A rádió hírolvasója az időjárás-jelentés után figyelmeztetett minket, hogy a tavaszias időben fogyasszunk sok vitamint. Örömmel jelenthetem: vasárnapi túránkon mindent elkövettünk annak érdekében, hogy vitaminhoz és egyéb hasznos anyagokhoz jussunk.
Kezdődött rögtön a nélkülözhetetlen folyadékbevitellel. Az olvadás hatására ugyanis patakokban folyt a víz a turistaúton, és Előd megemlítette abbéli szándékát, hogy inni fog belőle. Én lebeszéltem, mondván, hogy a sár ugyan biztos tartalmaz hasznos ásványi anyagokat, de lehet, hogy kevésbé egészséges dolgokat is. De aztán nem tudom, mit ivott és mit nem a hátam mögött.
Vitaminforrásunk első helyszíne a Szent Orbán fogadó volt, amely előtt bekerített részen két ló árválkodott. Orlandó és Előd azonnal feléjük orientálódtak, és nagylelkűen úgy vélték, hogy az állatvilágot is ellátják vitaminnal: Orlandó almáját négy részre törve felváltva megetettük vele a lovakat. Ezután következett saját magunk vitaminnal és egyebekkel való ellátása az étteremben. Péter bodzás limonádét kért; Bandyta kikunyerálta, hogy megkóstolhassa, majd összehúzta a száját.
-Most már értem, miért akartál megkínálni!-mondta Péternek, aki pedig nem is akarta.-Kávé után citrom...
Kárpótlásul Lilla felajánlotta neki a ham and eggse mellé kapott paradicsomot, amit Bandyta "kávé után paradicsom?"-felkiáltással elutasított. Mi ezután azon gondolkodtunk, számára vajon milyen táplálék megfelelő kávé után, kivéve Sztellt, aki viszont azon gondolkodott, ő miért nem kapott paradicsomot a ham and eggs mellé.
A némileg bonyolult fizetés után (a pincér különböző asztaloknál ülő személyek fogyasztását egybe, az egyazon asztalnál ülőkét viszont külön számolta) továbbindultunk, és következőleg a Nagy-Koppány csúcsán pihentünk meg. Kivételesen sikerült megelőznöm Thomast a csúcs-csoki elővételével, így végre egyszer az enyém is elfogyott. Igaz, Thomas a kínálásom hatására elővette az övét - majd utána kínálta körbe a fasírtot, érdekes étkezési sorrendet állítva föl. András viszont kijelentette, hogy nem szereti az édeset, ezért inkább egy újfajta müzliszeletet fogyasztott, amelynek cukortartalma még az én (nem túl alacsony) limitemet is meghaladta.
Hamarosan megtapasztaltuk, hogy a hegyen ebédelésnek a szép kilátás mellett egyéb hatásai is vannak. Roland almája ugyanis leesett, és gurulni kezdett lefelé. Előd már futott is, hogy megfékezze, de Roland egyszerűbb megoldást választott: mikor elég közel ért, sáros bakancsával rálépett a gyümölcsre. Tény, hogy megállni megállt...
Kész szerencse, hogy vitamin-, csoki- és egyéb igényeinket útközben kielégítettük, a nagybörzsönyi kocsma ugyanis zárva volt. Itt következett túránk azon szakasza, amikor érzelmi igényeinket elégíthettük ki állatok segítségével. Egyikük egy kicsi beagle volt, aki még a pincesoron csatlakozott hozzánk. Roland leguggolt hozzá, aminek hatására a farmerjén kis lábnyomok keletkeztek, a kutyus viszont úgy gondolta, új gazdát talált. Le is jött velünk egész a buszmegállóig, a tulajdonosának onnan kellett hazavinnie.
