Egyszer érek oda időben

Úgy volt, hogy az előadás fél 7-ig tart, és rögtön utána megyek a színházba. Azonban a közönség nagyon nem akart semmit kérdezni az előadóktól (a moderátor szerint azért, mert mindent elmondtak, szerintem azért, mert a többség nem értette), úgyhogy hamarabb befejeződött a program. Még haza is tudtam ugrani letenni a cuccaimat, aztán lesétáltam a Király utcán azzal a jó érzéssel, hogy végre nem utolsó pillanatban esem be valahová.

Az Örkény Stúdiószínházban azóta nem jártam, amióta átkeresztelték. Némi meglepetéssel vettem tudomásul, hogy 6.45-kor még senki sem ácsorgott az épület előtt. Az előtérben voltak ugyan néhányan, de amikor bementem, egy lány utamat állta.
- Elnézést, még nem lehet bemenni. Ők a társulat tagjai, még az előadásról egyeztetnek.
- Igazából én csak vécére szerettem volna bemenni – vallottam be. A lány ezt megengedte. Utána kimentem az épület elé és várakoztam, arra gondolva, hogy ezt se fogják pontosan kezdeni. Hamarosan megjelent néhány lányka, akik simán besétáltak az ajtón, miközben azt találgatták, mire is jöttek. Ezen felbátorodva én is követtem őket. Persze elkapott az előző színházi alkalmazott.
- Elnézést, de mondtam, hogy majd csak 7 órakor lehet bejönni.
- Mások is bejöttek, gondoltam, akkor lehet.
- De ők a társulat tagjai.
- Azok, akik arról beszélgetnek, milyen előadást fognak látni ma este?
A színházi alkalmazott megkereste a renitenseket és őket is kidobta. Tovább ácsorogtam odakint, mire megérkezett András. Közöltem vele a helyzetet.
- Ilyet még nem is hallottam, hogy csak 7-kor lehet bemenni. Akkor nem fogják pontosan kezdeni.
- Viszont nem leszünk sokan – mutattam körbe, mert rajtunk kívül csak az előbb kidobott lánykák lézengtek a környéken.
- És hol vannak a Tóniék? Remélem, nem az Örkény Színházba mentek!
- Hát azt mondta, hogy az Örkény Színház környékén lehet majd tőle átvenni a jegyeket, de pontos helyet nem írt. Szóval lehet, hogy most itt köröz a belvárosban.
Az utcasarkon egy magas, haj nélküli, hátizsákos személy jelent meg, aki épp telefonált. Kizárásos alapon ez csak Hörbi lehetett. Hamarosan oda is jött hozzánk.
- Még nem lehet bemenni, pedig már 7 óra van – tájékoztattuk.
- De fél 8kor kezdődik az előadás.
- Tényleg? – Elővettem a jegyemet és megnéztem. Igaza volt.

Persze fél 8 előtt megérkeztek Tóniék. Elmeséltem nekik, hogy Andrással együtt 7 órára jöttünk.
-Zsolt is parázott az autóban, hogy 5 perc múlva 7 óra és még sehol se vagyunk – vigyorgott Tóni. – Én meg mondtam neki, hogy na és?

Tudathasadásos telefonhívás

Már a metrón ültünk, amikor Anna egyszercsak odafordult hozzám.
- Miért hívsz engem telefonon?
- Hogy én? Dehogy hívlak. Sőt, még vissza se kapcsoltam a telefont - mutattam a sötét képernyőmre. Erre ő is megmutatta az ő telefonját, amelyen tényleg az én nevem világított.
- De az nem a régi számod volt? - kérdezte Dóri, miközben a csöngés elhallgatott.
- Ja tényleg - emlékezett Anna -, tegnap beszéltük is, hogy még a régi számod van benne a telefonomban.
- Igen, mert hívtál és csodálkoztál, hogy nem vettem fel.
- Kinél van most a régi telefonod?
- Szerintem senkinél. Vagyis a készülék maga a szüleimnél, de a SIM kártyát szerintem nem adtam oda. Biztos nem ők hívnak - mondtam meggyőződéssel, magamban tartva azt a gyanút, hogy Anna összekevert valakivel, aki mellé az én számomat írta be a telefonjába. Anna közben megnyomta a visszahívás gombot és odatartotta nekem a telefont.
- Beszélj vele.
- Miért én? Hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem én vagyok az? - de addigra már fölvették a vonal másik végén, így kénytelen-kelletlen beleszóltam. A hívó számomra ismeretlen nevet mondott, ezért visszaadtam Annának. - Valami B. István, beszélj vele te.
Anna szabadkozásából aztán kiderült a turpisság. B. István kapta meg az én régi számomat, miután annak az érvényessége lejárt. Anna tegnap ugyebár felhívta (abban a hitben, hogy engem hív), ő meg kötelességtudóan visszahívta őt...

