A Fekete Pákó és az e-vonatjegy

Még a villamosra vártam, mikor Tóni hívott, hogy vegyek Attilának jegyet. Miután villamos nem volt a láthatáron, felmerült bennem, hogy ők fognak előbb odaérni, így abban maradtunk, hogy az vesz jegyet az automatából, aki előbb odaér. Ez végül én voltam.
- De amúgy okostelefonon is lehet jegyet venni – jegyeztem meg, mire végül odaértek.
- De az Attila vezetett – magyarázta Tóni.
- Úgy gondoltam, hogy ti vehettetek volna neki. Én azért nem, mert az e-vonatjegy személyre szól, és kell hozzá Attila születési dátuma, amit én nem tudok. De ti, ha már egy kocsiban ültetek, megkérdezhettétek volna tőle.
- Nekem nincs mobilnetem – védekezett Sanyi, azután Tóninak szegezte a kérdést:
- És te miért nem vettél jegyet Attilának?
Tóni, tőle igen szokatlan módon, semmilyen frappáns választ nem tudott adni, így gyorsan témát váltott és felhívta Richardot.
- Úgy látszik, Richard nem jön – állapította meg, miután hiába próbálta hívni.
- Mert ígérte?
- Hát hol ígérte, hol nem.
Ekkor jelent meg Richard, mindkét kezében műanyag pohárral: az egyikben forró csoki, a másikban egy sokkal teaszerűbb folyadék gőzölgött.
- Hívtalak, de ki voltál kapcsolva– reklamált Tóni.
- Mert ha mindkét kezében pohár van, nincs mivel felvennie – védtem meg a kollégámat.
- De nem is csöngött ki, rögtön hangposta volt.
- Igen, azt hiszem, kikapcsoltam a telefont – ismerte be Richard.
- És honnan tudtad, hogy hol találkozunk?
- Megnéztem, honnan megy a vonat…
Sanyi beleszagolt a teaszerű folyadékba.
- Reggel hétkor forralt bor??
- Fogmosás után tényleg kicsit furcsa – ismerte be Richard mosolyogva. – Egyébként képzeljétek, Székesfehérváron a karácsonyi vásárban ittam egy új italt. Az a neve, hogy Fekete Pákó, és forralt bor meg forró csoki összeöntve.
- Úristen! – borzongtam meg.
- Nem, nagyon finom.
- Mondjuk ha úgy vesszük, most is azt iszol. Ennyi erővel össze is önthetnéd őket – mondtam, mire Richard valóban összeöntötte őket. Erre mindannyian felnyögtünk.
- Ez a baj az angolokkal – jegyeztem meg. – Nem értik a viccet.
- Miért, hát te javasoltad – értetlenkedett Richard.
- És az fel sem merült benned, hogy poén volt? Nem hát. Mert angol vagy és nincs humorérzéked.

A vonaton kiderült, hogy Richardnak nemcsak humorérzéke nincs, hanem jegye sem, legalábbis nem találta a telefonjában az este vásárolt e-vonatjegyet.
- Pedig biztosan letöltötte. Láttam is a jegyet.
- Nem lehet, hogy csak magát az oldalt láttad, nem a letöltött fájlt? –kérdeztem. – Nekem volt, hogy azt hittem, letöltött valamit, közben nem is.
- Szerintem letöltöttem, de nem találom a letöltött fájlok között. Elnézést – kért bocsánatot a kalauznőtől, aki lazán vette a dolgot.
- Csak nyugodtan, én Szobig ráérek.
- Rá kell mennem az internetre, hátha ott megvan – mondta Richard, és megpróbált rákapcsolódni a MÁV-Start wifire, de ez nemcsak neki nem sikerült.
- A MÁV-Start wifin csak a MÁV-Start oldala jön be – jelentette Sanyi.
- Érdekes, nekem működik normálisan – csodálkoztam. Attila oldotta meg a rejtélyt.
- El kell fogadni a felhasználási feltételeket.
- Nekem nem jön be az az oldal – közölte Richard.
- Van valakinek mobilnete, amit meg tud osztani? – kérdeztem. – Mert nekem van, csak nem tudom megosztani.
- Megosztottam – jelentette be Tóni, és Richard valóban fel tudott menni a netre, de ettől nem lett meg az eltűnt vonatjegye.
- Azt próbáltad, hogy a böngészőben addig mész vissza az előzményekre, amíg megtalálod? – kérdeztem.
- De nem a neten vettem, hanem a vonatjegyes applikációval.
- Ja, azt nem tudom, hogy működik.
Richard e-vonatjegye végül valahol Káposztás2 magasságában került elő. Valószínűleg szerencse, hogy zónázóval mentünk, különben még a világ legtürelmesebb kalauza is leszállította volna a vonatról.

