Portugál vendéglátás

 Már az előző posztomban (https://macskamedve.blogspot.com/2023/05/fortaleza-de-sao-filippo.html) beharangoztam, hogy írok a portugál vendéglátással kapcsolatos tapasztalatainkról. Ezek többsége hasonló sebességű kiszolgálásra vonatkozik, mint a fent idézett posztban. Első napunkon például vendéglátóink a botanikus kert kávézóját nézték ki programként, ám sajnos ott épp rendezvényre készültek és ezért zárva tartottak. Jobb híján az út túloldalán ültünk le egy vendéglátóegységben, amely teraszát tekintve elegáns kávézónak tűnt, ám mikor (már rendelés után) bementem a mosdóba, egy önkiszolgáló étterem-szerű kispiszkost találtam. Pincérünk a jelek szerint nemrég érkezhetett valahonnan Délkelet-Ázsiából, mert a portugál, spanyol és angol nyelveken kívül a felszolgálás is kihívást jelentett neki. A négy italt négy körben hozta ki, Laci tejeskávéját ráadásul nem tálcán, hanem maga előtt kézben szorongatva, folyamatosan szemmel tartva az ital tetejét, nehogy kiloccsanjon belőle.

Cascaist illetően azt az infót kaptuk, hogy a jachtkikötő mellett vannak kellemes, szép kilátást nyújtó kávézók. Két ilyet is láttunk, és András közölte, hogy ő a másodikba szeretne menni. Mivel elég fancy helynek tűnt, megpróbáltam angolul rendelni, ám a 20 év körüli pincérlánykának láthatóan ez csak passzív nyelvtudás szintjén volt meg. Mikor meghallotta a laktózmentes tejet, magyarázni kezdte, hogy olyan nincs nekik, csak - és itt hosszasan keresgélt a telefonjában, tippem szerint a Google Translate-ben, míg több mint egy perc csend után befejezte a mondatot: "vegetal". Amiben persze az a vicc, hogy portugálul is így van és a kiejtése sem tér el annyira, hogy ne ismertem volna fel.

A lány ezután bement hasonló korú fiú kollégájához, valamit pakolásztak a pultban, de nem láttuk jelét annak, hogy kávé közeledne. (Mindeközben a szomszéd kávézóban, ahová András javaslatára nem mentünk, már rég kiszolgálták azokat, akik velünk egy időben érkeztek.) Tizenöt perc után a srác jelent meg egy kis papírpohárral a kezében. Belenéztem: víz volt benne.

- A kávégép még nem melegedett be - magyarázta a srác, és a biztonság kedvéért hozzátette: - Ez egy pohár víz. - Azt már nem magyarázta el, miért hozott pohár vizet és miért csak egyet.

További öt perc telt el, mire elkezdtek sertepertélni a kávégép körül, és hamarosan a pulton volt a teli kávéscsésze. Egy darab. További percekbe telt, míg a második kávéval is elkészültek és végre kihozták a rendelésünket.

Ha nem is a sebesség kapcsán, de ide kívánkozik az a pincérnő, aki lendületes személyiségét a cappuccinóra is kiterjesztette, ezzel merőben új értelmet adva a fahéjas cukor fogalmának:

Szerencsére voltak pozitív tapasztalataink is. Szombat este Judittal és öccsével, Lacival találkoztam egy kávézóban. Itt is délkelet-ázsiai pincér fogadott, de jól beszélt portugálul és azon sem kapta fel a vizet, hogy Laci, aki éveket élt Közép-Amerikában, folyamatosan spanyolul beszélt hozzá. Kihozta a rendelésünket (Judit narancslevét valamiért söröskrigliben), és mikor 7 óra 10 perckor Laci kért egy második pohár sört, akkor sem tiltakozott. 7 óra 40 körül azonban egy társaság le akart ülni a szomszédos asztalhoz.

- Elnézést, már zárva vagyunk - fordult hozzájuk a pincér. 

- Mikor zártak be? - kérdeztem kissé gyanakvóan.

- Hát hivatalosan 7-kor - felelte a srác. Zokszó nélkül ráhúzott több mint félórát a munkaidejére, de nem dobta ki a már ott levő vendégeket. Respekt.

Fortaleza de São Filippo

 Setúbalban úgy döntöttünk, felmegyünk a várba.

- Szent Fülöp? Az egy apostol volt, nem? - tűnődtem el, miért is neveztek el róla várat, ám hamarosan kiderült, hogy Fülöp király építtette az erődítményt, ráadásul az építész keresztneve is Filippo volt. Jól megoldották, hogy a nevüket viselje a vár és mégse tűnjenek nárcisztikusnak.

Kintről a vár elég elhagyottnak tűnt (ld. a képen), így erősen meglepődtem a kapuban levő kiíráson, amely a kávézó nyitvatartását mutatta.

- Szerinted lesz itt kávézó? - kérdeztem kétkedve.

