Számlatulajdonos

Jó dolog az elektronikus számla. Nem kell postázni, ami egyrészt spórolás a postaköltséggel, másrészt spórolás azzal a parával, hogy mi van, ha nem kézbesíti a Magyar Posta. Összeadja magától a tételeket, ami megspórolja a megbízóknak a "Figyelj, a 4500x10 az nem 35 ezer" tartalmú üzeneteket, nekem meg azt, hogy újra kelljen írnom a számlát. Szóval jó ötlet volt beregisztrálni.

Egyetlen gond van csak vele: kizárólag magyarul tud. Ami ugyebár a külföldi megbízóknak nem annyira praktikus.

Múlt héten az egyik külföldi ügyfelemnek nyújtottam be első számlámat. A könyvelő visszaírt, hogy csekkolja az adatokat.
"Akkor a számlatulajdonost ugye úgy hívják, hogy "Elektronikus Számla?"

8 kg

Elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a sarki automata biomosodát.
- Neked mit kell kimosni? - kérdezte András.
- Csak két farmerom van és egy törülközőm.
- Nekem meg a munkaruhám. Meg gondolkozom, hogy kimossam-e a lepedőmet. Csak nem lehet 8 kilónál több.
- Figyelj, ha 8 kilónál több, akkor 2 mosást teszünk be.
- Nem teszünk be 2 mosást.
- Mert smucigok vagyunk?
- Nem, csak én. Amúgy meg honnan lehet tudni, mennyi 8 kiló?
- Hát legegyszerűbb, ha az ember rárakja a mérlegre. Ami nekünk nincs.
- Azt én is meg tudom mondani, hogyan nem működik.
- Figyelj, itt vannak a kézisúlyzóim, a kettő együtt 6 kiló. Egyik kezembe veszem a súlyzókat, a másikba a mosnivalót és megnézem, hogy melyik nehezebb.
András elröhögte magát, pedig szerintem ez működő stratégia lehetett.
- Most mi van?
- Elképzeltem, ahogy egyensúlyozod a két kezedben. Egyáltalán meg tudod fogni egy kezedbe a két súlyzót?
- Mert szerinted edzés közben mit csinálok? - Rögtön demonstráltam is a műveletet, majd a másik kezemmel fölvettem a mosnivalóval telerakott hátizsákot. - Hm, szerintem kábé egyforma.
- Na jó, de abban még a hátizsák súlya is benne van.
- Persze, de az nem baj, ha kevesebb, mint 6 kiló, csak az, ha több mint 8.
- Miért ebbe a hátizsákba rakjuk és miért nem a te kis kék hátizsákodba? Az pont úgy lett kitalálva, nem, hogy a repülőre fel tudd vinni kézipoggyászként?
- Igen, de az a méreteit illeti, nem azt, hogy mennyi fér bele.
- Hát gondolom úgy lett kitalálva, hogy 8 kiló férjen bele.
- Hát ezt nem lehet belőni, mert ha beleteszem a két súlyzómat meg a laptopot, amellett elfér még pár vastag könyv, de súlyra több lesz, mint 8 kiló.
- Tudod, mit kéne? Teletöltjük vízzel a fürdőkádat, azután beletesszük a ruhákat és megnézzük, mennyi víz folyik ki. Archimédész törvénye alapján pont annyi, amennyit nyom a ruha.
- Ez jó ötlet, de hogy mérjük meg a víz súlyát? Várjál, megvan! 1 liter víz 1 kiló, tehát megnézhetjük, hányszor telik meg egy egyliteres lábos. Kár, hogy nem nagyon lehet megoldani, hogy a kádból a víz egy konkrét helyen folyjon ki, bele a lábosba...