Szobon a macskakedvelők is megkaphatták dózisukat: egy vörös-fehér cirmos ült le a pénztárcsarnok közepén, lefoglalva az igen hosszú sorban várakozó utasokat. Roland elmélete az volt, hogy a macska egy 20 ezres bankjegyen ül, és azért nem áll föl a helyéről, nehogy valamelyik utas elvegye tőle. Noha mi többiek inkább az irántunk való ragaszkodás jelének véltük e hajthatatlanságot, András a biztonság kedvéért felemelte a macskát, mielőtt kimentünk volna a vonathoz. (Nem talált pénzt alatta.)
Végül pedig egy rövid párbeszéd annak illusztrálására, mennyit számít a ham and eggs mellé fogyasztott paradicsom.
én: Nekem már voltak rossz tapasztalataim a heteró férfi és leszbikus nő közti barátsággal.
Sztell: Te voltál a leszbikus nő?
2011. január 17., hétfő
2011. január 12., szerda
Yess - avagy inkább Nooo
Zsebi állítólag többször járt már a Yess Pubban. Állítólag akkor kisebb volt a füst és halkabb a zene. És vélhetően nem Tankcsapda volt, mert akkor hamarabb távozott volna.
Első ténykedésünkként megkértük a jóképű pincérfiút, hogy halkíttassa le a zenét, majd az itallapra kezdtünk koncentrálni. Zsebi rögtön kért is fehérbort, ám azt a választ kapta, hogy az általa kiválasztott fajta nincs; egyáltalán, a rendelkezésre álló fehérborok választéka véletlenül se fedi az itallapon találhatót. Én ezek után úgy döntöttem, inkább rákérdezek a vörösekre.
-Azok mind vannak-közölte a srác, majd belekukkantott az itallapba és elmondta, melyik három nincs.
Végül leadtuk a rendelést, de igencsak meglepődtünk, amikor - Zsebi kivételével - vizespohárban kaptuk meg a borokat. (Zsebi talán azzal érdemelte ki a kivételes bánásmódot, hogy nem is emlékezett, milyen fajtát rendelt.) A pincérfiú valami olyasmit magyarázott, hogy a borospoharak eltörtek. A CD-játszó viszont nem, ráadásul most már Ákos üvöltött belőle, ezért András imígyen fordult a pincérhez:
-Nagyon boldoggá tennél minket, ha még egy kicsit halkabbra...
Míg én azon tűnődtem, milyen könnyű is Andrást boldoggá tenni (legalábbis, ha jóképű pincérfiú az ember), Laci arra a következtetésre jutott, hogy szükségünk van némi rágcsálnivalóra. A pincér azt mondta, tud hozni mogyorót pohárban (a pohár jellegét szükségtelennek tartottuk megkérdezni), de nem tudja pontosan, mennyibe kerül. De fölment, megkérdezte, rendeltünk, hozott.
Különösebb zökkenők nélkül folytatódott az este egészen addig, míg Laci úgy nem döntött, hogy - noha senki nem kívánt csatlakozni hozzá - iszik még egy korsó sört. A pincér nagy meglepetésére közölte vele, hogy a csapolt Dreher már elfogyott, mert a Dreheres embereket hiába várták egész délután. Üvegest tud hozni.
-De az is ugyanannyiba kerül?
-Igen, persze.
-Jó, akkor egy üvegest kérek.
A pincér fölment, majd lejött azzal az információval, hogy az üveges mégis 200 forinttal drágább a csapoltnál. Laci ezek után nem kért, én meg önelégülten állapítottam meg, hogy a mi törzshelyünkkel jobban jártunk volna.

2011. január 10., hétfő
Nomadológia és jóindulat
A múlt héten olvastam újra egy tanulmányt, az úgynevezett nomadológiáról; eszerint az igazi tudományt csak azok tudják művelni, akik „nomádok”, vagyis különböző kultúrák között közlekednek és ezáltal mindegyikre rálátásuk van. Nos, amennyiben a nomád körülmények is ilyen hatással járnak, a hétvégén mi igen sok tudományt műveltünk.
