Barlangász túravezetőnk elmondta, hogy aki hosszú időt tölt a barlangban, az egy idő után olykor hallucinálni kezd: ő például egy többnapos barlangász-expedíció végén azt hallucinálta, hogy jön szembe egy másik csoport. Velünk ugyan csak pár órát töltött a föld alatt, de lehet, hogy elbizonytalanodott, nem hallucinálja-e azt, amit a csoportunkban hall.
A kavarás már a túra előtt elkezdődött. Megérkezve első dolgom volt megkérdezni, van-e a közelben vécé. A többiek lefelé mutattak.
-Tibi odament és nem jött vissza.
-És vélhetően mindenkivel ez történik?
Mint kiderült, úgy értették: nem jött vissza, amiért zárva van. Meg azért sem jött vissza, mert egy csapat iskolás támadta le a vécét. Úgy döntöttem, hogy megvárom az öltözést (reméltem, hogy ott is lesz vécé, és nem is csalódtam), Tibi viszont vélhetően végigállta a sort. Mondjuk ideje volt rá, mert Matyit még vártuk. Végül pontban tíz órakor láttuk kerékpárral leszáguldani a barlang fölött. Némileg meglepett, hogy föntről jön, de kiderült: annyira a házszámot figyelte, hogy fel se tűnt neki a hatalmas "Pál-völgyi cseppkőbarlang" tábla.
Rögtön az elején egy létrán kellett leereszkednünk. Miközben a létra tetején várakoztunk, megjegyeztem, hogy itt sokkal melegebb van, mint odakint.
- És később még melegebb lesz! – kontrázott Tibi, ahogy lenézett a kürtőbe. – Közeledünk a magmához.
Mint minden barlangban, itt is adtak kreatív nevet néhány sziklaalakzatnak, és vezetőnk előszeretettel kérdezett rá, hogy szerintünk mi lehet az. Az egyik teremben például közölte, hogy itt egy nagy szárazföldi állatot kell keresnünk.
- Az ott egy bálna – jelentettem ki, mert az egyik nagy szikla tényleg úgy festett, mint egy hatalmas hal feje.
- Szárazföldi, te észlény! – szóltak rám a fiúk.
- Partra vetett bálna.
Mások azonban addigra már megtalálták az elefántot. Vezetőnk következő kérdése az volt, hogy fiú- vagy lányelefánt. Én az agyar hiányával érveltem az utóbbi mellett, de kiderült, hogy nem ez volt a megkülönböztetés alapja.
-Lányelefánt, mert ki van festve a szeme.
- Az még nem jelent semmit – jegyezték meg többen. A vezető valószínűleg ekkor kezdett gyanakodni, hogy meleg csoporttal van dolga. Ez a gyanúja csak erősödhetett, amikor a többiek arról kezdtek poénkodni, hogy ha Patrik jött volna, most ki lenne akadva, hogy elkenődött a sminkje. Egy másik terembe pont arra érkeztünk (a vezető és én nagyjából egyszerre), hogy az egyik túratárs kifejti:
- Általában fiúk jönnek, de lányokat is bevállalok.
Utána persze magyarázkodott, hogy az általa vezetett edzésekről beszélt, de Gyuri egy folyosón odasúgta nekem: - Szerintem a vezetőnk lehet, hogy sejti, kik vagyunk.
Több mint két óra mászkálás után érkeztünk vissza a bárpult nevű alakzathoz (az alkoholfogyasztás fokát teszteli, hogy ki jön rá először az alakzat nevére). Itt jelent meg a befelé tartó következő csoport. Tibi rémülten felkiáltott:
- Hallucinálok! Úgy hallom, mintha jönne szembe egy másik csoport!
- Hülyeség – feleltem neki -, nincs itt senki.
2014. december 20., szombat
2014. december 11., csütörtök
A mennyországba jutnak?
Ferenc pápa pár nappal ezelőtt kijelentette, hogy az állatok mind a mennyországba jutnak. A témához egy ismerősöm a következőt fűzte hozzá a Facebookon: "kivéve azokat a kiscicákat, akik a billentyűzetre ugrálnak". Ez a kitétel jól rámutatott arra, hogy az állatok korántsem mindig ártatlan, angyali teremtések, és erről mai állatkerti sétám során is megbizonyosodhattam.
Vegyük például a magántulajdon tiszteletét, amelyet ugyebár a Biblia is előir. Tudjuk, hogy az állatok ebben nem mindig jeleskednek, különösen, ha ennivalóról van szó. A Derby kenguruk kifutójában például meglepetten fedeztem fel egy kacsát. A szárnyas szomszédos tavacskájuktól ruccant át, hogy az ebédelő kenguruk orra elől lenyúljon egy-egy szelet salátát.
A gondozók tiszteletben tartásánál is vannak hiányosságok. Azt gondolnánk például, hogy tisztességes sörényes hangyász odamegy vagy legalábbis reagál valamit, ha gondozója hivja. A mi állatkerti példányunk azonban oda se bagózott, tovább grasszált a kerités mellett, orrát minduntalan kidugva a hálón. Az óriásvidrák láthatóan semmibe vették azt a munkát, amivel az állatkert személyzete otthonosabbá próbálta tenni szállásukat. Ők ugyanis forgácsot szórtak le a padlóra, hogy eltakarja a hideg és kemény betont. A nagyobbik óriásvidra azonban - egy, macskákéhoz kisértetiesen hasonló őrjöngési rohama során - kiugrott a medencéből, a kifutó sarkába rohant, széttúrta a szépen elteritett forgácsot, majd visszasiklott a vizbe.
