Kesztölci tévelygés

Leányvárnál szálltunk át a vonatról a buszra, ami a menetrend szerint 8.54-kor jött. 8.50-kor megjelent egy busz a megállóban, Gazsi azonban úgy vélte, ez nem lehet a miénk, ezért integetett a sofőrnek, hogy menjen tovább. Utána viszont percekig nem jelent meg másik.
- Nem ez volt a mi buszunk? – vetette fel egy túratárs.
- Nekünk egy esztergomi buszra kell szállnunk – magyarázta Gazsi.
- Erre is Esztergom volt írva.
Gazsi ekkor szembesült azzal, hogy valószínűleg hagyta elmenni a kesztölci buszt, pedig a következő csak órák múlva jön. Különböző csúnya szavakkal illette magát, és félrevonult, hogy áttervezze a túrát. Ekkor jelent meg a kanyarban a kesztölci busz.

- Nem ott fogunk leszállni, ahol felszálltunk – figyelmeztetett Gazsi.
- Még szerencse – válaszolta Tomi. – Elég fölösleges lett volna azért megvenni a jegyet, hogy körbemenjünk.
- Úgy értem, nem ott, ahol a múltkor felszálltunk – pontosította Gazsi. De a biztonság kedvéért Kesztölc, Hősök tere előtt (ott szálltunk fel a múltkor) felállt és az ajtóhoz ment, nyilván megakadályozandó, hogy a túratársak leszálljanak. Persze mindeközben sikerült megnyomnia a leszállásjelző gombot, ami ismét félrevezethetett egyeseket.
- Marad még! – szólt tehát ránk, amikor a megállóba érkeztünk. A buszon rajtunk kívül utazó egyetlen utas kissé elbizonytalanodott, de azután összeszedte a bátorságát és leszállt.
Amikor leszálltunk a buszról, telefonált Előd, aki autóval érkezett.
- Hol tud itt parkolni? – tolmácsolta Gazsi Előd kérdését.
- Hát, fogalmam sincs – mutattam körbe a falusi utcákon, amelyeken kb. 50 méterenként állt egy-egy autó a járda mellett (köztük a buszmegálló előtt egy furgon, úgy, hogy a busz alig fért el mellette). – Majd csak talál valamit.
- Már leparkolt a Hősök terénél, azt mondja, futva jön – közvetített Gazsi, majd miután letette a telefont, felvetette: - Vicceljük meg egy kicsit. Amikor jelt adok, elindulunk arra, amerről jött.
Nemsokára megláttuk a lejtőn felfelé rohanó Elődöt, akinek igencsak kikerekedett a szeme, mikor vele szemben szép komótosan elindultunk.

A turistaútra érve kiderült, hogy még a modern technikával sem egyszerű a túravezető élete.
- Eltévedtünk – panaszolta Gazsi. – A kék jelzésen vagyunk, pedig ez – mutatott a GPS-én jelzett nyomvonalra – lilát mutat…
- Ez vízálló egyébként? – kérdezte Tomi, ürügyet keresve, hogy újra elmondhassa a „hogyan ment tönkre a vízálló okosórája a miskolctapolcai barlangfürdőbe” történetet.
- Igen, ezt kifejezetten úgy fejlesztették ki, hogy tengeri használatra alkalmas.
- Annak meg mi értelme? – csodálkozott Előd. – A tengerben nincsenek is turistautak.

A farkas, az óriásmacskák és a fúzió – rémtörténet teliholdkor

Reggel fedeztem fel, hogy Bécsben is van macskakávézó, ezért délután természetesen odamentünk. Mondjuk nem volt könnyű megtalálni a Café Nekót, mert nincs kiírva a neve sehol; kétszer elmentünk mellette, mire András benézett és megpillantotta a macskákat. A hely mindössze öt macskával büszkélkedhet, de mindegyikük háromszor akkora, mint az átlagméret. Amikor megérkeztünk, Luca az egyik asztal mellett a széken szundikált, Thomas két asztal között a sarokban, Kurumi meg csak simán a padlófűtéses padlón a mosdók előtt. Igazából végig az alvás volt a fő tevékenységük. Kurumi csak akkor menekült az etetőszék alá, amikor két kiskorú vendég rárepült.