Előrebocsátanám, hogy szállásunk, a Stefanika menedékház jóindulatban nem szenvedett hiányt. Például biztosítottak benti papucsot, hogy a turistáknak ne maguknak kelljen azt felcipelni. Igazán nem a tulajdonosok tehettek róla, hogy vendégeik olykor nem vették figyelembe a papucsviselés konvencióit, így Sztellnek már csak egy felemás pár maradt. (Aztán megoldotta a problémát: ravaszul megvárta, míg mi többiek elindulunk a Gyömbér-csúcsra, és gyorsan lecserélte papucsát egy összeillő párra.)
A menedékház további szolgáltatásokat is nyújt, ilyen az igen barátságos kutya, valamint a teraszon levő asztalok, amelyeknél ülve kint is lehetett volna reggelizni. Az alábbi kép megmagyarázza, miért nem éltünk ezzel a lehetőséggel:

A legmeghatóbb azonban az volt, hogy az étteremben magyar vendégeiknek anyanyelvükön írt étlappal kedveskedtek. Miután kiderült, hogy társaságunkból valakik több személyre szóló kaját „elfelejtettek” kifizetni, lehet, hogy meggondolják majd magukat, így elképzelhető, hogy csak én dokumentálom az utókornak az étlap gyöngyszemeit:
Csirkeleves buján
Spagéta, sajt, kecsép, szalonna, foghagyma
Sultcsirke rizsával, iborka (n.b. én is kaptam a rántott sajtom mellé „iborkát”, amely reszelt sárgarépa, gyalult káposzta és csemege kukorica keverékének bizonyult)
Lekváros kelt gombóc, csokoládé szórattal, gyumbolcsel
Mindezen értékek mellett több szempontból határozottan alacsony komfortfokozatot tapasztaltunk. Itt volt mindjárt a fűtés. Szobánk egy rozsdásnak tűnő radiátorral büszkélkedhetett; volt olyan terv is, hogy valaki mindig maradjon odabent, nehogy más szobák lakói ellopják, de szerencsére ilyesmi nem történt. Viszont este jól lehűlt a szoba, áldottam is az eszemet, hogy felcipeltem a téli hálózsákomat. Éjszaka ellenben beindult a fűtés (na meg nyilván a nyolc ember is belehelte a szobát), úgyhogy reggelre tökéletesen szaunában éreztük magunkat.
A csapat élén járó emberek ügyesen lefoglalták az alsó ágyakat, így nekünk már csak emeletiek jutottak. Oldalt persze semmi karfa, így Andrással mi azon paráztunk, nehogy éjszaka forgolódás közben leessünk. A lejövetel sem volt problémamentes: létra ugyanis nem volt, egyetlen keresztrúdra lehetett rálépni (erre valamelyik túratárs ráakasztotta a nadrágját, ezzel növelve a kihívást). A rudat fentről igen nehéz volt eltalálni, mint erről tájékoztattam alattam alvó túratársamat.
-Ó, engem nem zavar, ha bemászol az ágyamba-ajánlotta fel ő nagylelkűen, aztán magyarázkodhatott, hogy ezalatt az ágy szélére lépést értette. Sztell ellenben megkérte az alatta alvót, hogy halmozzon fel néhány matracot az ágy mellett, amelyekre ő aztán leugrott. A mi szobánk férfilakói bezzeg nem voltak ilyen lovagiasak. Nőnemű szobatársunk nem jött rá, hogy az ő ágyán – szélső ágy lévén – hátul nincs keresztrúd. Perceken át keresgélte a lábával, miközben barátai hangosan derültek rajta és félrevezető tanácsokat adtak.
A víz volt azonban a kardinális kérdés. Előre figyelmeztettek minket, hogy a házban a víz nem iható, ezért meglepődve fedeztük fel a csap fölött a „Pitná voda” táblát. Reggel erről a témáról vita is támadt szobatársaimmal.
