Az esős időben túrázásnak számos hátránya mellett megvan az az előnye, hogy a kevés turistacsoport miatt jobban előmerészkednek az állatok. Több szarvascsorda is átszaladt előttünk a Foltán-kereszttől lefelé vezető úton. Eközben mi – a frontnak köszönhetően – a kávéról beszélgettünk. Betti elmondta, hogy az egyik kolléganője azt a spéci kávét issza, amit a cibetmacska kakijából készítenek. Továbbá ugyanez a kolléganő a használt kávézaccot hazaviszi arcpakolásnak.
- A cibetmacskakaki zaccát is rákeni az arcára? – kérdeztem elhűlve. Zsolt vállat vont.
- Nézd, ha már megissza, akkor ez már olyan mindegy…
A következő tisztásra érve egyértelműen láttuk, hogy szarvas barátaink erre is jártak, sőt vécének is használták.
- Nekik is kell valahol kakilniuk! – védtem meg őket. Zsolt más elmélettel állt elő.
- Szerintem hallották, milyen jó üzlet a cibetmacskakaki, és ők is szeretnének valami hasonlót.
Nem derült ki, sikerrel járt-e a szarvasok új üzleti vállalkozása, a következő szakaszon ugyanis egy másik állatka vonta el a figyelmünket. Én vettem észre a gyönyörű szalamandrát, aki az út mentén sétált. Mikor már nyolcan fotózták őt, kicsit beleunt és bemászott a levelek alá, hogy csak a feje meg a farka látszott ki, ettől eltekintve azonban egész jól tűrte az őt körbeálló tömeget.
Betti és én voltunk a szalamandra leghűségesebb rajongói, így jócskán lemaradtunk a csapattól. Akkor pillantottuk meg őket, amikor egy elágazásnál, egy csoportban álltak.
- A többiek megint körülállnak valami élőlényt – reménykedett Betti, azután realisztikusan felmérve a helyzetet hozzátette: - De lehet, hogy az csak a Gazsi.
2019. március 13., szerda
2019. március 3., vasárnap
Thanks a LOT újratöltve
Korábban egyszer utaztam csak a LOT lengyel légitársasággal a 2000-es évek elején. Akkor még nem volt blogom, így tapasztalataimat egy barátaimnak írt köremailben osztottam meg, „Thanks a LOT” címmel. Ez nagy sikert aratott, bár nem egészen kompenzált elveszett poggyászomért, amely több nappal utánam érkezett meg olyan formában, hogy minden törhető dolog összetört benne.
Ezek után némi aggodalommal foglaltam jegyet a LOT krakkói járatára, de azzal biztattam magam, hogy ha nem adunk fel poggyászt, talán nem érhet nagy baj. Eleinte minden rendben ment: becsekkoltunk és mivel a kaput még nem írták ki, elmentünk egy kávézóba, ahol Betti egy kávét és egy sütit vett annyiért, mint a városban egy ebéd ára egy nem túlárazott étteremben. Közben olykor rápillantottam a kijelzőre. Ott közölték, hogy a gépünk 9 helyett 9.30-kor indul. Aztán 10.10-kor. Aztán háromnegyed tíz körül kiírták, hogy törölték a járatot.
Mivel a hangosbemondó nem adott semmilyen utasításokat, elindultunk egy olyan kapuhoz, ahol volt személyzet, hogy tájékozódjunk, mi a teendőnk. Szerencsésen választottunk: a kapunál levő földi személyzet elmondta, hogy pont mellettük van egy szervízkapu, esélyes, hogy a LOT munkatársai ott fognak megjelenni. Hamarosan elő is bukkant egy középkorú úriember, aki a „Passengers to Krakow!” szlogent kiabálta nem túl nagy hangerővel. Szerencsére elég közel voltunk, így meghallottuk és jelentkeztünk, ő pedig közölte, hogy Varsón keresztül fogunk utazni. (Mint utóbb megtudtam, fel kellett volna ajánlania azt az alternatívát, hogy nem utazunk és visszatérítik a jegyet, de nem tette – nem mintha elfogadtuk volna, de ez azért mutatja, mennyire szabálykövetők.) Elvitt minket ahhoz a kapuhoz, ahonnét a varsói gép indult, további félóra múlva. Ott kaptunk újabb beszállókártyákat – Betti, aki a becsekkoláskor direkt középső helyet foglalt, mert se elöl, se hátul nem szeret ülni, természetesen a gép végébe. A bácsi ezután magára hagyott minket, és mérsékelt hangerejű „Passengers to Krakow!” kiáltásokkal cirkulált tovább a repülőtéren.
