Ártatlanok és angyalok

 December 28 Spanyolországban az ártatlanok napja: ilyenkor a gyerekek (de persze a felnőttek is) megviccelik egymást. A média tele van olyan álhírekkel, mint hogy Santa Cruz teljes partszakaszán (beleértve a nemzetközi kikötőt) 12 óra alatt strandot építettek, El Médano tengerpartját ellepték a tengeri teknősök, és a Beatles még életben levő tagjai visszalátogattak Puerto de la Cruzba, ahol annak idején még ismeretlen zenekarként koncertet adtak. A túracsoportokban az az álhír körözött, hogy mostantól a turistaösvényeken ellenőrizni fogják a túracipők állapotát.  Ez utóbbit Arcadio is elsütötte a túrán, és elsőre többen be is vettük.

Az ártatlanok napi hangulat nemcsak álhírekben nyilvánult meg. Ahogy a part menti pusztaságban gyalogoltunk, hirtelen egy három férfiból álló csapat jött szembe, akik nagy örömmel üdvözölték Arcadiót:

- Te vagy Mózes, aki kivezet minket a sivatagból?

- Hát engem általában Mikulásnak vagy Gandalfnak szoktak hívni, de lehetek Mózes is.

Ezután Arcadio beszélt nekik a túracsoportunkról, ami láthatóan érdekelte őket. Arcadio biztatta őket, hogy csatlakozzanak, de búcsúzás előtt még gyorsan megmondta a valódi nevét, nehogy Mikulás néven keressék.

Egy másik alkalommal egy fiatal nő nálunk gyorsabban ereszkedett le a hegyoldalon, így Arcadio szólt, hogy engedjük előre.

- Köszönöm - mondta a nő, mire Arcadio:

- Nincs mit, 5 euró lesz.

Arcadio egyébként ezúttal nem otthonról jött a túrára, ugyanis délen, Los Cristianosban töltötte az egész hétvégét. Elmagyarázta, hogy alakult ez:

- Egy hölgynek, akinek van itt egy apartmanja, csináltam mindenféle munkákat, és hálából megengedte, hogy itt legyek pár napot.

- Hm, miféle munkákat? - tűnődtünk el rögtön.

- Hát, elővettem a szerszámomat...

- Végülis ezt is lehet munkának nevezni.

- Rossz az, aki rosszra gondol! Én csak elmondtam egy egyszerű tényt, ti meg mindenfélét feltételeztek.

Nem csoda, hogy feltételeztünk dolgokat, ha túra közben telefonon egy nőismerősét invitálta kávézóba.

- Mindig kávézóba hívom a nőket, hogy ébren tudjak maradni - magyarázta. Nekem automatikusan adta magát a kérdés:

- Mi lenne, ha kevésbé unalmas nőket hívnál el?

Arcadiónak emellett szokása mindenféle alakokat belelátni természeti képződményekbe (erről ld. pl. itt: https://macskamedve.blogspot.com/2023/06/alice-viz-hegyen.html), és most is mindenáron meg akart keresni néhány sziklát, amelyeket egy korábbi alkalommal felfedezett. Nagy örömére az egyiket meg is találta:

- Nézzétek, egy angyal!

Néztük.

- Te Arcadio, szerintem ez nem egy angyal, hanem legalább kettő - jegyeztem meg. Marga is több alakot látott a sziklában.

- Egy egész család! 

- Mondjuk azt nem tudom, hogy hozták össze - jegyeztem meg, visszaemlékezve a Dogma című filmre, amelyben Alan Rickman igen képletesen magyarázza el az angyalok szaporodószerveinek hiányát. - Lehet, hogy örökbefogadtak egy angyalgyereket - akiről persze szintén nem tudni, hogyan születhetett...

Arra pedig, hogy az itt élő külföldiek is gyorsan megszeretik az ártatlanok napjának hagyományát, bizonyítékul álljon itt egy kép Thomastól, amely a Tenerife állatvilágában bekövetkezett változásokat dokumentálja:

Párizs karácsonyra készül

 Nem kell aggódni, szokás szerint idén is írok majd összefoglalót a tenerifei karácsonyi készülődés anomáliáiról. Mivel azonban december elején Párizsban jártam, onnét is hoztam pár példát az elcseszett karácsonyi dekorációkra.

A Saint-Séverin templomban háromdimenziós betlehemi csillagot próbáltak csinálni, de kicsit olyanra sikerült, mintha egy buzogány lebegne a jászol fölött.

A karácsonyi vásárban szembesültem azzal, hogy a jegesmedvének van rövid és hosszú szőrű változata is.

Emellett érdekes állatfajnak bizonyult az agancsán leveleket növesztő szarvas is.

Talán az akvárium albínó alligátora inspirálta azt a boltost, aki albínó pingvineket helyezett el a kirakatában, bár legalább sálat adott rájuk.

Nem igazán látom át, miért kéne egy Mikulásnak felmásznia az elvarázsolt kastélyra. Úgy vélem, sokkal jobban döntött az a kollégája, aki leült olvasni:

Valószínűleg nem túl gyakori, hogy valaki egy karácsonyi vásárban eltévessze az évszakot, de ennek a forraltborosnak a jelek szerint sikerült:

Az utolsó installációt állítólag Párizs városának dolgozói hozták létre. Nem tudom, mi volt a koncepció, és miért ereszkedik le a Mikulás ejtőernyővel egy hatalmas libára, de szerintem az olvasóim örülhetnek, hogy a tükröződés miatt nem sikerült jól a kép.

Isten nem ver túrabottal

 Tenerife és Magyarország kevés közös jellemzői közé tartozik, hogy esős és ködös időben teljes közlekedési káosz alakul ki. Noha jó korán elindultam otthonról, 8 körül kénytelen voltam írni Luis Miguelnek, hogy nem fogok időben odaérni a megbeszélt találkozóra. Szerencsére Luis Miguel eljött értem a buszállomásra, így nemcsak hogy időben odaértünk a túra kiindulópontjához, de mi voltunk az elsők. 9  körül Arcadio írt a közös csetbe, hogy Santa Cruzban az Alcampónál (magyarul Auchan) baleset történt, Gloria bent ragadt a dugóban és késni fog. Nem sokkal később Julio, aki láthatóan nem nézte a korábbi üzeneteket, hangüzenetet küldött, miszerint "be van itt dugulva az egész az Alcampónál, nem tudom, mi történhetett". Végül félóra késéssel befutott mindenki.

- Elküldtem a csetbe a túraútvonalat, ugye? - kérdezte Arcadio.

- Nem - feleltük az igazságnak megfelelően.

- De emlékszem, hogy küldtem valamit.

- Igen, egy térképet a kiindulási pontról. De útvonalat nem küldtél.

- Tök szervezetlenek ezek a túrák - méltatlankodott Julio, akinek soha semmi se jó. - Idejövök, azt se tudom, merre fogok menni...

- Vedd úgy, hogy meglepi - győzködtem, de ekkor Arcadio már tényleg átküldte az útvonalat. Ehhez képest továbbra is a telefonját bújta, időnként Bernardóval konzultálva.

- Most mit kerestek? Már megvan az útvonal - kérdeztem. Arcadio megmagyarázta:

- Igen, de az időjárásra való tekintettel keresek egy másikat, ami kevésbé meredek.

Végül csaknem háromnegyed óra késéssel indultunk el, miután Arcadio figyelmeztetett mindenkit, hogy hozzon túrabotot és esőcuccot, és ő maga is felszerelkezett egy hatalmas élénksárga, Johnnie Walker feliratú esernyővel. Pár száz méter után rájött, hogy a túrabotjait a kocsiban felejtette, de úgy vélte, a becsukott esernyő tudja majd őket pótolni.

