Hogyan igyunk maszkban?

A tömegközlekedésen és tüntetéseken kötelező maszkviselet kicsit megnehezíti azok dolgát, akik ezeken a helyeken folyadékot szeretnének fogyasztani. Először is, az ember nem feltétlenül emlékszik rá, hogy maszkot tett föl, úgyhogy a múltkor Tündi majdnem maszkon keresztül próbált inni. 

Nyilván valahogy be kell juttatni a folyadékot a maszk mögé; erre leginkább a szívószál alkalmas (itt Bécsben nagy divatja lett a nem-műanyag szívószálaknak). A múltkor egy lány ült a metrón, kezében üdítővel, benne szívószál, arcán maszk, fején headset. A headset zsinórját a maszk alatt vezette át, és a maszk alján bedugta a szívószálat is, így felváltva tudott utazás közben inni és telefonálni. 

 Mindez sokkal bonyolultabbá válik, amint nincs az embernek ülőhelye. Szintén a metrón hajtott végre egy másik lány egy elég veszélyes manővert. Neki is headset volt a fején, mobilja vízszintesen a kezében, másik kezében pedig egy pohár elviteles kávé, amelyre - nyilván környezettudatosságból - nem kért fedelet (ez is nagy divat mostanában). Amikor belépett a metrókocsiba, észbekapott, hogy maszkot kéne húznia. Ekkor a vízszintesen tartott mobiltelefonra tette a teli pohár kávét, a másikkal pedig kihalászta a zsebéből a maszkot és föltette - én pedig mindeközben igyekeztem távol húzódni tőle, mert miután kapaszkodni nem maradt keze, egy nagyobb fékezéskor a pohár kávé könnyen a ruhámon landolhatott volna. Szerencsére megúsztam.

Small is beautiful

A törpemanguszta békésen játszadozott homokozójában: azt játszotta, hogy illegális migráns, és alagutat ás a magyar-szerb határkerítés alatt.

Szerettem volna csatlakozni a játékához (lehettem volna például a határőr), de ekkor egy hatalmas szarvascsőrű madár szállt le, méretre többszöröse a mangusztának, aki ezért ijedten bemenekült az odújába.


Vagyis Schönbrunnban sem mindig könnyű kicsinek lenni, de vannak, akik méretük ellenére asszertíven kiállnak magukért. Az esőerdő-házban lenéztem a függőfolyosóról az alattam húzódó dzsungelre, amikor a korlátra leszállt mellettem a legkisebb papagáj, akit életemben láttam.


Éles hangján beszélgetett velem egy darabig, azután odébbállt. Ekkor viszont egy másik kisméretű madár csatlakozott hozzám, cuki fehér fejjel, és addig nem tágított, amíg meg nem néztem a táblán, hogy ő a bülbül.


A kis méret olykor az élelem elérésében is nehézséget okoz. Szerencsére a Tirolerhof mellett lakó nyuszik leleményesen megoldották a problémát: két lábra állva csemegéztek a mellettük levő bokrokról.


Nem sokat időztem azonban a nyulaknál, hiszen egy egészen másik kisméretű állat vonzott aznap az állatkertbe: a nemrég született kishiúz. Nem nagyon reméltem ugyan, hogy meglátom, hiszen ők inkább az alkonyatban tevékenyek, mint a nyári hőségben. Szerencsére azonban a hiúzkifutó igen árnyas, ezért a kishiúz és mamája házikójuk tetején hűsöltek. Az anya épp csak a farka bojtját mozgatta üdvözlésemre, a picike azonban felült, rám nézett, szopizott egy kicsit, azután ismét szemügyre vette birodalmát. Nem tudom, látta-e az Oroszlánkirályt, de egyértelműen arra a szerepre készül.

Zombitúra a Balaton-felvidéken

Péntek este Zsófi felvetette, hogy menjünk fel a kilátóhoz. Örömmel üdvözöltem az ötletet, mert már a szüleim is meséltek a kilátóról, hogy milyen klassz. Móni ugyan aggódott, mert a pajzsmirigy-problémái miatt ő nem bír hosszú túrákat tenni, de megnyugtattam, hogy ha anyukám 5 éve fel tudott menni, akkor nem lehet nagyon messze.

A pesszimista előrejelzések ellenére szép napos időben indultunk el fölfelé. Az egyik kert előtt egy padon két dobozban gyümölcsöt találtunk: az egyikben rengeteg körtét, a másikban szőlőt, mellette pedig egy cetlit, hogy minden kosár gyümölcs 500 Ft. Zsófi megvette a körtét, Kristóf a szőlőt, és imígyen túrakajával felfegyverkezve vágtunk neki a meredeknek.

