Múzeumok

Kezdő magyar csoportommal a városokban található intézményekről és nevezetességekről beszélgettünk.
- Zuzana, vannak Budapesten szép múzeumok?
- Igen, vannak.
- Például?
- Terror Háza.

Miután filozofálgattam kicsit a szépség relativitásáról, Didihez fordultam.
- Didi, jó Lagosban lakni?
- Igen!
- Miért?
- Mert nincsenek múzeumok!

A barátság színterei

Amikor megérkeztünk a Cat Caféba, Vlad úgy összecsomagolta magát egy hengerbe, hogy alig volt felismerhető. Betti egész addig plüssállatnak nézte, amíg meg nem mozdította egy kicsit a fülét.


Valamivel később viszont kimászott és egyenesen felénk indult. Korábban ugyan velem nem kezdeményezett barátságot, de úgy látszik, Bettibe beleszeretett. Felmászott mellénk a díványra (jobb híján ezzel a névvel illetem a matraccal letakart fakeretet), először mindkettőnk táskáját gondosan átvizsgálta, majd lefeküdt közénk, és Betti nadrágját dagasztva kéjesen dorombolni kezdett. Jó darabig így maradt, miközben mi puha bundáját simogattuk.


Valamivel később – miután Vlad néhány tornamutatványt követően elpályázott – lementem a mosdókhoz, ott azonban tömeg fogadott. Kiderült, hogy Pongó be akar menni a női vécébe. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy kandúrként neki nem illene azt használnia, de elég eltökélten kiállt a gendersemleges vécék elve mellett, úgyhogy végül beengedtem. Valaki meg is engedte neki a csapot, mert a honlapról tudjuk, hogy szeret abból inni. Pongó azonban csak leült a földre, simogattatta magát és nem mozdult. Jónéhány vendéget végigvárt, míg az egyik kezet mosó hölgyet alkalmasnak találta: felugrott mellé a mosdókagylóba és hosszasan ivott a vízsugárból.



Már távozni készültünk és a kasszánál álltunk, holminkat egy szomszédos asztalra téve, amikor megjelent Mirtill. Számomra ő mindig különleges marad: sok éve első Cat Cafés látogatásom előtt veszítettem szem elől egy kedves macskabarátomat, Bátorkát a Margitszigetről (az árvíz miatt lezárták a szigetet, így az ott élő macskák vélhetően átköltöztek a partra, hacsak örökbe nem fogadta őket valaki), és Mirtill őrá emlékeztetett, ráadásul a catek közül ő volt az első, aki barátsággal közeledett felém. Már azt hittem, ezúttal nem is beszélünk, de a kasszától hátrafordulva megláttam az asztalon a kabátom mellett. Hosszas simiparti következett, Mirtill vadul hízelgett és dorombolt, sőt a kabátomnak még a kapucnijába is belebújt. Hiába, a macskáknak jó a memóriája: még több hónapos szünet után is felismerik a régi barátot - vagy legalábbis a kabátját.

Tukánbűnözés

Egyértelmű volt, hogy a tukánok készülnek valamire. Elkerített röpdéjükben az egyik vadul tépte a kötelet, mintha el akarná vágni, a másik pedig hangosan élesítette a csőrét az ágakon. Úgy is mondhatnám, fenték a fogukat valamire (vagy valakire), ha egy tukán esetében ez nem lenne képzavar.


Szerencsére a Zoo Café macskákból álló biztonsági szolgálata résen volt. (Erre a feladatra persze a kaméleon lenne legalkalmasabb, de ő ma este láthatóan nem volt szolgálatban, mert szabadidős tevékenységek foglalkoztatták. Hallott ugyanis a síelésről és érdekelte is, csakhogy hüllő lévén nem szereti a havat; így azzal kísérletezett, hogy a hajamon való lecsúszással tudja-e ezt az élményt reprodukálni.)

