Forgalmi dugó Deíában

 Aki rákeres a Wikipédián és elolvassa, hogy Deía lakossága 620 fő, értetlenül áll ez előtt a cím előtt. Hogy lehet dugó egy ekkora településen?

Nyilván az autósok a ludasok a dologban. Ahogy a buszmegállóban ácsorogtunk, megállt ott egy kocsi, az anyósülésen ülő lány kiszállt, a másik pedig bekanyarodott a parkoló felé. Mondjuk szívesen szóltam volna neki, hogy ott már nincs hely, de erre nem került sor, mert nem sikerült olyan jól bevennie a kanyart és megrekedt a lejáratnál. Két újabb próbálkozás után sikeresen behajtott, majd kijött, és némileg ferdén beparkolt szemben a taxiknak fenntartott helyre (mindkettőre egyszerre). 

- Juanita nem annyira figyelt az autóvezető-tanfolyamon - állapítottam meg. Hamarosan megjelent a másik lány két ásványvízzel; ekkor fölmerült bennünk, hogy ő nem Juanita barátnője, hanem az autósoktató, aki magyar kollégáihoz hasonlóan arra használja a diákokat, hogy fuvarozzák őt mindenfelé, ahova amúgy is menne (esetünkben a boltba). Juanita kikanyarodott és beletolatott a taxiállomást jelző oszlopba. Ekkor megállapítottuk, hogy ha Juanita vezetni akar, jobb, ha nem állunk az útjába.

Hamarosan a buszunk is megérkezett, Mallorcán szokatlan módon némi késéssel. A késés okát akkor kezdtük sejteni, mikor elindultunk a falun átvezető kanyargós országúton. A második kanyarnál ugyanis pont szembejött három autó - márpedig így nem fértünk volna el, hiszen a kanyarodáshoz a busznak át kellett lógnia a szemközti sávba. Át is lógott, az autók megálltak és patthelyzet alakult ki. A leghátsó fehér autó időben észbekapott és kicsit hátratolatott, a középső azonban nem mozdult. Erre magyarázatot kaptam, mikor megnéztem a rendszámtábláját, ugyanis francia volt az istenadta.

- És Jean-Luc se volt az autóvezető-tanfolyam gyöngye.

Az első autó anyósülésén ülő göndör hajú, rózsaszín felsős nő (a továbbiakban Rosita) pár perc után nem tudta tovább nézni a szerencsétlenkedést; kiszállt és kézzel-lábbal elmutogatta Jean-Lucnek, hogy ugyan tolasson már hátra. Ő hátrament egy kicsit (és őt követve Rosita útitársa is), de nem eléggé, a busz még mindig nem fért el. A járdán közelgő neonzöld felsős bácsi (Pedro) is besegített, hadonászva navigálta Jean-Lucöt, hogy mehet még tovább hátra. Öt perces vergődés után végre szabaddá vált az út a buszunk előtt.

A busz ablakából megtapsoltam Rositát és Pedro bácsit. Nélkülük még mindig Deía főutcáján dekkolnánk.

Campos, a csomópont

 András elmagyarázta, hogy át kell szállnunk: Camposig megy az első buszunk, ott szállunk át a másodikra, ami Sa Rápitába visz a homokdűnékhez. Egyik se tűnt túl nagy településnek, de András eltökélte, hogy Camposban vesz magának kész szendvicset a Sparban. Ezt elég irreálisnak találtam: igaz, pár tengerparti városban láttam Spar feliratú üzleteket, ezek azonban ugyanazok az oldalt nyitott, főleg strandcuccokat áruló vegyesboltok voltak, ami ezeken a településeken megszokott. Ezért fogadtam vele egy cappuccinóba, hogy nem fog sikerülni. Ő persze csalt, mert amikor még Palma óvárosában felhívtam a figyelmét egy kész szendvicseket árusító büfére, közölte, hogy meglett a szendvicse, elvesztettem a fogadást. Ezek után, ahogy a buszunk beért Camposba, megláttunk az ablakból egy Spart.

