A hostel pultosa közölte, hogy upgrade-elték a foglalásomat: nem 8, hanem 6 ágyas hálóteremben fogok aludni. Mondjuk ennek sok hatását nem láttam, mert mikor beléptem, megállapítottam, hogy rajtam kívül csak ketten alszanak benne. Ezek egyike viszont nyitva hagyta elmenetelkor az ablakot, aminek hatására teljesen kihűlt a szoba. Felhúztam az ablakot, majd megpillantottam a feliratot: „Balesetveszély! Az ablak becsukásához kérje a személyzet segítségét.” De most már megúsztam kiesés nélkül, úgyhogy mindegy volt.
Hamarosan kiderült, hogy nemcsak a nyitott ablak miatt volt hideg a szobában, hanem azért sem, mert az egész hostelben ki volt kapcsolva a fűtés. A társalgóban különböző elméletek születtek ennek magyarázatára: volt, aki szerint éjszakára bekapcsolják, vagy csak este 2 órára, vagy csak ha külön fizetünk. Egy spanyol néni reklamálni próbált a recepciósnál, de nem tudott eléggé angolul, hogy megértesse magát. A segítségére siettem, és azt sikerült kiderítenem, hogy a fűtést csak hideg időben kapcsolják be. Felhívtam rá a figyelmet, hogy a 10 fok+jeges szél sokak számára hideg időnek minősülne, mire a recepciós megígérte, hogy felhívja a tulajt. A telefonhívás amúgy eredménytelen volt: éjjel és másnap reggel is ugyanilyen hideg volt. Viszont a spanyol néni végtelenül hálás volt nekem a közbenjárásomért, na meg azért, hogy valakivel meg tudja értetni magát.
A hostel egyéb módon próbálta kompenzálni lakóit a hidegért. A konyhában egy „ingyen kenyér” feliratú doboz volt tele zsömlékkel: mint kiderült, egy közeli pékség minden nap végén ingyen ideadja a megmaradt termékeket. Mivel a közös kajában egy nagy csupor tahinit is találtam, nem vesződtem a vacsoravásárlással a metsző szélben; csak a sarki bioboltban vettem másnap reggelre körteszerű almát, illetve esti desszertnek kókuszjoghurtot. Mikor azonban lementem vacsorázni, az ingyen kenyeres doboz eltűnt. Szerencsére valaki hagyott a közös kajában szeletelt rozskenyeret is, de mondjuk az tahinivel is kicsit száraz volt. Aztán miután már megvacsoráztam, meghoztak egy csomó ingyen kenyeret, sőt muffinokat és brownie-kat is. Még másnap reggel is az este hozott mazsolás zsömlével húztam ki a hivatalos reggeliidőig.
Eddigre már megérkeztek a szobatársaim is. Derek japán származású új-zélandi volt, aki épp most érkezett Skóciából.
- Voltál már Skóciában? – kérdezte tőlem.
- Nem, még nem.
- Ne is menjél, tök szar. Nincs semmi érdekes, hideg van és esik az eső.
Nem akartam belemenni, hogy itt Brightonban sincs igazán strandidő (bár a parton táblák figyelmeztetnek a túlhevülés ellen, mert nyáron a tengervíz akár 17 fokra is fölmelegedhet), sőt Új-Zélandon is szokott esni az eső. Ráadásul gyanítom, hogy harmadik szobatársunk, Adam, skót lehetett, mert mikor rákérdeztünk, britnek vallotta magát, de nem említett konkrét régiót vagy települést.
Dereknek amúgy jó oka volt rosszkedvűnek lenni: az egész napot Londonban töltötte egy fogorvosnál, fogszabályozás céljából, amire a gatyája is ráment.
- Találjátok ki, mennyibe kerül az egész fogszabályozás.
- Gőzöm sincs, sose szabályoztattam a fogamat – feleltem. Adam megkockáztatott egy tippet:
- 1000 font?