Rosszalkodásban azonban ma is a makik vitték el a pálmát - a szó szoros értelmében. A makiházba lépve két igen szomorú gondozót pillantottam meg, akik egy kettétört növény fölött sajnálkoztak. Hamarosan kiderült, hogy a megmaradt növények is veszélyben vannak. Az ágon ülő makik egyike ugyanis rendkivüli érdeklődést kezdett mutatni a legyezőpálma levele iránt. Alaposan megvizsgálta, majd elkezdte módszeresen szétszedni, egyenként húzva le a csikokat. A sétaútról csak azt lehetett látni, hogy a levél remeg, kétoldalt pedig kicsiny kezek tépik egyre kisebbre...
Vegyük például a magántulajdon tiszteletét, amelyet ugyebár a Biblia is előir. Tudjuk, hogy az állatok ebben nem mindig jeleskednek, különösen, ha ennivalóról van szó. A Derby kenguruk kifutójában például meglepetten fedeztem fel egy kacsát. A szárnyas szomszédos tavacskájuktól ruccant át, hogy az ebédelő kenguruk orra elől lenyúljon egy-egy szelet salátát.
A gondozók tiszteletben tartásánál is vannak hiányosságok. Azt gondolnánk például, hogy tisztességes sörényes hangyász odamegy vagy legalábbis reagál valamit, ha gondozója hivja. A mi állatkerti példányunk azonban oda se bagózott, tovább grasszált a kerités mellett, orrát minduntalan kidugva a hálón. Az óriásvidrák láthatóan semmibe vették azt a munkát, amivel az állatkert személyzete otthonosabbá próbálta tenni szállásukat. Ők ugyanis forgácsot szórtak le a padlóra, hogy eltakarja a hideg és kemény betont. A nagyobbik óriásvidra azonban - egy, macskákéhoz kisértetiesen hasonló őrjöngési rohama során - kiugrott a medencéből, a kifutó sarkába rohant, széttúrta a szépen elteritett forgácsot, majd visszasiklott a vizbe.
Rosszalkodásban azonban ma is a makik vitték el a pálmát - a szó szoros értelmében. A makiházba lépve két igen szomorú gondozót pillantottam meg, akik egy kettétört növény fölött sajnálkoztak. Hamarosan kiderült, hogy a megmaradt növények is veszélyben vannak. Az ágon ülő makik egyike ugyanis rendkivüli érdeklődést kezdett mutatni a legyezőpálma levele iránt. Alaposan megvizsgálta, majd elkezdte módszeresen szétszedni, egyenként húzva le a csikokat. A sétaútról csak azt lehetett látni, hogy a levél remeg, kétoldalt pedig kicsiny kezek tépik egyre kisebbre...
2014. december 5., péntek
Tardos, a túramacska
Tardoson hosszú időbe telt, míg elértünk a kocsmához, ezért még én sem vetettem fel, hogy előbb barátkozzunk a szomszédos udvarban kuporgó macskával. Miután megettük szendvicseinket, végignéztük a tévé aktuális gyerekműsorát és a GPS-em jel utáni kétségbeesett keresése közben 14 kilométert ráhúzott a megtett útra (ezt utóbb sikerült törölni), elindultunk, de a macskát már nem láttam. Amint azonban az elvben jelzetlen zöld jelzésen beértünk az erdőbe, valaki odakiáltott hátulról: - Itt a macskád!
Fiatal ezüstcirmos kandúrka vágtatott el a lábaink alatt, elérte a csoport elejét és hízelegni kezdett. Persze mindenki megsimogatta, sőt Tóni bemutatta rajta, hogyan viszi a cicamama a kölykeit:
Lehetséges, hogy ezek után a cica Tónit a mamájának tekintette, mert nem tágított mellőle. Előreszaladt az ösvényen, olykor hátrapillantott, megyünk-e már. Ha olykor letért a jelzésről, egyetlen szavunk elég volt, hogy visszatérítse. És persze minden megállásnál kikövetelte a simit. Egyre reménykedtünk, hogy visszafordul (az előző faluban is kísért minket egy fekete macsek, de csak a területe határáig), de úgy tűnt, neki még nincs kijelölt területe. Attila és Sanyi már hessegetni próbálta, teljesen eredménytelenül. Amikor kereszteztük a tardosi műutat és macskánk nem indult haza rajta, szembe kellett néznünk a lehetőséggel, hogy végig elkísér minket.
Ez a lehetőség új feladatokkal állított minket szembe. Először is nevet kellett adni az állatkának: viszonylag gyorsan a Tardos mellett döntöttünk. Azután ki kellett találni, melyikünk vigye haza. Tóni volt az első számú jelölt, bár Hörbi neve is felmerült, csak neki ugye még Budapestről is vonaton kellett volna vinnie őt. A szállítás módját is meg kellett oldanunk: Hörbi előhalászott egy újrahasznosítható bevásárlószatyrot (nem derült ki, miért ilyennel jár túrázni), amelyben szerinte macska is szállítható. Bennem felmerült, hogy ki kéne próbálni még túra közben, de ez végül nem történt meg.
