A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emberi állatkert. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emberi állatkert. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. június 8., hétfő

Ügyetlen ütősök napja

 A Zenei Tavasz eseménysorozat már tavaly is szerepelt itt a blogomon (https://macskamedve.blogspot.com/2025/06/barriguar.html), akkor vidám műsorvezetője, Alberto kapcsán. Míg azonban ő szándékosan vicces, a zenekarok egyes tagjain más okból nevetünk.

Az ütősök mindig feltűnőbbek a többieknél: egyrészt kevesebben vannak, másrészt jól látható helyen, hátul állnak. A legtöbb klasszikus zenei darabban nincs folyamatosan dolguk, viszont pont ezért nagyon oda kell figyelniük, mikor lépnek be. Egy spanyol koncerten a ritmushangszerek széles skáláját kell megszólaltatniuk, ráadásul ezeknél a sokat utazó és gyakran nem hivatalos koncertteremben fellépő zenekaroknál bevett gyakorlat, hogy a zongoraszólamot xilofonon játsszák, ami szintén az ütősök tevékenységi köre. A múltkori koncerten ámulattal figyeltem az ütős lányt, aki egyik xilofontól a másikig szaladgált, közben ütőket cserélgetve, hogy a megfelelő hangszínnel tudjon bekapcsolódni az előadásba. Mivel a tegnapi koncerten a terem végében négy xilofon is sorakozott egymás mellett, most is hasonlóra számítottam. 

Az első zenekar eseménytelenül (de xilofontalanul) lement, majd következett San Juan de la Rambla zenekara. A xilofonok itt se szerepeltek, az ütőhangszereken viszont egy nagydarab, lelkes fiatalember játszott, aki az utolsó műnél annyira elragadtatta magát, hogy a dob hangja totálisan elnyomta a kétségbeesetten próbálkozó többi zenész teljesítményét.

A harmadik fellépő zenekarban három ütős is volt, egyikük, egy magas fiatal srác azonban vagy beugró lehetett, vagy nagyon felkészületlenül érkezett, ugyanis folyamatosan a nyakát nyújtogatva nézett bele társa kottájába. Végül a legszélső xilofonnál ő is elhelyezett egy kottát, és most már a két kotta között körözött, miközben hol kézbe vette, hol ismét letette a különböző hangszerekhez tartozó ütőket. Láttuk, amint a másik ütős, egy bajuszos férfi, időnként szóban is instruálja (a harmadik ütős távolabb állt és nem foglalkozott velük). Végre eljött a magas srác szólója, és egész ügyesen elboldogult a csőharanggal (amiről teszek ide képet, ha valaki nem ismerné), bár nem volt teljesen világos, miért vett a kezébe két kalapácsot, amikor csak egyetlen csövet kellett egy kézzel ütnie.


Ezután a srác újra körözni kezdett, közben odakészítve a xilofon mellé két ütőt (amit örömmel konstatáltam). Beállt a másik két ütős közé és próbált valamit a cimbalommal, de a bajuszos fickó rövid beszélgetés után átvette tőle. Innentől a srác csak állt ott középen, mint a faszent, és egyáltalán semmilyen hangszerhez nem nyúlt, beleértve a xilofonokat is. Sose tudjuk meg, hogy a négy xilofon csak dísznek volt kitéve, vagy elvileg az utolsó zeneművekben lett volna xilofonos szólam, csak a srác nem merte bevállalni.

2026. május 25., hétfő

Belső égésű földrengés

 Két esemény rázta meg Gran Canariát múlt pénteken. Az egyik szó szerint, ugyanis 4,8-as erősségű földrengést észleltek a sziget északi részén  nem tudom, kik, mi Las Palmasban voltunk, ami konkrétan a legészakibb település, de nem vettünk észre semmit. A másik esemény egy autóverseny volt; már napokkal előtte észrevettük a kiírást a völgyünk alját átszelő egyik útnál (ami az alábbi képen nem látszik, de arrafelé van), hogy este 6-tól a futam miatt le lesz zárva.




Zajos estére számítottunk tehát pénteken, de ehhez képest alig hallottunk berregést, és az is egy-egy kósza motorostól származott. Aztán rájöttünk, mi történhetett: mivel aznap este erős szél fújt dél felől, a tőlünk északra zajló verseny hangját nem hozta felénk. Az elmélet tesztelése érdekében másnap megkérdeztem a Silba nevű túratársat, aki Tafira Bajában, a szóban forgó műúttól északra lakik, hogy ők hallottak-e valamit.

- Ja, hogy az volt az? Én nem is tudtam, hogy autóverseny lesz, de délután olyan hangos berregés-zúgás jött be, hogy kénytelen voltam becsukni az összes ablakot. Kérdeztem a férjemet, hogy szerinte mi lehet ez, mire azt mondta: Biztos a földrengés.

2025. november 5., szerda

Darwin-díjasok a strandon


 

Puerto de la Cruz egykori halászkikötőjében létrák vezetnek a mólóról a vízbe. Ezeken azonban megtelepedtek az algák, emiatt viszonylag csúszósak. Amikor láttam, hogy egy idősebb német házaspár férfi tagja felveszi a békalábat, és azzal indul el lefelé, már aggódtam, hogy baj lesz. Egy kicsit valóban megcsúszott a második lépcsőfokon, de szerencsére nem esett be a vízbe.

- Eléggé csúszik - szóltam oda neki. - Lehet, hogy érdemes lenne levenni a békalábat, anélkül bemenni és majd akkor venni föl, ha már a vízben van.

- Magának nagyon igaza van - állapította meg a férfi, majd tovább indult lefelé a lépcsőn - továbbra is uszonnyal a lábán.