A ködben valóban nedves és csúszós volt a talaj, és Julio, aki bot nélkül és városi bakancsban jött, egy ponton meg is csúszott egy kicsit. Arcadio  rögtön kiselőadást tartott neki a túrabotok fontosságáról, és ennek kapcsán juthatott arra a következtetésre, hogy mégis szüksége van a sajátjaira.

- Menjetek tovább, én visszamegyek a botokért és utolérlek titeket! - mondta és visszafordult. Mi továbbmentünk az első olyan pontig, ahol két turistaút találkozott, és ott megálltunk. Mikor azonban már gyanúsan sokáig vártunk, megkértem Bernardót, hogy hívja fel Arcadiót, mi van vele - máskor is előfordult, hogy elveszett (ld. https://macskamedve.blogspot.com/2023/04/elveszett-turavezeto-barrancoban.html), sőt egy túrán, amin szerencsére nem voltam ott, el is törte a lábát. Ezúttal hál'istennek nem történt ilyesmi, viszont nem értette pontosan, hol is vagyunk.

- Ott, ahol az egyik irányba Vallesecó, a másik irányba Taborno felé lehet lemenni - magyaráztam.

- Ti mind ismeritek ezeket a helyeket? - ámuldozott Julio. - Nekem lövésem sincs, hol vagyunk.

- Akkor ti egyenesen mentetek tovább? - esett le végre Arcadiónak a megoldás. - A ház mögött el kellett volna menni balra.

 Ezen most már utólag nem tudtunk segíteni, így Bernardo átvette a túravezetést és elindultunk lefele Roque Negro felé, kivéve Gloriát és Luis Miguelt, akik visszafordultak. Már elkönyveltem magamban, hogy Arcadiót elvesztettük (sőt, egy darabig Julióról is ezt hittem, de ő utolért minket), de mikor leértünk a felhő alá és elénk tárult a völgyben Roque Negro, Arcadio is megjelent mögöttünk. 

Kiderült, hogy amerre ő ment, az csak egy kitérő volt egy kilátóponthoz (aminek a ködben nem sok hasznát vettük volna). Túrabotok viszont továbbra se voltak nála.

- Azt hittem, otthagytam őket a kocsi előtt a földön, de ott nem voltak, és a kocsiban sem. Lehet, hogy a múltkori túra után elfelejtettem eltenni őket és elvesztek. Pedig jó drága botok voltak, az ördög vigye el!

Később Arcadio mégis arra a következtetésre jutott, hogy amikor a kamásliját fölvenni Luis Miguel kocsijának nyitott csomagtartójához támaszkodott, kieshettek a túrabotok és talán ott vannak a csomagtartóban. Szerencsére ez a sejtés beigazolódott, mikor visszaértünk az étteremhez, ahol meglepetésemre Gloria és Luis Miguel még mindig ott kávézgattak - ez igen canario dolog, ha figyelembe vesszük, hogy több órája várhattak minket a körülbelül 10 fokos teraszon. Julio magyarázata rávilágított az esetleges okokra:

- Én azért jövök fel északra, hogy fázzak már egy kicsit! Olyan uncsi, hogy Candelariában mindig meleg van!

A ház bora szerencsére segített a testünknek és az érzéseinknek is felmelegednie.

- Köszi szépen a túrát, Arcadio! - mondta Julio. - Szeretek veled túrázni, olyan jó túrákat csinálsz!

- Így igaz! - kontrázott Manolo, aki közben az asztal alatt a túrakutyának dobálta a kecskesült maradékát, nehogy vád érje, amiért kárba vész. - Akkor is tök jók a túráid, ha nem is vagy ott!

A hajfetisiszta jógaoktató

 Ciuffo cicáról már olyan sok képet láttam a Facebook-csoportban, hogy szinte családtagnak tekintettem, részben ezért is vállalkoztam, hogy vigyázok rá. Mikor személyesen is találkoztunk, kiderült, hogy még sokkal kedvesebb és bújósabb, mint amilyennek elképzeltem. Ráadásul minden jel szerint beleszeretett a hajamba. Bár éjszaka nem aludt mellettem, reggel, miután felébredtem, odajött a párnámra, cukiskodott egy darabig, azután leült a fejem mellé a hajamra, és legalább tíz percig ott dorombolt. Ha leültem a vécére, felugrott a szennyestartóra, hogy a fejünk egy magasságban legyen, azután a mancsával finoman kinyúlt, hogy megsimogassa a fejemet, és kicsit lenyomta, hogy a fejem búbjához is hozzáférjen. Amikor első este beült az ölembe, konkrétan belecsavarta magát a hajamba. Erről azért igyekeztem leszoktatni, mert elég nehéz volt kibogozni utána, de később is mindig ügyelt rá, hogy legalább részben a hajamon legyen.

Egy másik hasznos képességére akkor derült fény, amikor jógázni kezdtem. Épp ülésben előrehajlást próbáltam végrehajtani, amikor Ciuff odajött és két mellső mancsát a vállamra téve tovább nyomott lefelé, hogy hatásosabb legyen a nyújtás.

Szívatás a szavannán és azon túl

 Be kell vallanom, némileg szkeptikusan tértem vissza a szavannakifutóhoz a látványetetésre. Korábban ugyanis megtekintettem, amint a Mohr-gazellák (akiknek budapesti rokonai régi barátaim) kecses mozdulatokkal csipkedték a kifutó füvét. Mit kell ezeken látványetetni? Vagy az lesz a műsor, hogy odajön egy állatgondozó, és bejelenti, hogy "tessék nézni, így legel a gazella"?

Szerencsére ennél azért érdekesebb programot állított össze a párizsi állatkert. Például kiderült, hogy a marabu húsevő, ezért neki a gondozó kis húsdarabkákat dobált a kifutóba. A madár az elsőt elvétette, de a másodikat ügyesen elkapta.

Utána a struccok következtek, akik salátaleveleket kaptak. A tojó lelkesen habzsolta őket, ám a hím egy idő után besokallt: odament és farktollait felborzolva elkergette élete párját.

Ezután a koronás darvaknak szórt be a gondozó valami kis izéket, amik távolról nézve kukacoknak tűntek. A strucctojó azonban visszatért az etetőterületre, és fizikailag is demonstrálta a véleményét, miszerint "leszarom ezeket a hülye darvakat!" (A darvak szerencsére időben elugrottak.)

Ennek a kaméleonnak valaki szívatásból azt mondhatta, hogy türkizkék fák lesznek az esőerdőházban:

A kapybarát az Áradás című film óta végtelenül barátságos állatként ismerjük, ám ő is képes szívatni a látogatókat. A videón látható állatka, miután csillapította a szomját, úszni kezdett, lemerült a víz alá, és a feje a medence legváratlanabb pontjain bukkant fel újra, miközben a látogatók sikertelenül próbálták megtippelni, hol láthatják legközelebb. (A fenti okokból nekem sincs erről videóm). Eskü hallani véltem, amint felbukkanva halkan azt mondja: "Bazinga!"

A Madagaszkár című filmből a fosszát elég szemét állatként ismerhettük meg (ráadásul, ha nem megfelelően etetjük, nyilván az egész lakást összefossza), ám ezek a fiatal, alig fél éves kamaszok egyáltalán nem érezték kötelességüknek, hogy a látogatókat szívassák. Túlságosan el voltak foglalva a játékkal és a kergetőzéssel.

Természetes képkeretek

 A Montaña Sámara jól megviccelt minket: mikor felértünk, még gyönyörű tiszta idő volt, sőt szivárványt is láttunk az óceán fölött:

viszont nem sokkal a túránk indulása után belepett minket a felhő:

Szerencsére az útvonal így is bővelkedett látnivalókban, ugyanis a jónéhány évtizeddel ezelőtti erdőtűz érdekes jelenségeket hozott létre. Találtunk például egy olyan fát, amelynek a törzsén egy gótikus ablakra emlékeztető vájat keletkezett, a benne összegyűlt gyantacseppek pedig csak tovább növelték a gótikus hatást:

Természetesen a túratársak azonnal megragadták a lehetőséget, hogy szelfizzenek a természetes képkeretben. Fernando letérdelt a fa elé és ájtatos arcot vágott a fotó kedvéért.