Pedig lehet, hogy Tardos örült volna neki. A jól járható jelzésről ugyanis időközben letértünk egy igen sáros szekérútra, amelyen már nehezebben esett a haladás. A cica olykor úgy próbálta elkerülni a sarat, hogy az út mentén kivágott fák törzsein ugrált egyikről a másikra, de olykor kénytelen volt a sarat dagasztani. Érezhetően fáradt: már nem előttünk szaladgált, hanem a menet végén baktatott, szépséges ezüstcirmos bundáját belepte a sár. Egy kis szakaszra ölbe vettem, hogy pihenjen egy kicsit, de lekérezdkedett. Hamarosan rájöttem, miért: meglátott egy rozoga autót az út mellett. Két favágó táborozott ott, éppen tüzet raktak. Tardos először megszimatolta az autó alvázát, majd a tűz közelébe húzódott: örült, hogy végre megmelegedhet és megpihenhet valahol. Elmeséltem történetét a favágóknak, akik szerint valaki kitehette a cicát, bár ezt ők is felháborító gyakorlatnak találták. A döntés innen Tardos kezében volt, és ő a kényelmesebb megoldást választotta: ott maradt a favágókkal. Csak remélem, hogy velük vagy valaki mással visszament a faluba és azóta is sok simogatást kap régi vagy új gazdájától.
Fiatal ezüstcirmos kandúrka vágtatott el a lábaink alatt, elérte a csoport elejét és hízelegni kezdett. Persze mindenki megsimogatta, sőt Tóni bemutatta rajta, hogyan viszi a cicamama a kölykeit:
Lehetséges, hogy ezek után a cica Tónit a mamájának tekintette, mert nem tágított mellőle. Előreszaladt az ösvényen, olykor hátrapillantott, megyünk-e már. Ha olykor letért a jelzésről, egyetlen szavunk elég volt, hogy visszatérítse. És persze minden megállásnál kikövetelte a simit. Egyre reménykedtünk, hogy visszafordul (az előző faluban is kísért minket egy fekete macsek, de csak a területe határáig), de úgy tűnt, neki még nincs kijelölt területe. Attila és Sanyi már hessegetni próbálta, teljesen eredménytelenül. Amikor kereszteztük a tardosi műutat és macskánk nem indult haza rajta, szembe kellett néznünk a lehetőséggel, hogy végig elkísér minket.
Ez a lehetőség új feladatokkal állított minket szembe. Először is nevet kellett adni az állatkának: viszonylag gyorsan a Tardos mellett döntöttünk. Azután ki kellett találni, melyikünk vigye haza. Tóni volt az első számú jelölt, bár Hörbi neve is felmerült, csak neki ugye még Budapestről is vonaton kellett volna vinnie őt. A szállítás módját is meg kellett oldanunk: Hörbi előhalászott egy újrahasznosítható bevásárlószatyrot (nem derült ki, miért ilyennel jár túrázni), amelyben szerinte macska is szállítható. Bennem felmerült, hogy ki kéne próbálni még túra közben, de ez végül nem történt meg.
Pedig lehet, hogy Tardos örült volna neki. A jól járható jelzésről ugyanis időközben letértünk egy igen sáros szekérútra, amelyen már nehezebben esett a haladás. A cica olykor úgy próbálta elkerülni a sarat, hogy az út mentén kivágott fák törzsein ugrált egyikről a másikra, de olykor kénytelen volt a sarat dagasztani. Érezhetően fáradt: már nem előttünk szaladgált, hanem a menet végén baktatott, szépséges ezüstcirmos bundáját belepte a sár. Egy kis szakaszra ölbe vettem, hogy pihenjen egy kicsit, de lekérezdkedett. Hamarosan rájöttem, miért: meglátott egy rozoga autót az út mellett. Két favágó táborozott ott, éppen tüzet raktak. Tardos először megszimatolta az autó alvázát, majd a tűz közelébe húzódott: örült, hogy végre megmelegedhet és megpihenhet valahol. Elmeséltem történetét a favágóknak, akik szerint valaki kitehette a cicát, bár ezt ők is felháborító gyakorlatnak találták. A döntés innen Tardos kezében volt, és ő a kényelmesebb megoldást választotta: ott maradt a favágókkal. Csak remélem, hogy velük vagy valaki mással visszament a faluba és azóta is sok simogatást kap régi vagy új gazdájától.
2014. december 3., szerda
A 209-es rejtélye
A határidőnaplóm szerint Brendan védésének helye: Nádor utca 9, 209-es terem. Eleve adódik egy olyan probléma, hogy a Nádor utca 9-ben két épület is található: a Monument Buildingben és a Faculty Towerben külön számozzák a termeket, sőt különböznek az emeletek is (a Monument Buildingben félemelet is van, ezért ami a Faculty Towerben második, az ott csak első). Mindenesetre a Faculty Towert próbáltam meg először, mert ott a 9-es végű termek mindig a lift mellett a sarokban nyilnak. De nem ám a másodikon! A 209-es helyén a könyvtárosok magánbejárata volt, ahová tilos a bemenet. Átmentem tehát a Monument Buildingbe, felmásztam egy emeletet és keresni kezdtem a 209-est. Meglepő módon voltak termek 201-től 208-ig, meg egy 210-es (bár az valami iroda), csak 209-est nem találtam. Megkérdeztem valakitől, de ő se tudta megmondani, hová tűnt a hiányzó terem.
