láthatóan nem zavarta. A feministák elé soroltunk be, akik jó szokásuk szerint végigskandálták a két órás felvonulást. A klasszikusok mellett ("Todos somos transfeministas!" stb.) kreatív megoldásaik is voltak. A menetet az ablakból néző kívülállóknak azt üzenték, hogy "Detrás de las ventanas/también hay lesbianas" (az ablakok mögött is vannak leszbikusok), egy kisebb csapatuk pedig azt a véleményt fejtette ki, hogy a candelariai szűz (egy csodatévő Mária-szobor) szintén nem-bináris, bár nem tudok róla, hogy magát a Szüzet erről megkérdezték volna.  A különösen rendőrellenes kontingens pedig a "Policia nacional/necesita sexo anal" rigmust skandálta, amit nem kívánok itt lefordítani (egy kivételével minden eleme nemzetközi szó, rakjátok össze). 

A tacorontei csapat szivárványzászlója hatalmas sikert aratott. Időnként hullámoztatni kezdték, egy ilyen alkalommal egy lelkes fotós srác oda-vissza átszaladt alatta (erről sajnos nincs videóm, csak a hullámról):

Nem volt persze hiány vállalkozókban, akik fogni akarták a zászlót; volt, amikor alig fértek el egymás mellett. Egy ponton az egyik felvonuló figyelmeztette a zászló sarkát fogó fiatal lányt:

- Vigyázz, a tornazsákod zsinórja lelóg a földre!
- Jaj, köszi, hogy szóltál - hálálkodott a lány, és megigazította.
- Még jó, nehogy elbotoljál benne, aztán elszakítsd a zászlót!

Kecskefürdetés reload

 https://macskamedve.blogspot.com/2024/06/kecskefurdetes.html

Tavaly ezzel a bejegyzéssel emlékeztem meg a hagyományos szentivánnapi kecskefürdetésről. Idén is hasonlóan zajlott az esemény, néhány apróbb kivétellel. Jelentősen jobb volt az idő, így a pásztorok fürdőruhát viseltek és teljesen bevitték a kecskéket a vízbe; mindegyiket megmerítették, ráfröcsköltek egy kis vizet, majd hagyták, hogy kiússzon a partra.

Noha a víz nem volt hideg (ezt tanúsíthatom), a kecskék idén sem lelkesedtek a programért; ezek ugye félvad állatok, akiket nem szoktak fogdosni, plusz elsőre gondolom azt hitték, hogy vízbe akarják fojtani őket, és hangosan mekegve tiltakoztak az eljárás ellen. Viszont voltak köztük, akik fürdés után már egész érdekesnek találták az óceánt, és lementek egészen a vízhez, hogy az már a lábaikat csapdosta. Nyalogattak is valamit a köveken - nem tudom, hogy a sót (annyira nem tűntek vénnek) vagy a víz által kisodort algadarabkákat.

A rendszer az volt, hogy a (partról nézve) jobb oldalon várakoztak a fürdetésre a kecskék, aki pedig elkészült, az átsorolt a bal oldalra. (Pusztán a "melyik állat száraz" megközelítés nem volt praktikus, mert ez egy több órás program és a nyári melegben gyorsan megszáradnak.) A kecskéknek persze ezt senki nem mondta, így volt pár példány, aki partra úszás után elveszetten tévelygett, amíg pásztorai kiabálással jó útra nem terelték.

Idén meglepetésemre egy csapat birkát is megfigyeltem a parton. Lehet, hogy biztonsági tartaléknak hozták őket arra az esetre, ha a kecskéket semmiképp se sikerülne beimádkozni a vízbe.

A legaranyosabb azonban az a kisfiú volt, aki fehér kutyájával ment be a vízbe, és ugyanúgy végigcsinálta vele a körbeúsztatás-lefröcskölés rítusát. Elvégre az egész rituálé lényege az állatok szimbolikus megtisztítása és megáldása, ezt pedig a kutyák is megérdemlik.

Beszélgetések sütikkel

 Apukámmal videóhívásban voltunk, amikor hirtelen kiszólt:

- Oké, rögtön!

Kicsit meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy van nála valaki, de hamarosan megmagyarázta:

- Cseresznyés sütit sütök, és csörgött az óra.

Hamarosan be is jelentette, hogy elbúcsúzik, mert ki kell szedni a sütőből a sütit (ami vélhetően hasonlóra sikerült, mint a mindmegette képén). Ezért elköszöntem tőle.

- Sziasztok! - mondta András is.

- A sütitől is elköszöntél? De udvarias vagy!

Kevésbé békésen alakult Antonio kapcsolata azzal az enyhén sós, de nagyon finom mandulás rudacskával, amit az egyik túratárs hozott a tegnapi túrára. Antonio sütije ugyanis leesett a földre, mire ő fölvette.

- Eszedbe ne jusson még egyszer ilyet csinálni! - korholta a mandulás rudacskát, majd letisztította és eltette a hátizsákjába.