Először régi ismerősöm, O’Neill ült le a szomszédos asztalhoz (a széken ülve éppen felérte, kávét is nyugodtan rendelhetett volna), és miközben elmondta nekem, hogy igen, ő a Cat Café egykori hercege (bármit mondjanak is a pincérek), végig szemmel tartotta a tukánokat. A kis cirmos Sanyika a tukánok röpdéjének ajtajához ült, és az ujjnyi résen belesve követte az eseményeket. Igazán azonban csak akkor nyugodtam meg, mikor megjelent a zseniális detektív, Monsieur Poirot. A fekete bajszos Maine Coon felugrott az ablakpárkányra, onnan tartotta szemmel a röpdét. Pár lépésről követte egy sziámi mintázatú ragdoll, akit ez alapján beazonosítottam Hastings kapitányként. Poirot láttán a tukánok elcsendesedtek, sőt egyikük el is dugta csőrét a tollai alá, hogy még a gyanú árnyéka se vetődjön rá.

Poirot-t persze nem lehetett megtéveszteni, de az állandó őrködést méltóságán alulinak tartotta. Egy etetőszék közbeiktatásával leugrott az ablakból és kiment, olykor kényeskedve megrázogatva a mancsát, ha valami piszokba lépett. Hastings követte, de hamarosan visszatért egy világosabb ragdoll társaságában. Azt hiszem, a másik ragdoll a pozíciójára pályázhatott, mert röviden össze is vesztek, Hastings fújt egyet, mire a másik meghátrált és távozott.

O’Neill és Sanyika továbbra is szemmel tartották a tukánokat, olykor ketten is leselkedtek a résnél egymás feje fölött. Mások viszont más madarakkal kapcsolatban tápláltak gyanút. Új asztaltársunk, Gerzson, a tengerimalac aggódva figyelte a nagy fehér kakadut, aki a szomszédos helyiségben röpködött. A pincér kerek sárga valamiket helyezett el neki különböző résekben (szerintem gesztenyét, András szerint pogácsát), a kakadu ezeket kibányászta és egy lábon egyensúlyozva, zsákmányát a másikban tartva falatozott belőle. Gerzson ennek láttán remegni kezdett, és hiába győzködtem, hogy a kakadu nem eszik tengerimalacot. Hiába, mint András megállapította, Gerzson nem a legélesebb kés a fiókban.


Közben időnként, mintha csak véletlenül járnának arra, újabb macskabiztonságiak sétáltak keresztül a helyiségben. Egyikükben felismertem Billyt, szintén a Cat Caféból, aki azóta igazán elegáns, hiúzfülő kandúrrá érett. Követtem, hogy beszélgessek vele egy kicsit, és így fedeztem fel a macskabiztonságiak főhadiszállását: az utcai helyiségben az összes asztalt és széket ragdollok és Maine Coonok foglalták el, akik összevetették tapasztalataikat és stratégiákat alkottak.

Mondjuk két ragdollt az a stratégia foglalkoztatott, hogy hogyan juthatnának be a konyhába, de a többiek komolyan vették a feladatukat. Hastings kapitány például még most is az ablakban ült és mereven bámult kifelé.

Követtem a tekintetét, és egy párt láttam, amint épp beszállnak egy autóba és elhajtanak. Ez valóban gyanús. Lehet, hogy a tukánok tervéhez is van valami köze?

A szombathelyi csoda

Kedd

Hallgatom a rádiót, délután 3/4 5-kor a DJ beolvassa, milyen időjárásról számolnak be a hallgatók.
- A Szigetközben most már nem hó esik, hanem eső. Budapesten még mindig havazik, viszont Szombathelyen állítólag süt a nap.

Nos, ez nemcsak a mai időjárást tekintve jelentős teljesítmény, hanem azért is, mert a naptár szerint a mai napon 16 óra 11 perckor volt naplemente.

Szerda
Elmeséltem a fenti sztorit Dávidnak, akinek elsőre nem esett le a poén.
- Tegnap 16.11-kor volt naplemente - világosítottam fel.
- Te jó ég, ezt te honnan tudod? Így nyilván szoktad tartani?
- Persze, hülye vagyok. Dehogy, a határidőnaplómban benne van - és megmutattam neki.
- De hogyhogy ezt előre tudják?