2025. október 10., péntek

A jogászok és a földrajz

 Képzést tartok egy jogi kurzus hallgatóinak LMBT+ témában.

- Magyarországon kívül van-e más olyan ország az Európai Unióban, ahol nem engedélyezett a nem hivatalos megváltoztatása?
- Szaúdi-Arábiában gondolom nem.
- Ez így igaz, de úgy szólt a kérdés, hogy az Európai Unióban.
- Ja bocsánat, akkor Albánia.
- Tény, hogy ott sem engedélyezett, de nem is tagja az Európai Uniónak.
- Németország?
- Khm, az óra elején beszéltünk arról, hogy Németországban nemcsak férfira vagy nőre, hanem "egyéb" neműre is változtathatja az ember a nemét.
- Ja, tényleg, akkor ott lehet.

(A helyes válasz amúgy Bulgária.)


2025. október 2., csütörtök

Étkezési kihívások embereknek és csigáknak

 A vonaton velem szemben két orosz férfi volt; az idősebbik tippem szerint író lehetett, mert egy csomó, még ki nem csomagolt példány volt nála egy cirill betűs könyvből. Mindketten szusit rendeltek a Regiojet fedélzeti büféből. A fiatalabbik ügyesen használta a pálcikát, az idősebb viszont nem jött rá, hogy működik; igyekezett a makikat felszúrni a pálcika hegyére, de ezek jellemzően leestek, így a szusitál fele a padlón landolt. Valószínűleg ennek kompenzálására második fogást is rendeltek - gulyáslevest.

Másnap Maláékkal beszéltem telefonon, miközben Tündi a vacsorát főzte.
- Milyen fűszert tegyek bele? - kérdezte, miközben a zöldséget párolta.
- Nekem mindegy! - kiabáltam vissza, majd magyarázatot adtam Malának az intermezzóra: - Bocs, csak a barátnőm kérdezte, milyen fűszert tegyen az ételbe.
- Mondd meg neki, hogy tegyen bele még sót, az sose árt - üzente Mala. Tündi végül indiai fűszerkeveréket választott, ami azért volt érdekes, mert kiderült: a mirelit ázsiai vegyeszöldség már eleve fűszerezve van. Amúgy nem lett rossz, csak kicsit érdekes.

Ma reggel Tündi már iskolában volt, amikor a reggeli sajtos kenyeremre tettem pár salátalevelet; a saláta ugyan a csigáknak van félretéve, de úgy gondoltam, egy kevés nekem is juthat belőle. Az egyik csigu azonban vagy a szagát érezte meg a salátának, vagy feltűnt neki, hogy ropogtatom, mert hirtelen nagyon figyelni kezdett. 
"Csigu felháborodva figyeli, hogy a salátáját eszem" - írtam Tündinek, akitől meglepően gyorsan érkezett válasz ahhoz képest, hogy elvileg órán volt.
"Nyugi, szerintem nem lát el odáig. De azért vigyázz, nehogy neked rontson!"

Csigu eközben a szemeit forgatta (nem úgy, mint amit Tündiéknek tanítanak, hogy az óvónőknek nem szabad, hanem körözött vele), majd nagy örömmel felfedezte, hogy neki is van pár levél salátája, és lelkes majszolásba kezdett.

2025. február 12., szerda

Eltévedt turisták meglepő kérdései

 Engem rendszeresen megtalálnak az útbaigazítást kérő turisták - valószínűleg azért, mert elég ártalmatlannak és kedvesnek látszom. Néha azonban meglepő kérdéseket is kapok. Íme egy válogatás különböző helyszíneken kapott furcsa kérdésekből. A zárójeles mondatok nem vagy nem így hangzottak el.

Budapest, Szent Gellért tér, francia turista, arccal a Bartók Béla út felé.
- Elnézést, hogy jutok el a Dunához?
- Tessék megfordulni...

Spanyol turisták La Orotavában.
- Elnézést, azt írják, van itt valahol egy malom.
- Igen, itt állunk előtte. (Az ajtóban levő liszteszsákok nem voltak gyanúsak?)

Angol turisták Puerto de la Cruz szélén, a képen látható úton szembe jövet.
- Elnézést, ha itt tovább megyünk, kijutunk a tengerhez?
- (Hegynek fölfelé tartotok, szerinted?)

Ismeretlen származású turista Puerto de la Cruzban egy buszmegállóban.
- Ez a busz hova megy?
- Santa Cruzba.
- Én Tenerifére akarok menni. 
- Már ott van. Tenerife a sziget neve, Santa Cruz a főváros, oda megy ez a busz.
- Ja, akkor nem jó - felelte ő és hátrébb lépett az ajtóból.

2024. április 3., szerda

Az őrült nő az erdőben

 Mielőtt elindult volna a túra, Bea még megejtett egy figyelmeztetést.

- Amikor tavaly erre jártunk, az egyik úton, ami nem hivatalos turistaút, de amúgy nem magánút, átkötés két szekérút között, jött egy őrült nő és azt mondogatta, hogy ez az ő telke és ránk uszítja a kutyákat. De szó szerint bolond volt.

- Te jó ég, és mi történt?

- Jonay beszélt vele és valahogy lenyugodott.

- Instant terápia? - kérdezte Sonja. Rám is hatással volt az információ, Jonayt erről az oldaláról még nem ismertem.

- Jonaynak ilyen képességei vannak? Ez igen hasznos tehetség!