- Látod, ott a Spar! - mondta András. - És most ott panaszkodnak, hogy "jaj, jaj, itt van egy csomó szendvicsünk és ránk fog rohadni!"

- Jól látod, csakhogy ezt öt éve mondták, amikor megnyitottak. Nem is rendeltek több kész szendvicset.

A busz nem Campos központjában tett le, hanem a szélén, egy düledező épület mellett. Három buszmegálló sorakozott az egyik oldalon, kettő a másikon, az utasok meg próbálták belőni, hova álljanak. Átmentünk a szemközti megállóba, ahol kiderült, hogy a Sa Rápita-i busz körjárat: innen az első megállója lesz a vitorlásklub (itt vannak a dűnék), utána körbemegy a parton és Camposon belül valahol máshol, a Verge 2 nevű helyen van vége.  Ez érdekes kérdéseket vetett fel a visszaúttal kapcsolatban, de egyelőre örültünk, hogy előkerült a buszunk és tényleg odavitt a dűnékhez.

Visszaútban először is megnéztük az azzal szembeni megállót, ahol odafele leszálltunk. Itt ki volt írva, hogy a megálló nem üzemel, a buszra szemben lehet felszállni. Odamentünk és sokáig egyedül várakoztunk (ez sose jó jel), míg meg nem jelent egy nő futólépésben a dűnék felől.

- Beszélnek spanyolul? - kérdezte.

- Igen.

- Itt kell felszállni a buszra Campos felé? A szemközti megállóban az van kiírva, hogy nem üzemel.

- Igen, mi is láttuk. Elvileg itt kell felszállni, de mi is először járunk itt.

A busz szerencsésen megérkezett, tett egy kört a tengerparton és elindult visszafelé. Én továbbra is aggódtam a Verge 2. miatt: nagyon nem vágytam arra, hogy Campos másik végéből kelljen idegyalogolni. Szerencsére a félelmem alaptalan volt. Abban a megállóban szálltunk le, ahol reggel Palmából jövet, és amelyre a "Verge 2" feliratú tábla volt kitéve. Az utca túloldalán levő megálló volt a Verge 1. 

Felcímkézett pohár

 Az egyik hátránya, ha a pincérek nem hordanak valami megkülönböztető jelzést, hogy nem feltétlenül azonosítod be őket. Már észrevettem, hogy egy szakállas csávó olykor odamegy az asztalokhoz, de mivel ezen a laza helyen amúgy is mászkál mindenki, csak többedik látásra tudatosult bennem, hogy ő az egyik pincér. A másik egy alacsony, sztreccsnadrágos nő volt, és valamiért felváltva jöttek az asztalunkhoz.

- Bátor vagy, hogy bort rendeltél - dicsértem meg Dórit (ja nem, igazából nem dicséretnek szántam).

- Tegnap az étteremben is zöldveltelinit ittunk, és az nagyon finom volt. Mondjuk nagyon drága is.

- Lehet, hogy az ilyen szupermenő pincészetek jobb dolgokat csinálnak, de a legtöbb osztrák bor nagyon szar. - Ekkor elmeséltem neki azt az esetet, amikor a CEU-n az eminens vendégprofesszort rektorunk borral akarta kínálni az előadása utáni fogadáson, de döbbenten hőkölt hátra, a borosüveg címkéjén ugyanis a "Red Pitt" elnevezés díszelgett.

Kihozták az italokat, mindegyik sört másmilyen pohárban. Dóri megkóstolta a borát és megállapította, hogy szar.

- Mondtam én. Nem véletlenül isznak az osztrákok fröccsöt.

- Azt hiszem, én is fogok hozzá szódát kérni - és meg is tette. Kihozták a szódát, ám egy csaknem pereméig töltött pohárban, ami a fröccskészítés szempontjából elég komoly akadálynak tűnt. Szerencsére Dóri már korábban kért egy pohár csapvizet; ennek maradékát most megitta, és abban a pohárban keverte magának a fröccsöt.