Megérkeztünk a mosodába, ahol reményeimmel ellentétben nem volt mérleg, amin lemérhettük volna a ruhát. Viszont a 8 kilóra hitelesített mosógép nem tiltakozott, úgyhogy arra jutottunk, hogy nem léptük túl a határt.
- Szerintem ebbe nem is fér 8 kilónál több - jegyezte meg András. - Mert látod, ott vannak 14 meg 20 kilósak is, és azok nagyobbak.

Krill és Maxingpark

- Mi lesz a káposzta mellé?
- Grillsajt.
- Krillsajt?
- Nem krill, mert nem vagyunk bálnák. Grillsajt, g-vel.
- Az jó. Holnap, ha jó idő lesz, megyek veled futni.
- És nem megyünk a Maxingparkba?
- Le se hányom a Maxingparkot.
- Hát ne is hányd el, az elég undorító lenne.
- Amúgy szerintem én már voltam a Maxingparkban. Persze nem futva, hanem kocsival.
- Kocsival a parkban? Azt hogy?
- Nem benne, mellette az autóúton.
- Nincs mellette autóút. A Maxingpark a scönhbrunni kastélypark és a temető között van.
- Most így nem tudom, melyik a temető.
- Hát tudod, ahol ilyen sírok vannak.

Délelőtti műsor karanténban levőknek

Tündi megkért, hogy váltsam ki a gyógyszereit, mivel ő a gyenge immunrendszere miatt nem meri elhagyni a lakást. Kiderült, hogy nem válthatom ki nálunk a sarki patikában, mert az orvos emailben küldte el az ő lakótelepi patikájukba, viszont a TB-kártyája kelleni fog. Megbeszéltük, hogy elfutok hozzá (ez több szempontból egészségesebb, mint tömegközlekedni), ő ideadja a TB-kártyát meg a lakáshoz a pótkulcsot (hogy majd etethessem a makkákat, ha ő esetleg kórházba kerül), onnan el a patikába, kiváltom a gyógyszert és visszaviszem. Már elindultam, amikor jött egy messenger-üzenet Tünditől, benne lefotózva a TB-kártyája és ez a szöveg: "Azért, hogy ne kelljen utána visszajönnöd." Kedves gondolat, de akkor hogy viszem oda neki a gyógyszert?

Félóra múlva ott álltam a ház előtt és felhívtam telefonon. Az ablakban cigarettázó földszinti lakó érdeklődve figyelte a fejleményeket, és a szomszéd ház egyik lakásában a csávóka telefonált ugyan, de fél szemmel ő is azt figyelte, mit telefonál egy futóruhás ismeretlen a belső udvarban, ahol a madár se jár. Pár szót beszéltünk, majd Tündi kinyitotta az ablakot.
- Dobd le a cuccokat - javasoltam. - Csak a kártyát ne külön, mert azt nehezebb megtalálni.
- Berakom őket a kulccsal együtt egy zacsiba - vetette fel Tündi, és meg is tette. Azután várakozóan állt az ablakban, vélhetően arra számítva, hogy aláállok és elkapom a ledobott tárgyakat - látszik, hogy sose játszott velem labdajátékot, így nem volt tudatában ezen vállalkozás reménytelenségének.
- Ne rám dobd! - kiabáltam fel, és hátrébb léptem. Tündi ledobta a zacskót, én meg felszedtem. - Hol van a patika?
- Itt tök közel, a metrómegállónál.

A metrómegállónál valóban volt egy nyíl, hogy patika arra; ezt követve egy kis térre értem, ám se patikának, se további útmutatásnak semmi nyoma. Körbejártam párszor a teret, majd végül egy kivezető utcában találtam egy újabb táblát, hogy patika 700 méter. Ezt azért már jelentős távolságnak ítéltem a metrómegállótól, így gyanítottam, hogy másik patikát keresek. Felhívtam Tündit.
- Ja bocs, nem mondtam, nem ennél a metrómegállónál, hanem a következőnél.