Párszáz méter múlva egy erősen elkopott táblát találtunk, ami a kilátót jelezte, valamint két nyelven azt, hogy a belépő 00 Ft. Elgondolkoztunk, hogy vajon lemaradt-e elölről egy számjegy és ha igen, micsoda, de aztán úgy voltunk vele, hogy majd ott megtudjuk.

Az erdőbe érve egy "Kata és Nikó futóköre, 8,25 km" tábla fogadott, arra vonatkozó jelzés viszont nem, melyik irányban találjuk a kilátót. A jobb oldali tűnt ígéretesebbnek, úgyhogy elindultunk arra; végülis ha ez körtúra, ha máskor nem, visszaútban megtaláljuk a kilátót. Kiderült viszont, hogy Kata és Nikó jó erőben vannak, mert elég meredek szakaszt kellett megmászni, mire kiértünk néhány szép kilátást nyújtó padhoz.

Móni itt jelentette be, hogy inkább visszafordul, de biztattuk,hogy a kilátó már nem lehet messze. Kristóf viszont azt unta el, hogy a kezében hordja a tálka szőlőt.
- Ha senki nem kér, akkor én ezt itt hagyom.
- Szegény termelő biztos szomorú lenne, hogy a gyümölcsének csak ennyi a becsülete - mondtam. István végül vállalta, hogy átveszi a szőlőt és ő hozta tovább.

A kilátó valóban nem volt messze, de elég romos állapotban volt. Kristóf elindult felfelé a lépcsőn; én indultam volna utána (a "belépni életveszélyes és tilos" tábla ellenére), de ő már jött is vissza.
- Teljesen megszűnik a lépcső, nem lehet továbbmenni.
- És onnan látni valamit?
- Csak a fákat.
Csináltunk egy csoportképet a zombikilátó előtt, azután Móni és Orsi visszafordultak (lefelé menet a helybéliektől megtudták, hogy pár éve villám csapott a kilátóba, azóta ilyen). Mi többiek továbbindultunk Kővágóörsre. Nagyon reménykedtünk, hogy ott még nyitva van a bolt, mert már mindannyian kezdtünk kifogyni a vízből, és szőlő sem maradt túl sok. Épp ezért nem vágtunk át a falu szélén a másik jelzésig, hanem begyalogoltunk a központba. Fölösleges volt: mint kiderült, a bolt 12-kor zárt. "Hátha találunk másikat"- alapon továbbmentünk, de se bolt, se kocsma, sőt még emberek se jártak az utcán.
- Nem lehet, hogy azért ilyen üres a falu, mert a lakói szomjan haltak? - vetette fel Kristóf. Ekkor azonban felfedeztem egy közkutat, amiből feltöltöttük kulacsainkat. Hamarosan az is kiderült, miért volt olyan néptelen a falu: az egyik étteremben ugyanis láthatóan esküvő folyt. Nyilván mindenki ott volt, kivéve egy viharvert, farkatlan öreg kandúrmacskát, aki tőlünk is riadtan menekült, meg azt az öt terepjárót, akik pont akkor húztak végig a főutcán, amikor mi annak a járda nélküli szakaszán jártunk.

Visszafelé a 12. századi ecséri templomrom felé jöttünk. A templom előtt valami fotózás folyt, egy bőrszerkós lányt fotóznak, amint valami alkoholt iszik (nem fejtettük meg, miért). Bent a romok között szerencsére nem járt senki, körbesétálhattuk az egész templomot.
- Tudjátok, mindig azon csodálkozom - mondta Kristóf -, hogy ezek a középkori emberek mindenféle műanyag flakonokat meg sörösdobozokat szétdobáltak a templomokban...

Iroda a vízparton

A munkám egyik előnye, hogy bárhol csinálhatom, ahová magammal viszem a laptopomat. Ilyenkor nyáron például akár strandon is dolgozhatok: ha túlságosan melegem lesz, lehűthetem magam a vízben, segítségként pedig kedves állati asszisztensek is jelentkezhetnek. Ezeket persze meg kell válogatni: nem akarnék úgy járni, mint az a férfi, akinek egy német nudista strandon egy vaddisznó elvitte a laptopját. Wienerbergen viszont nincsenek vaddisznók, és úgy ítéltem meg, az ottani állatállomány (akikről Wienerberg állatkái című posztomban már írtam) megfelelően tiszteletben tartja a magántulajdont. Úgyhogy fölkerekedtem és a tó északi partján, a nádas mellett telepedtem le.