A varsói gép rendesen megérkezett időben, viszont onnét – bár volt gép Krakkóba félóra múlva is – csak a fél négyes járatra kaptunk helyet. Betti, aki Lisztferihegyen még csak poénkodott a kis üveges pezsgőkön, most kijelentette, hogy szüksége van ilyenre. Meglepő módon lelőhelyük a Costa Café volt (budapesti kávézóikban még nem láttam ilyet), és Betti rögtön vett kettőt is azzal, hogy a másodikat majd a gépen. A pultos sajnos közölte, hogy a reptéri szabályzat értelmében a szeszesitalokat fel kell nyitnia ott helyben. A borral ellentétben a pezsgőt ugye visszazárni se lehet, így felvonultunk a kávézó emeletére: Betti két pohár pezsgővel, én meg egy adag tésztasalátával és egy muffinnal. Kinek mit jelent az ebéd ugye.
Várakozás közben én a szállásadónkkal sms-eztem, hogy ne várjon minket délre, ahogy terveztük (ezt mondjuk sejthette, mert már elmúlt dél). Azt tippeltem, öt óra felé érünk a szállásra, ő viszont közölte, hogy fél hét előtt dolga van. Az egész napos utazás után nagyon nem szívesen dekkoltam volna másfél órát egy bezárt apartman előtt, és ezt meg is mondtam neki. Végül arra jutottunk, hogy rábízza a kulcsot az unokahúgára, ő fog minket várni a ház előtt.
Három óra körül legravitáltunk a kapuhoz, ahol már gyülekeztek leendő útitársaink; közülük is kitűnt egy kedves idős házaspár és egy igen jól fésült spicc, aki lelkesen hordta vissza a gazdája által eldobált játékokat, ezzel szórakoztatva az utazóközönséget. Végre eljött értünk a busz és kivitt a géphez. Ezt Betti először makettnek nézte, de mivel én már utaztam Budapest-Bécs és Budapest-Ljubljana viszonylatban hasonlókkal, megnyugtattam, hogy bele lehet menni. Meg is tettük, mindenki leült a helyére, eljött az indulási idő – de nem indultunk. Helyette felszállt valami földi irányító és hosszasan tanácskozott a légiutaskísérőkkel. Ezek egyike, aki iszonyatosan vastag sminkjével és műmosolyával úgy festett, mint egy Almodóvar-filmből előlépett transzvesztita, elindult a sorok között névsorolvasást tartani, kezében egy utaslistával. A lista annyira hosszú volt, hogy a letekeredett végét a földön húzta maga után, mint valami rajzfilmben. A rajzfilmfeelinget erősítette, hogy a velem egy sorban ülő úriember Kowalskiként mutatkozott be, bár nem látszott pingvinnek. A névsorolvasás végetért, a stewardessek ismét összedugták a fejüket a gép elejében és hosszan tanácskoztak. Végül nyílt a repülő ajtaja, és egy földi irányító kíséretében belépett rajta a kedves idős házaspár. Most már elindulhattunk.
Háromnegyed hatkor landoltunk Krakkóban. A reptérbusz simán beérkezett, utána viszont –nem ismervén a villamoshálózatot – a gyaloglást választottuk. Az apartman tulajdonosa (az újabb késés miatt ismét ő és nem az unokahúga volt szolgálatban) egyre idegesebben sms-ezett, hogy hol vagyunk már. Azzal fenyegetőzött, hogy nyolckor lelép, mivel a weboldalon is úgy hirdették, hogy háromtól nyolcig lehet bejelentkezni. (Nem akartam rámutatni, hogy ezen az időszakon belül ő nem lett volna végig ott, szóval nincs alapja erre hivatkozni.) Közben megpróbáltunk rövidíteni egy kórház területén keresztül, de kiderült, hogy ez az útvonal csak macskák számára járható; ezzel is időt veszítettünk. Háromnegyed nyolckor értünk a szállásra.