Elindultunk tehát az erdőben elszórt tanyák között, de egyelőre egyik sem tűnt veszélyesnek. Sőt, az egyik gazda segítőkészen még útjelző táblát is felállított azok kedvéért, akik Tokióig vagy Kamcsatkáig terveznek gyalogolni:


Aztán egy ponton elmentünk egy ház előtt, amelynek udvarán egy felsőtestén csak melltartót viselő fiatal nő állt egy kutyával, és mogorván nézte az elhaladó túracsoportot, de nem szólt semmit.

- Nem túl boldog - jegyeztem meg Domingónak, mikor kicsit távolabb értünk.

- Érthető, hogy nem boldog, ha emberek bemennek a birtokára - felelte empatikusan Domingo.

- De hát mi az úton vagyunk!

- Csakhogy ő azt hiszi, az út is az ő magántulajdona.

Amikor kellő távolságba értünk, Bea megerősítette, hogy ez ugyanaz a nő volt, mint múltkor.

- Alsóneműben volt! - jegyezte meg vigyorogva Jesús.

- Eldobom az agyam! - feleltem. - 25 emberből 24 azon parázik, ránk ereszti-e a nő a kutyát, Jesúst meg csak az érdekli, hogy alsóneműben van.

- Végülis, ha melege van, most miért ne vetkőzhetne le? - adta empátiájának újabb bizonyítékát Domingo.

Kábé fél kilométer múlva megláttunk az úton egy táblát, ami a másik oldalról a "magánterület" szöveget tartalmazta. Vagyis eddig tényleg magánterületen voltunk (legalábbis a tábla kihelyezője szerint), de mivel a túloldalon nem állt ilyen tábla, igazából nem tudhattuk.

Kicsit később, már a turistaúton, Sonja hirtelen megkérdezte:

- Az a nő, akiről beszéltetek, szőke volt vagy barna?

- Szőke - felelték többen, bár én barnára emlékeztem.

- Csak mert fut utánunk egy szőke nő.

Hátranéztünk, de szerencsére nem az őrült nő volt az, hanem egy teljesen ártatlan terepfutó, aki hamar leelőzött minket és eltűnt az erdőben.

2024. február 14., szerda

Kisvárosi karnevál

 Budapesti ismerősök sokszor kérdezik tőlem, nem unalmas-e kisvárosban élni. Nos, a városunk lakossága 17 ezer fő (a közigazgatásilag hozzá tartozó falvakat és tanyákat is beleszámítva negyvenezer), de szó sincs arról, hogy unalmas lenne. A karnevál itt ugyanolyan színes, mint máshol, és ugyanolyan kreatív jelmezeket láthatunk a menetben. Még városunk legidősebb lakói sem hagynák ki a bulit:


Az egyik csoport viszont éppenséggel idősotthonnak öltözött, lakókkal és csinos ápolókkal.
Volt egy csapat zumbázó Barbi, mögöttük egy kicsit depressziósnak tűnő Kennel.



Egy egész csapat Csizmás Kandúrral is találkoztunk.


Azoknak pedig, akik végignéznék a róluk szóló rajzfilmet, íme egy kis popcorn.



A Cervantesek csapata nyerte el a jelmezverseny második helyezését.


Karnevál idején az utcán is lehet zuhanyozni.


Aztán itt vannak a kombinált jelmezek. Ez a fickó például egy személyben akarta megjeleníteni az Alice Csodaországban összes figuráját.


Az egyik legkreatívabb megoldás azonban az a patikus volt, aki üzlete hátsó helyiségében szexshopot üzemeltet. Mivel ennek a jelmeznek volt pár korhatáros eleme, előtte álkommandósok próbálták védeni a káros hatásoktól a gyerekeket. A patikaüzlet tetejére pedig a városunk polgármesterének képét függesztették ki - mindenki értse, ahogy akarja.



2024. február 11., vasárnap

Kalózok, léggitár és más érdekes karneváli kombinációk

 A nappali karneválon nincs karneváli menet; ehelyett Santa Cruz különböző pontjain színpadokat állítanak fel, mindenhol szól a zene és ellepik az utcákat a jelmezes emberek. Amikor Izával, Márkkal és az előbbi hátán utazó Rózival útnak indultunk az utcákon, számos érdekes jelenetet láthattunk különböző jelmezek találkozásából fakadóan. Ez a két bokszoló például valamiért egy kalózlányt kért fel bírának:

Egy másik kalózpáros épp Szupermannek ad útbaigazítást, ráadásul amiatt is aggódniuk kell, hogy törvényszegő tevékenységük miatt a babakocsijukban tologatott rendőr letartóztatja őket:


- Most már értem, hogy miért vigyorog - jegyezte meg Iza, mikor meglátta a Szentatya kezében a Káma Szútrát.


Íme a bizonyíték, hogy már az őskorban is voltak flamenco-táncosok:



A vikingek lelkesen eszik a hot dogot, ilyesmi az ő idejükben még nem volt.


Egy másik csapat vikingnek hippik adnak útbaigazítást.


Az úszómesterek strand híján a táncolókra sípolnak, de emelvényt azért hoztak magukkal.

A sütiszörnyek süti helyett üdítőt fogyasztanak a járdán (egyébként később a süti is előkerült).


A terrorista dinoszaurusz pedig gépfegyverrel járja az utcákat.


Míg a fentiekből is látható, igen sok kalózt láttunk: lehet, hogy ez tisztelgés volt Tenerife történelme előtt, lehet, hogy a karnevál egyik előre megadott témája. Mindenesetre a kalózjelmezeseknek szembe kellett néznie azzal a problémával, hogy hogyan biztosítanak hajót maguknak a meneküléshez. Volt, aki babakocsit alakított át ilyen módon:


Akinek nincs babakocsija, kénytelen az ember legjobb barátjára támaszkodni. Persze kis kutyára csak kis hajó fér el, de a semminél jobb.