Visszamentem a Faculty Towerbe, és fel is fedeztem egy térképet a lift mellett. A térképen kétséget kizáróan szerepelt egy 209-es, a japánkert oldalában, a többi teremmel ellentétes oldalon. Kérdés, hogy jutok oda?
Ekkor jelent meg Frank.
-Szia, minden rendben?
-A 209-esbe akarok eljutni, de nem tudom, hogyan.
Frank is megnézte a térképet.
- Olyan, mintha ez az ajtó vezetett volna oda - mutatott a könyvtár hátsó bejáratra.
- De most már biztos nem vezet, mert itt tilos a bejárás. Nem lehet, hogy a japánkertből nyilik?
- A japánkertből nem nyilik semmi. Biztos, hogy nem a Monument Building 209-est keresed?
- A Monument Buildingben nincs 209-es. - Benéztem a lépcsőházba, hátha egy titkos folyosó vezet ki a 209-eshez, de persze nem találtam ilyet. Frank bocsánatot kért és elsietett az órájára, én meg leültem és megnyitottam az emaileket, hátha azoktól okosabb leszek. Az is lettem: kiderült, hogy a 201-es termet kell keresnem (Monument Building). Ezt korábban már megtaláltam, de nem nyitottam be, mert az volt kiirva rá, hogy a Marie Curie Filmakadémia képzését tartják benne. Kicsit gondolkoztam, hogy negyedórás késéssel nagyon bunkóság-e beesni egy védésre, aztán úgy döntöttem, megpróbálom. Odamentem a 201-eshez, benyitottam - és a Marie Curie Filmakadémia képzésén találtam magam.
Utóbb kiderült, hogy nemcsak a termet néztem el, hanem a dátumot is: Brendan védése jövő héten lesz. Az viszont még mindig nem derült ki, hogyan lehet bejutni a 209-esbe...
Visszamentem a Faculty Towerbe, és fel is fedeztem egy térképet a lift mellett. A térképen kétséget kizáróan szerepelt egy 209-es, a japánkert oldalában, a többi teremmel ellentétes oldalon. Kérdés, hogy jutok oda?
Ekkor jelent meg Frank.
-Szia, minden rendben?
-A 209-esbe akarok eljutni, de nem tudom, hogyan.
Frank is megnézte a térképet.
- Olyan, mintha ez az ajtó vezetett volna oda - mutatott a könyvtár hátsó bejáratra.
- De most már biztos nem vezet, mert itt tilos a bejárás. Nem lehet, hogy a japánkertből nyilik?
- A japánkertből nem nyilik semmi. Biztos, hogy nem a Monument Building 209-est keresed?
- A Monument Buildingben nincs 209-es. - Benéztem a lépcsőházba, hátha egy titkos folyosó vezet ki a 209-eshez, de persze nem találtam ilyet. Frank bocsánatot kért és elsietett az órájára, én meg leültem és megnyitottam az emaileket, hátha azoktól okosabb leszek. Az is lettem: kiderült, hogy a 201-es termet kell keresnem (Monument Building). Ezt korábban már megtaláltam, de nem nyitottam be, mert az volt kiirva rá, hogy a Marie Curie Filmakadémia képzését tartják benne. Kicsit gondolkoztam, hogy negyedórás késéssel nagyon bunkóság-e beesni egy védésre, aztán úgy döntöttem, megpróbálom. Odamentem a 201-eshez, benyitottam - és a Marie Curie Filmakadémia képzésén találtam magam.
Utóbb kiderült, hogy nemcsak a termet néztem el, hanem a dátumot is: Brendan védése jövő héten lesz. Az viszont még mindig nem derült ki, hogyan lehet bejutni a 209-esbe...
2014. november 29., szombat
Kutyabarát cukrászda
Léna több szempontból is színesítette túránkat. Egyrészt hozott túrakutyát: Gizi csinos kék kutyakabátkában szaladgált, amelynek valamilyen okból kapucnija is volt, bár ezt igazából a fejére nem nagyon tudta volna felhúzni, inkább csak oldalt lógott le és lifegett. Ezen felül Léna nadrágja is érdekességnek számított, ugyanis pici fehér pöttyök tarkították, amelyeket először festékpöttyöknek néztem. Csak közelebbi megfigyelés után derült ki, hogy szöszmöszök. Arra az esetre, ha valaki ilyen dizánjt szeretne, közzéteszem a kialakítás módját:
1. Ritkán használt mosógéped dobjába helyezz be 3 tekercs vécépapírt (lehet csomagolással együtt is, de az meg legyen bontva).
2. Amikor mosásra kerül a sor, ne belehelyezéssel, hanem megfelelő távolságból történő célbadobással juttasd be ruháidat a gépbe, így lehetőséged sem lesz a vécépapírokat észrevenni és eltávolítani.
3. A szokásos módon mosd ki a ruhákat.
Léna ezek után a piktortégla üregek egyikében a falnak is nekidörgölőzött, így felsőruházata is megfelelő díszítést kapott, akárcsak Ráhelé, aki talált egy még neki is szűk mellékfolyosót. Az öltözékek állapotát igazából akkor kezdtem relevánsnak érezni, mikor felmerült, hogy Budaörsön keressünk cukrászdát. Egy helyi lakos útmutatásának megfelelően el is indultunk, és két zárva levő műintézmény után megtaláltuk a Szamos helyi cukrászdáját. Erős kételyeim voltak, hogy ide beengednék az egész csapatot: Léna szöszmöszökkel, Ráhel sáros kabátban, Bence és én esőnadrágban, Gábor kötött sapkára ráhúzott svájci sapkában, plusz a kutya. Mivel csak egy asztaltársaságnyi ember üldögélt odabent, Léna és Gizi kint maradt, Ráhel pedig udvariasan megkérdezte, behozhatjuk-e a kutyát, ha megígérjük, hogy a legszélső asztalhoz ülünk és elrejtjük a többi vendég szeme elől.