- Egy igazi szent! - nevetett Bea.

- Csak az a Lacoste felirat a sapkáján nem illik a képbe - jegyezte meg Françoise.

- Miért, ő lehet Szent Lacoste - vetettem fel. Maya jól szórakozott a fotózáshoz sorban állókon.

- És holnap mindenki lecseréli a profilképét - jegyezte meg csúfondárosan.

Később találtunk még egy képkeret-fát, illetve egy sziklaablakot, amellyel Françoise elé állva szeretett volna fotózkodni, Carlos azonban ragaszkodott hozzá, hogy felhúzza maga mellé a sziklaablak tetejére, majdnem le is esett szegény. Később egy még izgalmasabb fotótémát találtunk: egy olyan fát, amelybe konkrétan lyukat vágott a tűz.

Persze sorra mindenki lefotózkodott úgy, hogy az arca a lyukban legyen, mígnem valaki felkiáltott:

- Antonio!

Semmi kétség, Antoniót muszáj volt lefényképezni e mögött a fa mögött, hiszen ő volt az a túratárs, aki, mint minden túrán, ma is a túracsoport hivatalos pólóját viselte. (Jesús egyébként felhívta a figyelmet, hogy rajta is ilyen póló van, de senki nem foglalkozott vele.) Antonio lelkesen beült a fa mögé, a fotósok pedig sorra utasítgatták:

- Így nem jó, nem látszik a felirat! Kicsit följebb! Most meg túl magas, lejjebb!

Antonio végül a jógában szék-pózként ismert testhelyzet egy különösen kényelmetlen variánsában várta, amíg mindenki képet készít róla.

- Tökjó lett! - kiabálta neki Maya, miután ellenőrizte az eredményt. - A fejed ugyan nem látszik, de hát minek az.

Az erdőből kiérve találtunk egy kürtőszerű lávabarlangot.

A barlang falán egy ponton kicsi, erkélyszerű képződmény volt, fölötte háromszögletű réssel.

- Ez meg vajon mi lehet? - csodálkozott Amalia. Rávágtam a kézenfekvő megoldást:

- Itt szelfiznek a denevérek.

Vészmadárkodás

 Múlt hétvégén volt a városunkban a Tudomány Ünnepe, ahol különböző szervezetek sátrakba kitelepülve ismertetik a gyerekeket és a kíváncsi felnőtteket a különböző természettudományokkal. Az egyik sátor pultján két kitömött madarat fedeztem fel, és az egyik gyanúsan hasonlított arra, amit a viharmadármentő képzésen mutogattak nekünk képen.

- Ez a mediterrán vészmadár? - kérdeztem rá a csávónál, aki a sátorban tartotta a frontot.

- Igen, ez valóban vészmadár, bár nem a mediterrán, de egy közeli rokona - bólogatott a fickó, majd a másik madárra mutatott: - Ez pedig - és itt egy általam ismeretlen szó következett. A fickó láthatta, hogy nem értem, mert magyarázatképpen hozzátette: - Egy másik madár.

- Jaj, kösz - feleltem. - Mondjuk én felismertem, hogy madár, de biztos vannak, akiknek nem esett volna le.

(Ő a wikipediából a mediterrán vészmadár, akinek a neve spanyolul egyáltalán nem idéz semmiféle veszélyt, sőt inkább meséket, ugyanis a teljes neve "pardela cenicienta", vagyis hamupipőke-vészmadár.)

Szabálykövetésből egyes

 Az esemény gesztenyeszedő túrának lett meghirdetve. Bea a kiírásban direkt hangsúlyozta, hogy csak az ösvényre hullott gesztenyéket szedjük fel, de hát a canariók nem a szabálykövetésükről híresek. Ahogy La Victoria gesztenyései között gyalogoltunk, többször észrevettem, hogy egy-egy túratárs "betéved" egy magánbirtokra némi termés reményében.

A magántulajdon tiszteletének hiánya nemcsak ebben nyilvánult meg. Az egyik ponton hátrapillantva azt láttam, hogy Amalia éppen fejbevágja Antoniót a túrabotjával - ugyanis, amíg elmerült a beszélgetésben, Antonio megpróbálta lenyúlni tőle a gesztenyés zacskót.

Túratársaim azonban nemcsak gesztenyét gyűjtöttek: csokorszámra szedték az oregánót, volt, aki egy földön heverő fenyőágat vitt haza tobozostul karácsonyi dekorációnak, David egész ágakat tört le eukaliptuszfákról, hogy anyukájának hazavigye potpourrinak, és a túra végére egy hatalmas fakéregdarabot is beszerzett (ennek céljáról nem faggattam). Jonay ki is akadt annak láttán, mennyi mindent cipelnek a hátukon túratársaink.

- Ezek bazmeg lehurcolják az egész erdőt!

Ezen a ponton megemlítettem egy Svédországban megismert lányt, akinek finn anyukája azt tanította, hogy ne vigyünk el az erdőből többet, mint amire szükségünk van, és például ha málnát szedünk egy bokorról, hagyjunk valamennyit "a madaraknak is".

- Na hát ezek nem hagynak - állapította meg Jonay. - Ezek viszik a málnát, bokrot, madarat, mindent!

A szabálykövetés hiánya abban is megnyilvánult, hogy Carlos többször is lezárt ösvényeken vezetett minket. (Mellesleg ezeken is bőven találkoztunk más túracsoportokkal és bringásokkal; a gyakori sztereotípiát megcáfolandó hangsúlyoznám, hogy mind canariók voltak.) Egy ilyen letérés azért történt, mert meg akart mutatni egy barlangot. A barlang egy sziklafal oldalában volt, elég nehéz volt megközelíteni, ezért csak néhányan indultunk el fölfelé. Jómagam csak addig mentem, amíg a barlang szélét meg nem pillantottam, aztán visszafordultam.

Leérve azt láttam, hogy Antonio éppen két túratárssal fotózkodik egy sziklán. A szikla maga nem tűnt túl biztonságosnak, és ezt a fotót készítő Nancy is így gondolhatta, mert odaszólt modelljének:

- Szólj, ha esni készülsz, mert akkor videót csinálok!

A többi barlangnéző másik útvonalon jött le, aminek során mindkét túravezetőnknek sikerült elesnie. Ennek ellenére indultunk volna vissza a turistaútra - de persze Antoniónak most jutott eszébe fölmenni a barlanghoz. Amalia követte, mi meg otthagytuk őket, hogy majd utolérnek. Ez meg is történt, amikor Beáék épp a sérüléseiket kezelték fertőtlenítőszerrel.

- Gyönyörű volt odafönt! - lelkendezett Antonio, hogy hergelje azokat, akik nem mentek barlangot nézni. - Csodálatos, igazán elképesztő!

- A túloldalra is átmentél? - kérdezte Marina. - Ugye, milyen szép onnan a kilátás?

- Gyönyörű, tényleg lenyűgöző!

- Szerintem nem ment föl - jegyezte meg Marina halkan, mikor továbbindultunk. - Ugyanis a túloldalról szart se látni.

Darwin-díjasok a strandon

 

Puerto de la Cruz egykori halászkikötőjében létrák vezetnek a mólóról a vízbe. Ezeken azonban megtelepedtek az algák, emiatt viszonylag csúszósak. Amikor láttam, hogy egy idősebb német házaspár férfi tagja felveszi a békalábat, és azzal indul el lefelé, már aggódtam, hogy baj lesz. Egy kicsit valóban megcsúszott a második lépcsőfokon, de szerencsére nem esett be a vízbe.