- Igen! - vágta rá András magabiztosan.

- Oké, fogadjunk. Amelyikünk veszít, az fizeti a kávét.

- Vagyis ha van kávézó, te fizetsz, ha nincs, akkor én? Ez jól hangzik.

- Mármint a következő kávét.

- Nem-nem, most már késő!

Mint kiderült, tényleg volt odabent kávézó, bár a kiszolgálás sebessége hagyott némi kívánnivalót maga után, főleg, hogy összesen négy vendég volt. (A portugál vendéglátással kapcsolatos tapasztalataink külön posztban jönnek majd.) Viszont a teraszról szép kilátás nyílt a városra és a vár épségben maradt részeire.

A mosdó bent volt az épületben, a turistairoda mellett, amely viszont valóban zárva volt. Mögötte egy lépcsősor vezetett befelé, előtte egy sűrű vasrács, rajta felirattal: "Belépni tilos és életveszélyes!"

Azt én is sejtettem, hogy nem egészséges átpréselni magunkat egy vasrács lyukain.

Állatos reggeli

 Mikor visszaérkeztem futásból, Sámson még nem kapott reggelit. Ezért, meg ugye izgalmas szagokat érzett rajtam, szeretetrohammal támadott le, hozzám dörzsölte a fejecskéjét, nedves orrával összeorrozta a kezemet. Amikor reggelihez kezdtem készülődni, az is nagyon érdekelte. A teáról is úgy kellett lebeszélnem, ám amikor leültem egy croissant-nal az asztalhoz, végképp lenyűgöztem. Leült mellém és megbűvölten bámult.

- Ez a szeretet Sámson szemében! - jegyezte meg András szarkasztikusan. - Minden érdek nélkül.

Sámson arra se figyelt fel, hogy Laci láthatóan sétához készülődött. 

- Úgy látom, ma Sámson nélkül mész - mondtam neki, majd Sámsonhoz fordultam. - Apa ma nélküled menjen sétálni? Akkor övé lesz az összes jutifali!

Laci célzatosan elővette a zsebéből a jutifalis zacskót. Sámson elgondolkozva nézett hol arra, hol a croissantra, láthatóan azon gondolkodva, melyiket szeresse. De nem mozdult.

- A tiéd jobb - fordította le András. Laci végül rátette a kisállatra a pórázt és elindult vele az ajtó felé.

- Gyere, Sámson. Az élet szar.

Amint ők elbúcsúztak, a szépséges Margit jelent meg a székem mellett. Ő azonban nem kaját kunyerált: félénk cica lévén csak olyan emberektől mer simogatást kérni, akik az asztalnál ülnek.

Szájvíz

 András megkért, hozzak neki szájvizet. A gyógyszertár polcán két, azonos gyártótól származó fajtát találtam: az egyikben rózsaszín, a másikban kék folyadék volt, de semmi egyéb eltérést nem tudtam felfedezni köztük, ezért mindkettőt odavittem a pulthoz és megkérdeztem a patikust:

- Meg tudná mondani, mi a különbség a kettő között?

- Az ízük - vágta rá és a kékre mutatott: - Ez mentolos ízű, ez pedig... - nézte meg a rózsaszín flakon címkéjét - szintén mentolos ízű. De nézze, ez hozzáadott fluort tartalmaz és alkoholmentes, a kék pedig... - nézte tovább a jelzéseket - szintén alkoholmentes és hozzáadott fluort tartalmaz.

Nem vártam meg, amíg a címkén található összes adatot összehasonlítja és megállapítja róluk, hogy azonosak. Megvettem a kéket.

Templomi etikett

 Elég ritkán járok templomi szertartáson, pláne katolikuson. Amikor Patri felvetette, hogy vasárnap menjünk el misére, rögtön eszembe jutott, hogy Amerikában a lányoknak szoknyában illett istentiszteletre mennie. Sajnos nekem csak miniszoknyám van, így a két hosszú egyberuhám maradt opciónak. A biztonság kedvéért megkérdeztem Andrást, hogy melyiket válasszam, ő azonban mindkettőt leszavazta: ugyanis ujjatlanok, márpedig az etikett fontos része, hogy el kell fedni a vállat. Így nadrágban és pólóban mentem templomba. Ott aztán kiderült, hogy több szempontból is fölöslegesen aggódtam. Egyrészt hűvösebb volt bent, mint kint, úgyhogy végig magamon kellett tartanom a kardigánt, vagyis simán jöhettem volna ujjatlanban. Másrészt több olyan nő is ült a padsorokban, aki nemhogy ujjatlan, de spagettipántos felsőt viselt. Az etikett ilyetén figyelmen kívül hagyását annak tudtam be, hogy aznap volt elsőáldozás; láthatóan rajtunk kívül csak 3-4 ember volt a templomban, aki ténylegesen a mise miatt jött, nem pedig azért, mert valamelyik gyerekének vagy unokájának jelenése volt. Természetesen jelen voltak az elsőáldozók kistestvérei is, akik nehezen viselték a hosszú szertartást: szaladgáltak, szüleiket nyaggatták, mögöttünk pedig egy kisgyerek folyamatosan visítozott. Érthető módon nem vártuk meg a mise végét, hanem az első kínálkozó alkalommal kislisszoltunk az oldalajtón. 