Ezek után némi aggodalommal foglaltam jegyet a LOT krakkói járatára, de azzal biztattam magam, hogy ha nem adunk fel poggyászt, talán nem érhet nagy baj. Eleinte minden rendben ment: becsekkoltunk és mivel a kaput még nem írták ki, elmentünk egy kávézóba, ahol Betti egy kávét és egy sütit vett annyiért, mint a városban egy ebéd ára egy nem túlárazott étteremben. Közben olykor rápillantottam a kijelzőre. Ott közölték, hogy a gépünk 9 helyett 9.30-kor indul. Aztán 10.10-kor. Aztán háromnegyed tíz körül kiírták, hogy törölték a járatot.
Mivel a hangosbemondó nem adott semmilyen utasításokat, elindultunk egy olyan kapuhoz, ahol volt személyzet, hogy tájékozódjunk, mi a teendőnk. Szerencsésen választottunk: a kapunál levő földi személyzet elmondta, hogy pont mellettük van egy szervízkapu, esélyes, hogy a LOT munkatársai ott fognak megjelenni. Hamarosan elő is bukkant egy középkorú úriember, aki a „Passengers to Krakow!” szlogent kiabálta nem túl nagy hangerővel. Szerencsére elég közel voltunk, így meghallottuk és jelentkeztünk, ő pedig közölte, hogy Varsón keresztül fogunk utazni. (Mint utóbb megtudtam, fel kellett volna ajánlania azt az alternatívát, hogy nem utazunk és visszatérítik a jegyet, de nem tette – nem mintha elfogadtuk volna, de ez azért mutatja, mennyire szabálykövetők.) Elvitt minket ahhoz a kapuhoz, ahonnét a varsói gép indult, további félóra múlva. Ott kaptunk újabb beszállókártyákat – Betti, aki a becsekkoláskor direkt középső helyet foglalt, mert se elöl, se hátul nem szeret ülni, természetesen a gép végébe. A bácsi ezután magára hagyott minket, és mérsékelt hangerejű „Passengers to Krakow!” kiáltásokkal cirkulált tovább a repülőtéren.
A varsói gép rendesen megérkezett időben, viszont onnét – bár volt gép Krakkóba félóra múlva is – csak a fél négyes járatra kaptunk helyet. Betti, aki Lisztferihegyen még csak poénkodott a kis üveges pezsgőkön, most kijelentette, hogy szüksége van ilyenre. Meglepő módon lelőhelyük a Costa Café volt (budapesti kávézóikban még nem láttam ilyet), és Betti rögtön vett kettőt is azzal, hogy a másodikat majd a gépen. A pultos sajnos közölte, hogy a reptéri szabályzat értelmében a szeszesitalokat fel kell nyitnia ott helyben. A borral ellentétben a pezsgőt ugye visszazárni se lehet, így felvonultunk a kávézó emeletére: Betti két pohár pezsgővel, én meg egy adag tésztasalátával és egy muffinnal. Kinek mit jelent az ebéd ugye.
Várakozás közben én a szállásadónkkal sms-eztem, hogy ne várjon minket délre, ahogy terveztük (ezt mondjuk sejthette, mert már elmúlt dél). Azt tippeltem, öt óra felé érünk a szállásra, ő viszont közölte, hogy fél hét előtt dolga van. Az egész napos utazás után nagyon nem szívesen dekkoltam volna másfél órát egy bezárt apartman előtt, és ezt meg is mondtam neki. Végül arra jutottunk, hogy rábízza a kulcsot az unokahúgára, ő fog minket várni a ház előtt.