- Persze, nehogy már kint hagyják ebben a hidegben! – hangzott a meglepő válasz. Léna és Gizi nagy örömmel bejöttek. A két pultos hölgy, akik addig egymást ugratták nem egyértelmű rövidítéseik miatt („egyértelmű, hogy az m.ré. az mákos rétes, nem?”), eldobták magukat a nevetéstől a kutya neve hallatán, majd felajánlották, hogy adnak neki műanyag tálban vizet. Gizi ezzel tulajdonképpen jobban járt, mint Ráhel meg én, a mi cappuccinónkról ugyanis elfeledkeztek, amíg nem emlékeztettük őket.
- Ebben méz van – állapította meg Bence meglepetten a melange alját vizsgálgatva, amelyet csinos üvegpohárban szolgáltak fel neki.
- A melange-ban az szokott lenni – feleltem csodálkozva. – Azt hittem, azért kérted, mert nem eszel cukrot.
- Nem, nem tudtam, hogy ezt jelenti, csak tetszett a szó.
- Ha nem sikerült eléggé felkeverni a mézet, adok egy szívószálat, és akkor meggyőződhet róla, hogy tényleg az van benne – ajánlotta fel a pultos hölgy, majd részletesen kifejtette mind a melange, mind a bécsi kávé elkészítési módját. Gábor ettől vérszemet kapott, és miközben a harmadik sütijét ette (bizonyára annak a projektnek a részeként, hogy lefogy 20 kilót), ismét elmesélte a Frei Kávézóban szerzett élményeit; mi ezt már aznap hallottuk, de a pultos hölgy érdeklődéssel figyelte. Mint Bence utóbb összefoglalta, regényt is kapott a kávéja mellé.
Elégedetten távoztunk a cukrászdából. A buszon ráadásul örömmel hallottam, hogy az ott tapasztalt gondoskodás nemcsak a budaörsiek sajátja. Bence ugyanis felhívta a figyelmemet, hogy a TIT rendszeresen szervez „gombászkereső kirándulásokat”. Megmelengette a szívemet a gondolat, hogy szegény eltévedt gombászoknak nem kell az erdő mélyén éhen halniuk, hiszen van, aki megkeresse őket.
1. Ritkán használt mosógéped dobjába helyezz be 3 tekercs vécépapírt (lehet csomagolással együtt is, de az meg legyen bontva).
2. Amikor mosásra kerül a sor, ne belehelyezéssel, hanem megfelelő távolságból történő célbadobással juttasd be ruháidat a gépbe, így lehetőséged sem lesz a vécépapírokat észrevenni és eltávolítani.
3. A szokásos módon mosd ki a ruhákat.
Léna ezek után a piktortégla üregek egyikében a falnak is nekidörgölőzött, így felsőruházata is megfelelő díszítést kapott, akárcsak Ráhelé, aki talált egy még neki is szűk mellékfolyosót. Az öltözékek állapotát igazából akkor kezdtem relevánsnak érezni, mikor felmerült, hogy Budaörsön keressünk cukrászdát. Egy helyi lakos útmutatásának megfelelően el is indultunk, és két zárva levő műintézmény után megtaláltuk a Szamos helyi cukrászdáját. Erős kételyeim voltak, hogy ide beengednék az egész csapatot: Léna szöszmöszökkel, Ráhel sáros kabátban, Bence és én esőnadrágban, Gábor kötött sapkára ráhúzott svájci sapkában, plusz a kutya. Mivel csak egy asztaltársaságnyi ember üldögélt odabent, Léna és Gizi kint maradt, Ráhel pedig udvariasan megkérdezte, behozhatjuk-e a kutyát, ha megígérjük, hogy a legszélső asztalhoz ülünk és elrejtjük a többi vendég szeme elől.
- Persze, nehogy már kint hagyják ebben a hidegben! – hangzott a meglepő válasz. Léna és Gizi nagy örömmel bejöttek. A két pultos hölgy, akik addig egymást ugratták nem egyértelmű rövidítéseik miatt („egyértelmű, hogy az m.ré. az mákos rétes, nem?”), eldobták magukat a nevetéstől a kutya neve hallatán, majd felajánlották, hogy adnak neki műanyag tálban vizet. Gizi ezzel tulajdonképpen jobban járt, mint Ráhel meg én, a mi cappuccinónkról ugyanis elfeledkeztek, amíg nem emlékeztettük őket.
- Ebben méz van – állapította meg Bence meglepetten a melange alját vizsgálgatva, amelyet csinos üvegpohárban szolgáltak fel neki.
- A melange-ban az szokott lenni – feleltem csodálkozva. – Azt hittem, azért kérted, mert nem eszel cukrot.
- Nem, nem tudtam, hogy ezt jelenti, csak tetszett a szó.