- 8000 font! Tök le vagyok égve. A szállást már kifizettem a hétre, de azon felül csak 20 fontom maradt.
- Menj le, van ingyen süti – dobtam be segítőkészen. Adam nem tért magához az infótól.
- 20 font? Hogy fogsz 20 fontból megélni?
- Á nem baj, a fogszabályzómtól úgyse nagyon tudok enni.
2019. április 1., hétfő
2019. március 17., vasárnap
Erőszak és bántalmazás
Egy vidéki felsőoktatási intézmény felkért, hogy tartsak a hallgatóiknak előadást "A nemi identitás kérdése Magyarországon" címmel. Szemfüles révén rögtön felmerült bennem, hogy esetleg inkább szexuális orientációra gondoltak, úgyhogy úgy döntöttem, mindkettőt szóba hozom. Ezután derült ki, hogy az előadássorozatnak "Erőszak és bántalmazás" a címe. Rögtön rákérdeztem, milyen szakos hallgatókra számíthatok, mert pl. a jogi egyetemen is szoktam előadást tartani gyermekjogok kurzuson, és az ugyebár speciális hangsúlyt igényel. Erre megküldték a névsort. Az első sokkoló elem a hallgatók száma volt (majdnem 50!), a másik, hogy a legkülönbözőbb háttérből jöttek, a fizikától a környezetvédelmi mérnökön át az ápolóig, bár felülreprezentáltak voltak a tanárszakosok, főleg a németesek. Úgyhogy csináltam egy ppt-t, amiben egy külön rész foglalkozott az oktatással.
Az előadás napján az épületbe beérve megkérdeztem a portást, hol van az előadásomra szánt 137-es terem. Ezt felelte:
- Menjen be itt jobbra a germanisztika tanszékre és figyelje a teremszámot.
Jó, hogy szólt, amúgy eszembe se jutott volna a teremszámokat nézni...
A terem tényleg a germanisztika tanszéken belül volt (megmagyarázza a németesek nagy számát), valamint zárva is volt. Kerestem, hol egy ajtó "tanszéki titkárság" felirattal, de nem találtam ilyet, így benyitottam az elsőbe, ami nem volt kulcsra zárva és nem WC-ként vagy könyvtárként funkcionált. Pont ráhibáztam: azt a leányzót találtam az ajtó mögött, akivel leveleztünk. Mondtam neki, hogy zárva van a terem.
- Akkor megyek, kinyitom a 132-est.
- Nem a 137-esben leszünk?
- Ja nem, az egy korábbi alkalom volt, csak annak a jelenléti ívét küldtem el.
Reméltem, hogy a hallgatók nem zavarodnak össze attól, hogy minden alkalmat más teremben tartanak.
Bementünk a 132-esbe, amely természetesen nyitva volt. A terem nagy részét egy okostábla foglalta el tollakkal, de korai volt örülnöm neki. Egyrészt kiderült, hogy a projektor pont rá fogja kivetíteni a powerpointot, másrészt a tábla mellett egy kérést szögeztek ki, hogy ne írjunk az okostáblára. Az oktalan táblához viszont nem adtak tollat; szerencsére az egyik hallgató észrevette tanácstalanságomat és kölcsönadott egy táblafilcet.
A tábla mellett a szekrényen láttam meg az előadást beharangozó feliratot. A nevem mellett a "gender studies" megjelölés állt; kicsit fura érzés volt, hogy egy egész tudományterülettel azonosítanak. Mellette most első ízben olvashattam a kurzus hivatalos nevét:
"Az erőszak, a bántalmazás és a kirekesztés hatása a tanulásra"
Milyen jó, hogy tájékoztattak, miről is kéne beszélnem. De valószínű nem én voltam az első, akihez nem jutott el minden infó; amikor bedobtam, hogy a korábbi előadók már biztos beszéltek az iskolai zaklatásról, a diákok vadul rázták a fejüket, hogy nem...