Kalács

Hét óra negyvenkor keltegetni kezdtem Andrást.
- Elmúlt fél 8, lassan kéne reggelizni, ha nem akarunk elkésni a jógáról.
- Jó. Van kalács - felelte András és átfordult a másik oldalára.
- Az tökjó, de úgy nem tudsz reggelizni, ha nem kelsz föl.
- Van kalács.
- Ezt már mondtad. Most kelj fel szépen és gyere reggelizni.
- Van kalács.
Ezen a ponton feladtam a próbálkozást és kimentem vécére. András persze rögtön felkelt és bekopogott a vécéajtón.
- Van kalács.
Kezet mostam és kimentem a konyhába.
- Jé, nem is mondtad, hogy van kalács!

Gazsi multifunkcionális

A Margitsziget népszerű helyszíne a futóversenyeknek. Amikor megérkeztem, valami jótékonysági verseny szervezői azt hitték, hozzájuk jövök, és lelkesen elirányítottak a nevezési pulthoz. Szerencsére volt eszem és hátramentem, ahol is elsőként Gazsit pillantottam meg a kerékpárjával.
- Csak nem te is futsz?
- Én? Isten ments! - tiltakozott Gazsi, akiről hamarosan kiderült, hogy ő a versenyen kötelező egészségügyi személyzet.Ebben a minőségében azonban akadtak kérdései:
- Jó, hogy én itt most egészségügyist játszom, de van egyáltalán elsősegély-csomagunk?
- Szerintem nincs - felelte Csaba.
- Mert én mondjuk hoztam egy ilyen rugalmas fóliát...
- Leszbikus biztonságos szexhez? - lelkesedtem fel.
- Hülye - torkolt le Gazsi. - Rugalmas kötszert akartam mondani.

Gazsin kívül még egy kívülálló ácsorgott velünk: Selmi, a rendezvény fotósa. Ő már türelmetlenül várta, hogy legyen mit lencsevégre kapnia, így elkezdtük a bemelegítést. Selmi lelkesen fotózta a nyújtásokat.
- De jókat csináltok! Nem tudom, ez a futásnak jó-e, de a kamerának nagyon.

Azt hittem, Gazsi bizonyos pontokon fog csak várni, de nem: tisztjének tekintette, hogy a mezőny legutolsó versenyzőjét kísérje. Ez persze én voltam, lévén egyedüli nőként indultam a hosszabbik távon. Én viszont elég kínosnak éreztem, hogy Gazsi folyamatosan mellettem van. Ezt ő is megérezte, mert lemaradt, és mint kiderült, később olyan távolságból követett, hogy nem vettem észre (pedig többször hátranéztem). Csak a második körnél az uszoda mellett ért utol ismét.
- Hát te? - csodálkoztam.
- Én már a második körömet járom.
- Jé, de meglepő, én is.

Amint beértem, szemerkélni kezdett az eső, ezért bevonultunk a MAC előterébe díjkiosztóhoz. Eddigre Selmi már elhúzott a fallabdásokhoz, de helyette Gazsi vállalta a fotós szerepét. Sajnos a rá jellemző maximalizmussal. Az első díjazottként Évinek ötször kellett megismételnie a kézfogást, mert nem volt elég jó a mosoly vagy a beállítás vagy a fény. Mikor Gazsi végre elégedett volt a végeredménnyel, Csaba végre Évi nyakába akasztotta az érmet is.
- Ja, még csak most jön az érem?!-kapott észbe Gazsi. - Csináld még egyszer, nem tudtam lefotózni! De forduljatok errébb, így nem látni rendesen!
Most már tudom, miért nem Gazsi az egyesület hivatalos fotósa.

Elüzletiesedés

A Rehab Critical Massre érve Dórit láttam meg először.
- Ez is teljesen elüzletiesedett - panaszolta. Körülnéztem, de sehol sem láttam multicégeket reklámozó plakátokat.
- Én nem vettem észre.
- Látnád, mi van a Szent István téren!
- Ja, ott még nem voltam.
- Meg itt van az Auchan is, csokit osztogatnak.
- Juj, akkor megyek, hátha van még belőle - mondtam, mire Dóriban valószínűleg egy világ dőlt össze azt illetően, hogy én is az ő antikapitalista ideológiáját osztanám. (Nem osztom, pláne, ha csoki is van a dologban.)