- Ha nem sikerült eléggé felkeverni a mézet, adok egy szívószálat, és akkor meggyőződhet róla, hogy tényleg az van benne – ajánlotta fel a pultos hölgy, majd részletesen kifejtette mind a melange, mind a bécsi kávé elkészítési módját. Gábor ettől vérszemet kapott, és miközben a harmadik sütijét ette (bizonyára annak a projektnek a részeként, hogy lefogy 20 kilót), ismét elmesélte a Frei Kávézóban szerzett élményeit; mi ezt már aznap hallottuk, de a pultos hölgy érdeklődéssel figyelte. Mint Bence utóbb összefoglalta, regényt is kapott a kávéja mellé.
Elégedetten távoztunk a cukrászdából. A buszon ráadásul örömmel hallottam, hogy az ott tapasztalt gondoskodás nemcsak a budaörsiek sajátja. Bence ugyanis felhívta a figyelmemet, hogy a TIT rendszeresen szervez „gombászkereső kirándulásokat”. Megmelengette a szívemet a gondolat, hogy szegény eltévedt gombászoknak nem kell az erdő mélyén éhen halniuk, hiszen van, aki megkeresse őket.
2014. november 26., szerda
Vasúti akrobatika és helyi idő különös hatása az állatokra
A volt VILATI (ma Feketevölgyi Panzió vagy mi) büféjét rendesen kifosztottuk. Jules például ivott egy korsó sört, két fél Unicumot, egy kávét és a cappuccinómról lelopott tejhabot. Ezek után cigarettával a szájában követte a csapatot. Nem számolt azzal, hogy a Fekete-patak völgye kisebbfajta akadálypálya: a turistaút egyik partról a másikra kanyarog, az egykori vasúti hidak azonban már nem alkalmasak átkelésre:
http://hetkaland.hu/sites/default/files/Fekete-volgy_2-500x373.jpg
Az első átkelésnél csak úgy sikerült átjutnom a patakon, hogy félúton elkaptam Misi kinyújtott kezét. Jules-nek a csoport végén azonban már nem adatott meg ez a lehetőség. Először nagy bátran megindult, de elvesztette az egyensúlyát bal lábbal bele csúszott a vízbe: úgy iszkolt vissza a partra, mint egy mancsát megégetett macska.
- Giselle, add oda neki az egyik botodat! –kiáltottam segítőleg a túlpartra. – A botra támaszkodva könnyebb egyensúlyban maradni.
Jules át is vette mindkét botot (mint kiderült, az övék voltak, csak pár percre bízta őket Giselle-re) és szerencsésen átjutott. Ezután már csak Giselle miatt aggódtam, aki ugyanannyit ivott, a cappuccinóhabot leszámítva. Jules azonban megnyugtatott, hogy aki képes tűsarkú cipőben közlekedni, annak egy patak nem lehet akadály. Igaza lett: Giselle fáradtsága és a benne levő alkoholmennyiség ellenére egyszer sem csúszott bele a vízbe.
Jules nagyon nem örült, hogy átázott a bal cipője, ezért azzal biztattam, hogy ha le kell vágni a lábát, beperelheti Gazsit kártérítésért. Gazsi meghallhatta ezt, mert gyorsan bebiztosította magát. A következő átkelőhelynél, ahol Jules az elsők közt lépett a kövekre, túravezetőnk megszólalt:
- Jules ráutaló magatartással mutatta, hogy szerinte ez az átkelőhely biztonságos, ezért aki beleesik a vízbe, az őt perelheti kártérítésért.
Ennél az átkelésnél azonban mindenki száraz lábbal átjutott; Gábor csak egy későbbi ponton süllyedt bele bokáig. Még így is jobban járt viszont, mint az egykor erre járó kisvasutak, amelyeknek a sínek tanúsága szerint olykor angolspárgát kellett végrehajtania:
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhYNvd2e8iMx7XksnbuX7bvv8WpbHxB4TpFhgW4p_HwIP8Q5CnqjOsnyTaHfIfWa0eZyqKOPV3qqsv8KJPGfyArUq7j17J51FAfExX6GHDPHkoovAcPnWsIQDwZqnz5R28D_PkGMMEeUL0/s1600/IMG_9223.jpg
Az állandó patakátkelés lassítja a haladást, így 3 órakor az Újpest-forrásnál komolyan aggódni kezdtünk, hogy az erdőben fog ránk sötétedni.
- Ma pont 4 órakor megy le a nap – jelentette be Gazsi, aki utánanézett.
- Budapesten – helyesbített Zsolt. – Itt nem biztos! – és már el is kezdte nyomkodni nagyonokos telefonját, hogy kiderítse a naplemente időpontját jelenlegi tartózkodási helyünkön. Nagy meglepetésére az eredmény: 16 óra 00 perc. Igaz, Budapesttől északra voltunk, de ugyanakkor nyugatra is, és a kettő a jelek szerint kioltotta egymást.
Ennek a különös természeti jelenségnek volt talán köszönhető a királyréti büfé macskájának szokatlan viselkedése. Eleinte rendszeresen beszaladt az épület alá, vélhetően annak a fekete kutyának a hatására, amelyet egy túrázó család hozott magával (bár a kutyát sokkal jobban érdekelték a turisták szendvicsei). Aztán a kutyától tisztes távolságban már hajlandó volt elöl maradni és a simogatást is eltűrte. Kicsivel később lekuporodott egy fa mögé és a kutyát figyelte, aki éppen egyik túratársunk szájából nézte ki a falatot csóváló farokkal.