A fogságba esett gringó

András nemcsak az elektromos motorokat, hanem az elektromos autókat is kedveli (sőt így télen őket még inkább). Fel is regisztrált a Green-Go (azaz: gringó) alkalmazásra, és hétfőn este lefoglalt nekünk egy jószágot, hogy azzal mehessünk haza.
- De a Lehel téren túl van – figyelmeztetett.
- Remélem, azért nem valahol a Róbert Károly körúton.
- Ja nem, közvetlenül a Lehel tér mögötti utcában.
Mivel a gringókat félórával előre lehet lefoglalni, de mi még negyedórát búcsúzkodtunk meg molyoltunk, András kicsit aggódott, hogy lekésünk róla. De fölöslegesen: a kisautó ott várt bennünket a villamossínek és a lakótelep között. Viszont miután beszálltunk, nem volt hajlandó elindulni. András mindent megpróbált, a rádiót is kikapcsolta, hátha a jószág nem szereti David Guettát (megértem), de semmi. Még egyszer végigment ugyanazokon a műveleteken – és a motor beindult.
- Nem értem, mindent pont úgy csináltam, mint az előbb. De most hogy megyünk ki?
A keskeny aszfaltút ugyanis, amely a villamossínek mellett húzódott, egy ponton egyszerűen elfogyott. András ezért tolatni kezdett és vissza is ment a keresztutcáig – ahol viszont korlátok zárták el a bejutást. Na de akkor hogyan jutott be ide a gringó, meg az itt parkoló húsz másik kocsi?
- Esetleg itt? – mutatott András az egyik lakótelepi ház előtti betonozott részre.
- Tuti nem.
Még egyszer oda-vissza mentünk a kis úton, de nem találtunk egérutat. András végül megelégelte, áthajtott a villamossíneken és a mellettük levő járdaszigeten, és beállt a Lehel térrel ellenkező irányba, rendesen igazodva a piros lámpához.
- Csak azt nem tudom, melyik lámpa vonatkozik rám.
- Szerintem semelyik,mert a szembe sávban állunk.
Igazam lett: a keresztutcából kihajtó autók épp zöldet kaptak, és elindultak velünk szembe. András gyorsan kitért előlük a villamossínekre, majd jobb híján itt haladt tovább. Szerencsére esténként már nem túl sűrű a budapesti villamosközlekedés (az egész manőver alatt egyetlen tuja sem haladt el melletünk), így a Lehel tér sarkáig villamosként funkcionáltunk, majd átkeltünk egy járdaszigeten és beálltunk, ezúttal már a jó sávba.

Dávid, a futómikulás

A verseny előtti napokban messengeren egyeztetett a csapat. Néhányaknál bizonytalan volt, tudnak-e jönni: először Ilona dereka állt be, azután Dávid közölte, hogy megfájdult a térde. Végül aztán mindketten meggyógyultak. Dávid azt állította, hogy rossz volt a futástechnikája, de most megnézett egy oktatóvideót (??) és ezzel az ígérettel zárta: "holnap szárnyalni fogok, mint egy hableány!" Ilona mint gyakorló és ezért mesékben otthon levő anyuka kétségbe vonta, hogy a hableányok szárnyalnának, mire Juli: "Miért nem a hableány-Dávid hasonlaton lepődsz meg?"