A többiek sört ittak, méghozzá mindenki másmilyet, és mindegyiket másmilyen pohárban is hozták ki (a poharak alakja is különböző volt, és a rajtuk szereplő sörmárkanevek is). Ezért joggal gondolhatták, hogy minden sörfajtának megvan a maga pohara. A pincérnőnek csak annyit mondtak, hogy ugyanilyet kérnek, és már hozta is. A probléma akkor jelentkezett, amikor egyszer a pincér srác jött oda az asztalunkhoz.

- Még egyet kérek - mondta Alex.

- Melyik fajtából? 

- Nem tudom, de ilyen pohárban volt - mutatta Alex.

- Az nem jelent semmit.

- Tényleg? Pedig neki ugyanolyan fajta söre van, mint ami a korsóra van írva - mutatott Jelena sörére.

- Neki tényleg, de nem automatikus, hogy passzolnak.

- Jó, mindegy, akkor kérek egy pohár világosat.

- Én azt az u-betűs fröccsöt kérem - mondta Selin; úgy tűnik, ebből a pincér beazonosította, mert nem kérdezett tovább. - Ez valami spéci szőlőfajta - magyarázta Selin. - Először kipróbáltam és azt gondoltam, olyan fura savanyú, de annyira nem lehet szar, mert már az ötödiket iszom.

- Én meg egy ugyanilyet kérek - mutatott a poharára Rasa, és a pincérnek megint el kellett magyaráznia, hogy ebből nem tudja megállapítani. Lehet, hogy vagy egyforma poharakat kéne beszerezniük, vagy memóriajavító tablettákat osztogatniuk a vendégeknek.

Légiparádé

 - Zavar a légiparádé? - kérdezte apám, amikor leültem a gép elé dolgozni.

- Hát eléggé, de nem nagyon tudunk mit tenni ellene, nem?

- Akkor majd lehalkítom a tévét.

- Ja, hogy te a tévében néznéd!

- De tulajdonképpen nem muszáj - állapította meg apám, mikor repülőzúgást hallottunk kintről -, elég jól hallani így is.

És akkor még mi jártunk jól, mert Tomi meg arra ébredt, hogy egy csapat vadászgép kötelékben elhúz az ablaka előtt. Noha értékelte, hogy ilyen műsort adnak a tiszteletére, szíve szerint még aludt volna...

Amstetten citty

 Gimis koromban egy barátnőm visszaköltözött Budapestről Túrkevére, nem túl lelkesen, mert mint mondta, "ott nincs semmi". Noy barátnőmmel egyszer meglátogattuk, és mi is meggyőződtünk róla, hogy tényleg nincs ott semmi. Innentől fogva a települést egymás közt "Túrkeve citty"-nek emlegettük (magyarosan ejtendő).

Ez a történet jutott eszembe tegnap a vonaton, ahol megkérdeztem a kalauzt, hogy Amstettenben melyik vágányról indul majd a csatlakozásom, mivel csak öt percem volt átszállni és ezt nem akartam keresgéléssel tölteni. A kalauz közölte, hogy a vonatom 9 óra 8-kor indul, célállomásként pedig megnevezett egy általam sose hallott települést. Kellően meglepődhettem, mert ismét konzultált a tabletjével, és sűrű bocsánatkérések közepette megerősítette, hogy a vonatom 9 óra 5-kor indul, és a 11-es vágányról.

Hűha, gondoltam, Amstetten akkora város lenne, hogy a pályaudvara a Keletivel vetekszik? Amint azonban leszálltam, kiderült a turpisság. Az 5 db vágány számozása ugyanis így festett: 1, 2, 3, 4 és 11.

Persze nem Amstetten az egyetlen település, amelynek a vasútállomása szeretné kicsit többnek mutatni magát, mint ami. Großraming vasútállomása konkrétan egy vágányból és a hozzá tartozó peronból, valamint egy jegyautomatából és egy hangosbemondóból áll. Fent említett hangosbemondó viszont a vonatom érkezése előtt bejelentette:

- Figyelem, figyelem! Személyvonat érkezik az 1-es vágányra.