Az előadás napján az épületbe beérve megkérdeztem a portást, hol van az előadásomra szánt 137-es terem. Ezt felelte:
- Menjen be itt jobbra a germanisztika tanszékre és figyelje a teremszámot.
Jó, hogy szólt, amúgy eszembe se jutott volna a teremszámokat nézni...
A terem tényleg a germanisztika tanszéken belül volt (megmagyarázza a németesek nagy számát), valamint zárva is volt. Kerestem, hol egy ajtó "tanszéki titkárság" felirattal, de nem találtam ilyet, így benyitottam az elsőbe, ami nem volt kulcsra zárva és nem WC-ként vagy könyvtárként funkcionált. Pont ráhibáztam: azt a leányzót találtam az ajtó mögött, akivel leveleztünk. Mondtam neki, hogy zárva van a terem.
- Akkor megyek, kinyitom a 132-est.
- Nem a 137-esben leszünk?
- Ja nem, az egy korábbi alkalom volt, csak annak a jelenléti ívét küldtem el.
Reméltem, hogy a hallgatók nem zavarodnak össze attól, hogy minden alkalmat más teremben tartanak.
Bementünk a 132-esbe, amely természetesen nyitva volt. A terem nagy részét egy okostábla foglalta el tollakkal, de korai volt örülnöm neki. Egyrészt kiderült, hogy a projektor pont rá fogja kivetíteni a powerpointot, másrészt a tábla mellett egy kérést szögeztek ki, hogy ne írjunk az okostáblára. Az oktalan táblához viszont nem adtak tollat; szerencsére az egyik hallgató észrevette tanácstalanságomat és kölcsönadott egy táblafilcet.
A tábla mellett a szekrényen láttam meg az előadást beharangozó feliratot. A nevem mellett a "gender studies" megjelölés állt; kicsit fura érzés volt, hogy egy egész tudományterülettel azonosítanak. Mellette most első ízben olvashattam a kurzus hivatalos nevét:
"Az erőszak, a bántalmazás és a kirekesztés hatása a tanulásra"
Milyen jó, hogy tájékoztattak, miről is kéne beszélnem. De valószínű nem én voltam az első, akihez nem jutott el minden infó; amikor bedobtam, hogy a korábbi előadók már biztos beszéltek az iskolai zaklatásról, a diákok vadul rázták a fejüket, hogy nem...
2019. március 13., szerda
Élőlények a Börzsönyben
Az esős időben túrázásnak számos hátránya mellett megvan az az előnye, hogy a kevés turistacsoport miatt jobban előmerészkednek az állatok. Több szarvascsorda is átszaladt előttünk a Foltán-kereszttől lefelé vezető úton. Eközben mi – a frontnak köszönhetően – a kávéról beszélgettünk. Betti elmondta, hogy az egyik kolléganője azt a spéci kávét issza, amit a cibetmacska kakijából készítenek. Továbbá ugyanez a kolléganő a használt kávézaccot hazaviszi arcpakolásnak.
- A cibetmacskakaki zaccát is rákeni az arcára? – kérdeztem elhűlve. Zsolt vállat vont.
- Nézd, ha már megissza, akkor ez már olyan mindegy…
A következő tisztásra érve egyértelműen láttuk, hogy szarvas barátaink erre is jártak, sőt vécének is használták.
- Nekik is kell valahol kakilniuk! – védtem meg őket. Zsolt más elmélettel állt elő.
- Szerintem hallották, milyen jó üzlet a cibetmacskakaki, és ők is szeretnének valami hasonlót.
Nem derült ki, sikerrel járt-e a szarvasok új üzleti vállalkozása, a következő szakaszon ugyanis egy másik állatka vonta el a figyelmünket. Én vettem észre a gyönyörű szalamandrát, aki az út mentén sétált. Mikor már nyolcan fotózták őt, kicsit beleunt és bemászott a levelek alá, hogy csak a feje meg a farka látszott ki, ettől eltekintve azonban egész jól tűrte az őt körbeálló tömeget.