Három óra körül legravitáltunk a kapuhoz, ahol már gyülekeztek leendő útitársaink; közülük is kitűnt egy kedves idős házaspár és egy igen jól fésült spicc, aki lelkesen hordta vissza a gazdája által eldobált játékokat, ezzel szórakoztatva az utazóközönséget. Végre eljött értünk a busz és kivitt a géphez. Ezt Betti először makettnek nézte, de mivel én már utaztam Budapest-Bécs és Budapest-Ljubljana viszonylatban hasonlókkal, megnyugtattam, hogy bele lehet menni. Meg is tettük, mindenki leült a helyére, eljött az indulási idő – de nem indultunk. Helyette felszállt valami földi irányító és hosszasan tanácskozott a légiutaskísérőkkel. Ezek egyike, aki iszonyatosan vastag sminkjével és műmosolyával úgy festett, mint egy Almodóvar-filmből előlépett transzvesztita, elindult a sorok között névsorolvasást tartani, kezében egy utaslistával. A lista annyira hosszú volt, hogy a letekeredett végét a földön húzta maga után, mint valami rajzfilmben. A rajzfilmfeelinget erősítette, hogy a velem egy sorban ülő úriember Kowalskiként mutatkozott be, bár nem látszott pingvinnek. A névsorolvasás végetért, a stewardessek ismét összedugták a fejüket a gép elejében és hosszan tanácskoztak. Végül nyílt a repülő ajtaja, és egy földi irányító kíséretében belépett rajta a kedves idős házaspár. Most már elindulhattunk.
Háromnegyed hatkor landoltunk Krakkóban. A reptérbusz simán beérkezett, utána viszont –nem ismervén a villamoshálózatot – a gyaloglást választottuk. Az apartman tulajdonosa (az újabb késés miatt ismét ő és nem az unokahúga volt szolgálatban) egyre idegesebben sms-ezett, hogy hol vagyunk már. Azzal fenyegetőzött, hogy nyolckor lelép, mivel a weboldalon is úgy hirdették, hogy háromtól nyolcig lehet bejelentkezni. (Nem akartam rámutatni, hogy ezen az időszakon belül ő nem lett volna végig ott, szóval nincs alapja erre hivatkozni.) Közben megpróbáltunk rövidíteni egy kórház területén keresztül, de kiderült, hogy ez az útvonal csak macskák számára járható; ezzel is időt veszítettünk. Háromnegyed nyolckor értünk a szállásra.
2019. február 18., hétfő
Táblák a Visztula-parton
Krakkói napjaimat Visztula-parti futással kezdtem, ami nemcsak egészséges és felpezsdítő, hanem fontos információkhoz is juttatja az embert. Főleg, ha hibbant Facebook-csoportunk még hibbantabb tagjai segítenek az értelmezésben. Itt van például ez az első, amelyből én csak annyit szűrtem le, hogy jobb, ha nem fekszem le a folyóparton:
De kaptam rá magyarázatot: "Egy fejzsugorító szkafanderes lény fog melletted brékelni, napi 24 órában."
A második tábla még több agyvihart eredményezett az ezek szerint addigra már fejzsugorításon átesett társaságban.
Ennek potenciális értelmezései:
A kép címe: „Bada Dada kubista szódavizet kezd rajzolni, de drMáriás pointilista stílusban ráfesti, ahogy Oscar Pistorius elesik”
“amennyiben sárga gőzhajó fölött tarajos hullámokat észlel és nincsen keze, ne pucsítson kitört lábfejjel!”
“törött merőkanállal viharos időben sárga gőzhajót kanalazni tilos!”
"Legókockákat tartalmazó víz! Pillangózni tilos!"
”Óriásoknak a folyóban úszni tilos!" Esetleg: "Fekete óriásoknak a folyóban úszni tilos!" (még rasszisták is :[ )
Teljesen félreértitek. A tábla azt jelenti: Úszás közben tilos a Sárga tengeralattjárót énekelni.
Hol van itt a tengeralattjáró?! :D
This is the one!!: "A folyóban úszni és nagyobbacska hajóval közlekedni tilos!"
A harmadik képhez viszont még ők se tudtak elfogadható megfejtést nyújtani. Pedig azóta már egy csomó kerékpáros áll ott és töri a fejét, hogy akkor most itt behajthat vagy nem:
De kaptam rá magyarázatot: "Egy fejzsugorító szkafanderes lény fog melletted brékelni, napi 24 órában."
A második tábla még több agyvihart eredményezett az ezek szerint addigra már fejzsugorításon átesett társaságban.