Stájer bika arccal felém, és más állatságok az Enns völgyéből

 Azt találtam ki, hogy megmászom a Hiaslberg nevű hegyet. Mondjuk nem hittem, hogy másoknak is eszébe jut ugyanez, ezért kicsit csalódottan érzékeltem, hogy egy osztrák család épp előttem vonul felfelé. Szerencsére ők később leálltak egy legelőjét kaszáló parasztbácsival beszélgetni, úgyhogy megelőztem őket. A következő legelőn viszont én kerültem bajba. Egyrészt már régóta nem láttam jelzést és nem is voltak biztos benne, hogy erre kell menni. Másrészt pont a (feltételezett) turistaúton és annak két oldalán legelészett a marhacsorda. Namármost a legelők elején mindenhol ki van téve a Covid idején népszerűvé vált „Abstand halten” utasítás, csak ezúttal nem emberekre, hanem bikákra vonatkoztatva, de amúgy se akarnék egy bikával konfliktusba kerülni. Ez a bika viszont arra a következtetésre jutott, hogy én meg akarom támadni a csordát, amit neki ugye meg kell akadályoznia, úgyhogy fenyegetően elindult felém. Én óvatosan hátráltam (de mondjuk nem sokat, mert elég meredek szakaszon kellett feljönnöm, aztán nézegettem még egy darabig a kilátást, ami valóban lélegzetelállító volt, viszont nem terveztem az egész napot a csodálatával tölteni.

 Reméltem, hogy hamarosan megjelenik az osztrák család és a bika a túlerő láttán visszavonulót fúj vagy inkább őket támadja meg, de persze ezek sincsenek soha kéznél, ha szükség lenne rájuk. Végül a marhák nagy nehezen rájöttek, hogy a turistaúton kevesebb fű nő, mint mellette (tényleg nem a legokosabb állatok, ha 10 perc kellett nekik erre) és odébbálltak, én meg mentem tovább, noha jelzést továbbra sem láttam. Más út viszont nem volt (kivéve azt az egyet, ami a házba vezetett), így egész nyugodtan mentem tovább, míg elágazáshoz nem értem. Ez viszont már dilemmát okozott, úgyhogy bevártam az osztrák családot, akik nem sokkal jöttek mögöttem.

- Ez a turistaút? – kérdeztem tőlük. – Mert nem látok jelzést meg semmit.

- Mi se tudjuk – felelte a pasas, majd közölte, hogy szerintük forduljanak vissza. Láthatóan azt hitték, én tudom a helyes utat és engem követtek.

Én azonban nem fordultam vissza, hanem elindultam fölfelé, és lássatok csodát: hamarosan megleltem a jelzést. Persze nem azon az úton volt, amin mentem, viszont keresztezte, így ezt követően már teljesen szabályosan mentem tovább, sőt útbaigazítást is kaptam Sabinétől, Lucitól és Felitől (a nevüket a csúcson található vendégkönyvből tudom). Egy fatörzsön ülve ebédeltem, amikor megjelent Sabine és két négylábú, földszintes társa. Sabine elmondta, merre van a csúcs, Luci pedig megvizsgálta a hátizsákomat.

- Luci, hagyd abba! – szólt rá Sabine, de én csak megsimogattam Luci fejét, aminek nagyon örült – sőt Feli is visszajött egy kis simiért.

Az Enns völgyében ennél szokatlanabb állatokat is tartanak. Rodelsbach településen valaki láthatóan galambokat tenyészt, sőt amikor felnéztem a hegyoldalba, egy őz nézett vissza rám. Mivel pont egy ház fölött legelészett, eléggé meglepődtem, de aztán felfedeztem, hogy ez egy bekerített terület, ahol egész őzcsorda legelészik. A tulaj nyilván szeretett volna valami izgalmasabb állatot tartani, mint a szomszédok.