A szék alatt ülve hajlandó volt velem játszani kicsit, de aztán a gyerekek visszajöttek, Kurumi pedig a konyhához sietett és vágyakozva nézegetett befelé – vélhetően nemcsak a kaja miatt. Thomas ezzel szemben őrjáratot tartott, mindenhez és mindenkihez hozzádörgölőzött, aztán felugrott az asztalra, hogy simipartit tartsunk. Sajnos ekkor megjelent a tulaj, aki közölte, hogy az asztalra nem mehet macska. Luca döbbenten emelte fel a fejét, csodálkozva nézett rám egy darabig, aztán közönyösen visszafeküdt. Thomas lemászott és folytatta a székek, táskák és egyéb személyes tárgyak szagjelölését.


A Google Maps azt mutatta, hogy a közvetlen közelben van egy spanyol étterem (sőt, még a wifije is megjelent a telefonunkon). Ez nagyon kézenfekvő lett volna, ám hiába jártuk végig a rövid utcácskát: kínai, székely és olasz éttermet találtunk, spanyolt nem. Tanakodásunkat meghallotta az olasz étterem pincére, aki épp odakint cigarettázott, és magyarul odaszólt:
- Segíthetek?
- Elvileg van itt egy spanyol étterem, de nem találjuk.
- Ebben az utcában biztos nincs. Olasz több is van.
- Mi spanyolt szeretnénk. És a térkép is mutatja.
- Lehet, hogy ez régen spanyol étterem volt, és még nem írták át.
Jobb híján elindultunk abba a spanyol étterembe, amit András már kinézett magának munkába menet. Először a 3-as metróhoz kellett volna eljutnunk, ám fogalmunk sem volt, merre menjünk. András sacc per kábé elindult, körbejártuk a fél belvárost, mire beismerte, hogy gőze sincs, hol vagyunk. Ekkor elővette a Google Mapset, lefikázta, hogy milyen szar és hogy nem mutatja a metrómegállókat (fura, nekem szokta) – és 3 perc múlva a metrón voltunk.
A hely a Lobo y Luna (Farkas és Hold) nevet viselte. András első kérdése a pincérhez az volt, tud-e spanyolul. Az gyorsan küldte maga helyett a kolléganőjét, aki nem tökéletesen, de folyékonyan beszélt spanyolul. Elmondta, hogy kreatív ételeik vannak, a spanyol konyhát ötvözik a fúziós konyhával.
- Mi az a tortilla variáció? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Az egy ilyen kreatív dolog, ilyen habot csinálunk a tortillából. Mindenkinek ízleni szokott.
Nem akarván megtörni ezt a sikertörténetet, tovább kérdezősködtem:
- A gnocchi mivel van? Ezt a szót nem ismerem.
- Ez olyan… öreg tehén. Amikor a tehenek 11-12 évesek és meghalnak, akkor használják ezt a szót rájuk. Szóval gyakorlatilag egy ilyen nagy sonka van a gnocchihoz, ami ilyen kicsi gombócok…
- Köszönöm, azt tudjuk, mi a gnocchi. De mi ez a sajtfagylalt? Próbálom elképzelni. Ez édes?
- Nem, ez fagylalt, de sós. Olyan íze van, mint a tehénsajtnak… azaz nem, a kecskesajtnak. És füge meg portói van hozzá. Fagylalt, de nem édes.
Maradtam a bátorkrumplinál, miután a leírás alapján az viszonylag hasonlított eredeti változatához. A pincérnő elmondta, hogy kétfajta szószt adnak hozzá, az egyik „paprika” (mármint gondolom chili), a másik meg valamilyen lauch – „egy zöldség”. Mondjuk hiányos némettudásommal is felfogtam ennyit, úgyhogy mondtam, hogy jó lesz, de a pincérnő rákeresett a google-ban, és hamarosan hozta a képet, hogy pontosan miből készül a szósz (zöldhagyma volt amúgy).

András, aki a párbeszéd első része alatt a borlapot tanulmányozta, tortillát kért. Némi megrökönyödéssel tapasztalta, hogy ezután kihoztak neki egy kanalat a tortillához. De hamar napirendre tért fölötte, főleg, mert odajött a pincér és megkérdezte: gond lenne-e, ha átülnénk egy kétszemélyes asztalhoz, mert jött egy négyfős társaság és nincs hova leülniük. Készséggel átültünk, vittük a poharainkat is, és András a tányért és evőeszközöket is felkapta – ám a pincér közölte, hogy erre nincs szükség, teríték a másik asztalnál is van. Kés és villa valóban volt, a kanál viszont ott maradt.