Félrement labdák napja

 

A Playa de los Charcos strandon, mint az eldia.es képén is látható, van két úszó platform a part és a móló között. András javasolta, hogy ússzuk körbe az egyiket. Amikor már visszafele tartottam, hirtelen egy labdát pillantottam meg magam előtt a vízen. Nyilvánvaló volt, hogy valaki a platformon túl nagyot dobott vagy rúgott rajta, ezt igazolta az a tény is, hogy a platform szélén néhány srác reménykedve várta, hátha visszadobja nekik valaki. Meg is fogtam a labdát és elhajítottam, de túl messze voltam; pár méterrel közelebb került ugyan a platformhoz, de még a vízben landolt. Utánaúsztam, és most már tényleg közel voltam a platformhoz. A fent álló srác már helyezkedett, hogy elkapja a labdát - de épp csak pár centivel ismét elhibáztam. A labda nemcsak a vízbe esett, de ráadásul besodródott a platform alá. Mikor elindultam a part felé, a srácok épp a deszkák között felülről benyúlva próbálták kipiszkálni.

Hazafele menet a közeli kosárlabdapálya mellett vezetett el az utunk, ahol rendszeresen bajnoki mérkőzések zajlanak a piros pólós és a "nem találtunk egyforma pólót, ezért mindenki abban van, amit talált" csapat között. Ezúttal az tűnt föl, hogy egy csomó játékoson nincs cipő; a lábbelik egymás hegyén-hátán hevertek a földön a pálya egyik oldalán.

- Van ilyen speciális alváltozat, amit cipő nélkül játszanak? - tűnődtem el, de rögtön fény derült a rejtélyre. Az egyik játékos ugyanis levette a cipőjét és felhajította a kosárpalánkra. Mint kiderült, a labda fent ragadt a palánkon, és a hoppon maradt játékosok egymás után hajigálták fel a cipőiket, hátha valamelyikkel sikerül lesodorni.

Barriguar

 

Nem könnyű feladat egy zenekari találkozó házigazdájának lenni, hiszen szórakoztatni kell a közönséget, míg az egyik zenekar levonul a színpadról, a következő pedig elfoglalja a helyét. A zenei tavasz műsorvezetőjét, Albertót (akiről ígérete ellenére nem találtam képet a honlapon, ezért a plakátot tettem ide) azonban nem kellett félteni: megragadta az alkalmat, hogy kiélhesse showmani hajlamait. A férfiegészség hetének apropóján a zene áldásos mentálhigiénés hatásairól elmélkedett, majd felszólította a közönséget: osszák meg, milyen zene segít nekik átlendülni a negatív lelkiállapotokon. Egy hölgy a második sorból Alberto ösztönzésére felment a színpadra, és elmondta: élete nehéz perceiben "Barriguar" zenéje mindig örömet okozott neki. Alberto lelkesen bólogatott, hogy Barriguar erre kiválóan alkalmas.

- Ki szereti még Barriguart? - fordult ismét a nézőkhöz. Sok kéz emelkedett a magasba. Nekem fogalmam se volt, kiről van szó, de már megszoktam, hogy a kulturális különbségeknek fontos eleme az, hol milyen zenét hallgatnak, és különösen igaz ez egy olyan gazdag zenei kultúrájú országban, mint Spanyolország (mikor annak idején társastáncoltam, meg voltam győződve róla, hogy a világon maximum 2-3 paso doble szám létezik, itt meg egyetlen koncerten ennél többet adnak elő).

- Mi lenne, ha betennék egy kis Barriguart, és egy fél percre táncra perdülnénk? - vetette fel Alberto, és már kezdett is keresgélni a telefonján. Örültem, hogy végre megismerek egy új zeneszerzőt, de ennél nagyobb meglepetés ért. Ugyanis mikor Alberto a telefonját a mikrofonhoz tartotta, a teremben felcsendült - Barry White.

Tea az anyakirálynővel

 Tegnap vettem citromos kuglófot vacsora utáni desszertnek, de András azt mondta, nem kér, ezért nem bontottuk meg. Helyette megnéztük a Waczak Szálló azon epizódját, amelyben Basil beszór egy borjúszeletet patkányméreggel, de utána az elkeveredik, és a teljes személyzet azon parázik, nehogy megmérgezzék valamelyik vendéget. Mivel a szálloda fekete cicája (akinek a képét az általam frissen felfedezett, de melegen ajánlott cinemacats.com oldalról vettem) megkóstolta az egyik hússzeletet, Polly arra a következtetésre jut, hogy ha az állatkának nem lesznek mérgezési tünetei, az a szelet ehető (afelől senkinek sincsenek erkölcsi aggályai, hogy egy macska által megkóstolt húst szolgáljanak fel). Basilnek viszont mindez nem esik le, ezért nem érti, miért aggódnak a többiek a macska egészsége miatt, amikor vészhelyzet van.

- Hogy hogy van a macska? A macska jól van, az anyakirálynővel teázik!

Természetesen ezt követően azzal ugrattuk a macskát, hogy mennie kell teázni az anyakirálynővel. Az igazi meglepetés azonban akkor ért, mikor nem sokkal később kinyitottam a hűtőt. Döbbenten mentem be Andráshoz (aki mellett az ablakpárkányon ismeretlen okokból egy összemorzsázott tányér állt).

- Te figyelj, a macska tényleg felkészült rá, hogy az anyakirálynővel fog teázni, és levágott egy darabot a kuglófból, hogy ne menjen üres kézzel!