- Eléggé csúszik - szóltam oda neki. - Lehet, hogy érdemes lenne levenni a békalábat, anélkül bemenni és majd akkor venni föl, ha már a vízben van.

- Magának nagyon igaza van - állapította meg a férfi, majd tovább indult lefelé a lépcsőn - továbbra is uszonnyal a lábán.

Munkamacskák Szász-Svájcban

 Most vettem észre, hogy németországi túrabeszámolómból kimaradtak a macskák, akik pedig fontos szerepet játszanak Szász-Svájc működésében, hiszen a szorgos németek őket is munkára fogják. Egy ilyen békés környéken például nincs szükség házőrző kutyára, egy házőrző macska is megteszi.

Szász-Svájc egyik jellegzetessége és egyben nevezetessége, hogy az Elba két partján levő településeket nem hidak kötik össze, hanem kompok, amelyeknek többsége a vonatok és buszok menetrendjéhez igazodik.

Ez azt jelentette, hogy mikor a vonatunk Stadt Wehlenbe ért, szednünk kellett a lábunkat, hogy elérjük a csatlakozó átkelést. Az egyik helyi lakosnak azonban más tervei voltak. Láttunkra elkezdett henteregni a füvön, és tényleg majdnem elérte, hogy macskasimogatás miatt lekéssük a kompot.

Hazafele menet Bad Schandau állomásán vártam a prágai vonatot, és mivel reggel még elég hideg volt, behúzódtam a váróterembe, bár tudtam, hogy a kávézó csak 9-kor nyit. Nem is volt bent senki rajtam és két túrázni készülő idősebb nőn kívül. Azaz mégis: a sarokban egy fotelben valaki aludt.

Mikor kinyitott a kávézó, megkérdeztem a pultost a macskáról. Mondta, hogy ő az állomásfőnök, mindennap átjön ide a szomszéd házból. Később aztán észrevettem egy táblát a fotel fölött, amely elmagyarázta, hogy ez itt Karli, akit nem kell örökbe fogadni, van saját otthona, csak szeret átjárni az állomásra, és a kedves utasok legyenek szívesek ezt a helyet szabadon hagyni neki. A tábla arra nem adott magyarázatot, miért alszik az állomásfőnök munka közben, de hát egy ilyen kis eldugott vidéki állomáson nincs sok teendője.

A jogászok és a földrajz

 Képzést tartok egy jogi kurzus hallgatóinak LMBT+ témában.

- Magyarországon kívül van-e más olyan ország az Európai Unióban, ahol nem engedélyezett a nem hivatalos megváltoztatása?

- Szaúdi-Arábiában gondolom nem.

- Ez így igaz, de úgy szólt a kérdés, hogy az Európai Unióban.

- Ja bocsánat, akkor Albánia.

- Tény, hogy ott sem engedélyezett, de nem is tagja az Európai Uniónak.

- Németország?

- Khm, az óra elején beszéltünk arról, hogy Németországban nemcsak férfira vagy nőre, hanem "egyéb" neműre is változtathatja az ember a nemét.

- Ja, tényleg, akkor ott lehet.

(A helyes válasz amúgy Bulgária.)

Étkezési kihívások embereknek és csigáknak

 A vonaton velem szemben két orosz férfi volt; az idősebbik tippem szerint író lehetett, mert egy csomó, még ki nem csomagolt példány volt nála egy cirill betűs könyvből. Mindketten szusit rendeltek a Regiojet fedélzeti büféből. A fiatalabbik ügyesen használta a pálcikát, az idősebb viszont nem jött rá, hogy működik; igyekezett a makikat felszúrni a pálcika hegyére, de ezek jellemzően leestek, így a szusitál fele a padlón landolt. Valószínűleg ennek kompenzálására második fogást is rendeltek - gulyáslevest.

Másnap Maláékkal beszéltem telefonon, miközben Tündi a vacsorát főzte.

- Milyen fűszert tegyek bele? - kérdezte, miközben a zöldséget párolta.

- Nekem mindegy! - kiabáltam vissza, majd magyarázatot adtam Malának az intermezzóra: - Bocs, csak a barátnőm kérdezte, milyen fűszert tegyen az ételbe.

- Mondd meg neki, hogy tegyen bele még sót, az sose árt - üzente Mala. Tündi végül indiai fűszerkeveréket választott, ami azért volt érdekes, mert kiderült: a mirelit ázsiai vegyeszöldség már eleve fűszerezve van. Amúgy nem lett rossz, csak kicsit érdekes.

Ma reggel Tündi már iskolában volt, amikor a reggeli sajtos kenyeremre tettem pár salátalevelet; a saláta ugyan a csigáknak van félretéve, de úgy gondoltam, egy kevés nekem is juthat belőle. Az egyik csigu azonban vagy a szagát érezte meg a salátának, vagy feltűnt neki, hogy ropogtatom, mert hirtelen nagyon figyelni kezdett. 

"Csigu felháborodva figyeli, hogy a salátáját eszem" - írtam Tündinek, akitől meglepően gyorsan érkezett válasz ahhoz képest, hogy elvileg órán volt.

"Nyugi, szerintem nem lát el odáig. De azért vigyázz, nehogy neked rontson!"

Csigu eközben a szemeit forgatta (nem úgy, mint amit Tündiéknek tanítanak, hogy az óvónőknek nem szabad, hanem körözött vele), majd nagy örömmel felfedezte, hogy neki is van pár levél salátája, és lelkes majszolásba kezdett.

Gaststätten

 A Lilienstein tetején Hörbiék megvártak minket egy elágazásnál.
- Gaststätte oder nicht Gaststätte? - kérdezte Hörbi. Gergő gondolkodott egy kicsit.

- Ja, wir können nach Gaststätte gehen.

Ekkor vettem észre a "Gaststätte" feliratú táblát. Elindultunk arra, amerre mutatott, és közben azon tanakodtunk, vajon kinek milyen gaztettét fogjuk ott felfedezni.

A Gaststätte egy büfé volt, amely meglehetősen üresnek látszott, és a táblán ki volt írva, hogy a konyha nem üzemel. Egy vidám hölgy lépett ki az ajtóba?

- Nyitva vannak? - kérdezte Hörbi vidáman (németül persze).

- Hát gyere be, nézd meg! - nevetett a hölgy, akit vélhetően aznap már több vendég meghívott valami limonádénál erősebb dologra. Hörbi lefordította a párbeszédet, majd azt is elmagyarázta a többieknek, hogy meleg étel már nincs.

- Bocsánat, csak fordítok a többieknek - magyarázkodott a hölgy felé, aki ettől még jobban nevetett.

- Gondolod,hogy nem jöttem rá?

Végül beültünk, és leadtuk a rendeléseket. Tóni cappuccinót kért, én azonban nemcsak azért őrizkedtem a kávétól, mert már igencsak délután volt. Délelőtt ugyanis a Bastei nevű kilátónál próbáltam tejeskávét kérni, ám a hölgy közölte: a gépből nem tud laktózmentes tejet varázsolni, kérjek külön kávét és mellé ad külön laktózmentes tejet. Ez nekem megfelelt, csak arra nem számítottam, hogy egy nagy pohár tűzforró hosszú kávét kapok, mellé egy fél eszpresszóspohár tejjel. Egy csomó időbe telt, míg megittam, és ezt Szilvi szívta meg legjobban, mert emiatt utána rohanva kellett végignéznie velem a látványosságokat, amelyekből pedig volt néhány.

Szóval a Gaststättében megelégedtem egy málnaszőrrel, amit kavargattam, mint Piszkos Fred. A többiek örömmel fedezték fel az étlapon Pali kedvencét, a banános sört, amit persze senki nem vállalt be, viszont ennek apropóján meséltem nekik az erdőmester-szörppel fogyasztandó berlini fehér sörről, amely Hörbi egy régi házibulijának legkevésbé élvezetes eleme volt. Megérkezett viszont Pali, aki rögtön rendelt banános sört, amit mindannyian megkóstoltunk, így most már tapasztalat alapján mondhattuk, hogy szar (és egyáltalán nem banánízű).