Fejreállt karácsony

Előre megszerveztük, hogy a fát Patri hozza, a talpat pedig Ilona. Csakhogy Ilona lebetegedett az utolsó pillanatban, és már senki nem tudta beiktatni, hogy elugorjon hozzá a talpért. Vagyis ott álltunk egy műfenyővel, amit nem volt mibe beletenni.
- Akasszuk fel arra a rúdra ott fenn, és akkor fejjel lefelé lesz - javasolta Patri. Én ezt formabontó, ám érdekes megoldásnak tartottam, kiderült ugyanis, hogy nem működik. A műfenyőnek ugyanis lejárt a felső része, tehát maximum egy fél fenyőt tudtunk volna felakasztani. Patri viszont szerzett egy hungarocell dobozt, amelynek vélhetően a közepén volt valaha a benne tárolt dolog, ugyanis egyik oldalán ott egy mélyedés, a másikon egy kitüremkedés látszott.
- Ebbe tedd bele a fát - utasította Patri Dávidot, aki belehelyezte a fát a mélyedésbe. Az persze szélesebb volt, mint a fa alja.
- Nem azon az oldalon, hanem a másikon! Szúrd bele a hungarocellbe és akkor megáll.
Dávid megfordította a hungarocellt, beleszúrta a fát a kitüremkedésbe, mire az egész kitüremkedés szétmorzsálódott, a fa pedig eldőlt.
- Keressetek valamit, amibe bele tudjuk állítani - adta ki az utasítást Patri. Én találtam valami esernyőtartót, de az elég ronda volt és nem túl stabil. Végül előkerült valami rács, és abba állítottuk bele a fát. Kicsit börtönfeelingje lett, de hát Balázs úgyis a börtönben végzett munkájáról akart mesélni.

Azt is el kellett dönteni, hova tegyük a villogó égőket, amiket a szüleimtől nyúltam le. Először az ablakpárkányt gondoltuk, de oda Veri mindenféle pogácsákat és papírtányérokat tett.
- Ezek a tortához lesznek - magyarázta.
- Miféle tortához? Nincs semmiféle torta! - cáfolta meg Patri.
- Jó, akkor a sütihez.
Én közben szemeztem azokkal a rudakkal, amelyekre a fenyőt akartuk először fellógatni. Esélytelen volt, hogy én megoldjam, úgyhogy megkerestem a legmagasabb embert a teremben.
- Balázs, fel tudnád ezt nekem tenni a rúdra?
Balázs minden ceremónia nélkül áthajította az izzósor végét a rúdon, majd a másikat a másikon. Abszolút jó lett a dizájn, csak féltem, hogy nem bírja megtartani a zsinór.
- Valahogy rögzíteni kéne.
Balázs meglátta a fogast, odavitte és egyszer rátekerte a zsinórt. Nekem ez már tökéletesen megfelelt volna, de Patrinak nem.
- Vigyétek már el ezt a fogast, tök ronda! - intézkedett, így az izzósor kénytelen volt a levegőben lógni egész este.

Veri még egyszer megemlítette a tortát és Patri ismét ledorongolta, hogy nincs is torta, ezért biztosak voltunk benne, hogy lesz. Lett is, nem is akármilyen: a tetején kék háttérben egy rózsaszín flamingó világított. Ezzel a felső réteggel kapcsolatosan jelent meg a dilemmánk.
- Szerintem ez nem ehető - vélte Dávid.
- Én ilyen zselatinosnak nézem - mondtam én. Egy másik lány új szempontot hozott be.
- Szerintem ez olyan anyag, mint amiből a templomi ostya készül.
- Na most lebuktam, hogy nem voltam elsőáldozó - jegyezte meg Dávid. Én felbátorodva megettem a tortaszeletem borítását (elég ízetlen volt), és csak azután láttam, hogy a többség nem így tett.
- Ezekből a darabkákból ismét össze lehetne állítani a képet - vélte Dávid. Szerencsére nem tették meg, különben kiderült volna, hogy az enyém hiányzik.