- Teljesen olyan, mintha támadni készülne – jegyezte meg Feri nevetve. A macska ekkor előre iramodott és mancsával a kutya farka felé kapott. Ezután visszament leshelyére, ismét becserkészte az áldozatot és ezúttal konkrétan rávetette magát az ide-oda mozgó farokra. Szerencse, hogy a kutya nem izgatta fel magát a dolgon…
(A képek nem sajátok.)
http://hetkaland.hu/sites/default/files/Fekete-volgy_2-500x373.jpg
Az első átkelésnél csak úgy sikerült átjutnom a patakon, hogy félúton elkaptam Misi kinyújtott kezét. Jules-nek a csoport végén azonban már nem adatott meg ez a lehetőség. Először nagy bátran megindult, de elvesztette az egyensúlyát bal lábbal bele csúszott a vízbe: úgy iszkolt vissza a partra, mint egy mancsát megégetett macska.
- Giselle, add oda neki az egyik botodat! –kiáltottam segítőleg a túlpartra. – A botra támaszkodva könnyebb egyensúlyban maradni.
Jules át is vette mindkét botot (mint kiderült, az övék voltak, csak pár percre bízta őket Giselle-re) és szerencsésen átjutott. Ezután már csak Giselle miatt aggódtam, aki ugyanannyit ivott, a cappuccinóhabot leszámítva. Jules azonban megnyugtatott, hogy aki képes tűsarkú cipőben közlekedni, annak egy patak nem lehet akadály. Igaza lett: Giselle fáradtsága és a benne levő alkoholmennyiség ellenére egyszer sem csúszott bele a vízbe.
Jules nagyon nem örült, hogy átázott a bal cipője, ezért azzal biztattam, hogy ha le kell vágni a lábát, beperelheti Gazsit kártérítésért. Gazsi meghallhatta ezt, mert gyorsan bebiztosította magát. A következő átkelőhelynél, ahol Jules az elsők közt lépett a kövekre, túravezetőnk megszólalt:
- Jules ráutaló magatartással mutatta, hogy szerinte ez az átkelőhely biztonságos, ezért aki beleesik a vízbe, az őt perelheti kártérítésért.
Ennél az átkelésnél azonban mindenki száraz lábbal átjutott; Gábor csak egy későbbi ponton süllyedt bele bokáig. Még így is jobban járt viszont, mint az egykor erre járó kisvasutak, amelyeknek a sínek tanúsága szerint olykor angolspárgát kellett végrehajtania:
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhYNvd2e8iMx7XksnbuX7bvv8WpbHxB4TpFhgW4p_HwIP8Q5CnqjOsnyTaHfIfWa0eZyqKOPV3qqsv8KJPGfyArUq7j17J51FAfExX6GHDPHkoovAcPnWsIQDwZqnz5R28D_PkGMMEeUL0/s1600/IMG_9223.jpg
Az állandó patakátkelés lassítja a haladást, így 3 órakor az Újpest-forrásnál komolyan aggódni kezdtünk, hogy az erdőben fog ránk sötétedni.
- Ma pont 4 órakor megy le a nap – jelentette be Gazsi, aki utánanézett.
- Budapesten – helyesbített Zsolt. – Itt nem biztos! – és már el is kezdte nyomkodni nagyonokos telefonját, hogy kiderítse a naplemente időpontját jelenlegi tartózkodási helyünkön. Nagy meglepetésére az eredmény: 16 óra 00 perc. Igaz, Budapesttől északra voltunk, de ugyanakkor nyugatra is, és a kettő a jelek szerint kioltotta egymást.
Ennek a különös természeti jelenségnek volt talán köszönhető a királyréti büfé macskájának szokatlan viselkedése. Eleinte rendszeresen beszaladt az épület alá, vélhetően annak a fekete kutyának a hatására, amelyet egy túrázó család hozott magával (bár a kutyát sokkal jobban érdekelték a turisták szendvicsei). Aztán a kutyától tisztes távolságban már hajlandó volt elöl maradni és a simogatást is eltűrte. Kicsivel később lekuporodott egy fa mögé és a kutyát figyelte, aki éppen egyik túratársunk szájából nézte ki a falatot csóváló farokkal.
- Teljesen olyan, mintha támadni készülne – jegyezte meg Feri nevetve. A macska ekkor előre iramodott és mancsával a kutya farka felé kapott. Ezután visszament leshelyére, ismét becserkészte az áldozatot és ezúttal konkrétan rávetette magát az ide-oda mozgó farokra. Szerencse, hogy a kutya nem izgatta fel magát a dolgon…
(A képek nem sajátok.)
2014. november 20., csütörtök
Szexrajzból elégséges
A feladat egyszerűnek tűnt: minden csoport rajzolja le azt, amint a női nemi szervet kézzel izgatják.Csoportunk összes tagja bejelentette, hogy nem tudunk rajzolni. Mindenesetre első lépésként valakit előre kellett küldenünk rajzeszközért. Esztus vállalkozott, talán abban a reményben, hogy ezzel letudta a feladatban vállalt szerepét.
- Milyen színt hozzak? - kérdezte.
- Mindegy - vágtuk rá. Esztus hamarosan visszatért.
- Azt mondtátok, hogy mindegy, úgyhogy csupa rózsaszínt hoztam.Viszont van közte toll, filctoll és zsírkréta is.