Így már viszonylag könnyen odataláltam a patikához, ahol Tündi félelmeivel ellentétben nem voltak százan; kb. tízen ácsorogtak az épület előtti kis téren, tisztes távolságra egymástól. A helyiségben egyszerre csak annyi vevő lehetett, ahány pult; először sorszámot kellett húzni, és a sorra kerülő számot egy kijelzőn vetítették ki, azt is mutatva, melyik pulthoz várnak. Sajnos szemüveget elfelejtettem vinni, a számok pedig elég kicsik voltak, így nehéz volt úgy helyezkednem, hogy lássam is őket és senki cigarettafüstjébe se sétáljak bele (nekem kissé anakronisztikus, hogy gyógyszerre váró betegek dohányoznak a patika előtt, de mindegy). Végül bejutottam, odaadtam Tündi TB-kártyáját a rózsaszín hidzsábos lánynak, aki hamarosan hozta is a gyógyszereket. Az első kettőnél elmagyarázta, hogy kell adagolni őket (amit persze rögtön összezavartam), a harmadikhoz viszont csak ennyit fűzött hozzá:
- Ezt meg tudja, hogy kell szedni, ugye?
- Hát én nem, mert nem nekem lesz, de akinek lesz, az remélem tudja...
Gyorsan vettem még magamnak egy doboz multivitamint (ez rossz ötletnek bizonyult, hazafelé végig csörgött a zsebemben), majd visszafutottam Tündihez. A telefonálós csávó már eltűnt, de a cigiző szomszédasszony várta a műsor folytatását. Megnyomtam a kapucsengőt.
- Ha már bejössz, nézd meg légyszi, hogy van-e valami a postaládámban!
- De hogy fogom kinyitni?
- Ott van a kulcs.
Először azt hittem, a postaládában ott, aztán rájöttem, hogy a pótkulcsra gondolt. Kinyitottam a postaládát, ellenőriztem a tartalmát, betettem a gyógyszereket, majd kimentem és ismét megnyomtam a kapucsengőt, akárcsak a hétkerbeli nyugdíjasok, akik kaputelefonon keresztül beszélgetnek egymással, mert az ingyen van.
- Van bent egy csomagod, Kínából érkezett.
- Ouch. Hát lehet, hogy azt most nem fogom felbontani...

Jó érzéssel futottam haza (a csörgő multivitamin ellenére). Segítettem egy barátnak, és elszórakoztattam néhány karanténban unatkozó szomszédot.

Két ember, két laptop, egy macska és a youtube

András felemelte a laptopját, hogy átmenjen a másik szobába.
- Szerinted rátegyem a macska fejére a laptopot?
- Ráteheted, de nem fog örülni neki.
- És a fejhallgatót? - mutatott a gépemből kilógó headsetre, és a macska fülére próbálta tenni. Nem sikerült, mert a macska elfordította a fejét, hogy megszaglássza. Erre András visszatette a saját fülére.
- De adjál valami zenét. Mondjuk Johann Sebastian Bach.
Rákerestem a youtube-on.
- Preludium és fúga?
- Nem. Sába királynője.
Beírtam, hogy Sába királynője.
- Te figyelj, az Händel.
- Mindegy, az is jó.
Elindítottam a zenét. András ismét megpróbálta feltenni a macska fülére, ugyanolyan eredménnyel. Egy darabig szórakoztak úgy, hogy András forgatta a fejhallgatót, a macska meg szintén forgatta a fejét, hogy a feje szemben legyen a fejhallgatóval és tudja szaglászni.
- Nem jó, nem úgy vannak a fülei, mint nekünk.
- Plusz a jobb fülére rakod a bal fülhallgatót.
András kihúzta a fülhallgatót. Most már mindannyian hallottuk a Sába királynőjét. A macska lenyugodott, előre meredő füllel élvezte a zenét.
- Ez le se szarja - állapította meg András.
- Dehogynem, hallgatja!
- Megmondom Ádámnak, hogy prosztó a macskánk.