Rengetegen nyüzsögtek a MAC-ban mikulássapkában, és gondolkoztam is, hogyan fogom megtalálni a többieket, de azután észrevettem Julit: csak ő viselt sárga sapkát. Elmondta, hogy így megtalálták őt Ilonáék (akik épp átöltöznek) meg Ildi (aki valahová hátrament). Megkerestem Ilonáékat a tribünön és rásóztam Nándira a mikulássapkához kapott csengőmet, mert tavaly kb. 200 métert tudtam futni vele, mielőtt teljesen az agyamra ment. Azután lementem velük a ruhatárhoz, szerencsétlenkedtem egy sort a nejlonzacskó szétnyitásával, végül Ilona megoldotta nekem. Hamarosan összegyűltünk és már csak Dávid hiányzott.
- Szerintem nem jön - vélte Juli.
- Gondolod? De hát ő mindig szól, ha nem jön.
- Lehet, hogy visszafeküdt aludni. Az utolsó, amit látott a messengeren, a te fél 9-es üzeneted volt.
Ekkor jelent meg Dávid a kapuban a biciklijén. Már csak 10 perc volt a rajtig, de ő nem zavartatta magát: molyolt egy kicsit a biciklivel, aztán igazgatni kezdte az öltözékét. Mivel láthatóan nem vett észre minket, odamentem hozzá.
- Fel kéne venni a rajtszámot.
- Tényleg? Már annyi idő van?
- 10 perc múlva indul a mandula!
Dávid beleegyezőleg bólintott, majd tovább molyolt az öltözékével. Mi mindenesetre felálltunk a pályára. Miután Ildivel bevallottuk egymásnak, hogy nem nagyon szoktunk bemelegíteni, úgy döntöttünk, hogy ezt nem hagyjuk ki. Ez az elhatározás egész addig tartott, míg meg nem mutattam Ildinek azt a szálkásszőrű tacskót, akit az egyik versenyző tartott a karjában. Ildinek azonnal sürgős simogatnivalója támadt, ami persze felülírta a bemelegítést.

Dávid csak tök sokára csatlakozott hozzánk, egy, a mienkénél sokkal alacsonyabb számú és más színű rajtszámot viselve.
- Elkeverték a rajtszámomat - magyarázta. -Ez valaki másé, aki nem jött el. Mondtam, hogy a 2081-es vagyok, és sehol sem találták. Először azt hitték, én vagyok a hülye, de aztán egész szokatlan módon kiderült, hogy nem, és végül adtak egy másikat.
- És miért nem tűzöd föl?
- Mert ez egy új futódzseki és nem akarom kilyukasztani.
-Én a pólómra tűztem a kabátom alá - adtam ötletet, de Juli megoldotta: félig bedugta a rajtszámot Dávid kabátjának elülső zsebébe.
- Akkor most két 2081-es van? - kérdezte Nándi.
- Nem, pont hogy egy sincs - magyarázta Juli. Ekkor ért vissza Ildi, akin a 2081-es szám virított.
- Akkor mégse lehettél a 2081-es - mondtam Dávidnak.
- Hát, lehet, hogy nem - ismerte be. - Lehet, hogy 2082-es vagy 2083-as. - Elővette a telefonját és megnézte. - 2083-as volt.

Református kávézó

Nekem fel se tűnt, hogy keresztény helyen vagyunk, amíg észre nem vettem, hogy a wifi jelszó a Nehemiás szót és utána két kétjegyű számot tartalmaz.
- Nehemiás egy próféta volt, nem?
- Ez egy szakasz a Bibliában – felelte Viki. – Egyszer utánakerestem, de semmi különös. Nem tudom, miért ezt választották.

Kristófnak hamarabb leesett, milyen helyen vagyunk, mert a rendelésből már így jött vissza:
- Azt hittem, a keresztények kedvesebbek.
- Öt perce vagy itt és máris összevesztél valakivel? – csodálkozott Juli.
- Nem vesztem össze, csak a bácsi a pultnál nem volt kedves. Pedig egy katolikus oldal volt megnyitva a laptopomon. – Elgondolkodott. – Persze ezek reformátusok, lehet, hogy azért.

A nem kedves és nem vidám pultos bácsihoz képest a szomszéd asztalnál ülő fiatalok nagyon is vidáman cseverésztek. Kristóf tapintatból nem szóban, hanem messengeren közölte a véleményét: „Tudom, mire emlékeztetnek. Volt az a református ifjúsági műsor.”
- Az mi volt? – kérdeztem, és Viki is elég értetlenül nézett.
- Ilyen rövid történetek voltak – magyarázta Kristóf. – Az volt az érdekes, hogy igazából semmi morális üzenetük nem volt. Az egyik például arról szólt, hogy egy srác mindennap elment egy kapualj előtt, ahol egy hajléktalan hangosan olvasott fel a Bibliából. Aztán egy nap a hajléktalan nem volt ott, és a srác egy másik hajléktalantól megtudta, hogy meghalt. Ekkor a srác állt oda a kapualjba és kezdte hangosan olvasni a Bibliát.
- Ne haragudj, ennek tök van üzenete – védtem meg a műalkotást. – „Ha Bibliát olvasol, meghalsz.”
- De a srác nem halt meg!
- Akkor még! A hajléktalan se rögtön halt meg, nem? „Ha Bibliát olvasol, rövid időn belül meghalsz.”