Megérkezett az étel: a bátor krumpli egy tálban, mellé két kis tálka salsával – Andrásnak meg egy mélytányérban valami habszerűség.
- Ez a tortilla?
- Mondta, hogy valami habszerű izé lesz, csak nem figyeltél. Ezt mondjuk izgi lesz kanál nélkül megenni.
A hab közepén volt valami szilárd elem, azt egész jól sikerült villával elfogyasztani, utána viszont András tevékenysége arra a műsorra emlékeztetett gyerekkoromból, amikor a résztvevőknek villával kellett megenniük egy tányér borsólevest. Végül feladta és kiitta a tányérból.

Adriana írta a Facebookon, hogy ma este telihold lesz. Visszaírtam:
„Épp egy Farkas és Hold nevű helyen vagyok, kezdjek aggódni?”

Akik újévkor születtek

Január elsején a Facebookot böngésztük.
- Szerencsétlen Stanimir január másodikán született – közölte András.
- A másodika nem gáz. De az István meg elsején! Most képzeld el, egész életében nem tudott egy normális szülinapi bulit összehozni, mert mindenki túl másnapos volt a szilveszter után.
- Hát ugyanez Stanimirrel.
- De azt mondtad, másodikán született.
- Ja nem, elsejét akartam mondani.
Ezután gyorsan küldtem Istvánnak egy szülinapi matricát, gyenge kárpótlásként traumatikus bulimentes ifjúkoráért. Ezt írta vissza:
„Köszönöm, de amúgy májusban születtem, csak a Facebookon van január 1. beállítva a születésnapomnak.”

Túravezetés home office-ból

Felháborodva hallom, hogy egyesek szerint a hármas metró felújításának semmi látszatja nincs. Ez egyáltalán nem igaz. Azelőtt például volt a peronon egy kijelző, ami mutatta, mikor ment el az előző szerelvény és/vagy mikor jön a következő, de a felújítás óta ennek se híre, se hamva. Vagyis amikor a Nyugatiban lementem a metróba, még azt hittem, pont odaérek a 7.15-ös találkozóra - aztán 7 óra 8 perc körül kezdtem ebben kételkedni, és írtam Gazsinak egy sms-t, hogy kicsit késni fogok.

Mikor feljöttem a metróból, a túratársak döbbenten fogadtak.
- Hát a Gazsit hol hagytad?
- Miért, azt mondta, velem jön?
- Nem mondta, de azt hittük, ő is ezzel a metróval jött.
Hamarosan fény derült a rejtélyre, ugyanis megcsörrent Endre telefonja; ő felvette és átadta nekem. Gazsi volt a vonalban.
- Sms-ed ébresztett - közölte Gazsi velősen. - Akartam taxit hívni, de azt mondták, leghamarabb 10 perc múlva tudnak küldeni egyet. A túra első felét egyedül kell megtennetek, én Pilisszentléleken csatlakozom.

Gyorsan felmértem, hogy Endrénél van térkép, Zsolt pedig tudja az utat, nagy baj tehát nem lehet. Gazsi azt is mondta, hogy Peti és talán Gergő Dömösön csatlakoznak majd hozzánk. Megvettük a jegyeket és felszálltunk a buszra.

Nem lett igazán kimondva, ki most a túravezető, de a jelek szerint a többiek úgy vették, hogy én. Én viszont nem voltam eléggé felkészülve a szerepre, és nem szóltam másfél megállónál előbb, hogy le fogunk szállni. Nimkát úgy kellett felébreszteni a megállóban, gyorsan leszállt - aztán észrevette, hogy a buszon maradt a telefonja. Gábor az éppen induló busz után futott, dörömbölt a szélvédőjén, mire az megállt és ő felszállt körülnézni, ám Nimka telefonját nem találta. CSak leszállta után jutott eszébe valakinek, hogy rácsörögjön Nimkára, és persze, hogy a nála levő hátizsákból hangzott a csörgés. És persze, hogy ennek ellenére nem indulhattunk tovább, amíg meg nem találta.

Gazsi folyamatosan engem hívogatott, ami azért volt rossz ötlet, mert én nem hallottam a telefont (szerintem gond van a hangkártyámmal, a videókat se hallom), úgyhogy második körben mindig Endrét hívta, hogy adja át nekem - viszont volt, hogy Endre jóval mögöttem jött. És persze Gazsi mindig olyankor telefonált, amikor épp egy patakon kellett volna átegyensúlyozni. Leginkább azért telefonált olyan gyakran, hogy megmondja: Gergő és Balázsék mögöttünk vannak, nem értek oda a találkozóra, de jönnek. Gergő miatt nem is aggódtam, de Balázs és a párja (feltételeztem, ő az "ék") több látványos eltévedést produkált már a túracsoport története során (ezekről itt a blogon is beszámoltam már), úgyhogy kicsit aggasztott a tény, hogy kettesben kóborolnak az erdőben. Ezért a Lukács-árokból felhívtam Balázst, aki közölte, hogy a még piros jelzésen vannak.
- Ha meglátjátok a kiágazást a Lukács-árokba, azon gyertek föl, a tetején megvárunk titeket.