És persze minden osztrák faluban van egy hibbant, aki alpakákat tenyészt.

Természetesen macskákkal is összebarátkoztam. A szállásunkon lakó egyedeknek az volt a jellegzetessége, hogy farkuk vége más színű volt, mint az állatka teste. Egyikük például ezüstcirmos volt, de a farka vége barna cirmos. A másik az a teknőctarkával mintázott fekete, mint Máriabesnyői Mucat barátnőm, a farka vége azonban vörös cirmos: 

Mini Mucat már első este rájött, hogy jobb fej vagyok, mint az őt folyamatosan baszkuráló német gyerekek, ezért ha meglátta őket, azonnal hozzám menekült. Másnap reggel is odajött hozzám, koszos kis mancsaival felállt a bal combomra (ennyit a világos színű túranadrágról), és egész addig velem cukiskodott, míg meg nem hallotta, hogy az istállóban megkezdődött a fejés. Ekkor kötelességtudó minőségellenőrként szaladt a dolgára. Kicsivel később viszont Mini Cirmák jött oda hozzám, és a szimmetria kedvéért ő a nadrágom jobb szárát koszolta össze.

Registrazion

 Ausztriában COVID-intézkedésképpen továbbra is regisztrálni kell a vendéglátóipari egységekben. Mondjuk ennek kevés értelmét látjuk, mivel nem ismerünk senkit, akit valaha felhívtak volna, hogy vele egy időben COVID-fertőzött ült a kávézóban és légyszi menjen el tesztelni, nem beszélve arról a tényről, hogy be vagyunk oltva. Vannak helyek, ahol nem is vergődnek a regisztrációval, főleg, ha egyedüli vendégek vagyunk. Nem így a MÖMAX-nál, ahol nemcsak regisztrációs papírokat helyeztek el minden asztalon, hanem QR-kódot is, feltüntetve az asztal számát; ez utóbbi egyébként nem mindenhol szokás, úgyhogy többször üldöztük a pincért, hogy mondja már meg az asztalszámunkat. Na, itt nem kellett. András simán beolvasta a QR-kódot, regisztrált, majd közölte a rossz hírt:

- Csak magamat tudtam beregisztrálni. Téged neked magadnak kell.

- Ó, basszus.

- Nem bonyolult, csak beolvasod a QR-kódot.

- Nincs a telefonomon QR-kódolvasó. Törölnöm kellett, mert nem volt elég hely, hogy telepítsem George-ot.

- Ó, George! - sóhajtott András teljesen Lady Agathásan.

- Nem azt, hanem az Erste Bank appját. Egyetlen előnye, hogy lehet rá mondani, hogy "Ó, George!". De mindegy, lényeg, hogy nem tudok QR-kódot beolvasni.

- Ott van egy honlapcím is.

Rámentem a honlapra, beírtam az adataimat, telefonszámomat is beleértve. A rendszer azonban közölte, hogy a regisztráció hibás. András persze meg volt róla győződve, hogy elcsesztem valamit, úgyhogy ő is megpróbálta bevinni az adataimat a saját telefonján, de persze nem sikerült neki.

- Lehet, hogy nem fogadja el a külföldi telefonszámot. 

- Na és mi van, ha két külföldi jön el kávézni?

- Nem tudom. Add meg az enyémet.

Megadtam az övét, amelyre hamarosan meg is érkezett a visszaigazoló SMS, és ezt megerősítve a honlapon megjelent az "Üdvözöljük a 14-es asztalnál!" felirat.

- Akkor tényleg az osztrák telefonszámon múlt. Tanulság: ha Patri jön Bécsbe, nem ide fogunk jönni kávézni.

- Mert amúgy erre a fos helyre hoztad volna?

- Ja nem, persze. De amúgy eleve baromság, hogy miért kell mind a kettőnknek regisztrálni.

- Nem tudom. Talán az a cél, hogy mindkettőnk telefonszáma meglegyen nekik.

- Na de most sincs meg nekik mind a kettőnk telefonszáma!