Ennek potenciális értelmezései:
A kép címe: „Bada Dada kubista szódavizet kezd rajzolni, de drMáriás pointilista stílusban ráfesti, ahogy Oscar Pistorius elesik”
“amennyiben sárga gőzhajó fölött tarajos hullámokat észlel és nincsen keze, ne pucsítson kitört lábfejjel!”
“törött merőkanállal viharos időben sárga gőzhajót kanalazni tilos!”
"Legókockákat tartalmazó víz! Pillangózni tilos!"
”Óriásoknak a folyóban úszni tilos!" Esetleg: "Fekete óriásoknak a folyóban úszni tilos!" (még rasszisták is :[ )
Teljesen félreértitek. A tábla azt jelenti: Úszás közben tilos a Sárga tengeralattjárót énekelni.
Hol van itt a tengeralattjáró?! :D
This is the one!!: "A folyóban úszni és nagyobbacska hajóval közlekedni tilos!"
A harmadik képhez viszont még ők se tudtak elfogadható megfejtést nyújtani. Pedig azóta már egy csomó kerékpáros áll ott és töri a fejét, hogy akkor most itt behajthat vagy nem:
2019. február 5., kedd
Múzeumok
Kezdő magyar csoportommal a városokban található intézményekről és nevezetességekről beszélgettünk.
- Zuzana, vannak Budapesten szép múzeumok?
- Igen, vannak.
- Például?
- Terror Háza.
Miután filozofálgattam kicsit a szépség relativitásáról, Didihez fordultam.
- Didi, jó Lagosban lakni?
- Igen!
- Miért?
- Mert nincsenek múzeumok!
- Zuzana, vannak Budapesten szép múzeumok?
- Igen, vannak.
- Például?
- Terror Háza.
Miután filozofálgattam kicsit a szépség relativitásáról, Didihez fordultam.
- Didi, jó Lagosban lakni?
- Igen!
- Miért?
- Mert nincsenek múzeumok!
2019. február 3., vasárnap
A barátság színterei
Amikor megérkeztünk a Cat Caféba, Vlad úgy összecsomagolta magát egy hengerbe, hogy alig volt felismerhető. Betti egész addig plüssállatnak nézte, amíg meg nem mozdította egy kicsit a fülét.
Valamivel később viszont kimászott és egyenesen felénk indult. Korábban ugyan velem nem kezdeményezett barátságot, de úgy látszik, Bettibe beleszeretett. Felmászott mellénk a díványra (jobb híján ezzel a névvel illetem a matraccal letakart fakeretet), először mindkettőnk táskáját gondosan átvizsgálta, majd lefeküdt közénk, és Betti nadrágját dagasztva kéjesen dorombolni kezdett. Jó darabig így maradt, miközben mi puha bundáját simogattuk.
Valamivel később – miután Vlad néhány tornamutatványt követően elpályázott – lementem a mosdókhoz, ott azonban tömeg fogadott. Kiderült, hogy Pongó be akar menni a női vécébe. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy kandúrként neki nem illene azt használnia, de elég eltökélten kiállt a gendersemleges vécék elve mellett, úgyhogy végül beengedtem. Valaki meg is engedte neki a csapot, mert a honlapról tudjuk, hogy szeret abból inni. Pongó azonban csak leült a földre, simogattatta magát és nem mozdult. Jónéhány vendéget végigvárt, míg az egyik kezet mosó hölgyet alkalmasnak találta: felugrott mellé a mosdókagylóba és hosszasan ivott a vízsugárból.
Már távozni készültünk és a kasszánál álltunk, holminkat egy szomszédos asztalra téve, amikor megjelent Mirtill. Számomra ő mindig különleges marad: sok éve első Cat Cafés látogatásom előtt veszítettem szem elől egy kedves macskabarátomat, Bátorkát a Margitszigetről (az árvíz miatt lezárták a szigetet, így az ott élő macskák vélhetően átköltöztek a partra, hacsak örökbe nem fogadta őket valaki), és Mirtill őrá emlékeztetett, ráadásul a catek közül ő volt az első, aki barátsággal közeledett felém. Már azt hittem, ezúttal nem is beszélünk, de a kasszától hátrafordulva megláttam az asztalon a kabátom mellett. Hosszas simiparti következett, Mirtill vadul hízelgett és dorombolt, sőt a kabátomnak még a kapucnijába is belebújt. Hiába, a macskáknak jó a memóriája: még több hónapos szünet után is felismerik a régi barátot - vagy legalábbis a kabátját.