A menet vége felé a Szent István térről valóban borospoharakkal a kezükben jöttek emberek, de valahogy gyanúsan nem közénk tartoztak. Hamarosan fény derült a rejtélyre: a Bazilika előtt, tőlünk teljesen függetlenül, egy gasztrofesztivál zajlott. Emiatt települtek ki a vendéglátóhelyek, nem pedig azért, mert a fogyatékkal élők ügyének felkarolásában üzleti lehetőséget láttak.

Bár úgy lenne.

A menorcai közlekedés rejtélyei

Es Grau mindenképpen szerepelt a terveinkben: itt található ugyanis Menorca egyetlen nemzeti parkban, egy tóval, ahol mindenféle madarakat lehet megfigyelni, ráadásul a fjordok tarkította északi parton helyezkedik el. Odajutni azonban nem volt olyan könnyű. Hiába láttuk a buszállomás falára kitéve az Es Grau-i busz menetrendjét, a kijelölt időpontban egyetlen busz sem állt benn, amelynek kijelzőjén akár csak hasonló útvonal szerepelt volna. Az információs pulthoz hiába is mentünk volna oda: noha menorcai tartózkodásunk minden egyes napján, különböző napszakokban jártunk a maói buszállomáson, az információt mindig zárva találtuk. Nem maradt más hátra, mint gyalog. Szerencsére segítségünkre volt a Camí de Caballs, szó szerint lovas ösvény, az országos kék menorcai változata, amely a sziget teljes partvonalán körbeér, és első szakasza pont Maótól Es Grauig tart. Sajnos ezen első szakasz első öt kilométere az országutat követi Sa Mesquidáig. Csak innen csatlakoztunk le egy pallókkal fedett tengerparti útra, ahol a kiírás szerint – az ösvény nevével ellentétben – tilos volt lovon közlekedni. Érdekes kérdés, hogy a lovas turisták hogy jutnak el Es Grauba (a két falu között nincs aszfaltút), de erre sose kaptunk választ, ugyanis – bár négy napon át a Camí des Caballs különböző szakaszait jártuk – a menorcai lovasturizmust reklámozó kiadványok és honlapok ellenére egy darab lovassal nem találkoztunk.

Es Grauba érkezve rögtön találtunk is egy buszmegállót, ahol azonban menetrendnek semmi nyoma. Betértünk tehát egy kocsmába érdeklődni, mikor megy vissza a busz.
- Most már nincs buszközlekedés – felelte a csapos. – Szeptember 15-tel megszűnt.
Mit volt mit tenni: hazagyalogoltunk újabb 5 kilométert aszfalton.

Másnap már készültünk B tervvel: ha szeptember 15 után Fornellsbe (szintén északi part) se jár a busz, megyünk délre. A fornellsi busz azonban annak rendje-módja szerint beállt a helyére, sőt a kiíráson Fornells előtt Cala Tirant is szerepelt.
- Cala Tirantig kérjük a jegyet, ugyanannyiba kerül – javasoltam.
- Miért, ott mi van?
- Onnan indul a turistaút. Ráadásul ha jól értelmezem, előbb megyünk oda és utána Fornellsbe.
Megvettük a jegyet Cala Tirantba. Fornells előtt azonban a busz nem kanyarodott be Cala Tirant felé – talán mert nem jeleztünk, bár mintha más is kérte volna odáig a jegyet. Így hát leszálltunk Fornellsben, de észrevettük, hogy néhány utas még fenn maradt, és valaki arról beszélget a sofőrrel, hogy Cala Tirantba készül. Ezért odamentünk az első ajtóhoz.
- Megy ez a busz Trinidadba? – kérdezte András, akinek valamiért nem sikerült megjegyeznie úticélunk nevét.
- Cala Tirantba – javítottam ki gyorsan.
- Nem értem – mondta összezavarodva a sofőr. – Van jegyük Cala Tirantba?
Volt és szerencsére meg is tartottuk, úgyhogy a sofőr intett, hogy szálljunk fel. A busz visszafordult és ezúttal lekanyarodott a Cala Tiranti útra.