Túránk fura ízű alkoholos italaihoz csatlakozott még a Lóri által Berlinből hozott mentolos Berliner Luft (kódnevén fogkrémlikőr), amely leginkább After Eightre emlékeztetett, ezért Peti nem akart inni belőle este fél hétkor, de Gergő rámutatott, hogy a reggel nyolc már elmúlt; továbbá egy már színében is ijesztő csehszlovák whisky, amit Daniék kaptak valamiért a szomszéd bácsitól. Nem tudom, mivel haragíthatták magukra, mindenesetre a búcsúestét Dani azzal töltötte, hogy megpróbálta megitatni ezt a terméket a társaság tagjaival. Petit konkrétan megfenyegette, hogy nem kap mást inni, ha nem fogyaszt belőle, mire Peti beijedt és tényleg megkóstolta. Utána eléggé eltorzult az arca és kért egy kis pálinkát, Gergő pedig gyorsan utasította a mosogató közelében ülőket, hogy adjanak neki (mármint Petinek) egy kis vizet; láthatóan tartott tőle, hogy a whiskynek maradandó következményei lesznek.

Ami a szilárd táplálékokat illeti, a legviccesebb helyzet akkor történt, amikor azt latolgattuk, hol vacsorázzunk a szomszédos Bad Schandauban. Találtam egy Elbenterrasse nevű helyet, de Edina hevesen tiltakozott.

- Jaj, ne, az Elbenterrassén volt az a borzalmas fagyi. 

- Oké, akkor ne oda menjünk, ha ilyen traumatikus élményeket szereztél ott tegnap - egyeztem bele.

- Nem tegnap, ma! Ebédnél ott vettünk fagyit.

- Ma nem is voltunk Bad Schandauban. Az egy másik város Elbenterrasse nevű étterme volt.

Zarándoklat a vécébe

 Most jártam először az új Néprajzi Múzeumban, és totál lesokkoltam, hogy mekkora hodály. Hogy fogom én itt megtalálni a zarándoklatokról szóló konferenciát?

- Ott van a tábla, mutatja, merre kell menni - magyarázta a portás. Tábla tényleg volt, de nem mutatta, merre kell menni, és a hatalmas bejárati csarnok más részein semmilyen útbaigazítást nem találtam. A portás végül megunta a téblábolásom; odajött és megmutatta, hol menjek le (valószínűleg csak azért, nehogy véletlenül illetéktelenül - mármint jegy nélkül - betévedjek egy kiállításra). De így is hosszasan kellett tekeregnem az alagsorban, míg megtaláltam az előadótermet.

A következő nehézség akkor jelentkezett, mikor egy másik résztvevővel egyszerre úgy döntöttünk, hogy kimegyünk vécére. Én hagytam őt előremenni, feltételezve, hogy nagyobb a helyismerete (az enyémnél csak nagyobb lehetett). Meg is találtam a női vécé előtt, amelynek ajtaját azonban hiába rángatta.

- Nincs véletlenül kulcsod ehhez? - kérdezte. Közöltem, hogy nincs, és elindultam fölfelé.
- A felsőbb szinten csak van valahol mosdó.

- Igen, van a Damjanich utcai bejáratnál.

Felmentünk, és valóban találtunk is a bejáratnál egy mosdót - az azonban le volt zárva rudakkal és kódolvasóval. Nyilván csak érvényes múzeumi belépővel lehet használni.

- Lehet, hogy a büfének is van mosdója - néztem be az említett intézménybe. 

- Nem, ott nincs - mondta a nagyobb helyismerettel rendelkező lány -, de lent az alagsorban a ruhatárnál van még egy. Ott, ahol a tárlókban a kerámiaedények vannak.

- És ha az is zárva van, a kétségbeesett látogatók esetleg valamelyik kerámiaedényt veszik igénybe? - találgattam, miközben ismét lezarándokoltunk az alagsorba, ahonnan jöttünk. Ezek a vécék már szerencsére nyitva voltak - kivéve a mozgássérült-vécét, amelyre ki volt írva, hogy technikai okok miatt zárva. Kifelé menet pont szembejött egy kerekesszékes férfi, remélem, nem kellett pisilnie.

Mindenesetre elgondolkodtam: az előadóterem melletti vécé vajon azért volt zárva, hogy zarándokként gyakoroljuk az önmegtartóztatást, vagy hogy zarándokoljuk körbe az egész múzeumot?

Fejfedők és más testrészek

 Tudtam, hogy a tengerparti útvonalon nem sok árnyék lesz, ezért szokásomtól eltérően nem fejkendőt, hanem kalapot vettem a túrához. Mikor leértem a találkozási ponthoz, több autós is mondta, hogy láttak engem legyalogolni, de kalapban nem ismertek meg, ezért nem álltak meg hogy elvigyenek.

Nem én voltam az egyetlen kalapos: Antonio is szalmakalapban érkezett, csak később cserélte le elmaradhatatlan baseball-sapkájára. Carmen, úgy tűnik, biztosra akart menni, kalapjára ugyanis elhelyezett egy napellenzőt is. Amúgy ez Yuri napellenzője volt, aki egészen kivételesen nem tette ezt fel a túra elején; később viszont Carmen átadta neki a teljes szettet, szalmakalapostul-napellenzőstől. Fejfedők tekintetében azonban Carlos vitte a pálmát: beszerzett (mint kiderült, a kínaiból) egy fejre rögzíthető, terepszínű ernyőt, ezzel védte magát a napsütéstől.

- Carlos, ezt nem mondod komolyan! - kiáltott fel Carmen, amikor meglátta. -Ha ebben mész be a medencébe, nem fogunk elférni melletted!

Ugyanis medencék is utunkba kerültek, köztük az egyik legfurcsább nevű, a Charco de los Chochos. A "chocho" szó jelenti egyfelől a csillagfürt nevű növény termését, amit a helybéliek szívesen esznek például sörkorcsolyának, de egyben a női nemi szervet is. Nem tudtuk, a sziklamedence melyikről kapta a nevét, ezért megkérdeztük Carment, mert a túra elején Carlos bejelentette, hogy ő (mármint Carmen) a rendkívül jól tájékozott ezt a környéket illetően.

- Állati vagy növényi chochóról van szó? - kérdezte Marina, de Carmen csak nevetett. Megpróbáltam másfelől közelíteni a kérdést.

- Az a chocho, ami a nőknek van, vagy amit megeszünk?

- Mindenfajta chochót meg lehet enni - válaszolta mély meggyőződéssel Carmen.

- Oké, de ezt az étkezőasztalnál esszük vagy a hálószobában?

Ám ha Carmen tudta is a választ, nem árulta el nekünk, így a Charco de los Chochos megőrizte titkát.

Étkezés a romeríán

 A romería elvileg San Isidrót ünnepli (aki a munkások védőszentje, ezért hívják San Isidro Labradornak, nem pedig a vakvezető kutyákkal való bármiféle rokonsága kapcsán). Ilyenkor ökrös szekerek vonulnak végig a spanyol városok utcáin, amelyekről ételt-italt dobálnak a közönségnek, egy csomó mindenki népviseletben van (a nézők között is), és a kocsik között vidám, az idő múltával egyre részegebb zenekarok haladnak. A romeríákat úgy szervezik, hogy ne üssék egymást, mert egyesek akár a sziget túloldalára is elutaznak egy kicsit bulizni vagy zenélni.