Talán az idő rövidségére kalkulálva gondolták úgy a felszolgálók, hogy a kávé mellé a vizet egészen kicsi, jellemzően nagyobb alkoholtartalmú italok fogyasztására szánt poharakban hozzák ki. Feldobtam, hogy le kéne fotózni, és Juli már nyúlt is a telefonjáért.
- Tegyünk úgy, mintha koccintanánk! – javasolta. Emeltük poharainkat, Juli pedig fotózott.
- Oké, most ráteszek egy olyan filtert, ami passzol a körömlakkomhoz – jelentette be, és hamarosan fel is került a kép a Facebookra.

Igen hatásosnak bizonyult, Ilona ugyanis rögtön megírta: „20 perc múlva ott vagyok!” Dávid, hogy ne maradjon le mögöttünk, posztolt egy képet a soproni cukrászdából, ahonnét így távolból csatlakozik a coworkinghez.
„Biztos keményen dolgozol, látom, hogy a Facebook van megnyitva a gépeden” – csúfolódott Juli.
„Ti meg reggel tízkor feleseztek!”

Murphy a tolmácsfülkében

Megérkezvén az első dolgom az volt, hogy lediktáltassam magamnak a kerekasztal résztvevőinek listáját. Az emberek ugyanis bemutatkozáskor a legritkább esetben mondják érthetően a nevüket, vagy akár azoknak a nevét, akiket moderátorként bemutatnak. Márpedig tolmácsolás közben igen kínos olyasmiket mondani, hogy „harmadik vendégünk pedig Akármilyen Balázs az UNICEF képviseletében”. Szóval jobbnak láttam megkeresni a filmért felelős önkéntest, és egy papírra felírni az általa lediktált neveket. A lányka, név szerint Panni, ezután elkérte tőlem az imént teleírt papírt.
- Amikor felkonferálom a filmet, nekem is be kell mondanom a vendégeket.
- Az eddigi filmeknél nem volt ilyen, csak annyit mondtak, hogy beszélgetés lesz utána – jegyeztem meg.
- De nekem azt mondták, hogy így kell.
- Oké, csak ugyebár ez a lista nekem is kelleni fog.
- Felkonferálom a filmet és utána valahogy visszaadom.
Ez a „valahogy” nem hangzott túl biztatóan, ezért inkább bementem vele a moziterembe, már csak azért is, mert a moziszemélyzet valamiért nem volt hajlandó felengedni a tolmácsfülkébe addig, amíg a film el nem kezdődik. Ha a filmet magát is tolmácsolnom kellett volna, ez elég kínos helyzetet eredményezett volna; mindenesetre úgy döntöttem, korábbi szokásomtól eltérően nem a nézőtérről nézem a filmet és utána szaladok fel a kabinba, hátha épp akkor is olyanjuk lesz, hogy nem engednek fel. Szóval Panni szépen felkonferálta a filmet, én meg az ajtóban vártam, hogy kijöjjön és visszaadja a papíromat. Megdöbbenésemre falfehér volt és remegett.
- Mi történt?
- Nem tudom, tök gáz voltam!
- Dehogy voltál gáz! Bemondtad, nem? Akkor meg?
- Nem tudom, mi történt velem, egyszer csak bepánikoltam!
- Gyere fel velem a tolmácsfülkébe – javasoltam. Mindketten felmentünk, plussz a gépész srác. Felérve láttam, hogy talán nem kellett volna Pannit idehívnom, mert ez nem a Művész mozi kényelmes fülkéje volt, hanem egy lepukkadt kis lyuk, a tolmácsszék mellett összesen egy darab napközis faszékkel a sarokban. Mindenesetre leültettem Pannit a napközis székre és adtam neki vizet. A gépész srác a maga módján próbálta megnyugtatni.
- Figyelj, tökmindegy, hogy mit mondasz, a nézők le se szarják. Ők a filmért jöttek, a felkonferálás tök nem érdekli őket. Szerintem konkrétan senki se figyelt rád.
Panni pár perc múlva megnyugodott, én meg elkértem tőle a vizemet és a neveket tartalmazó cetlit, aztán feltettem a fülest és néztem a filmet. Kábé a film felénél azonban iszonyatosan elkezdett zúgni. Szóltam a gépész srácnak, hogy zúg a füles. Belehallgatott.
- És iszonyú halk is – állapította meg. – Mindjárt megoldjuk. – Majd elővette a telefonját, és felhívott valakit: - Figyelj, a kabinban a fejhallgatóban iszonyú halk a hang, mit csináljak?
Kompetenciájától lenyűgözve nem szóltam közbe, hogy a hangerőt mondjuk tudom állítani, de a zúgást megszüntetni nem. A gépész srác pár dologgal próbálkozott a gépen, majd közölte, hogy szerinte a filmmel van a hiba, mert ugye laptopról megy.
- Akkor a közepéig hogyhogy nem zúgott? – kérdeztem gyanakodva.
- Ne aggódj, a film hibája. A beszélgetéssel minden rendben lesz.