Cala Tirantban először a menetrenddel konzultáltam, ugyanis az Internet jelzett onnét egy 16.05-ös buszt, ami 17 órakor indul tovább Fornellsből. Ezt kissé meglepőnek találtam, lévén a két megálló közti távolság kb. 2 km. Itt fény derült a titokra: két külön buszról volt szó, a 16.05-ös nem megy be Fornellsbe, a 17 órás fornellsi járat viszont Cala Tirantot nem érinti. Sietősre fogtuk tehát, hogy túránkat lebonyolítva még elérjük a 17 órás fornellsi járatot. Ez annyira jól sikerült, hogy Cala Tirantba visszaérve még integethettünk az északi irányban elhúzó 16.05-ös busznak.
- Várjuk meg, amíg megfordul, és szálljunk fel erre – javasoltam.
- Egyáltalán nem biztos, hogy meg fog fordulni – figyelmeztetett András. – Különben is, visszafelé itt nincs megálló.
- De hát a visszafele irányban van az esőbeálló meg a menetrend!
- Szerintem csak azért, mert a másik oldalon nem fért el.
Azért vártunk még pár percet, de a busz egyáltalán nem fordult vissza, így átgyalogoltunk Fornellsbe. A 17 órás járat – a reggeli buszunkkal ellentétben – betért Arenal de Castellbe is, aminek örültünk, mert legalább ezt a szép helyen fekvő települést is látjuk. Arra viszont nem számítottunk, hogy az arenali megállóban a sofőr hátrakiált:
- A maói utasok szálljanak át a másik buszra!
Gyorsan összekaptuk magunkat, a másik busz sofőrje pedig beindította a motort és indultunk Maó felé, hátrahagyva előző sofőrünket és buszunkat. Senki se tudja, mi történt velük.

A fornellsi húzásunkhoz hasonlót hajtottunk végre másnap Son Bouban: látván, hogy elhagyjuk a települést, gyorsan leszálltunk, majd láttuk, hogy a busz szépen visszafordul és lemegy egész a strandig, amely hivatalos végállomása volt. De itt legalább biztosan volt buszközlekedés, míg úticélunk, Cala en Porter esetében ebben nem lehettünk biztosak. Odaérkezve tehát gyorsan kerestünk egy buszmegállót, ahol kiírás közölte, hogy itt utoljára délután kettőkor áll meg busz (mindezt mi háromkor olvastuk). Az Internet segítségével találtunk egy másik megállót, bár az egyirányú utcák zűrzavarában fogalmunk se volt, honnan jön a járat. Az is gyanús volt, hogy a 200 méterre levő előző megállóból 18.15-kor, a miénkből 18.25-kor indult a busz. Nemcsak mi aggódtunk emiatt: 18.15-kor már egy csomóan lébecoltak a megálló körül. Ekkor húzott el előttünk a városnéző kisvonat.
- Megjött a buszunk – jelentette András.
- Ezzel kicsit lassan jutnánk Maóba. Kábé olyan sebességgel, mintha gyalogolnánk.
Szerencsére a valódi busz is megérkezett, amely szépen kivárta (majdnem) a tíz percét a megállóban, utána indult tovább.

Az igazi káosz azonban utolsó napunkon fogadott. Valahogy beakadtak a maói buszállomás kijelzői, így este 6 körül még mindig a 13.15-ös buszok kiírása villogott (az információs pultban továbbra se volt senki). Ráadásul, mivel a 19-es kocsiállásra (legalábbis 1 és 2 között) egyetlen járat sem volt kiírva, egy autós úgy gondolta, nyugodtan hasznosíthatja saját céljaira:

Catalunya libre

Csak októberben lesz a népszavazás, de már szeptemberben forrong egész Katalónia. A metrón mindenhol társadalmi célú hirdetések biztatják az embereket arra, hogy éljenek demokratikus jogaikkal. Hatalmas ’sí’ plakátok lógnak mindenfele; egy gironai lakos egész mozaikot rakott ki belőlük, arra az esetre, ha az arra járókat egy darab nem győzné meg:


Az ablakokból katalán zászlók lógnak, spanyol zászlót vagy ’no’ táblát viszont egyet sem láttunk. Egy szombati délelőtt szokatlan tömeg volt a barcelonai metrón, én meg viccesen megjegyeztem, hogy biztos tünti lett. Igazam volt, a tömeg ugyanis Jaume Priminél egyszerre leszállt, és nagy katalán zászlók is lengtek a peronon.

Annál meglepőbb volt, hogy a hivatalosan nem Katalóniához tartozó (bár katalán nyelvű) Menorcán is láttunk pár (bár jóval kevesebb) ’sí’ posztert. Mi több, a maói utcákon is láttunk olyan plakátokat, amelyek a választójog gyakorlására biztatnak, a rajtuk szereplő dátum azonban meglepő módon nem október 1, hanem szeptember 22 volt.
- Biztos az időeltolódás miatt – jegyezte meg András.
- Az lehet – feleltem, majd elgondolkoztam. – De várjál, most keletebbre vagyunk, akkor fordítva: itt később van, mint amikor korábban volt.
András ezen a ponton felhívta a figyelmemet, hogy az utolsó mondatom általában is igaz.

Visszautazásunk reggelén sms-t kaptunk Karlótól: „Harcoltok még a szabad Katalóniáért?”