Az étel-ital megosztása a romería fontos része. Puerto de la Cruzban rengeteg sütivel, krumplival, sőt - egészen kultúraidegen módon - pizzával kínáltak minket, így Györgyi abban reménykedett, hogy Garachicóban is jóllakhat. Eleinte azonban nem nagyon volt szerencsénk, ugyanis a nagy tömeg miatt nem tudtunk közelebb férkőzni a kocsikhoz, ráadásul az első kettő kivételével nem ökrök húzták, hanem emberek tolták őket, ami miatt egyrészt alacsonyabban volt a bódé, másrészt kevesebben ültek rajta, akik ennivalót osztogathattak volna. A második kocsiról ugyan dobáltak gyümölcsöket, főleg szilvát, ami viszont kevésbé alkalmas erre a funkcióra, ugyanis nehezebb elkapni, így egy csomó a földön végezte.

Mivel a tömeg miatt esélytelennek tűnt közelebb kerülni a kocsikhoz, felvetettem, hogy menjünk le a part menti útra, és kerüljünk elébe a menetnek. Az út mentén sorakozó vendéglátóhelyeken 4-5 euróért árulták azokat a fajta szendvicseket, amiket Györgyi a kocsikról vágyott volna megkapni. Ugyanitt magyarázatot találtunk arra a jelenségre is, hogy a menet szokatlanul csendes volt, a kocsik között nem vonultak gyalogos zenészcsoportok. Mint kiderült ugyanis, a zenészek a part menti kocsmák teraszán játszottak saját maguknak.

Egy keskeny kis utcán visszatértünk a menet útvonalára, és itt már szerencsére jóval kevesebben várakoztak. Amikor az egyik kocsi odaérkezett, könnyű volt elkapnom az egyik rajta ülő lány tekintetét, aki azonnal egy valami színes dolgot tartalmazó műanyag poharat nyújtott felénk.

- Mi az? - kérdezte Györgyi.

- Nem tudom, de kérünk - feleltem röviden. Jól tettük, hogy kértünk: isteni finom dinnyedarabok voltak benne.

A garachicói romería másik egyedi vonása az volt, hogy nemcsak emberi résztvevői voltak. Az ökrökön és az elmaradhatatlan menetkutyákon kívül egy-egy csapat kecskét és birkát is végighajtottak az utcán. A kecskék először kissé megszeppenve figyelték az ünnepi hangulatot.

Hamarosan azonban felfigyeltek az út szélén sorakozó virágládákra, amelyekben muskátlik és kisebb fák hívogatták őket. Természetesen azonnal siettek megkóstolni. A pásztor gyorsan visszazavarta őket a menetbe, a birkák azonban szemtanúi voltak az eseményeknek, és ők is siettek megkóstolni a virágokat.

A pásztorok ismét közbeléptek, és próbálták megakadályozni, hogy állataik kárt tegyenek a növényekben. A család fekete bárányát azonban nem olyan könnyű jó útra téríteni:

 

Tanfolyamdíj

 András jelentkezett egy spanyol nyelvtanfolyamra, amit a kormányzat kedvezményesen működtet: az első kurzus 76, a következő 99 euróba kerül egy félévre. Mivel András két éve már járt egy hasonló tanfolyamra angolból, úgy vélte, őrá a 99 eurós díj vonatkozik. Mondjuk az nem volt egyértelmű számára, hogy a befizetést a beiratkozási határidő napjáig kell eszközölni, és abban a hitben élt, hogy ő már a felvételi vizsga napján beiratkozott. A beiratkozási határidő napján kezdett el kételkedni ebben, úgyhogy volt egy meglehetősen rohanós napunk, amelynek során egy email-váltásból kiderült, hogy nem, nem történt meg a beiratkozás, és be kell adni a nyomtatványt plusz befizetni a pénzt aznap délutánig. A nyomtatvány online leadása persze nem működött, ahogy a netbank se, de a fénymásolóba zárás előtt pár perccel érkezve sikerült kinyomtatnunk, majd befotózva elküldenünk a beiratkozási lapot, és a befizetés is sikerült.

András később értesítést kapott, hogy nem 99, hanem 76 eurót kell csak befizetnie - ezek szerint a másik városban, másik nyelvből végzett tanfolyam nem számít (vagy nem értesültek róla). Erre ő visszaírt, hogy akkor fizessék vissza a különbözetet. Ma reggel felhívta egy ügyintéző, aki az adatai ellenőrzését követően ezt a kérdést tette fel:

- Akkor a 99 vagy a 76 eurót fizessük vissza?

Persze én a 99-et választottam volna, de András túl becsületes, úgyhogy ismételten elmagyarázta, hogy neki tökéletesen elég 23. Ezután kapott egy emailt, amelyben közölték: visszafizetik neki mind a 99 eurót, és ezután 76-ot újra be kell fizetnie...

Fejetlenség

 Ahogy kiértünk a la esperanzai kiserdőből a főtérre, egy fura szoborra lettem figyelmes, amely egy hosszú köpönyeges juhásznak tűnt, de fej nélkül.

- Nincs feje! - poénkodtam, abban a hitben, hogy szemből biztos kiderül, miben tévedtem. Ám nem derült ki: leérve azt láttuk, hogy a szobor tényleg egy nyakban végződik:

- Talán leesett valahova - vélte Graham, és én tényleg körbenéztem a földön, nem látok-e egy elgurult fejet, de persze sehol semmi.

- Múlt hétvégén volt itt az aratóünnep - mondta Györgyi, aki ezeket nagyon számon tartja. - Biztos annyit bulizott, hogy elvesztette a fejét.

Nemcsak mi rökönyödtünk meg a fejetlen szobron: a kacsák úgy kiakadtak, hogy bemenekültek a mászóka alá: 

Itthon utánanéztem a fejetlen szobornak, és kiderült, hogy természetesen félreértelmeztük. Nem egy embernek állítottak itt emlékművet, hanem magának az "esperanzai takarónak", amit a hegyen lakók télen kabát helyett szoktak viselni.

Szabadtéri koncertből szalonkoncert

 Egész héten aggódva nézegettem az időjárásjelentést, amely pont péntek estére, a szabadtéri koncert napjára jósolt esőt. Sajnos ez a jóslat pénteken napközben sem változott, és egész délután borult volt az ég.

- Ti hoztok valamit eső ellen? -kérdeztem. - Mert lehet, hogy én csak egy kapucnis pulcsit viszek.

- Nálam van esernyő - mondta Györgyi.

- Akkor viszek én is.

- És esernyőt fogtok nyitni a nézőtéren? - kérdezte András. - Én esőkabátot viszek.

Ez egyébként bennem is megfogalmazódott, de miután a kék poncsóesőkabátom láttán a múltkor Bea lelkendezve azt kiáltotta: "Jé, szemeteszsákban jöttél?" - úgy gondoltam, a koncerthez nem igazán illene. Maradt a kapucnis pulcsi meg az ernyő.

Természetesen egy csepp sem esett, míg el nem kezdődött a koncert, akkor viszont megindult a szitálás, amit helyi kifejezéssel "chipichipi"-nek neveznek. A kvartett kockás sapkás bőgőse egy ponton meg is kérdezte a közönséget, hogy hagyják-e abba vagy folytassák, de a közönség úgy döntött, hogy őket nem zavarja az eső. Úgy ítéltem meg, az ernyő zavarná a mögöttem ülőket, ezért csak feltettem a kapucnimat és a vízhatlan táskát, amiben az ernyőm lapult, az ölembe terítettem. Később láttam, hogy voltak a hátsó sorokban, akik tényleg ernyőt nyitottak, főleg, amikor az eső durvulni kezdett. Ezen a ponton már a zenészek is féltették a hangszereiket, ezért bejelentették, hogy szünetet tartunk a koncertben, és ponyvával letakarták a szintetizátort és a dobszerkót.