A nádasból hamarosan fura susogást hallottam, azután észrevettem, hogy egy madár lépdel a leveleken. Mikor kicsit kijjebb jött, krürr-krürr hangot hallatott, így - hála a korábbi bejegyzésben már említett tanösvény-táblának - rájöttem, hogy vízityúkkal van dolgom. Szürkébb volt, mint a szokásos fekete változat, ezért arra jutottam, hogy ő lehet a tojó. Kicsit bizalmatlanul méregetett, de lassan megszokott, és nyugodtan úszkálni kezdett a nádas előtt.


Én tovább dolgoztam, és közben azon tűnődtem, kiktől jöhet a nádasból az éles "típ-típ" hang. Hamarosan kiderült, vízityúk asszisztensem ugyanis kijött a szárazra, és - amit még sose láttam tőle - felborzolta a tollait.


Ekkor ismét susogni kezdett a nád, és a leveleken lépkedve előmászott egy kiskorú vízityúk (vízicsibe?), majd még egy. Még bolyhosak voltak a tollaik, és kicsit ijedten típogtak.


Viszont máris utánozták anyjukat a kajakeresésben. Persze követték is, úgyhogy hamarosan az egész család elhúzott tőlem jobbra, a szomszédos öböl felé. Ott további strandolók tanyáztak: a vízicsibék ezen kicsit bepánikoltak, megint ment a típ-típ, de anyjuk - aki, mint a Wienerberg vízityúkjai általában - megszokta az emberek közelségét, rendületlenül ment tovább. Kicsivel később a kis család visszatért az én öblömbe, és az egyik vízicsibe bemutatta, hogy már úszni is tud:


Ma a múltkori öblöm már foglalt volt, de a kicsit távolabbi másik öbölben is ígéretes típogást hallottam a nádasból. Ezek a csibék azonban nem mertek kijönni a nyílt vízre: a nádak között láttam őket, de biztonságosabbnak tartották ottmaradni. Viszont egy alkalommal, mikor úszásból jöttem vissza, pont szembetalálkoztam egy hím vízityúkkal (ez de hülyén hangzik, de hát nem nevezhetem vízikakasnak), aki pont a part előtt úszkált. Egy karnyújtásnyira húzott el előttem, kicsit krürrögött, de nem zavartatta magát.

Kicsivel később ismét susogást hallottam a nádból. Ezúttal egy patkány szaladt elő, és a part egy olyan pontjára szaladt, ahová ülésben nem láttam el. Ezért felálltam: a patki cipőgombszemeivel rám meredt egy darabig, aztán besurrant a túloldali nádasba. Hiába bizonygattam neki, hogy én szeretem a patkikat; azt gyanítom, kevésbé pozitív élményei vannak a strandolókkal, mint a vízityúkoknak.

Hogy kerül a macska az asztalra?

A Cat Cafénál sose lehet tudni, a biztonság kedvéért asztalt foglaltam. Ezt mondtam is, mikor bementem és elém jött a pincér.
- Igen, ezt foglaltuk le nektek - mutatott jobbra. A közvetlenül mellettünk levő asztalt egy macska foglalta el, ezért megkérdeztem:
- Ott a másodikat?
- Nem, ezt itt rögtön, amin a Pötyike fekszik. Ha nem baj.
- Á, dehogy, szívesen kávézom Pötyikével - feleltem, és leültem a székre az állatka mellé, aki hűségesen őrizte nekünk a "foglalt" táblát:

Békésen üldögéltem Pötyike mellett, mígnem megjelent a pincér.
- Választottál már, vagy megvárod a másik embert?
- Ja, nem azért, csak Pötyike ráült az itallapra.

Később óvatosan megpróbáltam kihúzni Pötyike alól az itallapot, de ő ezen kiakadt és lemászott. Nem kell azonban azt gondolni, hogy ettől a kávézó összes asztala macskamentessé vált volna. A szomszéd társaság asztalán az éjfekete Figaro üldögélt.

- Mutassatok neki természetfilmeket - javasolta a gondozó az asztaltársaságnak. - Én a mobilomon szoktam bekapcsolni neki és nagyon élvezi. Csak figyelni kell, mert van, hogy lelöki a mobilt, az enyémnek már többször kellett emiatt javítani a képernyőjét.
A társaság engedelmesen bekapcsolt Figinek egy dokut, de ez csak rövid ideig kötötte le. Sokkal érdekesebbnek találta az asztalnál ülő lány táskáját:


Mi sem maradtunk sokáig macska nélkül. A szépséges Nermál először bemutatta asztalunkon a tökéletes szfinx-pózt:

Ezután pedig elfeküdt az asztalon. Ahogy megsimogattam, rátette az alkaromra a mancsát és nem engedte el; úgy aludt, hogy végig ölelte magához.