Amikor Márk bement egy üzletbe sört venni, két színes és belülről már illuminált úriember jött felénk egy felfújható gitárral. Iza mutatni kezdte Rózinak, hogy kell játszani a hangszeren, mire az úriember a kezébe nyomta a gitárt, meghajolt és eltűnt a tömegben.

- Csak úgy ideadta! - mesélte Iza a visszatérő Márknak. Márk szeme felcsillant és átvette Rózit.

- Á, hogy ez így működik? Akkor nem megyünk be egy ékszerboltba?


2023. december 14., csütörtök

Ifjú bobók a buszon

 A "bobo" jelentése bunkó, illemszabályokat nem ismerő bumburnyák. Ez sajnos sokak szerint igaz a tenerifeiekre, akik egy felmérés szerint a legbunkóbbaknak bizonyultak egész Spanyolországban. Ezt nagyrészt a tömegközlekedésen tanúsított viselkedésükkel érdemelték ki: meglehetősen gyakori, hogy hangosan telefonálnak, headset nélkül hallgatnak zenét vagy meccset, vagy ismerőseiktől jó messzire ülnek le (noha mellettük is van hely), és a busz egyik végéből a másikba kiabálnak egymásnak. Ezek a viselkedések annyira elterjedtek, hogy az El Típico de Tenerife karikatúrák alkotóját is megihlették és két sorozatot is szentelt a bobók viselt dolgainak kifejezetten a buszon. A slusszpoén, hogy a helyi közlekedési vállalat, a Titsa (akikről több bejegyzésem is született már, pl. https://macskamedve.blogspot.com/2014/01/a-348-as-jarat.html) maga is elkezdte használni ezeket a karikatúrákat, hogy utasait figyelmeztesse a tömegközlekedés etikettjére. Az alábbi képen pl. a bobó teljes hangerővel tolja a zenét, társai pedig azon sajnálkoznak, hogy nem találtak még föl olyan eszközt, amelynek segítségével őket megkímélhetné ettől az élménytől (copyright természetesen El Típico de Tenerife).


Az utóbbi időben tett utazásaim alapján elmondhatom, hogy a bobók minden korosztályban előfordulnak, sőt az idősebbek átadják bobóságukat a fiataloknak. A múltkor például egy anyuka és a tízévesforma kislánya üvöltették úgy a zenét, hogy még a headsetemen keresztül is hallottam. Emellett eltörpült az, hogy a fogyatékossággal élőknek fenntartott helyre ültek le. Egy másik alkalommal a szerpentinen hegyről lefele száguldó 345-ösön igyekezett sminkelni egy leányzó. Mondjuk kitartása inkább tiszteletet váltott ki belőlem, mert míg én kapaszkodtam, hogy ki ne repüljek az ülésből, ő annak ellenére nem hagyta abba a műveletet, hogy néhányszor leejtette a szempillafestékét és az ülés alatt kellett keresgélnie.

A pálmát azonban eddig az a tizenéves társaság viszi, akikkel Santa Cruzból utaztam egyszer haza. A lányok előttem, illetve a folyosó túloldalán ültek, a fiúk meg a busz közepén álltak és onnan kommunikáltak velük (mondjuk dicséretes, hogy az egyik legalább jelnyelven). Aztán a jelelő srác odajött a lányokhoz, kiköpte a rágóját és odaragasztotta az ülésre, majd visszament az ajtóhoz. Hamarosan kiderült, miért, ugyanis megérkeztünk La Lagunába. A srác leszállt, közben lecsippantva a kártyáját, majd ugyanazon az ajtón visszaszállt; a sofőr nem törődött vele, hiszen látta, hogy korábban már a buszon volt, ráadásul neki az első ajtón felszállókkal kellett foglalkoznia. Bobo viszont ilyen módon csak a Santa Cruz-La Laguna szakaszt fizette ki, noha jóval tovább utazott - a bliccelés egy kifinomult változata.

Mikor Bobo leszállt, a lányok tanakodni kezdtek, mit kezdjenek az ülésre ragasztott rágójával. Igen szúrósan néztem rájuk és közöltem vele, hogy szedjék le. Ekkor egyikük a hosszú műkörmével felszedte a rágót, aztán nézegette a körme hegyén, hogy mit kezdjen vele. Szerencsére ekkor érkezett meg a buszra illegálisan visszaszállt Bobo, a lány pedig odanyújtotta neki a rágót, hogy oldja meg. Bobo ismét felragasztotta a rágót az ülés hátoldalára, mire megint szúrósan néztem és rászóltam, hogy szedje le onnan. Bobo vállat vont, leszedte és ismét a szájába dobta az ülést már kétszer megjárt rágót.

2023. augusztus 2., szerda

Pokoli potyázók

 Nem volt könnyű megtalálni az Infernal Comedy (Pokoli komédia) előadás helyszínét. A Google Maps nem ismerte a színház nevét, az utca nevét beírva folyamatosan másik településre akart küldeni, csak a pontos címre dobott ki valamit a Taoro Park nevű park közepén. Ez pont egy olyan hely, ahol még sose jártam, de az instrukciókat követve átvágtam a parkon, majd elindultam a szállodák mellett. Biztatónak tűnt, hogy többen mentek ugyanabban az irányban, ellenkező irányban meg csak egy nyakörves vörös macska, viszont a térkép hamarosan azt jelezte, hogy túlmentem. Visszafordultam, ám a térkép által jelzett hely konkrétan a semmi közepén volt. Jobb híján odamentem a park egyetlen nyitva tartó kávézójához útbaigazítást kérni, az azonban annyira tele volt, hogy mindkét bejáratot lekordonozták. Szerencsére két középkorú hölgy épp kifelé jött, őket kérdeztem meg. Kiderült, hogy az előbb jó irányban indultam el, csak tovább kellett volna mennem és  nem hallgatnom a Google Mapsre.