A film vége után azonban hiába beszéltek a beszélgetés résztvevői a mikrofonba a színpadon (pontosabban a színpad előtt, mert a fogyatékosság témájú filmet sikerült egy olyan moziteremben vetíteni, ahol a kerekesszékes résztvevő nem tudott felmenni a színpadra), én továbbra is csak zúgást hallottam. A gépész srác benyitott, én meg elfelejtettem, hogy közben bekapcsoltam a mikrofont, így a közönség az alábbi párbeszédet hallhatta a tolmácsgépeken:
- Még mindig nem hallok semmit, basszameg! Ez a szar csak zúg, de más semmi.
- Nem értem, mi lehet.
- Én se, de próbáld megoldani, mert így nem tudok tolmácsolni.
A srác eltűnt, majd pár perc múlva (miközben lent, amennyire némajátékként láthattam, már javában folyt a beszélgetés) visszajött és közölte, hogy most már rendben lesz.
- A technikusok elállítottak valamit. Nem tudom, miért nyúlnak hozzá.
Nekem nem volt időm a technikusok lelkivilágán filózni, mert be kellett kapcsolódnom egy olyan beszélgetés tolmácsolásába, amelynek az első öt percét nem hallottam. Miután ez úgy-ahogy sikerült és a beszélgetés is rendben lement, fellélegeztem, hogy a mai nap akadályai elhárultak. Átsétáltam a géptermen, amely egyben a másik terem tolmácsberendezését is tartalmazta (ennél most nem ült senki, magyar nyelvű film ment a teremben), megpróbáltam kimenni az ajtón – és zárva találtam. A gépteremben sehol senki. Kétségbeesetten kezdtem dörömbölni, azon gondolkozva, hogy vajon hallja-e valaki, vagy várnom kell, amíg Etelkát, a következő beszélgetés tolmácsát fölengedik. Eléggé az utóbbi tűnt valószínűnek, mert senki sem reagált a dörömbölésre. Megfordultam, és ekkor vettem észre a keskeny vaslépcsőt, amely eggyel följebbi szintre vezetett. Felmenve ott találtam az egyik technikust, aki valami zenét hallgatott a telefonján és értetlenkedve nézett rám. Beletelt egy kis időbe, míg elmagyaráztam neki: szeretném, ha kiengedne.

Reggel Bakonybélben

Patri négyfelé vágta a kakaós csigáit (én is az enyémeket, bár azok kisebbek voltak), és elhelyeztük őket az asztalon. Ami engem legjobban érdekelt, az Juli zsebkávéfőzője volt, mert ennek hosszúkás alakjáról nem lehetett megtippelni, hogyan készít kávét. Mint kiderült, úgy, hogy Juli beletesz forró vizet és egy kávékapszulát, majd elkezdi jó erősen nyomkodni.
- Ez csuklóerősítő gyakorlat is, igaz?
- Annyira nem nehéz, csak az elején – mentegette a gépet Juli. – Na jó, mondjuk később is. De ez annyira jó ötlet! Nem is tudom elképzelni, hogyan voltam meg eddig nélküle.
- Pont erről szól a marketing – mutatott rá Patri, de azt elismerte, hogy a kávé finom.
Megittam a teámat és bementem zuhanyozni. Mikor kijöttem, azzal szembesültem, hogy Patri beengedte a ház macskáját (aki már tegnap is folyton az ajtónkban sündörgött, és igazából meg is ígértük neki, hogy majd bejöhet), és a padlóra szórt neki a banáncsipszből, amit előző este rágcsának bontottam ki.
- A macska eszi a banáncsipszet – jelentette be.
- Lehet, hogy csak megkóstolta, és utána már nem kell majd neki – vetettem fel korábbi macskás tapasztalataim alapján. A macska azonban továbbra is lelkesen ette a banáncsipszet. Hogy ne morzsázza össze az egész szobát, Patri letette neki a földre a tegnapi kocsmakvíznél használt válaszlapunkat és azon etette.