Valamivel később viszont kimászott és egyenesen felénk indult. Korábban ugyan velem nem kezdeményezett barátságot, de úgy látszik, Bettibe beleszeretett. Felmászott mellénk a díványra (jobb híján ezzel a névvel illetem a matraccal letakart fakeretet), először mindkettőnk táskáját gondosan átvizsgálta, majd lefeküdt közénk, és Betti nadrágját dagasztva kéjesen dorombolni kezdett. Jó darabig így maradt, miközben mi puha bundáját simogattuk.
Valamivel később – miután Vlad néhány tornamutatványt követően elpályázott – lementem a mosdókhoz, ott azonban tömeg fogadott. Kiderült, hogy Pongó be akar menni a női vécébe. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy kandúrként neki nem illene azt használnia, de elég eltökélten kiállt a gendersemleges vécék elve mellett, úgyhogy végül beengedtem. Valaki meg is engedte neki a csapot, mert a honlapról tudjuk, hogy szeret abból inni. Pongó azonban csak leült a földre, simogattatta magát és nem mozdult. Jónéhány vendéget végigvárt, míg az egyik kezet mosó hölgyet alkalmasnak találta: felugrott mellé a mosdókagylóba és hosszasan ivott a vízsugárból.
Már távozni készültünk és a kasszánál álltunk, holminkat egy szomszédos asztalra téve, amikor megjelent Mirtill. Számomra ő mindig különleges marad: sok éve első Cat Cafés látogatásom előtt veszítettem szem elől egy kedves macskabarátomat, Bátorkát a Margitszigetről (az árvíz miatt lezárták a szigetet, így az ott élő macskák vélhetően átköltöztek a partra, hacsak örökbe nem fogadta őket valaki), és Mirtill őrá emlékeztetett, ráadásul a catek közül ő volt az első, aki barátsággal közeledett felém. Már azt hittem, ezúttal nem is beszélünk, de a kasszától hátrafordulva megláttam az asztalon a kabátom mellett. Hosszas simiparti következett, Mirtill vadul hízelgett és dorombolt, sőt a kabátomnak még a kapucnijába is belebújt. Hiába, a macskáknak jó a memóriája: még több hónapos szünet után is felismerik a régi barátot - vagy legalábbis a kabátját.
2019. január 12., szombat
Tukánbűnözés
Egyértelmű volt, hogy a tukánok készülnek valamire. Elkerített röpdéjükben az egyik vadul tépte a kötelet, mintha el akarná vágni, a másik pedig hangosan élesítette a csőrét az ágakon. Úgy is mondhatnám, fenték a fogukat valamire (vagy valakire), ha egy tukán esetében ez nem lenne képzavar.
Szerencsére a Zoo Café macskákból álló biztonsági szolgálata résen volt. (Erre a feladatra persze a kaméleon lenne legalkalmasabb, de ő ma este láthatóan nem volt szolgálatban, mert szabadidős tevékenységek foglalkoztatták. Hallott ugyanis a síelésről és érdekelte is, csakhogy hüllő lévén nem szereti a havat; így azzal kísérletezett, hogy a hajamon való lecsúszással tudja-e ezt az élményt reprodukálni.)
Először régi ismerősöm, O’Neill ült le a szomszédos asztalhoz (a széken ülve éppen felérte, kávét is nyugodtan rendelhetett volna), és miközben elmondta nekem, hogy igen, ő a Cat Café egykori hercege (bármit mondjanak is a pincérek), végig szemmel tartotta a tukánokat. A kis cirmos Sanyika a tukánok röpdéjének ajtajához ült, és az ujjnyi résen belesve követte az eseményeket. Igazán azonban csak akkor nyugodtam meg, mikor megjelent a zseniális detektív, Monsieur Poirot. A fekete bajszos Maine Coon felugrott az ablakpárkányra, onnan tartotta szemmel a röpdét. Pár lépésről követte egy sziámi mintázatú ragdoll, akit ez alapján beazonosítottam Hastings kapitányként. Poirot láttán a tukánok elcsendesedtek, sőt egyikük el is dugta csőrét a tollai alá, hogy még a gyanú árnyéka se vetődjön rá.