Betti és én voltunk a szalamandra leghűségesebb rajongói, így jócskán lemaradtunk a csapattól. Akkor pillantottuk meg őket, amikor egy elágazásnál, egy csoportban álltak.
- A többiek megint körülállnak valami élőlényt – reménykedett Betti, azután realisztikusan felmérve a helyzetet hozzátette: - De lehet, hogy az csak a Gazsi.
- A cibetmacskakaki zaccát is rákeni az arcára? – kérdeztem elhűlve. Zsolt vállat vont.
- Nézd, ha már megissza, akkor ez már olyan mindegy…
A következő tisztásra érve egyértelműen láttuk, hogy szarvas barátaink erre is jártak, sőt vécének is használták.
- Nekik is kell valahol kakilniuk! – védtem meg őket. Zsolt más elmélettel állt elő.
- Szerintem hallották, milyen jó üzlet a cibetmacskakaki, és ők is szeretnének valami hasonlót.
Nem derült ki, sikerrel járt-e a szarvasok új üzleti vállalkozása, a következő szakaszon ugyanis egy másik állatka vonta el a figyelmünket. Én vettem észre a gyönyörű szalamandrát, aki az út mentén sétált. Mikor már nyolcan fotózták őt, kicsit beleunt és bemászott a levelek alá, hogy csak a feje meg a farka látszott ki, ettől eltekintve azonban egész jól tűrte az őt körbeálló tömeget.
Betti és én voltunk a szalamandra leghűségesebb rajongói, így jócskán lemaradtunk a csapattól. Akkor pillantottuk meg őket, amikor egy elágazásnál, egy csoportban álltak.
- A többiek megint körülállnak valami élőlényt – reménykedett Betti, azután realisztikusan felmérve a helyzetet hozzátette: - De lehet, hogy az csak a Gazsi.
2019. március 3., vasárnap
Thanks a LOT újratöltve
Korábban egyszer utaztam csak a LOT lengyel légitársasággal a 2000-es évek elején. Akkor még nem volt blogom, így tapasztalataimat egy barátaimnak írt köremailben osztottam meg, „Thanks a LOT” címmel. Ez nagy sikert aratott, bár nem egészen kompenzált elveszett poggyászomért, amely több nappal utánam érkezett meg olyan formában, hogy minden törhető dolog összetört benne.
Ezek után némi aggodalommal foglaltam jegyet a LOT krakkói járatára, de azzal biztattam magam, hogy ha nem adunk fel poggyászt, talán nem érhet nagy baj. Eleinte minden rendben ment: becsekkoltunk és mivel a kaput még nem írták ki, elmentünk egy kávézóba, ahol Betti egy kávét és egy sütit vett annyiért, mint a városban egy ebéd ára egy nem túlárazott étteremben. Közben olykor rápillantottam a kijelzőre. Ott közölték, hogy a gépünk 9 helyett 9.30-kor indul. Aztán 10.10-kor. Aztán háromnegyed tíz körül kiírták, hogy törölték a járatot.
Mivel a hangosbemondó nem adott semmilyen utasításokat, elindultunk egy olyan kapuhoz, ahol volt személyzet, hogy tájékozódjunk, mi a teendőnk. Szerencsésen választottunk: a kapunál levő földi személyzet elmondta, hogy pont mellettük van egy szervízkapu, esélyes, hogy a LOT munkatársai ott fognak megjelenni. Hamarosan elő is bukkant egy középkorú úriember, aki a „Passengers to Krakow!” szlogent kiabálta nem túl nagy hangerővel. Szerencsére elég közel voltunk, így meghallottuk és jelentkeztünk, ő pedig közölte, hogy Varsón keresztül fogunk utazni. (Mint utóbb megtudtam, fel kellett volna ajánlania azt az alternatívát, hogy nem utazunk és visszatérítik a jegyet, de nem tette – nem mintha elfogadtuk volna, de ez azért mutatja, mennyire szabálykövetők.) Elvitt minket ahhoz a kapuhoz, ahonnét a varsói gép indult, további félóra múlva. Ott kaptunk újabb beszállókártyákat – Betti, aki a becsekkoláskor direkt középső helyet foglalt, mert se elöl, se hátul nem szeret ülni, természetesen a gép végébe. A bácsi ezután magára hagyott minket, és mérsékelt hangerejű „Passengers to Krakow!” kiáltásokkal cirkulált tovább a repülőtéren.