Olykor vissza-visszanézegettem, de Balázséknak nyomát se láttam, így kicsit aggódtam, hogy nagy késéssel érkezünk majd meg Szentlélekre. Végül egy hosszabb egyenes szakaszon két magas embert láttam felénk loholni. Az egyikben elég hamar felismertem Gergőt, a másikról pedig kiderült, hogy Előd. Mindketten Esztergom irányából jöttek, azért nem voltak velünk a buszon.
- Késett a buszotok - közölte Előd. - Láttam elmenni, amikor elindultam a turistaúton, és az majdnem tíz perccel a menetrend után volt.
- Szerintem miattunk késett - vallottam be, és elmeséltem Nimka telefonjának az esetét. Gergő pedig elmesélte, hogy nem együtt jöttek ám, Előd váratlanul bukkant fel, amikor megállt a cipőjét bekötni.
- Elődnek ez a specialitása - világosítottam fel, mert ezt az észrevétlen utolérést máshol is láttuk már tőle.

Amikor kanyarodott az út, lenéztünk, de Balázséknak semmi nyomát nem láttuk. Felhívtam Balázst, aki közölte, hogy még mindig a piroson vannak, viszont mindjárt odaérnek a Szakó-nyereghez. Ezt először nem nagyon értettem, aztán rájöttem, hogy a másik piroson mentek fel, teljesen más irányba, csak szerencsére az is a Szakó-nyeregbe vezet. Így azt javasoltam, hogy ne nagyon pihenjünk az árok tetején, hanem a Szakó-nyeregben, hiszen Balázsék tuti hamarabb érnek oda és várni fognak.
- Aki elkésik a túráról, az magára vessen - jelentette ki Gergő, és Előddel együtt mélységes felháborodásukat fejezték ki afölött, hogy egyesek nem érnek oda a kezdőpontra időben. A forrásnál azért muszáj volt megállni, mert a Hosszú Gábor beigliosztást tartott, de viszonylag hamar továbbmentünk. A Szakó-nyeregnél meglepetésünkre Balázs társaságában Petit találtuk, akiből pedig több talpraesettséget néztem volna ki, mint hogy rosszfelé induljon el a piroson.
- Akkor itt tartsunk pihenőt - javasoltam, mivel kiderült, hogy még jó sokára kell csak Szentlélekre érni. Gazsi ilyenkor előre kiszámítja a pihenőidőt, de mi sokkal demokratikusabban működtünk: Marci (akit nem véletlenül kereszteltünk el Kakukk Marcinak) magára vállalta a jelző szerepét, és bedobta, hogy legyen mondjuk nyolc perc.
- Nem indulunk tovább? - kérdezte csalódottan Balázs. - Mi már félórája itt rostokolunk...

Pilisszentléleken épphogy sikerült letelepednünk a kocsmában, mikor megláttuk a buszmegállótól felénk siető Gazsit. Bár ez a késői becsatlakozás meg volt hirdetve opcióként, ő volt az egyetlen, aki nem kelt föl időben. Viszont, mint kifejtette, így legalább egyensúlyba kerülnek a dolgok: négy éve ugyanis ugyanezen az útvonalon, a kocsma után nem sokkal lefejelt egy ágat és annyira vérzett, hogy félbe kellett hagynia a túrát. Most tehát a másik felét járta végig. Csak Balázs nem került egyensúlyba, mert a kocsmázás után ő felszállt a Volánbuszra és hazament. Kevesebb mint egy órát túrázott a csapattal.