- Azért ne adjuk neki oda az összes banáncsipszet – figyelmeztettem. – Mára már nincs kajánk, lehet, hogy ezen a banáncsipszen kell majd kibírnunk egész nap!
- A fiúk még alszanak? – kérdezte Juli.
- Engedjük be hozzájuk a macskát, majd kiderül – vetettem fel, de már hallottunk hangokat a szomszéd szobából. Hamarosan megjelent Dávid azzal, hogy Berci még visszafeküdt aludni. Ez rossz hír volt, mert mi szerettünk volna már kimenni a ragyogó napsütésbe. Viszont nem mertük nyitva hagyni a házat, mert tavaly egy ilyen manőver során rabolták ki Ádámot. Ezért, miután Dávid megreggelizett, bezártuk az apartmant, ezt messengeren megírtuk Bercinek, és elmentünk sétálni. A tegnapi sajtárus sajnos ma nem volt kint, viszont a kisboltból rétesillatot véltünk érezni, ezért bementünk. Csalódottan állapítottuk meg, hogy csak fornetti van. Sőt paradicsom se volt, pedig Berci közben visszaírt, hogy már reggelizik és örülne egy kis paradicsomnak. Bár a mi szobánkban amúgy volt, csak elfelejtett körülnézni.
Miután megtekintettük Bakonybél nevezetességeit, el kellett dönteni a további programot. Tegnap még mindenki lelkesedett Csesznek váráért, de most Dávid problémázott azon, hogy ez kitérő, ő meg korán haza akar jutni, hogy este elmenjen moziba megnézni egy filmet, aminek most volt a bemutatója és minimum egy hónapig még műsoron lesz. Ezért bejött a képbe a zirci arborétum mint úti cél, de oda meg Patri nem akart menni, mert a múlt hónapban volt. A többieknek meg mindkét opció megfelelt volna, úgyhogy patthelyzet volt.
- Döntse el a kérdést az a csapat, amelyik tegnap megnyerte a kocsmakvízt – poénkodott Dávid; ez azért volt poén, mert mindkét csapat ugyanannyi pontot szerzett.
- De mi még valamire kaptunk plusz fél pontot – jegyezte meg Berci.
- Na jó, nekünk is járhatna fél pont – érveltem. – C-3PO-t eltaláltuk, csak rosszul írtuk le.
- Nézzük meg az eredménylapokat – javasolta Dávid. Patri szembesítette a tényekkel:
- Az sajnos már nincs meg, azon etettem banáncsipsszel a macskát.

Drasztikusan fogyatkozó túracsoport a láthatatlan vasútállomásnál

A vonaton egy csapat teljesen ismeretlen ember is ott ült mellettünk.
- Ezeket még életemben nem láttam –vallotta be Gazsi aggódva. – Pont erre a nehéz túrára jött egy csomó új ember! Nem fogjuk elérni a buszt.
Másokat, mint kiderült, más okból zavart a tömeg.
- A Péter itt volt, de amikor látta, hogy mennyien vagyunk, visszament dolgozatokat javítani.
- Nem mondod! Komolyan kijött a vasútállomásra, és aztán hazament, mert túl sok ember jön túrázni?
- Ja, nem haza „vissza”, csak egy másik kocsiba a vonaton.
Pár perccel azelőtt,hogy le kellett volna szállnunk, Péter meg is jelent.
- Ők egyébként nem hozzánk tartoznak – intett az ismeretlenek felé. – Másik útvonalon terveznek menni. Egy másik csoporttal vannak,akik a vonat végébe szálltak.
- Akkor ezért nem akartak a vonat elejébe jönni!- értette meg Misi. – Én meg tereltem őket, hogy de Gazsi mondta, hogy ide szálljunk. De honnan tudtad meg, hogy nem velünk vannak?
- Beszélgettem velük…