Gewitter

András délelőttös volt, így abban maradtunk, hogy délután megyünk uszodába. Ezt odaérkezéskor, rejtői fordulattal élve, mélyen megbántuk. Délelőttönként csak a labdázó nyugdíjasokat kell kerülgetni a medencében, most viszont annyian voltak, hogy a kinti medencét konkrétan lezárták "megtelt" felirattal; bent a mélyvízben még csak-csak lehetett úszni, a sekélyebb rész viszont tele volt nagydarab apukákkal, akik gyereküket úsztatva folyamatosan hátrafelé mentek, így állandóan beleütközve az arra úszókba. Nem is voltam bent sokáig, inkább kimentem Andráshoz napozni abban a reményben, hogy a bentiek csak elfogynak egyszer. Ehhez képest nemsokára egy úszómester lépett hozzánk.
- Félóra múlva zivatar lesz - közölte. Valószínűleg arra számított, hogy erre ijedten eltakarodunk, ehelyett én elindultam a kinti medence felé: ha az abban pancsolóknak is megmondták, hogy zivatar lesz, talán kimenekültek a vízből és lehet végre úszni.

Ha nem is ürült ki a medence, azért lényegesen kevesebben voltak benne. Az úszómester azonban elvétette az időzítést: alig úsztam 150 métert, viharos szél kezdett fújni. Mi is bemenekültünk az épületbe a túlsó oldalon.
- Én lezuhanyoznék, ha nem gond- mondtam.
- Szerintem mindenki most fog zuhanyozni.
- De lehet, hogy sikerül beelőznöm őket.
Sikerült is, főleg, mert már korábban felfigyeltem a női szauna előtti zuhanyblokkra, amiről valószínűleg nem mindenki tudott. Mikor kijöttem, már javában zuhogott az eső, az addig kint napozó vendégek a zuhanyzó előcsarnokában gyülekeztek.
- Mindjárt vége a zivatarnak - mondta András. - Azt akár megvárhatjuk itt is.
Az úszómester azonban máshogy gondolta.
- Itt nem lehet csoportosulni. Most csak a benti medence használható, de az meg megtelt. Kérem, hagyják el az uszodát.
Ez is volt a tervünk. Csakhogy az öltözők az alagsorban voltak a medence két oldalán, és nem volt közöttük átjárás. És mi természetesen a rossz oldalon álltunk.
Az úszómester kérdőn nézett ránk, amikor az ajtóhoz léptünk.
- A túloldalon van a cuccunk - magyaráztuk. Bólintott, mi meg végigrohantunk a teraszon a zuhogó esőben.

Mire kijöttünk az uszodából, már ismét sütött a nap.

Apartmankiadási alapok kezdőknek

Grazban egy szimpatikusnak tűnő apartmant foglaltunk le a pályaudvar közelében. A tulaj nagyon pattogott emailben, hogy írjuk meg, mikor érkezünk, mert csak délután 3 után lehet elfoglalni a szállást. Megírtuk, hogy fél négyre ér be a vonatunk, nem kell aggódni.