Escrable

András ötlete volt, hogy vegyünk spanyol nyelvű scrabble-t, az nagyobb kihívás. Meg is rendelte az Amazonon, csak sajnos valami gond volt a fizetéssel – érthetetlen okokból, mivel az ugyanaznap történt másik rendelését (e-könyv olvasó) elkönyvelték és rendesen ki is hozták. András megpróbálkozott még egyszer, megint gond volt a rendszerrel, akkor megrendelte harmadszor is. Ekkor viszont úgy tűnt, mintha két scrabble-t rendelt volna meg. Miután félórát vergődött, hogy hogyan csökkentse le a számukat egyre, tanácsomra (és segítségemmel) írt egy emailt az Amazonnak. Ők visszaírtak, hogy okés, törlik a rendelést. Meg is tették – mindkét rendeléssel.
Eddigre András már eléggé ki volt akadva, úgyhogy feldobtam: ha megyek Budapestre, veszek egy magyar scrabble-t, azzal is lehet spanyolul játszani, maximum kivesszük az ékezetes betűket és valamit átnevezünk ñ-re. De nem, az nem jó, meg különben is Magyarországon drága a scrabble. (Szerintem az Amazonon se olcsó.) Úgyhogy tettünk még egy kísérletet. Ezúttal úgy tűnt, sikeres volt a megrendelés, kaptunk is egy emailt, hogy december 19 és 22 között szállítják ki. Na most ennél én szerettem volna egy kicsit pontosabb meghatározást, mert nem szoktam reggeltől estig otthon dekkolni, különösen karácsony előtti időszakban. Úgyhogy 18-án reggel mondtam Andrásnak: próbálja már kideríteni, mikor hozzák a scrabble-t.
18-án este hatkor csöngettek. Először azt hittem, dr. Cicáék – akik látogatóban voltak nálunk – lekésték a vonatukat délután és ennyi időbe telt, míg visszataláltak hozzánk. De nem, egy csomagszállító ember lépett ki a liftből nagy kartondobozzal. Az Amazon szerint december 18. este 6 óra az december 19 és 22 között van.
Másnap reggel András már alig várta, hogy kipróbáljuk a játékot, bár necces volt a sztori, mert neki 9-kor indulnia kellett a munkába. De azért persze elkezdtük. Aztán egy ponton, amikor neki éppen nem jutott eszébe szó, bejelentette, hogy neki kezdeni kell készülődni (jó kifogás). Annyit sikerült kicsikarnom belőle, hogy ha összekészült és marad még egy kis ideje, folytatjuk a játszmát. Ebbe azonban Kristófnak is volt beleszólása, aki úgy döntött, most már hagyjuk abba:

Prága állatkái

Hát ott vannak elsősorban a hattyúk. Ők ugye mindenhol úszkálnak a Moldván, de van egy rész, ahol közvetlen közelből találkozni lehet velük, mert a sétaút levisz közvetlenül a folyópartra. Valamiért trendivé vált, hogy esküvő előtt a fiatal párok itt fotózkodnak. Nem feltétlenül látom ennek értelmét, mert egyrészt a hattyú elég agresszív madár, másrészt a folyópart elég sáros. Úgyhogy az arra járók kedvelt szórakozása azt figyelni, amint a menyasszonyok hosszú szoknyájukat felemelve menekülnek a madarak elől.



Egy egészen más madárral találkoztam egyik kedvenc prágai helyemen, Vysehradon: egy hatalmas fekete hollóval, aki valamiért egy szűk kőfülkében ült és kritikus szemmel figyelte az arrajárókat. A kőfülke tetejét leszedhető háló borította, így remélem, lakóját időnként kiengedik. Mindenesetre nem mertem lefotózni - amilyen intelligens, még beperelt volna a személyiségi jogai megsértéséért.

Julival és Istvánnal a Moldva-parton sétálgattunk, és azt találhattuk, vajon mik azok a ferde gerendák, amik egy gátszerűségnek támaszkodva gyakorlatilag elzárják a folyó egyik kis öblét. Ahogy bámultuk a gerendákat, egyszercsak mozgást vettünk észre a tövüknél: nagyméretű szőrös rágcsálónak tűnő állatok bukkantak elő sorra a vízből. Arra jutottunk, hogy hódok, és amit látunk, egy mesterséges hódvár (mondjuk nem tudom, erre mi szükség lenne, a hódok valószínűleg jobbat tudnak építeni, mint mi). Csak már hazaérkezésünk után, mikor Juli feltette a hódos képeket, jutott eszembe utánanézni, hogyhogy Prágában így elvannak a hódok, amikor az Eupolisz hódnéző túráján halálos csendben kell lenni és még Persillel (vagy más illatos mosószerrel) mosott pulcsit se szabad fölvenni, mert a hód észreveszi és elhúz a francba. A google segítségével megtaláltam a választ: amiket láttunk, nem hódok voltak, hanem nutriák. Mivel őket invazív fajnak tekintik és tulajdonképpen csökkenteni szeretnék a számukat, valószínűleg nem nekik tették oda a ferde farönköket, de ők mindenesetre jól elvannak velük.