- A John Malkovich-előadásra megy? - kérdezték, és persze kiderült, hogy ők is. 

Odaérve rájöttem, miért nem szerepelt a helyszín a Google Mapsen: egy kisebb park közepén állítottak fel ideiglenes szabadtéri színpadot. A nézőtérre lépcsőzetes emelvényt tettek, így mindenhonnan jól láttuk a színpadot, mindössze két pálmafa takarta a kilátás egy részét. Már ment egy ideje a darab, mikor rájöttem, hogy a pálma koronája által takarva a színpad fölött spanyol nyelvű felirat látható. Mondjuk az angol nyelvű prózához és az olasz nyelvű operabetétekhez nekem nem kellett felirat, szóval még jobb is volt, hogy nem rontott bele az esztétikai élménybe. A színpad hátterében is egy csodaszép fa nőtt. John Malkovich persze kapott az alkalmon, és az egyik improvizált részben megjegyezte:

- Az a színház, ahol Los Angelesben játszottunk, nem volt nagy durranás. Még fa sem volt benne.


A nézőtér körül bambuszkerítést húztak föl, ám a hátul ülők élénk beszélgetést hallhattak mögüle, így hamar rájöttünk, hogy egyeseknek vagy nem jutott jegy, vagy meg akarták spórolni az árát és ezért lemondtak a látványról a zene kedvéért. (Anélkül, hogy a nemzeti sztereotípiákat erősíteni akarnám, meg kell jegyeznem, hogy ezen valakik egy része németül beszélgetett.) A potyázók egy része az előadás alatt megpróbált átbújni a függöny alatt, ami a hátulsó részt a nézőtér szélétől elválasztotta, a biztonsági őrök pedig rendszeresen visszaküldték őket. A hangok alapján mások székre álltak, hogy átlássanak a kerítés fölött. A darab egyik legdrámaibb jelenetében, amikor a sorozatgyilkost játszó John Malkovich éppen megfojtotta egyik áldozatát, hirtelen hatalmas csattanás hallatszott a hátunk mögül: az egyik potyázónak sikerült felborulnia a székkel.

2022. szeptember 11., vasárnap

Mountain Bike 1.0


 

La Caldera kedvelt kiindulópont a túrázók, futók, kutyasétáltatók és bringások számára, hiszen ez a legmagasabb pont, ahová viszonylagos sűrűséggel jár fel menetrendszerinti buszjárat. Számítottam tehát rá, hogy vasárnap reggel nem leszek egyedül az erdőben, arra azonban nem, hogy négylábú futótársam akad. Az agárszerű fehér kutya a kempingnél csatlakozott hozzám és akárhogy próbáltam visszaküldeni, egyre csak követett. Végül arra jutottam, hogy végülis ugyanoda térek vissza, ha végig velem marad, a gazdája egy óra múlva megtalálja.

Az első elágazásnál egy mountain bike-os családot találtam, akik megkérték, csináljak róluk képet.

- Tiétek a kutya? - kérdeztem rá gyorsan, és szerencsére az övék volt. Beálltak az esőház elé széles mosollyal, csináltam két képet, aztán tovább futottam, remélve, hogy ők nem erre jönnek. Ez hiú reménynek bizonyult. Mikor meghallottam a kerekek sercegését, az út szélére húzódtam és hagytam, hogy leelőzzenek. Reméltem, ekkor látom őket utoljára, ám kiderült, hogy a következő kanyarnál megálltak kifújni magukat (amúgy ez épp egy enyhe lejtőn történt). Leelőztem hát őket, és naná, hogy miután visszafordultam, ismét ki kellett miattuk húzódnom az út szélére. Visszaútban találkoztam egy hasonló társasággal, akik szintén megelőztek, majd megálltak pihenni, hogy ismét leelőzhessem őket és kezdődjön az egész elölről.

Az első buszon én voltam az egyedüli utas, a másodikról viszont már jónéhányan leszálltak. Köztük egy kék kerékpárospólót viselő csávó, aki ezután kiszedte a bringáját a busz csomagtartójából; szemben fittebb sporttársaival, ő megspórolta magának a föltekerést 1000 méterre. Miközben visszaszerelte a leszedett első kereket és a GPS-e kitartóan, bár reménytelenül mondta neki az instrukciókat, ő folytatta a vélhetően már a buszon megkezdett beszélgetését a sofőrrel.

- Ezek az elektromos kerékpárok is mennyire gagyik! Nőknek való cucc. Egy férfi hajtsa a bringát saját erejéből! - közölte meggyőződéssel a kerékpáros, majd nekiállt legurulni a lejtőn, amelyen a busz felhozta.

2022. május 18., szerda

Naptejmentes utazás

 



Pont mire végeztünk a városnézéssel a festői Garachico városában (ld. kép), a nap is elbújt, így a buszmegállóban ott sorakozott mindenki, aki strandolni jött. Közülük is kitűnt egy népes család, kerekesszékes nagymamával, nyakán rúzsfoltot viselő (???) anyukával, vele meghatározhatatlan viszonyban levő fiatal férfiakkal és két kiskamasz lánnyal. A lányok láthatóan nem vergődtek azzal, hogy visszavegyék a sortjukat; egyikük a kezében szorongatta a telefonnal együtt, derekán pedig csak egy rácsavart törülközőt viselt, míg a másik lányka a fürdőruha alsórészében és felül pólóban parádézott. Viszont láthatóan ők voltak a család egyedüli tagjai, akik ismerték a naptej használatát, a többieknek legalábbis több testrésze főtt rákra hasonlított.