Így történt, hogy már a vonatúton drasztikusan lecsökkent túracsoportunk létszáma, de a veszteséglista még nem ért véget. Az egyik tisztásról ugyanis Balázs késve indult el. Valamivel ezután Tamás ért be minket és elmondta, hogy aggódik, mert Balázst rég nem látta, csak nem akarta megvárni, mert múltkori eltévedése még mindig tartó traumát okozott benne. Szóltunk Gazsinak, aki hátraküldte Tamást és Miklóst az elveszett túratárs megkeresésére azzal az instrukcióval, hogy legföljebb 5 percet menjenek vissza. Ennek értelmében 10 perc múlva már vissza kellett volna térniük, de semmi nyomuk nem volt. Felvetettem, hogy hívjuk őket pijjogással. Riadalmunkra nemcsak Balázstól, de Tamáséktól sem érkezett válasz.
- Talán azért nem hallják, mert köztünk van a hegy – vetettem fel. –Menjünk előre a kanyarig, hátha onnan menni fog.
Előrementünk, ismét pijjogtam, és mintha hallottam volna valami hangot. Füleltem, hogy merről jön, de Gazsi ebben jobb volt: visszafordult a csapat lejjebb várakozó részéhez.
-Misi, nem igaz, hogy erre a pár percre nem bírod befogni a szádat!

Várakoztunk még egy darabig, de mikor túratársainknak semmi nyoma nem volt, Gazsi úgy döntött, muszáj elindulnunk, különben mind itt éjszakázunk az erdőben. Azért én minden letérésnél csináltam ágakból nyilat a földre, hátha észreveszik. Az egyik ilyen elágazásnál kiabálást hallottunk a távolból. Mi is elkezdtünk torkunk szakadtából kiabálni hátra. Nem sokkal ezután egy biciklista húzott el mellettünk.
- Melyikőtök a Gazsi? Nagyon népszerű ebben az erdőben, egy pasas folyton az ő nevét kiabálja.
Az egyes számból azt gyanítottam, hogy csak Balázs került elő, és elkezdtem aggódni, mi lehet a két másikkal. Szerencsére azonban végül mindhárman egyszerre megérkeztek. Mint kiderült, Balázs a tisztás után – nem tudva, merre tartson – a hangok után ment, mikor azonban beérte őket, egy kisgyerekes családot talált babakocsival. Ekkor kezdett kiáltozni, de mi már túl messze voltunk; csak Tamás és Miklós hallották meg, amikor visszamentek, és az ő irányításukkal talált vissza a helyes útra.

A jelzetlen utak folytatódtak a Drno-patak völgyében. A völgybe leereszkedés előtt Gazsi a következő utasítást adta:
- Most lemegyünk a völgybe, és majd eléritek a régi Drno-völgyi vasútállomást, aminek már semmi nyoma, ott találkozunk.
Többünkben felmerült, hogy ismerünk fel egy vasútállomást, aminek semmi nyoma, de hamarosan nem tudtunk ezzel foglalkozni, mert a patakvölgyben nem esett könnyű járás, koncentrálni kellett, sőt olykor felmenni a hegyoldalba. Egy ponton teljesen tanácstalanok voltunk, hogy felmásszunk-e azt kockáztatva, hogy elveszítjük a patakot, vagy próbáljunk a mederben a nagy kövek között haladni. Ezért inkább bevártuk Gazsit.
- Miért álltatok meg? –tudakolta ő. Tomi megadta a logikus választ.
- Hát itt semmi nyoma vasútállomásnak, gondoltuk, biztos itt találkozunk…
- Nem tudjuk, hogy fönt vagy lent kell menni – helyesbített Misi.
- A Hosszú Gábor a mederben ment tovább –jelentette be Balázs. Halk kuncogást hallottam és felnéztem a hegyoldalba: Tomi mögött ott állt a Hosszú Gábor és vigyorgott.
- A mederben járható? –kérdezte Gazsi, aki ezt nem vette észre.
- A Hosszú Gábor a mederben ment – ismételte Balázs, akiben valószínűleg nem merült fel, hogy mai teljesítménye után nem biztos, hogy rá fogunk hagyatkozni iránymutatást illetően.
- És átjutott? –kérdezte Gazsi, mire Hosszú Gábor még jobban röhögött, de továbbra is halkan. Úgy döntöttem, ideje véget vetni ennek a poénnak, mert ránk sötétedik.
- Az ég áldjon meg, Gazsi, nézz föl oda jobbra és döntsd el, hogy átjutott-e…
Tomi számára az eset egészen más tanulságot hozott.
- Te jó ég, én olyan magas vagyok, hogy még a Hosszú Gábort is eltakarom?