2026. november 2., hétfő

Kísértetek és a portugál történelem egyéb veszélyei

 

A Praça do Comércióval kapcsolatban Laci elmesélte, hogy éjszakánként egy kísértet mászkál arra, és magával viszi a halálba azokat, akik sötétben átmennek a diadalív alatt.
– De ha hajnalban futok át alatta, amikor már kezd pirkadni, akkor az már nem számít sötétnek, ugye? – kérdeztem. Laci szomorú szemmel rám nézett, aztán a nyílt utcán megölelt.
– Jaj, annyira szerettelek! Olyan jó barátom voltál!

Kevésbé veszélyes, ám annál érdekesebb információkat tudtunk meg a Queluz-kastélyban, ugyanis véletlenül odacsapódtunk egy amerikai csoporthoz. A turisták maguk ugyan még a női mosdó csapjával sem boldogultak, idegenvezetőjük viszont rendkívül informatívan és egyben szórakoztatóan mutatta be a kastélyt. Az egykor forró csokoládé fogyasztására használt helyiségben például megtudtuk: annó ez az innivaló akkora luxus volt, hogy akiknek szerencséjük volt megkóstolni, utána nem törölték meg a szájukat, hogy az utcán mindenki lássa, milyen menők. Manapság viszont már bárki vásárolhat csokis sütiket a lisszaboni cukrászdákban, ahogy Mala meg is tette.
– Csokis lett a szakállad – figyelmeztettem, mire Laci szemrehányóan nézett rám.
– Mit tanultunk tegnapelőtt a kastélyban? A csokit nem szabad letörölni!

A kortárs italok is járhatnak azonban veszélyekkel. Egyik reggel, miközben Laci épp a boltban volt, teát főztem volna magamnak, de sehol se találtam a filtereket. Így kénytelen voltam megvárni, míg visszaér.
– Hol tartjátok a teát? Égen-földön kerestem, de sehol sem találtam.
– Mert az titkos – felelte Laci. – Ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek.
Ennek ellenére észrevettem, hogy a hűtő tetejéről vett le egy dobozt. Ő is észrevette, hogy észrevettem.
– Most meg kell, hogy öljelek – állapította meg szomorúan, de sikerült lebeszélnem a szándékáról azzal az érvvel, hogy úgyse érem fel.

Laci szerencsére nemcsak engem szívatott. Egyik nap vacsora után, még az asztalnál ülve megjegyezte:
– Jó lenne egy kis rágcsa!
– Édes vagy sós? – kérdezte készségesen András, aki az ajtót támasztotta. Laci végigpásztázott a konyhán.
– Az édes itt van karnyújtásra... akkor sós.