Az tűnt azonban a legkisebb problémának, hogy rózsaszínre rózsaszínnel kell majd rajzolnunk. Hogyan kezdjünk hozzá? Eszter rajzolt egy ellipszis-szerű valamit a papír közepére. Esztus erre köré rajzolt egy másikat; amit Eszter a teljes nemi szervnek szánt, azt ő a kisajaknak tekintette. De hát ez mondjuk nem olyan nagy baj.
- Még bele kell rajzolni a csiklót meg a - hogy hívják azt a lyukat, amin a pisi kijön?
- Pisilőlyuk - vágtam rá szakszerűen.
- Biztos van más neve is.
Megállapítottuk, hogy egyikünk se tudja a szóban forgó nyílás nevét, de ettől még be kellett rajzolnunk. Végül Edit vette magához a kezdeményezést és feltüntette a két pöttyöt. A felrajzolandó testrészek felével elkészültünk.
Miután egy darabig vitatkoztunk azon, pontosan mit csináljon a kéz, úgy döntöttünk, hogy kettőt rajzolunk. Én azt választottam, amelyik a csiklót izgatja, mert ehhez csak két kinyújtott ujjat kellett rajzolni. Mondjuk az arányok nem nagyon stimmeltek, mert a kisajak is nagyobb volt az ujjak hosszánál, de felismerhetően ujjak voltak.
Eszter választotta a dugás megrajzolását, ami eleve nehezebb, hiszen az ujj ebben az esetben ugye nem is látszik. Úgy oldotta meg, hogy az ujj tövét rajzolta meg, amint egy ökölből kinyúlik és eltűnik a hüvelyben. Mondjuk a rajz alapján a két kéz nem lehetett egyazon személyé, nemcsak különböző méretük, hanem elhelyezkedésük kapcsán sem, de hát végülis senki nem mondta, hogy gruppent nem rajzolhatunk. Eszter viszont magával az ököllel sem volt elégedett, úgy érezte, nem felismerhető. Ezért inkább a másik irányból rajzolta, belevéve mind az öt ujjat. Viszont így a bedugott ujjal együtt az illetőnek egy kezén hat ujja lett. Azzal oldottam meg a problémát, hogy a kéz alá odaírtam: „sámán”. Bizonyos kultúrákban ugye a hatujjú gyerekekből sámánt neveltek, és szintén bizonyos kultúrákban (bár nem biztos, hogy ugyanezekben) a sámánok átléphették a nemek közötti határokat. Abba nem gondoltam bele, hogy Eszter barátnőjét Sámánnak becézik...
- Milyen színt hozzak? - kérdezte.
- Mindegy - vágtuk rá. Esztus hamarosan visszatért.
- Azt mondtátok, hogy mindegy, úgyhogy csupa rózsaszínt hoztam.Viszont van közte toll, filctoll és zsírkréta is.
Az tűnt azonban a legkisebb problémának, hogy rózsaszínre rózsaszínnel kell majd rajzolnunk. Hogyan kezdjünk hozzá? Eszter rajzolt egy ellipszis-szerű valamit a papír közepére. Esztus erre köré rajzolt egy másikat; amit Eszter a teljes nemi szervnek szánt, azt ő a kisajaknak tekintette. De hát ez mondjuk nem olyan nagy baj.
- Még bele kell rajzolni a csiklót meg a - hogy hívják azt a lyukat, amin a pisi kijön?
- Pisilőlyuk - vágtam rá szakszerűen.
- Biztos van más neve is.
Megállapítottuk, hogy egyikünk se tudja a szóban forgó nyílás nevét, de ettől még be kellett rajzolnunk. Végül Edit vette magához a kezdeményezést és feltüntette a két pöttyöt. A felrajzolandó testrészek felével elkészültünk.
Miután egy darabig vitatkoztunk azon, pontosan mit csináljon a kéz, úgy döntöttünk, hogy kettőt rajzolunk. Én azt választottam, amelyik a csiklót izgatja, mert ehhez csak két kinyújtott ujjat kellett rajzolni. Mondjuk az arányok nem nagyon stimmeltek, mert a kisajak is nagyobb volt az ujjak hosszánál, de felismerhetően ujjak voltak.
Eszter választotta a dugás megrajzolását, ami eleve nehezebb, hiszen az ujj ebben az esetben ugye nem is látszik. Úgy oldotta meg, hogy az ujj tövét rajzolta meg, amint egy ökölből kinyúlik és eltűnik a hüvelyben. Mondjuk a rajz alapján a két kéz nem lehetett egyazon személyé, nemcsak különböző méretük, hanem elhelyezkedésük kapcsán sem, de hát végülis senki nem mondta, hogy gruppent nem rajzolhatunk. Eszter viszont magával az ököllel sem volt elégedett, úgy érezte, nem felismerhető. Ezért inkább a másik irányból rajzolta, belevéve mind az öt ujjat. Viszont így a bedugott ujjal együtt az illetőnek egy kezén hat ujja lett. Azzal oldottam meg a problémát, hogy a kéz alá odaírtam: „sámán”. Bizonyos kultúrákban ugye a hatujjú gyerekekből sámánt neveltek, és szintén bizonyos kultúrákban (bár nem biztos, hogy ugyanezekben) a sámánok átléphették a nemek közötti határokat. Abba nem gondoltam bele, hogy Eszter barátnőjét Sámánnak becézik...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