Amikor megérkezett a busz, rögtön láttuk az első számú problémát: nemcsak nem volt alacsony padlós, de az ajtó is túl keskeny volt ahhoz, hogy a nagymama kerekesszékét bepasszírozzák rajta. A család tagjai hosszasan tanakodtak és reméltük, hogy megvárják a következő járatot, bár közülük páran beálltak a sorba. Végül megoldották a gordiuszi csomót: a nagymama felállt a kerekesszékből, azt betették a csomagtartóba, a családtagok pedig sorba álltak. Anyuka és az egyik gyerek közben feljutottak, ám újabb komplikációval találták magukat szemben.

- A sofőr azt mondja, kell maszk! - kiáltott anyuka a lent levőknek, amin nem értem, miért lepődtek meg, hiszen tömegközlekedésen az egész országban kötelező. Láthatóan ők viszont nem készültek erre, de nagymama kotorászni kezdett a táskájában és talált egy maszkot az alján, így végül a teljes Naptejmentes Család beállhatott mögénk. Abban a reményben, hogy egymás közelében akarnak ülni és nem akarnak sokat gyalogolni a menni alig bíró nagymamával, mi a busz végébe mentünk, de sajnos ők is jöttek: mellettünk a tinilányok, mögöttünk két fiatalabb pasi. Az egyik tinilány és az egyik pasi a telefonján bekapcsolta a rádiót; persze különböző zenéket hallgattak, de szerencsére a hegy olykor leárnyékolt minket és nem volt vétel. Minden megállónál reménykedtünk, hogy a Naptejmentes Család végre leszáll, mert egyes tagjai mindig felálltak, de csak annyi történt, hogy átültek egy másik ülésre. Ennek értelmét nem láttuk, ugyanis egyáltalán nem beszélgettek egymással útközben.

2021. június 7., hétfő

Ha én tudnám a szöveget...

 A Nyugati téren pólós-farmeros lány készül énekelni, kezében gitárral. Kicsit hangol majd belekezd:

-Ha én ajtó volnék... - Itt gyanús lett neki, hogy nem így kezdődik, és újrakezdte:

- Ha én ablak volnék / Nemcsak egyszer nyílnék / Minden évben négyszer... - Rájött, hogy a "Virágba borulnék" kevésbé passzol az ablakhoz és újra megállt. Ekkor kicsit elnyomta a hangját a forgalom; mikor legközelebb hallottam, magabiztosan újrakezdte: - Ha én ablak volnék /Akkora nagy lennék...

Itt legalább a versszak összejött, láthatóan azonban odáig nem jutott el, hogy egy "Ha én rózsa volnék" című dalnak vajon mi lehet az első sora.

Tini, ha ezt olvasod, inkább kerüld el a Nyugati teret, saját érdekedben.

2021. január 31., vasárnap

Elfuserált Mozart

 A turistalátványosságok környékén szezonban nem ritkák az élő szobrok. Persze a schönbrunni kastélynál is előfordulnak: mikor 2019. decemberében a karácsonyi vásárba mentünk Dr. Cicáékkal, egy hatalmas panda parádézott a kastélybejárat előtt.

- Jé, egy szexuális zaklatás panda! - lelkendezett Dr. Cica, ami - lévén a panda épp nagyon lelkesen ölelgetett egy kisgyereket - nem feltétlenül volt annyira vicces.


Most azonban le vannak zárva a határok, se múzeum, se állatkert, nem jönnek a turisták. Épp ezért múlt héten kétszer is meglepetten fedeztem fel egy aranyszínűre festett Mozartot, aki egy kis talapzaton állt, előtte a földön szintén aranyszínű sapkája. Nem sok pénzt láttam a sapkában, ami nem is csoda. Hétköznap délelőtt volt; ilyenkor a kastélyparkban főleg futók, nordic walkingosok, egy-két sétáló nyugdíjas és szerelmespár jár, meg kedvencem, az egyedül petanque-ozó bácsi. Ezen csoportok egyikét se képzelem úgy, hogy gyakran adakozna élő szobroknak. Egy rövid megfigyelés tanúsága szerint (ami a mindig marha lassan váltó piros lámpának köszönhető) konkrétan észre sem vették. Ez Mozartot eléggé frusztrálhatta, mert egy ponton figyelemfelkeltés céljából énekelni kezdte a "Happy birthday to you" című klasszikust - sajnos olyan végtelenül hamisan, hogy az eddig őt csak ignoráló turisták felgyorsított léptekkel húztak el mellette.


Amikor futás után kijöttem a parkból, Mozart valami brit popszámot énekelt. A szövege ismerősnek tűnt, de a dallam annyira köszönő viszonyban sem volt az eredetivel, hogy nem ismertem fel.

(a képen a kastély részlete, Mozart nélkül)




2021. január 12., kedd

A sütis lányok

December utolsó hetében fedeztem fel, hogy Handelskainál is van McCafé, ráadásul nem a plázában, vagyis lockdown idején is nyitva van. A héten kétszer mentem oda, nagyjából ugyanabban az időpontban, és mindkétszer belefutottam a sütis lányokba. Hárman voltak, fiatal csajok hosszú kabátban, kávét és sütit vettek, csakhogy ez sosem történt komplikációk nélkül.

2019. július 19., péntek

A lajhárok elképesztő sokfélesége



- Szétunom az agyamat – mondta a manul nagy ásítás közepette. – Fogalmad sincs, mennyi hülyét kell itt elviselnem nap mint nap.