Poirot-t persze nem lehetett megtéveszteni, de az állandó őrködést méltóságán alulinak tartotta. Egy etetőszék közbeiktatásával leugrott az ablakból és kiment, olykor kényeskedve megrázogatva a mancsát, ha valami piszokba lépett. Hastings követte, de hamarosan visszatért egy világosabb ragdoll társaságában. Azt hiszem, a másik ragdoll a pozíciójára pályázhatott, mert röviden össze is vesztek, Hastings fújt egyet, mire a másik meghátrált és távozott.
O’Neill és Sanyika továbbra is szemmel tartották a tukánokat, olykor ketten is leselkedtek a résnél egymás feje fölött. Mások viszont más madarakkal kapcsolatban tápláltak gyanút. Új asztaltársunk, Gerzson, a tengerimalac aggódva figyelte a nagy fehér kakadut, aki a szomszédos helyiségben röpködött. A pincér kerek sárga valamiket helyezett el neki különböző résekben (szerintem gesztenyét, András szerint pogácsát), a kakadu ezeket kibányászta és egy lábon egyensúlyozva, zsákmányát a másikban tartva falatozott belőle. Gerzson ennek láttán remegni kezdett, és hiába győzködtem, hogy a kakadu nem eszik tengerimalacot. Hiába, mint András megállapította, Gerzson nem a legélesebb kés a fiókban.
Közben időnként, mintha csak véletlenül járnának arra, újabb macskabiztonságiak sétáltak keresztül a helyiségben. Egyikükben felismertem Billyt, szintén a Cat Caféból, aki azóta igazán elegáns, hiúzfülő kandúrrá érett. Követtem, hogy beszélgessek vele egy kicsit, és így fedeztem fel a macskabiztonságiak főhadiszállását: az utcai helyiségben az összes asztalt és széket ragdollok és Maine Coonok foglalták el, akik összevetették tapasztalataikat és stratégiákat alkottak.
Mondjuk két ragdollt az a stratégia foglalkoztatott, hogy hogyan juthatnának be a konyhába, de a többiek komolyan vették a feladatukat. Hastings kapitány például még most is az ablakban ült és mereven bámult kifelé.
Követtem a tekintetét, és egy párt láttam, amint épp beszállnak egy autóba és elhajtanak. Ez valóban gyanús. Lehet, hogy a tukánok tervéhez is van valami köze?
Szerencsére a Zoo Café macskákból álló biztonsági szolgálata résen volt. (Erre a feladatra persze a kaméleon lenne legalkalmasabb, de ő ma este láthatóan nem volt szolgálatban, mert szabadidős tevékenységek foglalkoztatták. Hallott ugyanis a síelésről és érdekelte is, csakhogy hüllő lévén nem szereti a havat; így azzal kísérletezett, hogy a hajamon való lecsúszással tudja-e ezt az élményt reprodukálni.)
Először régi ismerősöm, O’Neill ült le a szomszédos asztalhoz (a széken ülve éppen felérte, kávét is nyugodtan rendelhetett volna), és miközben elmondta nekem, hogy igen, ő a Cat Café egykori hercege (bármit mondjanak is a pincérek), végig szemmel tartotta a tukánokat. A kis cirmos Sanyika a tukánok röpdéjének ajtajához ült, és az ujjnyi résen belesve követte az eseményeket. Igazán azonban csak akkor nyugodtam meg, mikor megjelent a zseniális detektív, Monsieur Poirot. A fekete bajszos Maine Coon felugrott az ablakpárkányra, onnan tartotta szemmel a röpdét. Pár lépésről követte egy sziámi mintázatú ragdoll, akit ez alapján beazonosítottam Hastings kapitányként. Poirot láttán a tukánok elcsendesedtek, sőt egyikük el is dugta csőrét a tollai alá, hogy még a gyanú árnyéka se vetődjön rá.