Behúzódtunk az árkádok alá a bejárat mellett. Alig tíz perc múlva azt láttuk, hogy a kockás sapkás fickó hozza be a bőgőjét. Kiderült, hogy úgy döntöttek: nem várják meg az eső végét, hanem bent a szalonban folytatják a koncertet. Ezen mondjuk meglepődtem, mert ennél jóval nagyobb helyiségek is vannak az épületben, de valamiért emellett döntöttek - talán azért, mert volt benne egy egész jó állapotban levő régi zongora, így a billentyűsnek nem kellett becipelnie a hangszerét, a szaxofonosnak és a bőgősnek pedig az ilyesmi nem okozott gondot. Csak szegény dobos volt bajban; végül azt a megoldást választotta, hogy bevitt egy darab dobot és pár szett dobverőt. Ezzel a szegényes felszereléssel próbált kreatívkodni: olykor a szájában tartotta a tartalék dobverőt, amire a szóló közepén lecserélte a másikat, máskor a könyökét és a tenyerét is használta, ha meg úgy érezte, más felületre van szüksége, különösebb fenntartások nélkül a nagybőgő oldalán ütötte a ritmust.

A szalonban kényelmes, de kevés ülőhely állt rendelkezésre, így voltak, akik állva hallgatták a koncertet. A zenészeknek az a reménye is meghiúsulni látszott, hogy a közönség táncra fog perdülni. Az utolsó előtti szám alatt azonban észrevették, hogy egy pár, akik a szomszéd helyiségbe kényszerültek, ropni kezdi. A bőgős nagy lelkesen integetett nekik, ők pedig levették a cipőjüket, előre mentek a zenészek elé, és spontán bemutatót tartottak. A végén ők is tapsot kaptak, akárcsak a zenészek, a lány pedig a kezével szépségkirálynősen integetve vonult le a "színpadról".

A szabadkőművesek igencsak meglepődtek volna, ha valaki azt mondja nekik, hogy páholyuk székházában alapítása után 175 évvel zokniban fognak swinget táncolni.

Egzotikus állatok az Anagában

 Az "egzotikus" persze mindenkinek mást jelent. Sokak számára egzotikusnak tűnnek az olyan állatok, amelyek csak itt, a szigeteken élnek, a kontinensen nem fordulnak elő - például ez a kis "félmeztelen" csiga, aki félúton van a házas és házatlan csigák közt: jól látszik, hogy van ugyan háza, de ezt a testén belül hordja.

Környezetvédelmi szempontból viszont azok az állatok minősülnek egzotikusnak, akik nem őshonosak az adott területen, hanem később, az emberrel együtt érkeztek. Tenerifén ilyenek például a macskák. Az Anaga mélyén, a Casa Carlos nevű étteremnél a vörös macskáknak saját kis háza van, bár ajtó helyett inkább a tetőn keresztül közlekednek:

Természetesen teljes ellátást is kapnak cserébe a szolgálataikért: ugyanis ők vigyáznak az étterem csirkéire.

Csapatunk tagjai természetesen lelkesen fotózták a cicák mellett a kiscsibéket is, és nemzetközi társaság lévén, a beszélgetés hamarosan arra terelődött, "mit mond" a kakas különböző nyelveken.

- Spanyolul "kikirikí" - mondta Javier.

- Franciául "kukurikú" - mondta a francia srác.

- Magyarul "kukurikú", de lehet olykor "kikirikí" is - mondtam én. Ezután minden szem Danira szegeződött.

- És kínaiul mit mond? - kérdezett rá Javier. Dani kicsit elveszettnek tűnt.

- Nem tudom. Nem mond semmit. Általában megesszük, mielőtt megszólalhatna.

La Cacita

 Javier azt írta, hogy a találkozó a La Cacita nevű étterem előtt van. Ez okozott némi gondot, mert Punta de Hidalgóban nincs ilyen nevű hely, de második próbálkozásra a Google Maps rájött, hogy valószínűleg a "La Casita" szó félreírása történt. Ami történetesen van a faluban, sőt nagy örömmel láttam, hogy nyitva is lesz már reggeltől, így van esélyem egy kávéra még a strandtakarítás előtt.

Tejinából futva mentem le Punta de Hidalgóba, és 20 perccel a megbeszélt találkozó előtt értem az étteremhez. Annak főbejárata ugyan zárva volt, sőt éppen takarították a teraszt, a mellette levő kisebb büfében azonban jó sokan üldögéltek, szemben a hidalgó (az utolsó guanchó király fia) szobrával.

Odabent volt ugyan egy szabad asztal, de reméltem, hamarabb szolgálnak ki, ha a bárpulthoz ülök. Hatalmas volt a fejetlenség, hiszen vélhetően ez volt az egyetlen nyitva levő vendéglátóhely a faluban így szombat reggel, ahol a spanyolok szokásos fánkjukat és forró csokijukat elfogyaszthatták. A pult mögött a háttérben két pultos is nyüzsgött, ám egyedül a szemüveges főnökasszony jött olykor előre és megkérdezte:

- Akar valaki fizetni?

Egy ponton próbáltam jelezni neki, hogy én előbb rendelni szeretnék, de rögtön hátrasietett. Szemlátomást a gyermekkorom kifőzdéiből ismert fizetőpincér intézménye működött itt is, azzal a sportszerű nehezítéssel, hogy a másik két pincér teljesen elveszett a rendelések között. Mellettem egy fickó egy elviteles dobozzal üldögélt rezignáltan. A fizetőpincér odalépett hozzá:

- Te már fizettél, nem? Hiányzik valami?

- Igen, egy eszpresszóra várok.

Ekkor a fizetőpincér hátrament és utasította egyik alkalmazottját.

Végre nagy nehezen leadtam a rendelést egy elviteles rántottás szendvicsre és egy tejeskávéra, amit meggondolatlanul helyben fogyasztásra kértem abban a hiú reményben, hogy az elkészítése és az elfogyasztása nem kerül többe tíz percnél. Ám láthatóan senki se érezte sürgetőnek a kávémat, bár azt örönmel konstatáltam, hogy valaki kihoz a raktárból egy csomag bagettet. Pár perccel később az egyik bagettet a pincér fickó kettévágta, rászeletelt valami kerek pirosat, amiről reméltem, hogy nem kolbász (szerencsére paradicsom volt), és feltette melegíteni a grillre. 9 óra 52-kor kihozták a kávémat, ami persze tűzforró volt, esélyem se volt 10 perc alatt meginni. Miután a szendvicsem is megérkezett (szintén tűzforrón, de úgyis elvitelre kértem), igyekeztem felkelteni a fizetőpincér figyelmét, de sikertelenül. Egyik oldalamon egy fiatal pár, a másikon két kamaszfiú várakozott. Az előbbiekhez végül odament a pincér.

- Szerintem itt a lehetőséged! - kiabálta oda nekem az egyik kamaszfiú, de akkora zaj volt, hogy csak a harmadik  ismétlésre értettem meg. Magamtól is rájöttem persze, hogy most kéne a bankkártyámmal integetni, a főnökasszony észre is vette, de ignorálta, és visszament hátra. Ekkor egy másik pincért sikerült megfognom és mutogatnom neki, hogy fizetni szeretnék, de ő közölte, hogy ezt csak a főnökasszonynál lehet. Pedig közben 10 óra lett, nem akartam, hogy a társaim azt higgyék, elkéstem. Ezért a pulton hagytam a szendvicsemet és a futódzsekimet (nehogy valaki azt higgye, leléptem), és kiszaladtam a szobor előtt üldögélőkhöz.

- Bocsi, az van, hogy még nem sikerült fizetnem.

- Semmi baj, nem sietünk - nyugtatott meg Javier. Ez láthatóan igaz volt a kávézó személyzetére is, mert beletelt még jónéhány percbe, míg ki tudtam fizetni a rendelésemet.

Vannak, akik csodálkoznak, hogyan tudnak a déli parton magyar hajléktalanok rendszert csinálni abból, hogy esznek egy étteremben, és utána fizetés nélkül lelépnek. Ezek után annyira nem lepődöm meg rajta.