A varsói gép rendesen megérkezett időben, viszont onnét – bár volt gép Krakkóba félóra múlva is – csak a fél négyes járatra kaptunk helyet. Betti, aki Lisztferihegyen még csak poénkodott a kis üveges pezsgőkön, most kijelentette, hogy szüksége van ilyenre. Meglepő módon lelőhelyük a Costa Café volt (budapesti kávézóikban még nem láttam ilyet), és Betti rögtön vett kettőt is azzal, hogy a másodikat majd a gépen. A pultos sajnos közölte, hogy a reptéri szabályzat értelmében a szeszesitalokat fel kell nyitnia ott helyben. A borral ellentétben a pezsgőt ugye visszazárni se lehet, így felvonultunk a kávézó emeletére: Betti két pohár pezsgővel, én meg egy adag tésztasalátával és egy muffinnal. Kinek mit jelent az ebéd ugye.
Várakozás közben én a szállásadónkkal sms-eztem, hogy ne várjon minket délre, ahogy terveztük (ezt mondjuk sejthette, mert már elmúlt dél). Azt tippeltem, öt óra felé érünk a szállásra, ő viszont közölte, hogy fél hét előtt dolga van. Az egész napos utazás után nagyon nem szívesen dekkoltam volna másfél órát egy bezárt apartman előtt, és ezt meg is mondtam neki. Végül arra jutottunk, hogy rábízza a kulcsot az unokahúgára, ő fog minket várni a ház előtt.
Három óra körül legravitáltunk a kapuhoz, ahol már gyülekeztek leendő útitársaink; közülük is kitűnt egy kedves idős házaspár és egy igen jól fésült spicc, aki lelkesen hordta vissza a gazdája által eldobált játékokat, ezzel szórakoztatva az utazóközönséget. Végre eljött értünk a busz és kivitt a géphez. Ezt Betti először makettnek nézte, de mivel én már utaztam Budapest-Bécs és Budapest-Ljubljana viszonylatban hasonlókkal, megnyugtattam, hogy bele lehet menni. Meg is tettük, mindenki leült a helyére, eljött az indulási idő – de nem indultunk. Helyette felszállt valami földi irányító és hosszasan tanácskozott a légiutaskísérőkkel. Ezek egyike, aki iszonyatosan vastag sminkjével és műmosolyával úgy festett, mint egy Almodóvar-filmből előlépett transzvesztita, elindult a sorok között névsorolvasást tartani, kezében egy utaslistával. A lista annyira hosszú volt, hogy a letekeredett végét a földön húzta maga után, mint valami rajzfilmben. A rajzfilmfeelinget erősítette, hogy a velem egy sorban ülő úriember Kowalskiként mutatkozott be, bár nem látszott pingvinnek. A névsorolvasás végetért, a stewardessek ismét összedugták a fejüket a gép elejében és hosszan tanácskoztak. Végül nyílt a repülő ajtaja, és egy földi irányító kíséretében belépett rajta a kedves idős házaspár. Most már elindulhattunk.