Azért egy rövid látogatás során is kaptam némi képet erről. Auróra kifutójánál például mindig előfordulnak olyan látogatók, akik életükben nem hallottak még a kispandákról. Ma egy fiatal és egy középkorú nő, valamint egy kislány állt meg a ketrecnél, vélhetően egy család három generációja. A nagymama és a gyerek vadul keresgélni kezdte, hol itt az állat, míg az anyuka fel nem mutatott a fára, ahol Auróra tökéletes gömbcicát formázva szemezett velem. A gyerek ez alapján végre megtalálta a látnivalót, de a nagymama nem.
- Ott van a fán! Narancssárga! – magyarázta a kisfiú, mire Auróra döbbenten kapta fel a fejét; nem csoda, miután neki van a legragyogóbb vörös bundája az egész állatkertben.
- Én még mindig nem látom – közölte a nagymama.
- Narancssárga! Ott fenn! – mutatott oda a gyerek. A nagymama végre észrevette, de nem mutatott különösebb lelkesedést.
- Ja, az ott! Biztos valami lajhár.
Az anyuka, aki már korábban elhúzódott tőlük (nyilván cikinek érezte velük mutatkozni) integetni kezdett, hogy induljanak már. Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Auróra megvárta, míg eltűnnek a sarkon, és csak azután mászott le az üdvözlésemre.


Az Ausztrál Ösvényen szabadon bóklászó, természetesen szelíd és ártalmatlan állatkákat ismerhetünk meg testközelből. Ehhez képest egy csapat gyerek pánikszerűen menekült az emufiókák elől, akik mélységes döbbenettel szemlélték az általuk gyakorolt hatást. Egyiküket megnyugtatásul megsimogattam, majd továbbmentem a „Neotrópus” szekcióba az ormányos medvékhez. Sajnos utánam jött egy anyuka és a kislánya, utóbbi minden üres kifutónál méltatlankodott, hogy nincs benne semmi (egész Dudley Dursley-stílusban; félig reméltem, hogy a Mérgesházban majd meglepetés éri). Amint meglátták az ormányos medvéket, a kislány kiabálni kezdett:
- Anyu, anyu, az ott mi?
Az anyuka rápillantott az első kéznél levő táblára.
- Nem tudom, kislányom, biztosan egy neotrópus.

Mintha csak el akarnának határolódni a lassú felfogású látogatóktól, az Ausztrál Alkony lakói villogtak a kreativitásukkal. A repülőkutyák találtak egy indát, amelyen élvezettel csúszdáztak le, a kuszkusz pedig egy faágról lógó fémtálból falatozott: farkát egy ágra tekerve rögzítette magát, és mellső mancsával magához húzta a gyümölcsökkel teli tálat. Egy idősebb angol hölgy érdeklődve nézte.
- Ez nem koala – állapította meg némi megfigyelés után (persze angolul). Kicsit gondolkodott, majd felvillant agyában a megoldás: - Akkor biztos lajhár!

2018. február 9., péntek

Az eltört kancsó

Az üvegkancsót én törtem el, de tényleg nem tehettem róla. Csak kinyitottam a szekrényajtót, hogy megnézzem, van-e még kenyér, mire a polc szélére feltett kistányér lebukfencezett, egyenesen rá a kancsóra, amelyben előtte zöld tea volt. Csodával határos módon a kistányér épen maradt, a kancsó szájából viszont letört egy jókora darab.

A gond az volt, hogy 350 euró kauciót kellett letennünk az apartmanért, és ismervén a morcos recepciós nénit, tudtuk: minden lehetőséget megragad majd, hogy levonjon belőle. Patri felvetette, hogy vegyünk egy ugyanilyen kancsót, ám ez a település síelőkre rendezkedett be: volt egy csomó sportbolt, egy-két közért, néhány képeslapokat és műmormotákat áruló szuvenírbolt, de üvegkancsót ugyanolyan kevés eséllyel talált az ember bárhol, mint traktort. A szervezők azt mondták, hogy többen megúszták már levonás nélkül, pl. egy kitört széklábat hitelesen visszaillesztettek, és drukkoltak, hogy a néni ne pont arra üljön rá. Ennek fényében abban maradtunk, hogy a kancsó romjait kidobjuk az újragyűjtőbe és csak akkor hozzuk fel a témát, ha a néni rákérdez. Így sem sok esélyt adtam a dolognak, lévén figyelmeztettek minket, hogy kicsekkoláskor nagyon alaposan ellenőrzik az apartmanokat.

Szombat hajnalban őrült takarítással kezdtük a napot; valószínűleg alaposabbak voltunk, mint az előző turnus, mert én az ágy alatt söpörve olyasmiket is találtam, amiket biztos nem mi hagytunk ott. Miután végeztünk, otthagytuk Patrit, mert ő legalább meg tudta értetni magát a – természetesen – semmilyen idegen nyelvet nem beszélő nénivel. Mi kint az előtérben vártunk, de sokáig nem kaptunk eredményt, kivéve, amikor Patri egyszer kirohant és közölte: jöjjön vele valaki, különben nem tudja visszafogni magát és megöli ezt a nőt. Önuralmát bizonyítja, hogy nem ölte meg, pedig senki nem vállalkozott, hogy visszamenjen vele. Miután a recepciós néni végzett az inspekcióval, megkérdeztük, mi volt.
- Le kellett mosnom a csapot. És koszos volt a vödör.
- Persze, abban volt a felmosóvíz.
- De azt is kimosatta velem. Meg azon problémázott, hogy a szekrényben a tányérok nem olyan rendszer szerint vannak egymásra rakva, mint eredetileg. Mondtam neki, hogy mi arra már nem emlékszünk, egy adott rendszer szerint tettük el őket, de igazán nem tudhatjuk, hogy az ő rendszere milyen. De aztán végül visszaadta a kauciót.
- És a kancsó?
- Ja, észre se vette, hogy hiányzik…