-Én tegnap ittam belőle és még élek-tájékoztattam őket.
-Na jó, de néztél ma már tükörbe?
-Ja, én mindig így nézek ki.
-Hát azért tegnap ennél jobb volt.
-Jó, hát ez azon is múlik, hogy kivel alszik az ember egy szobában.
A tájékoztatóban ez szerepelt: „a házban van tisztálkodási lehetőség, de nagy hidegben nem használható”. Nem volt nagy hideg, ezért reménnyel töltött el minket a zuhanyzó ajtaján szereplő kiírás, miszerint este 8 és reggel 6.45 között van meleg víz. Uralkodnunk kellett magunkon, hogy várjunk fél 9-ig és csak akkor rohanjunk fel. András rögtön célba vette a zuhanyzót, ahol Roland várta és közölte, hogy hideg a víz. Így csak némi macskamosdást eszközöltünk lefekvés előtt, viszont megállapodtunk Sztell-lel, hogy fél hétkor ébreszt minket, hátha le tudunk zuhanyozni ¾ 7 előtt. Én ugyan kezdtem elveszteni a reményt, mikor éjjel fél 3-kor kimentem vécére, és kíváncsiságból megengedtem a vizet a zuhanyzóban azzal az elhatározással, hogy ha találok meleg vizet, lezuhanyozom most az éjszaka közepén. A víz, ha lehet, még hidegebb volt, mint este. Természetesen reggel is ugyanez a helyzet állt fenn.
A zuhanyzási lehetőség hiánya érzékenyen érinti az embert, ha magashegyi túrák során beleizzad a ruháiba. Egyesek ezt úgy oldották meg, hogy sűrűn átöltöztek. Vasárnap viszont már nem volt szállásunk, ezért ezt a buszban kellett végrehajtani.
-Takarjál, légy szíves-kérte meg Roland Andrást, aki (úgy is, mint társaságunk legsoványabb tagja, aki ezáltal a legkevesebbet takar) előzékenyen odaállt elé a busz folyosójára. Roland ezután az ablak felé fordult és átvette az alsónadrágját – gondolom, a buszba kívülről benéző közönség legnagyobb örömére.
Roland számára azonban az átöltözés sem jelentett tökéletes megoldást, mivel a nap folyamán többször elhangzott tőle a „büdös vagyok” megállapítás. Úgy éreztem, ez ügyben bátorításra szorul.
-Ugyan már! Egyáltalán nem vagy büdösebb, mint én.
-Ja, azt nem is mondtam-igyekezett Roland eloszlatni a félreértést.
Hazaúton benyomtak a DVD-be egy korhűséggel igen csehül álló Robin Hood-feldolgozást, amelyben Robin Hood többek között egyenlő jogokat követel a birodalom minden alattvalójának. Egy emlékezetes jelenetben apósa az alábbi szavakkal fordult a keresztes hadjáratból megtérő Robinhoz:
-Mosakodj meg, mert büdös vagy.
Ezen a ponton sokan tudtunk azonosulni a film hősével.

2011. január 5., szerda
Ellehetetlenülés
Rendkívüli ügyvivői ülést szervezett az egyesület, mivel forrásaink lecsökkenése miatt az anyagi ellehetetlenülés veszélye áll fenn. Ügyvivőnk meghívóleveléből megtudtuk, hogy az előttünk álló feladat nem csekély.
"Több egyesületi program esetén a prioritásokat meg kell határozni, hogy az egyesület ne csak anyagilag lehetetlenüljön el 2011-ben."
Hát hajrá, előre a nemes cél érdekében.

2010. december 28., kedd
Praktikus ajándékok
Anyám apámnak okmánytartókat vett. Ez igen hasznos ajándék, ismertem el, na de miért vett kettőt?
-Hát mert apádnak annyi névjegye van, egybe biztosan nem fér bele.