A coworking team egy saját karácsonyi bulit is tartott a hét folyamán. Már mindannyian ott voltunk, kivéve Patrit, így Dávid ráírt messengeren.
"Megyek, amint tudok, egy qrva értekezleten vagyok" - írta vissza Patri. Dávid szöveghűen, ám némileg eltérő hangsúlyozással közvetítette felénk az infót:
- Patri egy kurvaértekezleten van. Biztos a tarifákat egyeztetik.

Szórakozott túratársak

Dani megjelenésének azért is örültünk, mert hosszú idő után először túrakutyával látta el a társaságot. Bali egy barátságos, fekete-fehér állat volt, aki érdeklődve szemlélte a környezetét és igen talpraesetten tájékozódott, főleg ha kajáról volt szó. Ugyanez a talpraesettség nem mondható el Daniról, aki már a vasúti vécével sem boldogult.
- Tolóajtó! - szólt hátra neki Gazsi, miután látta, hogy előre próbálja feszegetni.
- Így sem működik - panaszolta Dani. Most már én is hátrapillantottam.
- Ha pirosan világít a felirat, akkor foglalt - tájékoztattam, és valóban, hamarosan ki is jött valaki a vécéből.

Elhelyezkedtünk a királyréti kisvasút ülésein, majd felszállt a kalauz.
- Mindenkinek boldog karácsonyt! - harsogta. - Egyrészt a menetjegyeket kérem, másrészt nem hiányzik-e valakinek egy sapka? - és felmutatott egy színes sapkát.
- Marci, ez a tied - hívta fel a figyelmet valaki, mire Marci észbekapott és gyorsan átvette.

Ebédidőben természetesen előkerült a beigli. Gazsi egy műanyag dobozzal és "szilvás beigli!" felkiáltással járt körbe. Dani örömmel elfogadott egy darabot, de nem volt eléggé résen: mire a szájához emelte volna, már csak egy kis csücsök maradt a kezében, a többit Bali rágcsálta.
- Gesztenyés beigli! - kiabálta Gazsi, amivel ismét nagy sikert aratott. Ezért úgy döntött, harmadszorra is megpróbálja.
- Üres beiglis doboz! - hirdette ki, de valamiért erre senki sem jelentkezett. Marci viszont meglepő kérdéssel állt elő.
- Hozott valaki evőeszközt?
- Nem, miért?
- Betettem egy doboz franciasalátát, de a kanalat elfelejtettem, és nem tudom mivel megenni...

Marci szórakozottságának klasszikus sztorija egyébként egy kerékpártúrán esett meg, amit Gazsi a vonaton mesélt el nekünk. Sárospatakon szálltak meg egyik éjjel, és másnap továbbmenve Marci észrevette, hogy ottfelejtette az óráját. Felhívták a szállást, és mivel Marci nem kívánt visszafordulni, abban maradtak, hogy utánaküldik Pestre. Az aznapi program egy kalandpark volt, Pétert azonban ez nem érdekelte, helyette visszakerekezett Sárospatakra az óráért. Nem szólt Marcinak, csak a következő szálláson letette a holmija mellé. A társaság beszélgetéssel töltötte az estét, majd valaki bedobta, hogy részéről fellőtték a pizsamát. Marci az órájára pillantott, megerősítette, hogy tényleg ideje aludni menni, azután észbekapott:
- Úristen, akkor végig rajtam volt az óra, csak nem vettem észre??