Most szombaton azonban megtapasztalhattuk, hogy nemcsak elsőáldozáskor hajlamosak a helybéliek felülemelkedni a templomi etiketten. Egy utcai misére mentünk, bár igazából nem a szertartás miatt, hanem mert utána be volt ígérve egy néptáncműsor (ez meg is történt, ezen készült a kép), majd egy utcai ünnepség. A kis kegyhely melletti utcát lezárták, telerakták műanyag székekkel, és az utca végében szónokolt a plébi. Szerintem nagyon szépen olvasott fel a Bibliából, ám a jelenlevők egy része láthatóan inkább szocializálódni jött, mint áhítatban részt venni. Ilyen volt az a két fiatal anyuka, akik gyerekeikkel az utca szélén álltak és beszélgettek; egyikük beindította kisfia zenélős játékát, természetesen pont a zsoltáréneklés közepén. Az időközben megérkezett néptánccsoport tagjai a hátunk mögött hangosan beszélgettek és nevetgéltek, pedig már a középső padsorokból is fordult hátra pár ember szemrehányó tekintettel. A csúcs azonban az a néni volt, akinek a Miatyánk kellős közepén szólalt meg a mobilja, ő pedig felvette és belekiabált:

- Szia, drágám, most nem tudom beszélni, misén vagyok! Majd hívlak!

A gyíkgyűjtő

 - Anna osztálytársam izéje is gyűjti a gyíkokat - mesélte András. Ezt őszintén szólva nem nagyon tudtam, hogy képzeljem el.

 - Mármint élve?

- Igen, élve.

- És mit csinál velük?

- Hát beviszi a konyhába, aztán az Anna meg kidobja őket.

Ez egyre zavarosabbnak tűnt, úgyhogy rákérdeztem.

- Ez az "izé" pontosabban milyen családtag?

- Izéje, na, macskája.

(kép: wikipedia)

Elveszett túravezető a barrancóban

 Tenerifét át- meg átszelik a barrancók, ezek a mély, láva vájta völgyek, amelyeken olykor igen nehéz átjutni (erre alkották meg a sziklamászás speciális változatát, a barranquismót). Ezért mikor egy romos ház mellett Arcadio felvetette, hogy át kellene kelnünk két barrancón úticélunk eléréséhez, az heves tiltakozást váltott ki a túracsoportban.

Pilar úgy vélte, elég lesz az egyiken átjutnunk (az kevésbé tűnt nehéznek), utána pedig a partján biztos találunk ösvényt, amin felsétálhatunk - láthatóan ez valaha mezőgazdasági terület volt, és ő falun felnőve megtanulta, hogy a barranco partján mindig vezet ösvény. A csapat láthatóan az ő véleményét támogatta. Az első barrancón azonban mindenképp át kellett kelnünk, ezért Arcadio lement a háznak egykor árnyat adó fák közé a barranco partjára, átkelőt keresve. Pilar persze ismét a maga útját járta és elindult a háztól fölfelé; ott hamarosan talált is egy gátat, amin át lehetett kelni anélkül, hogy le kelljen ereszkedni a szurdok mélyére. Követtük őt és a túlparton bevártuk egymást, ám észrevettük, hogy Arcadio hiányzik. Visszamentünk a barranco partjára, de nem láttuk sehol - ehhez hozzájárult az, hogy tökéletes rejtőszínű zöld pólót viselt (mikor a túra végén átvette a világoskék pólóját, felhívtam a figyelmét, hogy ebben nem vesztettük volna el). Pilar pánikba esett: elvégre vadul tűzött a nap, Arcadio 72 éves, bármi történhetett vele. Visszament a gát közepére, és amúgy sem gyenge hangját még jobban kieresztve hívogatta Arcadiót, beleszúrva válogatott trágárságokat különböző férfi nemi szervekre, valamint Arcadio édesanyjának feltételezett foglalkozására vonatkozóan. Amikor azonban elhallgatott, nem Arcadio válaszát hallottuk, hanem halk csilingelést.

- Pilar, csöng a telefonod - figyelmeztette Eloina.

- Leszarom, b.meg, most Arcadiót kell megtalálni! Mi van, ha rosszul lett? A k. életbe!

Szerencsére pár perc múlva Arcadio előkerült a bokrok közül. Pilar rátámadt.

- Te baromarcú, a f.nak nem válaszolsz, ha hívlak?!

- Hívtalak telefonon, de nem vetted fel.

- Persze, hogy nem vettem fel, nyilván nem fogok telefonálgatni, amikor egy elveszett túratársat keresek!