Apám viszont anyámnak vett egy újabb könyvet Báthory Erzsébetről. A Báthory-mizéria még tavaly a filmmel kezdődött, ami anyámnak igen nem tetszett, ezért apám vett neki egy könyvet az említett hölgyről, amit anyám szintén túl szenzációhajhásznak és bulvárlap-szerűnek talált. Az idei ajándék ezt próbálta kompenzálni. Anyám bizalmasan megsúgta nekem, hogy tele van a hócipője Báthory Erzsébettel, de önfeláldozóan beleolvasott azért az ajándékba. Másnap reggel bejelentette, hogy rögtön az első oldalon a szerzők ódákat zengenek az előző, általa utált Báthory-könyvről.
Az én ajándékaim között is voltak hasznos darabok, például Saramago A kőtutaj című regénye, ami 15 éve megvan, továbbá egy borzalmas színű sífutó-kesztyű, amely nem fér be az egyujjas kesztyűm alá, viszont nem tudom felhúzni a levágott ujjú bohémkesztyűm fölé, így az általam kedvelt duplakesztyűs műfajban eleve nem indulhat. Az egérrel, amit kaptam, csak annyi a probléma, hogy nincs szegénynek farka, így egyrészt kevésbé alkalmas macskajátéknak, másrészt ha a macska mégis játszana vele, rögtön leveri és jó eséllyel össze is töri.
Legfölöslegesebb ajándékomnak azonban egy digitális képkeret bizonyult. Egyrészt eleve bizarr ötlet, ugyanis jóval kisebb képernyőt biztosít, mint egy laptop, amin normális ember digitális képeket nézegetne. Van ugyan egy támlája, de apám ezt jó darabig nem tudta beapplikálni, így végül a keretet egy ásványvizes üveghez támasztottuk. A távirányítóját jó darabig nem tudtuk működésbe hozni, akkor is csak a ki- és bekapcsolás működött rajta. A szerkezet tetején levő gombokkal aztán sikerült behozni a menüt, ám az csak németül szerepelt. Betettem az USB-t abban a hiú reményben, hogy a képernyőn mindjárt megjelennek a mappák és kiválaszthatom a nyári túraképeket. Ehelyett a szerkentyű az USB-n található összes jpg file-t elkezdte sorban lejátszani, anyám meg értetlenül kérdezte, hogy miért akarom megmutatni nekik a beszkennelt diplomamásolatomat. A diavetítést lassítani nem sikerült, csak megállítani, de akkor újra kezdte előlről a diplomamásolattól. Egy idő után inkább ráhagytuk, szórakoztassa magát.
Mindehhez képest sokkal izgalmasabbnak bizonyult András ajándéka, akitől egy igazi gyönyörű viharlámpát kaptam. Még jobban fellelkesültem, mikor kiderült, hogy elvileg működik is. Szertartásosan beleöntöttem az olajat, bunkó módon Andrásra hagyva a kanóc beolajozását, így ő lett talpig olajos tőle. Aztán meggyújtottuk a kanócot, rátettük a lámpát - és a láng elaludt.
Egyikünknek sem lévén gyakorlata viharlámpák terén, arra jutottunk, hogy a kanóc helyes használatának még utánanézünk. Addig is betettünk egy mécsest, arra tettük rá a lámpát - és ismét elaludt. Megpróbáltuk úgy is, hogy a mécsest az asztalra tettük és ráborítottuk a lámpa felső részét; ez sem tartott sokkal tovább. A látogatóba beérkező Laci megpróbált befújni a lámpa oldalán, de ez se hosszabbította meg jelentősen a láng életét, meg hát nem lehet egy lámpát folyamatosan fújdogálni. Úgyhogy egyelőre a viharlámpa is csak dísztárgy marad.
Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy én is követek el bakikat ajándékozás terén. András ajándékát például becsomagolás előtt kétszer is végignéztem, az árcédulát keresve, de miután nem találtam, úgy gondoltam, hogy biztos leszedtem még a boltban. Nem jutott eszembe az a variáció, hogy talán szemüveget kellett volna vennem ehhez a művelethez - csak akkor, mikor András az ajándékot kicsomagolva felkiáltott:
-Jaj, de jó! És nem is volt drága...

Csokoládé múzeum
János több meghívót is küldött a csokoládé múzeumban tartandó év végi tárlatvezetésre. Sajnos ezekben elfelejtette megemlíteni a címet, ami az eseményt megelőző este tudatosult bennem. Rögtön dobtam egy sms-t Petinek, hátha ő képben van, de csak annyit értem el, hogy ő is bepánikolt, minthogy nem tudta. Másnapra kiderült az infó: Árpádföldre kell kibumlizni a 31-es busszal vagy a csömöri HÉV-vel.
Na most, ha az ember ideje drága - mint az enyém - akkor előre megnézi a buszmenetrendet, hogy a legoptimálisabban érjen oda. Meg is néztem, hogy 17.34-kor indul a 31-es az Örsről. Kábé kiszámítottam a metrót is, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy nem tudom,hol áll meg a busz. Mire odaértem volna a megállóba, a menetrend szerint pont elment volna az orrom előtt, viszont éppen indulóban volt egy gödöllői HÉV. Gyorsan felpattantam rá, és csak indulás után tudatosult bennem, hogy ez nem érinti Árpádföld megállóhelyet. Leugrottam tehát az első megállónál, és a következő ellen-HÉV-vel vissza az Örsre. Az internet szerint 17.48-kor indulna egy busz, azt pont elérem.
Az internet tévedett, a busz 17.55-kor indult. Már majdnem leszálltam és hazamentem abban a hitben, hogy biztosan nem várnak meg a tárlatvezetéssel. Nem is vártak, de szerencsére mikor odaértem, még csak a múzeum történetén voltak túl, és János éppen azt magyarázta, hogyan kell belemártogatni a marcipángolyókat az előtérben álló csokiszökőkútba. Megnyugodhattam tehát: nem maradtam le az érdekes részekről.
János kollégái valószínűleg direkt miattunk maradtak bent ilyen sokáig, az azonban biztos, hogy ezt a csoportot nem egyhamar felejtik el. Rögtön a csokiszökőkút után Törpilla lelkesen mesélte:
-Azt mondták, hogy akárhová dughatom a nyelvemet, ahová csak akarom!
Gratuláltam neki, hozzátéve, hogy sajnos nekem ilyet kevesen mondanak, mire Peti elpirult és valami olyasmire célzott, hogy többé nem jön leszbikusokkal múzeumba.
Természetesen mások is produkálták magukat. Johnny például valamiért minden kiállítási tárgyat megfogdosott.
-A kiállítási tárgyakhoz nem nyúlunk, jóember!-szólt rá János, ez azonban Johnnyt nem hatotta meg.
-Én nem vagyok jó ember-védekezett.
János interaktív tárlatvezetési módszere szintén bőven adott alkalmat szellemes vagy annak szánt megjegyzésekre. Például:
-Mit gondoltok, miért hívják a Mozart-golyót Mozart-golyónak?
-Hát mert gondolom Mozartnak is volt golyója.
-Az azték birodalomban 100 kakaóbabért egy rabszolgát lehetett kapni, 2-ért egy fej káposztát, 4-ért egy kecskét. Mit gondoltok, mit lehetett kapni 12 magért?
-Dáciát!
-A túró rudit egy Rudolf nevű cukrász találta fel, a vezetéknevére nem emlékszem...
-Hát nyilván Túró, nem?
Privilegizált csoport lévén, minket a borospincébe is levittek, ahol egy asztalon kis pálinkáspoharak álltak.