A Fekete Pákó és az e-vonatjegy

Még a villamosra vártam, mikor Tóni hívott, hogy vegyek Attilának jegyet. Miután villamos nem volt a láthatáron, felmerült bennem, hogy ők fognak előbb odaérni, így abban maradtunk, hogy az vesz jegyet az automatából, aki előbb odaér. Ez végül én voltam.
- De amúgy okostelefonon is lehet jegyet venni – jegyeztem meg, mire végül odaértek.
- De az Attila vezetett – magyarázta Tóni.
- Úgy gondoltam, hogy ti vehettetek volna neki. Én azért nem, mert az e-vonatjegy személyre szól, és kell hozzá Attila születési dátuma, amit én nem tudok. De ti, ha már egy kocsiban ültetek, megkérdezhettétek volna tőle.
- Nekem nincs mobilnetem – védekezett Sanyi, azután Tóninak szegezte a kérdést:
- És te miért nem vettél jegyet Attilának?
Tóni, tőle igen szokatlan módon, semmilyen frappáns választ nem tudott adni, így gyorsan témát váltott és felhívta Richardot.
- Úgy látszik, Richard nem jön – állapította meg, miután hiába próbálta hívni.
- Mert ígérte?
- Hát hol ígérte, hol nem.
Ekkor jelent meg Richard, mindkét kezében műanyag pohárral: az egyikben forró csoki, a másikban egy sokkal teaszerűbb folyadék gőzölgött.
- Hívtalak, de ki voltál kapcsolva– reklamált Tóni.
- Mert ha mindkét kezében pohár van, nincs mivel felvennie – védtem meg a kollégámat.
- De nem is csöngött ki, rögtön hangposta volt.
- Igen, azt hiszem, kikapcsoltam a telefont – ismerte be Richard.
- És honnan tudtad, hogy hol találkozunk?
- Megnéztem, honnan megy a vonat…
Sanyi beleszagolt a teaszerű folyadékba.
- Reggel hétkor forralt bor??
- Fogmosás után tényleg kicsit furcsa – ismerte be Richard mosolyogva. – Egyébként képzeljétek, Székesfehérváron a karácsonyi vásárban ittam egy új italt. Az a neve, hogy Fekete Pákó, és forralt bor meg forró csoki összeöntve.
- Úristen! – borzongtam meg.
- Nem, nagyon finom.
- Mondjuk ha úgy vesszük, most is azt iszol. Ennyi erővel össze is önthetnéd őket – mondtam, mire Richard valóban összeöntötte őket. Erre mindannyian felnyögtünk.
- Ez a baj az angolokkal – jegyeztem meg. – Nem értik a viccet.
- Miért, hát te javasoltad – értetlenkedett Richard.
- És az fel sem merült benned, hogy poén volt? Nem hát. Mert angol vagy és nincs humorérzéked.

A vonaton kiderült, hogy Richardnak nemcsak humorérzéke nincs, hanem jegye sem, legalábbis nem találta a telefonjában az este vásárolt e-vonatjegyet.
- Pedig biztosan letöltötte. Láttam is a jegyet.
- Nem lehet, hogy csak magát az oldalt láttad, nem a letöltött fájlt? –kérdeztem. – Nekem volt, hogy azt hittem, letöltött valamit, közben nem is.
- Szerintem letöltöttem, de nem találom a letöltött fájlok között. Elnézést – kért bocsánatot a kalauznőtől, aki lazán vette a dolgot.
- Csak nyugodtan, én Szobig ráérek.
- Rá kell mennem az internetre, hátha ott megvan – mondta Richard, és megpróbált rákapcsolódni a MÁV-Start wifire, de ez nemcsak neki nem sikerült.
- A MÁV-Start wifin csak a MÁV-Start oldala jön be – jelentette Sanyi.
- Érdekes, nekem működik normálisan – csodálkoztam. Attila oldotta meg a rejtélyt.
- El kell fogadni a felhasználási feltételeket.
- Nekem nem jön be az az oldal – közölte Richard.
- Van valakinek mobilnete, amit meg tud osztani? – kérdeztem. – Mert nekem van, csak nem tudom megosztani.
- Megosztottam – jelentette be Tóni, és Richard valóban fel tudott menni a netre, de ettől nem lett meg az eltűnt vonatjegye.
- Azt próbáltad, hogy a böngészőben addig mész vissza az előzményekre, amíg megtalálod? – kérdeztem.
- De nem a neten vettem, hanem a vonatjegyes applikációval.
- Ja, azt nem tudom, hogy működik.
Richard e-vonatjegye végül valahol Káposztás2 magasságában került elő. Valószínűleg szerencse, hogy zónázóval mentünk, különben még a világ legtürelmesebb kalauza is leszállította volna a vonatról.