Elkésett tüntetők

Elsőként én késtem el; valamiért azt gondoltam, hogy a helyszín közelebb van a Landstraßéhoz, mint a Stadtparkhoz, ahonnét előzőleg mentem, és valószínűleg így is volt, de menet közben egyszerre néztem a googlemapset és a csoport messenger-üzeneteit, így valahogy átállítódott a cél. 20 perccel 12 után érkeztem, de szerencsére a spanyol ajkú közösség latinos könnyedséggel vette a kezdést és még vígan beszélgetésben voltak.
Az volt a terv, hogy a próba után mindannyian elmegyünk a Südtiroler Platzra, ahol Anna és Gábor fog várni minket, innen megy át Eszter és Tündi a másik tüntetésre (ugyanis a bécsi nőaktivisták olyan lelkesek, hogy két felvonulást is szerveztek nőnapra, és nekünk mindkettőn jelenésünk volt). Anna fél 2-kor várt minket a pályaudvar előtt a Mekinél, úgyhogy 1 óra körül elhagytuk a próbatermet és elindultunk az S-Bahnhoz. Esztert olykor be kellett várni, mert az új pasijával messengerezett és folyton megállt. Aztán az S-Bahnnál azért álltunk meg, hogy Tündi bemenjen szendvicset venni, Eszter meg közben rágyújtott. Már elszívta a cigijét, mire kijött Tündi egy ciabattával, enni kezdett és közben az Eszter mögötti füstölő szemetesre mutatott.
- Ez annyira tipikus Bécs! Az emberek nem oltják el a cigijüket, csak kidobják a szemetesbe. A múlt héten is kigyulladt egy szemetes a közelünkben.
- Nekem olyan cigim van, ami magától elalszik – közölte Eszter.
- Szerintem ezek is azt hitték, hogy nekik olyanjuk van, de nem – jegyeztem meg. Tündi tovább rágta a szendvicsét, én meg megállapítottam, hogy 1 óra 20 van.
- Lassan el kéne indulnunk. Vagy Tündi, te nem szeretsz menet közben enni?
- Ja, nekem mindegy, csak Eszter még dohányzik.
- Eszter már nem dohányzik – mondta Eszter, én meg nem tettem hozzá, hogy már rég nem teszi; Tündi a szemetesből jövő füstszagot érezte. Lementünk és persze orrunk előtt ment el az S-Bahn, a következővel meg pár percet késtünk.
- Itt több Meki is van ám – figyelmeztetett Eszter, ahogy jöttünk föl a mozgólépcsőn. – Lehet, hogy Anna egy másiknál vár.
- De csak egy nyílik a Südtiroler Platzra – feleltem. – Meg fogjuk találni.
Anna valóban ott ácsorgott a Meki előtt, és küldte a kétségbeesett üzeneteket, hogy hol vagyunk már.
- Nézz fel a telefonodból – írta neki javaslatképpen Eszter, mire Anna felnézett és tényleg meg is látott minket.

Miután minden szervezési dolgot megbeszéltünk, Eszter és Tündi elindultak a másik menet kezdőpontjához. Én egyáltalán nem bántam meg, hogy a nagyobb felvonuláson maradtam: kifejezetten kreatív táblákat vittek a résztvevők:



A két menet a Karlsplatzon futott össze, ahol hivatalosan fél 5-kor kezdődött a (víz nélküli) szökőkútban a táncos flashmob, amire a spanyol és német szöveg mellett magyart is gyakoroltunk. Mivel nem akartuk a spanyol ajkú társaságot azzal kínozni, hogy betanuljon egy teljes magyar dalt, a terv úgy szólt, hogy mi hárman megafonba kiabáljuk a szöveget és ők csak a refrénnél csatlakoznak. Viszont mikor mi megérkeztünk a Karlsplatzra, már majdnem fél 5 volt. Leszakadtam a menetről és siettem a szökőkúthoz, de ott sehol senki. Andrást se láttam, akinek videóznia kellett volna. Telefonon egyiküket se értem el.
Beletelt még tíz perc, mire a latin-amerikai kontingens is a szökőkúthoz ért. Szóltam a szervezőknek, hogy a magyarok még nincsenek itt, de nyilván nem lehetett a végtelenségig elhalasztani a kezdést, különben szétszállingózik a tömeg. Mit volt mit tenni: beálltam a táncba, aztán a német nyelvű résznél kiálltam. Ekkor pillantottam meg Tündit és Esztert a szökőkút szélén. Mint kiderült, az ő menetük még mindig nem érkezett meg, de ők előresiettek, hogy ideérjenek – na ez majdnem sikerült. Mint kiderült azonban, hiába érkeztek volna időben, nem volt ugyanis megafon. Az esélytelen volt, hogy hárman elég hangosak legyünk, úgyhogy elkönyveltük, hogy majd legközelebb. Időközben befutott András is, aki valamiért fél 5 helyett fél 7-es kezdésre emlékezett, viszont szerencsére korábban jött, sőt a táncot is felvette – persze hiába, hiszen mi nem voltunk benne.

A szökőkútban közben véget ért a performansz, de a résztvevőknek nem akaródzott elhagyni a terepet, túl jól érezték magukat; kört alkottak, ugráltak és a Bella Ciao-t énekelték. Közben hangos tülkölést hallottunk az út felől. Több mint félórás késéssel befutott a másik menet.

Kávé minden mennyiségben

Már régebbről emlékeztem, hogy itt nem túl szuper a kiszolgálás (egyszer kértem plusz jeget az italomba, mire a csávó kézzel nyúlt a jegesvödörbe és vett ki pár kockát). A pultnál ólálkodva kértem egy cappuccinót, és megkérdeztem, a croissantok simák vagy csokisak.
- Egy-egy - felelte a pultos. Kértem egy simát, de láthatóan úgy gondolta, majd kiszolgálom magam. Megtettem, leültem az asztalhoz, de közben ráláttam a pultra. Egyszercsak megjelent rajta egy csésze, de semmi jele, hogy azt bárki bárhová vinni tervezte volna. Ezért proaktívan odamentem, elhoztam és csak reméltem, hogy tényleg nekem szánták.

Patri előtt már ott állt egy félig üres csésze. Elkezdtünk beszélgetni, ám kb. 15 perc múlva megjelent mellettünk egy pincér (ezek szerint létezett a helyen ez az intézmény), kezében két hatalmas lattéval.
- Ezt nem mi kértük - világosítottuk fel.
- Biztos?
- Biztos - felelte Patri. - Én eszpresszót ittam, a barátnőm meg tejeskávét.
Ez utóbbi nem volt egészen pontos, de az biztos, hogy a lattét nem kértem. A pincér gondolkodott egy kicsit, majd a két elárvult lattét letette egy sarokasztalra a pult mellett, ahol nem ült senki és nem is nagyon lehetett rálátni.

Patri mondta, hogy 40-kor mennie kell. Ezért is lepődtem meg, amikor 35-kor ismét megjelent asztalunknál a pincér egy újabb eszpresszóval.
- Mi ilyet nem kértünk - mondtam ismét, aztán a biztonság kedvéért Patrira néztem. - Gondolom, te se.
- Persze, hogy nem - felelte Patri, mire a pincér odébbállt. - Ha minden kávét megittam volna, amit ma kihoztak nekünk, akkor már nem élnék.
- Megyek fizetni - jelentettem be. - Remélem, csak azt fogják felszámolni nekem, amit el is fogyasztottam.
Emiatt nem kellett aggódnom: a számítógépben szépen, pontosan fel voltak sorolva asztalonként a rendelések. Most már csak azt nem értem, akkor a pincér miért hordozta összevissza a kávékat?