-Körte, barack, szilva, cseresznye?-tette föl a kérdést János mindenkinek. Én a cseresznyét választottam, bár némileg aggódva, hogy ismét pálinkának becézett denaturált szeszt kapok. Amikor azonban megszagoltam, megnyugodtam.
-Tökjó illata van! Szagold meg!-nyújtottam oda Johnnynak. Ő megszagolta.
-Ez körte. Ja nem, szilva!
Nem biztos, hogy jó ötlet volt pálinkázás utánra időzíteni a legizgalmasabb feladatot, amikor is saját sütit készíthettünk. Mindenki kapott egy kis formát piskótából (olyan alakú, mint egy gyümölcskosár) és egy csokiszökőkútból folyathattuk rá a csokit. János mondta, hogy majd szól, mikor vegyük el a kosárkát (trükkös, mert a csoki kevesebbnek látszik, mielőtt szétterül); őrá hallgassunk, ne a mögöttünk állóra. A baklövésekre hajlamos Cseke direkt kétszer is megkérdezte, mielőtt a szökőkúthoz lépett:
-De ugye szólni fogsz?
-Persze, persze-nyugtatta meg János, így Cseke elkezdte a műveletet. Nekem úgy tűnt, kicsit túlzottan megtelt már a kosárkája, de János nem szólt semmit.
-Szerintem már elég lesz-mondtam, János azonban rögtön rám dörrent:
-Nem a mögöttünk állóra hallgatunk, hanem rám!-Aztán Cseke kosárkájára nézett.-Ja, ez tényleg sok lett. Bocs, elkalandoztam.
A csokikosárkát fűszerekkel is megszórhattuk. Gábor találta ki, hogy ugyanezen fűszereket rászórhatjuk a János munkatársa által kínált forró csokira, amivel kapcsolatban ugyan figyelmeztetett, hogy nem túl forró. Én meg is szórtam rögtön fahéjjal és darált dióval; elkeverni nem volt mivel, de jó lesz a tetején is. Csakhogy kiderült, hogy a figyelmeztetés ellenére az ital igencsak forró. Hűtési célból megfújtam - mire fahéjfelhő emelkedett ki belőle egyenesen a szemembe, és csak áldhattam az eszemet, hogy nem csilivel fűszereztem.
Az utolsó teremben - általában tárgyalónak használják - valamiért szépségkirálynő-koronák és kardok hevertek az asztalon. Egy hosszú hajú lány rögtön magára is tett egy koronát, és hiteles szépségkirálynős beállásokban fotóztatta magát, időnként elsütve a "world peace" mondatot. A kardot először Cseke próbálta kihúzni oly módon, hogy markolatát a combjai közé szorította és elkezdte felfelé húzni a hüvelyt. Nem meglepő módon hangos csattanás lett az eredmény.
-Bocs, kiesett a lábam közül-magyarázkodott, mikor odanéztünk. Míg a többiek arra célozgattak, hogy vajon még mi szokott kiesni a lába közül, Peti és Törpilla lecsaptak a kardra, és különböző beállásokban fotóztatták magukat vele.
-Milyen aranyosak vagytok így együtt!-jegyezte meg valaki.
-Hát igen, mi összetartozunk. Régi páros vagyunk.
-Na persze, biztos már az óvodában is ez volt a jeletek - a kard meg a hüvely...

2010. december 21., kedd
Kóma a Vörösmarty téren
Ma egyetemre menet úgy döntöttem, útba ejtem a Vörösmarty teret és meglátogatom Mangusztát. Mindezt persze anélkül, hogy megkérdeztem volna, kint vannak-e egyáltalán az idén, és dolgozik-e ma. Igy hát egyáltalán nem meglepő, hogy nem találtam ott. Szembejött viszont egy leányzó "Minden út kómába vezet" kitűzővel, és elkaptam egy beszélgetésfoszlányt, ami valami újfajta kajáról szólt.
-Krumpliból készült, sült krumplihoz hasonló, sült valami.
Az ember mindig tanul új recepteket.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)