Poirot-t persze nem lehetett megtéveszteni, de az állandó őrködést méltóságán alulinak tartotta. Egy etetőszék közbeiktatásával leugrott az ablakból és kiment, olykor kényeskedve megrázogatva a mancsát, ha valami piszokba lépett. Hastings követte, de hamarosan visszatért egy világosabb ragdoll társaságában. Azt hiszem, a másik ragdoll a pozíciójára pályázhatott, mert röviden össze is vesztek, Hastings fújt egyet, mire a másik meghátrált és távozott.
O’Neill és Sanyika továbbra is szemmel tartották a tukánokat, olykor ketten is leselkedtek a résnél egymás feje fölött. Mások viszont más madarakkal kapcsolatban tápláltak gyanút. Új asztaltársunk, Gerzson, a tengerimalac aggódva figyelte a nagy fehér kakadut, aki a szomszédos helyiségben röpködött. A pincér kerek sárga valamiket helyezett el neki különböző résekben (szerintem gesztenyét, András szerint pogácsát), a kakadu ezeket kibányászta és egy lábon egyensúlyozva, zsákmányát a másikban tartva falatozott belőle. Gerzson ennek láttán remegni kezdett, és hiába győzködtem, hogy a kakadu nem eszik tengerimalacot. Hiába, mint András megállapította, Gerzson nem a legélesebb kés a fiókban.
Közben időnként, mintha csak véletlenül járnának arra, újabb macskabiztonságiak sétáltak keresztül a helyiségben. Egyikükben felismertem Billyt, szintén a Cat Caféból, aki azóta igazán elegáns, hiúzfülő kandúrrá érett. Követtem, hogy beszélgessek vele egy kicsit, és így fedeztem fel a macskabiztonságiak főhadiszállását: az utcai helyiségben az összes asztalt és széket ragdollok és Maine Coonok foglalták el, akik összevetették tapasztalataikat és stratégiákat alkottak.
Mondjuk két ragdollt az a stratégia foglalkoztatott, hogy hogyan juthatnának be a konyhába, de a többiek komolyan vették a feladatukat. Hastings kapitány például még most is az ablakban ült és mereven bámult kifelé.
Követtem a tekintetét, és egy párt láttam, amint épp beszállnak egy autóba és elhajtanak. Ez valóban gyanús. Lehet, hogy a tukánok tervéhez is van valami köze?
2019. január 8., kedd
A szombathelyi csoda
Kedd
Hallgatom a rádiót, délután 3/4 5-kor a DJ beolvassa, milyen időjárásról számolnak be a hallgatók.
- A Szigetközben most már nem hó esik, hanem eső. Budapesten még mindig havazik, viszont Szombathelyen állítólag süt a nap.
Nos, ez nemcsak a mai időjárást tekintve jelentős teljesítmény, hanem azért is, mert a naptár szerint a mai napon 16 óra 11 perckor volt naplemente.
Szerda
Elmeséltem a fenti sztorit Dávidnak, akinek elsőre nem esett le a poén.
- Tegnap 16.11-kor volt naplemente - világosítottam fel.
- Te jó ég, ezt te honnan tudod? Így nyilván szoktad tartani?
- Persze, hülye vagyok. Dehogy, a határidőnaplómban benne van - és megmutattam neki.
- De hogyhogy ezt előre tudják?
Hallgatom a rádiót, délután 3/4 5-kor a DJ beolvassa, milyen időjárásról számolnak be a hallgatók.
- A Szigetközben most már nem hó esik, hanem eső. Budapesten még mindig havazik, viszont Szombathelyen állítólag süt a nap.
Nos, ez nemcsak a mai időjárást tekintve jelentős teljesítmény, hanem azért is, mert a naptár szerint a mai napon 16 óra 11 perckor volt naplemente.
Szerda
Elmeséltem a fenti sztorit Dávidnak, akinek elsőre nem esett le a poén.
- Tegnap 16.11-kor volt naplemente - világosítottam fel.
- Te jó ég, ezt te honnan tudod? Így nyilván szoktad tartani?
- Persze, hülye vagyok. Dehogy, a határidőnaplómban benne van - és megmutattam neki.
- De hogyhogy ezt előre tudják?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