2016. augusztus 19., péntek

Falánk magyarok

A Plitvicei-tavaknál álltunk a hajóhoz sorban, amikor valamennyivel előttünk magyarul felkiáltott valaki:
- Valaki menjen már segíteni neki! Mintha élnél!
Kiderült, hogy egy anya adta az utasítást gyerekeinek, akik közül a legkisebb rögtön rohant is keresztül a mezőn. Az apa közeledett a büfé felől, egyik kezében karonülő csecsemőt, a másikban hatalmas tálcát egyensúlyozva, azon 8 hamburger és két hatalmas adag sültkrumpli. A gyerek átvette a tálcát, és onnantól már neki esett ki majdnem a kezéből. Hozzá kell tenni, hogy a plitvicei hamburgereket méreteik alapján medve elleni védekezési fegyvernek is szokták használni.
- Minek hoztál ennyit? - kérdezte az anyuka az odaérő apukát. - Azt kértem, hogy csak a gyereknek hozz egy sültkrumplit!
- Vissza kell vinnem a tálcát - jelentette be apuka, mire mindenki levett róla pár hamburgert. Közben megindult a sor a hajóhoz. A család a kapuhoz ért, de apuka még sehol.
- Máj hazbend! - magyarázkodott a feleség a hajósnak, de az közölte: akkor várjanak és addig engedjenek előre másokat. Reméltem, hogy már csak a következő hajóra férnek fel, de csalódtam: nem sokkal utánunk ők is megjelentek. A csecsemőt anyuka vitte, a babakocsiban viszont egy adag sültkrumpli tartózkodott.

A másik hajóra annyit kellett volna várni, hogy inkább megkerültük a tavat gyalog. Mint kiderült, a falánk család is ezt választotta. Elöl ment az anyuka, fejjel lefelé tartva a legkisebb gyereket. A kislány mindkét kezében egy-egy hamburgert egyensúlyozott. A babakocsi alján még mindig ott lapult a sültkrumpli, a két kissrác viszont a kacsáknak dobálta be a hamburgerét.

2016. február 12., péntek

A rózsaszininges jemeni

Grace közölte, hogy csak egy órája van, mert 3-kor az egyetem előtt találkozik valakikkel. Megállapodtunk, hogy beülünk egy kávézóba és elindulunk kifelé. A kapuban azonban megszólitott minket egy fickó - mint kiderült, az egyik valaki, akivel Grace-nek 3-kor találkozója volt. Baszk sapkát és rózsaszin inget viselt, és mint utóbb megtudtam, Jemenből származott. Lelkesen üdvözölte Grace-t, aki emlékeztette, hogy 3-kor találkoznak az egyetem előtt.
- És ki a barátod? - kérdezte a jemeni lelkesen. Bemutatkoztam; elsőre nem értette a nevemet, utána viszont hosszan taglalta, hogy sok ilyen nevű ember van Sziriában és Libanonban.
- És te mit csinálsz itt az egyetemen?
- Doktoranduszhallgató vagyok.
- Ki a témavezetőd? - Megmondtam, mire ő bevallotta, hogy nem ismeri. - Igazából a ti tanszéketekről csak egy profot ismerek - tette hozzá, aztán magyarázgatni kezdte Grace-nek, hogy ki az illető és honnan ismeri.
- Akkor 3-kor itt találkozunk - próbálta lezárni Grace.
- De még csak 2 óra van! Mit csináltok egy teljes órán keresztül?
Láttuk, hogy itt nem elég a ráutaló magatartás.
- Beszélnünk kell - mondtam jelentőségteljesen, mire a jemeni vad bocsánatkérésekbe kezdett, hogy feltartott minket. Már elindultunk kifelé, mikor Grace-nek eszébe jutott: egyszerűsiti a helyzetet, ha nem az egyetem előtt, hanem a Bazilikánál találkoznak.
- Biztos, hogy ez odatalál a Bazilikához? - gyanakodtam, de Grace megnyugtatott, hogy a másik fickó, Reza, jobban boldogul. A jemeni után kiáltott tehát, és elmondta neki a megváltozott tervet.
- A Bazilika bejáratánál?
- Igen. Tudod, hol van? És szólj Rezának is!
A kávézóból ráláttunk a Bazilika bejáratára; a jemenit nem láttam, de ettől még ott lehetett. Ezért 3 után (na jó, ez már inkább negyed 4 volt) kimentünk, körbejártuk a teret, még a templomba is benéztünk. Sehol egy darab jemeni.
- Mibe, hogy nem szólt Rezának - jegyezte meg Grace. Aztán, minthogy lemerült a telefonja, elkérte az enyémet, hogy felhivja Rezát.
- Hol vagy?
- Most jövök ki a liftből.
- Melyikből és hol?
Persze az egyetemi liftből jött ki, és nem találkozott a jemenivel. Vissza az egyetemre. Az épület előtt ott ácsorgott jemeni haverunk egy magas fickóval, aki Rezának bizonyult.
- Azt mondtam, hogy a Bazilika előtt - világositotta fel Grace.
- Én ott voltam a Bazilika előtt, de ti nem voltatok sehol!
- Mikor?
- Mikor is? 2 óra 30-kor.
- Akkor még nem is lehettünk ott, mert ez félórával a megbeszélt idő előtt volt-vetettem fel.
- De én vártam ott, mennyit is? Vagy 15 percet!