Természetesen nem hagyhattam ki a prágai Cat Cafét (Kavárna Kočičí); Gyuri útmutatásának köszönhetően könnyen eltaláltam oda. (Vicces módon épp aznap ő is egy Cat Caféban volt, csak Brnoban, úgyhogy messengeren küldözgettük egymásnak a macskákat.) Ez azon Cat Cafék közé tartozik, ahol a macskák előnyt élveznek az emberekkel szemben. Az alagsori helyiségben tilos hangoskodni, hogy ne zavarjuk meg az állatkákat, a lépcsőnél pedig figyelmeztető tábla jelzi, hogy itt kinek kell a lába elé néznie:



Első látogatásomkor az ablaknál foglaltam helyet, és hamarosan asztaltársaságom akadt egy csodaszép ezüstcirmos személyében. A legnagyobb lelki nyugalommal leült a szemközti székre, és szépen rendbehozta a toalettjét:


Ezután mellém ült az ablakba; nem kért ugyan simit, de hagyta, nézett ki az utcára, és közben vadul dagasztott és dorombolt. Nagyon meghatott a kedvessége (a pesti Cat Caféban egy cica se ült mellém ilyen hosszú időre), bár felfedezni véltem az okát: ugyanis mint kiderült, Lizzie-nek hívják, akárcsak a Sz<3ft örökbefogadott flamingóját, így lehet, hogy lelki rokonságot érzett velem. Mindenesetre szívembe zártam és megígértem neki, hogy mikor két hét múlva újra Prágában járok, ismét meglátogatom. Konferenciatolmácsolás idején az embernek ritkán van ideje macskakávézókba járni - kivéve, ha a magyar résztvevők egy idő után besokallnak és közlik, hogy a délutáni második blokk már nem érdekli őket. Persze első utam a Kavárna Kočičíba vezetett. Sajnos azzal fogadtak, hogy minden asztal foglalt, de csalódásomat látva felajánlották: az ablak melletti asztalhoz (ahol a múltkor ültem) csak hattól jönnek, addig még van háromnegyed óra, üljek le nyugodtan. Meg is tettem, bár Ezüstke egyelőre a szekrény tetejéről nézett. Beszéltem hozzá, bár már elkönyveltem, hogy a múltkori élmény nem ismétlődik meg. Ám egy ponton Ezüstke leugrott, és ismét odatelepedett hozzám - először az asztalra, majd az ölembe. Bármi döbbenetes, ez a cica, aki két hét alatt többszáz emberrel találkozott, egyértelműen megismert.

Sajnos, amikor az ölemben ült, nem tudtam róla megfelelő képet készíteni - már csak azért sem, mert ugye folyamatosan simogatni kellett. Volt viszont a kávézóban egy középkorú nő, aki folyamatosan a cicákat fotózta. Megkérdezte, csinálhat-e képeket rólunk; láthatóan ő is érezte a különleges kapcsolatot köztünk. Megengedtem, ő pedig sorra készítette a képeket. Az egyiket megmutatta: természetesen csak a cica és a kezem látszott rajta, de igazán művészi kompozícióban. Adtam neki névjegyet, hogy küldjön képeket, de sajnos nem küldött, én pedig semmilyen elérhetőségét nem tudom, még a nevét se.

Ezüstke az ölemben ült, amíg csak meg nem érkezett a társaság az asztalomhoz, így mennem kellett. Nem tudom, mikor megyek legközelebb Prágába, de biztos, hogy őt ismét meglátogatom.

Esti idill

Párbeszéd, miközben én a macskával játszom:
-Gyorsabban mozgasd előtte, így nem fog rá felfigyelni! Macska, ott szalad a hal!
-Jaj, de ügyesen megfogtad!
-Vigyázz, beleakadt a körme a hülyének! Butamacska!
-Nem buta! Na gyere, kiszedem. Mi van, már nem érdekel a narancssárga hal? Jó, akkor elteszem.
(pár perc múlva)
-Nézd, de ügyes, megtalálta magának a polcot!
-Valami papírzsebkendő van alatta, azt próbálja kipiszkálni.
-Csak piszkálja, én nem segítek neki.
-Ne is, fejlődjenek a kreatív készségei.
-Kiszedte! Jaj, de ügyes vagy! Na mi van, most már nem kell? Visszategyem a polc alá, hogy megint ki tudd szedni?
-Nem érdekli, csak néz ki a fejéből. Hát, nem ő a legélesebb kés a fiókban.