A vonatról leszállva elkezdtük keresni a Finkengasse 2-es számot, amit címként megadtak. Ezt az épületet azonban nagyon látványosan még építették. Először azt gondoltuk, egy része már kész van és valahol be tudunk menni, de nem találtunk ilyen helyet, és a munkások is azt mondták, hogy ez építési terület, jövőre fog kinyitni a szálloda, ami itt épül. Felvetettem, hogy talán, amíg ez az épület nincs kész, egy másik épületnek adták a 2-es számot. A szomszéd épület valóban ígéretesnek tűnt, szemlátomást diákkollégiumként működött - ámde a 4-es házszám díszelgett rajta. Azért megpróbálkoztunk a kapukóddal, amit a szállásadó előre elküldött (mindkét panelen), de nem nyitotta a kaput. Próbáltuk elérni a szállásadót telefonon, emailben és sms-ben is, de egyikre sem reagált. Viszont megláttunk a kollégium földszintjén egy srácot, aki éppen a kis előkertjébe ment ki. Megkérdeztük tőle, hogy melyik a Finkengasse 2, de ő is a félkész épületre mutatott.
- Az gáz, mert nekünk ott van a szállásunk.
-Egy félkész szállodában akartok lakni?
- Hát nem, de lehet, hogy ott fogunk.
A szállásadó továbbra se reagált, úgyhogy - mivel nem kívántunk órákat szobrozni a kapu előtt - úgy döntöttünk, keresünk egy másik szállást. Szerencsére a közelben találtunk egy hostelt, ami kifejezetten klassznak tűnt, és kivettünk ott egy szobát - egyelőre egy éjszakára. A raszta srác kedvesen adott nekünk egy szobát, mi felcuccoltunk és elindultunk a városba. A biztonság kedvéért még egyszer körbejártuk az épülő szállodát, hátha csak nem vettük észre a bejáratot. Ekkor hívta fel Andrást a szállásadó. Bár továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a Finkengasse 2-ben van a szállás, összeraktuk, hogy a 4-es számról van szó. Mgkérdeztük a kapukódot, ő ugyanazt mondta, amit egyszer már megkaptunk.
- Ezzel nem nyílik. Melyik panelen kell benyomni? Itt kettő is van.
- Nem tudom, én még nem jártam annál a lakásnál. Próbálkozzanak mind a kettőn.
- Nyomjuk meg utána a kulcs jelet?
- Igen, próbálják meg úgy.
- Így se nyílik.
A nő röviden konzultált egy kollégájával, majd mondott egy másik kódot, amivel szintén nem nyílt ki a kapu. Ezen a ponton elkértem Andrástól a telefont, mert úgy ítéltem meg, ő túl türelmes a szállásadóval, én pedig nagyon szomjas voltam és nem akartam még másfél órát szobrozni az épület előtt.
- Sajnos nincs több ötletem - mondta a nő. - Ezt az apartmant most először adjuk ki, és igazából a kollégám felelős érte, csak ő most elutazott és én helyettesítem.
- Ez mind rendben van, de alap, hogy meg tudják mondani, hogy jutunk be a lakásba. Van egy ötletem: mi elmegyünk, beülünk valahová, önök kiderítik, mi a kapukód, és félóra múlva beszélünk.
Ebben a pillanatban kinyílt a kapu.
- Mit csináltál? - csodálkoztam.
- Kísérletileg benyomtam az 1234# mesterkódot, és kinyílt - felelte András.
Elmondtuk a jó hírt az ügyintézőnek, aki még mindig ott volt a telefonban.
- Nagyon jó. 9-es lakás.
9-es lakást nem találtunk, csak 009-est, mert ugye az emelet száma mindig előtte volt. A 009-es természetesen be volt zárva. Visszamentünk az előcsarnokba, ahol tíz kis széf sorakozott.
- Te, szerintem a 9-es széf lesz!-raktam össze a dolgot, mert ilyen széfbe rejtett kulccsal már volt tapasztalatom (https://macskamedve.blogspot.com/2019/10/kulcs-szefben.html). Beállítottuk rajta azt a kódot, amit emailben mint kapukódot kaptunk meg, és működött. A széfben egy csipet találtunk, valamint egy papírt, amire a 9-es és a 423-as szám volt felírva. Ismét megpróbálkoztunk a 009-es szobával, eredménytelenül. Felmentünk a 423-ashoz, és végre kinyílt az ajtó. Ekkor visszamentünk a hostelbe, elmagyaráztuk a helyzetet, a raszta srác pedig iszonyat jófej módon az összes pénzünket visszaadta.

Ezzel még nem értek véget a szállásadó kompetenciaproblémái, szobánk ugyanis láthatóan egyszemélyes volt (bár "szoba két főnek" címmel hirdették a booking.com-on). Az ágyon ugyan valamennyire elfértünk ketten, ám csak egy párna és egy paplan tartozott hozzá. A folyosón találtunk egy kocsit hengerpárnákkal és párnahuzatokkal, onnan kommunizáltunk el egyet-egyet. A paplanon első éjjel megpróbáltunk megosztozni, de ezáltal én általában takaró nélkül maradtam. Másnap András írt a szállásadónak, hogy hozzanak még egy paplant, de válaszul csak egy "remélem, jól érzik magukat a szálláson" üzenet érkezett, mintha mi nem is írtunk volna semmit. Este visszaérve persze nem tapasztaltunk semmi változást. A kocsiról elvettünk egy paplanhuzatot és András éjjel azzal takarózott, de a harmadik napon azért írt még egy emailt, hogy kérünk még egy személyre ágyneműt. Ezt végre tudomásul vették, és ott-tartózkodásunk harmadik éjszakáján végre mindkettőnknek jutott saját takaró.