Nehéz terepviszonyok

 - Látni, kik jöttek délről - vigyorgott Bea. Északon ugyanis már véget ért a hőhullám, sőt enyhén szemerkélt az eső, a déliek viszont nem tudtak erről, így igen nyáriasan érkeztek. Flori, aki jellemzően fehér túranadrágban szokott jönni (ez általában a túra végére már kevésbé fehér), ezúttal vadiúj túraszoknyájával bővítette rossz öltözködési döntéseinek sorát. Egy másik lánynál ujjatlan felsőjén kívül semmi más felsőruházat nem volt. Szerencse, hogy Miguelék ismét lakóautóval érkeztek, amiben volt néhány tartalék pulóverük, így kölcsön tudtak adni a kevésbé felkészült túratársaknak. Karyn más szempontból lőtte be rosszul az időjárást.

- Szerinted szükség van napszemüvegre? - kérdeztem.

- Nincs, de ez dioptriás. Azt gondoltam, sütni fog a nap, és csak ezt a szemüvegemet hoztam, enélkül viszont nem látok.

Ha az időjárás nem lett volna elég, egy ponton elhagytuk az addig követett széles, kényelmes utat egy keskenyebb kedvéért, amelyet sűrűn benőttek a páfrányok.

A dzsumbuj két oldalán, a civilizációtól meglepő távolságra, megművelt területek sorakoztak.

- Milyen jó kis krumpliföld! - állapította meg Karyn.

- A másik oldalon is van - mondtam. Amikor azonban visszanéztünk, azt láttuk, hogy a veteményes szélén, a széles úton Dolores guggol, és lelkesen öntözi a termést - saját vizével. Ezek után a meredek ereszkedőn Karyn felváltva mondogatta azt, hogy "Jézusom!" és azt, hogy "Jaj, de kell pisilnem!" - Dolores példájából okulva ez utóbbira nem vállalkozott.

A meredek, szűk ösvény szerencsére csak pár kilométeres volt, ám a végére is tartogatott nehezítést. Egy lépcsőszerű meredek szakaszon lehetett leérkezni a faluba, és bár jobboldalt egy kőfal szegélyezte, az elöl menők megtapasztalták, hogy ez csalóka támogatás.

- Ne kapaszkodjatok a falba, mert nem stabil! - kiáltott hátra Antonio. Jesús, aki a lépcsőnél segített a többieknek lejutni, szintén hátrakiabálta ugyanezt, a hátrébb állók pedig továbbadták. Ám akárcsak a Chinese whispers nevű játéknál, itt is fennállt a félreértés, illetve félrehallás veszélye. Vagy ezért, vagy szívatásból szólt oda David Manuelnek:

- Manu, hallod, azt mondják, a falba kell kapaszkodnunk!

A Szűz vízre száll

 Az előző bejegyzésemben a kármel-hegyi és a candelariai Mária-szobor viselt dolgait taglaltam, de más Madonnáknak sem unalmas az élete. Puerto de la Cruz Madonnájának minden júliusban egy keddi napon megmutatják az egész várost, és mivel kikötővárosról van szó, egy kis hajón a tengeren is körbeviszik, hogy onnan is megtekintsen mindent.

Már délelőtt elmentem a templomba, ahol az esti programra előkészítve várt Mária:

és segítője (akiben nem vagyok biztos, kit ábrázol):

Ekkor még nem voltam biztos benne, bevállalom-e a délutáni tömeget, ugyanis láttam képeket, amely szerint a mólónál levő Plaza del Charco ilyenkor teljesen megtelik emberekkel. De Györgyi is írta, hogy jön, így végül rászántam magam.

Tudtam, hogy a Szűz csak fél 7 körül indul el a templomtól, ezért abban reménykedtem, ha 6 körül odaérek, még találok helyet a kikötő körül. A móló külső részén még valóban egész jó volt a helyzet: csak a fal peremén ültek végig, de szerencsére ezek közül is felállt két fiatal, így leülhettem a helyükre. Megírtam Györgyinek, hogy a mólón vagyok, de mint kiderült, ő közben elment a strandra, és csak most tervezett indulni. Így addig is, amíg történik valami, elővettem a könyvemet.

Lassan gyűltek az emberek, de Györgyi nem érkezett meg. Ekkor tudatosult bennem, hogy két móló is van; ráírtam, és persze ő a másikra ment ki, és ott ült fel egy falra. Viszont aggódtam, hogy a nagy tömegben nem lesz könnyű átjutni oda. Ráadásul a túloldalról láttam, hogy ott sokkal nagyobb a tömeg, ráadásul Györgyi messenger-üzenetei alapján a hangulat is kevésbé volt kellemes ("Jézus. Itt úvölt a reggeaton" "már napszúrást kapok. Jó meleg lett itt is", "Ezt a lármát..." "Lent meg folyik a sör... Micsoda àhitat..."). Az én oldalamon nem volt különösebb zaj, némi latin zene szűrődött át a hajókról, a gyerekek meg az öböl vizében pancsoltak. Láthatóan a fürdés is része volt a programnak: a melletten nyugágyakban pihenő két idősebb hölgy egy ponton fogta magát, és minden ceremónia nélkül beugrott a vízbe. Mivel közelebb voltam a nyílt tengerhez, némi szél is fújt, és ez meg a kalapom elviselhetővé tette a meleget. Egyszóval úgy döntöttem, nem megyek át Györgyi oldalára.

A kivetítőn (Györgyi: "Hol a kivetítő?" Én: "Szerintem mögöttetek") úgy láttam, hogy a Szűz igen lassan halad a kikötő felé. Engem leginkább az aggasztott, hogy a kikötő vize az úszkálók mellett is tele volt kisebb-nagyobb csónakokkal és hajókkal, , és nem sok helyet hagytak maguk mellett. "Nem tudom, hogy fog elszlalomozni a szűz" - írtam Györgyinek, mire ő is aggódni kezdett: "Jaj, nehogy vízbe essen! Ay diós!"

Végül a körmenet megérkezett a partra. Elég lassan jutottak le a vízhez, mert át kellett verekedniük magukat a tömegen. Aztán egy kisebb hajóban előreküldték a szentet révkalauznak, és miután ő kitapasztalta az útvonalat, követte maga a Szűz egy nagyobb hajóban, a közönség ujjongása közepette:

Miután a Szűz kihajózott az öbölből, a következő kihívás az volt, hogy az ember visszajusson a mólóról a városba. Ismét nekem volt könnyebb dolgom, hiszen a mi mólónkon kevesebben voltunk (cserébe nem láttuk olyan közelről a Szüzet). Györgyi bejelentette, hogy szeretné követni a Szűz útját a város nyugati oldalán levő Playa Jardín strandig, de neki az is időbe telt, hogy lejusson a falról. Én viszont már nagyon vágytam egy fagyira, és mivel meglepetve tapasztaltam, hogy a Plaza de Charco fagyizójában, ahol a legfinomabb vegán fagyikat árulják, alig van sor, úgy döntöttem, beállok oda és utána fagyival együtt a belső utcákon közelítem meg a Playa Jardínt. Közben a téren elsétált mellettem a körmenetet kísérő zenekar, akik magánszorgalomból azért még zenéltek egy kicsit.

Miután megvettem a fagyit és elindultam, utolértem a zenekart, sőt be is keveredtem közéjük és a strand mellett majdnem felszállítottak a buszukra (számomra ekkor derült ki, hogy ők másik városból, bérelt busszal jöttek). Viszont gyanús volt, hogy a kikötői tömeghez képest itt alig láttam embert. Hamarosan kiderült, miért: talán az erős hullámzás miatt a Szűz úgy döntött, hogy nem megy el a város széléig, hanem visszafordul. Az erődítmény széléről láttam csak: néhány kis magányos fénypont a mostanra már szürke tengeren.