Háromnegyed hatkor landoltunk Krakkóban. A reptérbusz simán beérkezett, utána viszont –nem ismervén a villamoshálózatot – a gyaloglást választottuk. Az apartman tulajdonosa (az újabb késés miatt ismét ő és nem az unokahúga volt szolgálatban) egyre idegesebben sms-ezett, hogy hol vagyunk már. Azzal fenyegetőzött, hogy nyolckor lelép, mivel a weboldalon is úgy hirdették, hogy háromtól nyolcig lehet bejelentkezni. (Nem akartam rámutatni, hogy ezen az időszakon belül ő nem lett volna végig ott, szóval nincs alapja erre hivatkozni.) Közben megpróbáltunk rövidíteni egy kórház területén keresztül, de kiderült, hogy ez az útvonal csak macskák számára járható; ezzel is időt veszítettünk. Háromnegyed nyolckor értünk a szállásra.
Ezek után némi aggodalommal foglaltam jegyet a LOT krakkói járatára, de azzal biztattam magam, hogy ha nem adunk fel poggyászt, talán nem érhet nagy baj. Eleinte minden rendben ment: becsekkoltunk és mivel a kaput még nem írták ki, elmentünk egy kávézóba, ahol Betti egy kávét és egy sütit vett annyiért, mint a városban egy ebéd ára egy nem túlárazott étteremben. Közben olykor rápillantottam a kijelzőre. Ott közölték, hogy a gépünk 9 helyett 9.30-kor indul. Aztán 10.10-kor. Aztán háromnegyed tíz körül kiírták, hogy törölték a járatot.
Mivel a hangosbemondó nem adott semmilyen utasításokat, elindultunk egy olyan kapuhoz, ahol volt személyzet, hogy tájékozódjunk, mi a teendőnk. Szerencsésen választottunk: a kapunál levő földi személyzet elmondta, hogy pont mellettük van egy szervízkapu, esélyes, hogy a LOT munkatársai ott fognak megjelenni. Hamarosan elő is bukkant egy középkorú úriember, aki a „Passengers to Krakow!” szlogent kiabálta nem túl nagy hangerővel. Szerencsére elég közel voltunk, így meghallottuk és jelentkeztünk, ő pedig közölte, hogy Varsón keresztül fogunk utazni. (Mint utóbb megtudtam, fel kellett volna ajánlania azt az alternatívát, hogy nem utazunk és visszatérítik a jegyet, de nem tette – nem mintha elfogadtuk volna, de ez azért mutatja, mennyire szabálykövetők.) Elvitt minket ahhoz a kapuhoz, ahonnét a varsói gép indult, további félóra múlva. Ott kaptunk újabb beszállókártyákat – Betti, aki a becsekkoláskor direkt középső helyet foglalt, mert se elöl, se hátul nem szeret ülni, természetesen a gép végébe. A bácsi ezután magára hagyott minket, és mérsékelt hangerejű „Passengers to Krakow!” kiáltásokkal cirkulált tovább a repülőtéren.
A varsói gép rendesen megérkezett időben, viszont onnét – bár volt gép Krakkóba félóra múlva is – csak a fél négyes járatra kaptunk helyet. Betti, aki Lisztferihegyen még csak poénkodott a kis üveges pezsgőkön, most kijelentette, hogy szüksége van ilyenre. Meglepő módon lelőhelyük a Costa Café volt (budapesti kávézóikban még nem láttam ilyet), és Betti rögtön vett kettőt is azzal, hogy a másodikat majd a gépen. A pultos sajnos közölte, hogy a reptéri szabályzat értelmében a szeszesitalokat fel kell nyitnia ott helyben. A borral ellentétben a pezsgőt ugye visszazárni se lehet, így felvonultunk a kávézó emeletére: Betti két pohár pezsgővel, én meg egy adag tésztasalátával és egy muffinnal. Kinek mit jelent az ebéd ugye.
Várakozás közben én a szállásadónkkal sms-eztem, hogy ne várjon minket délre, ahogy terveztük (ezt mondjuk sejthette, mert már elmúlt dél). Azt tippeltem, öt óra felé érünk a szállásra, ő viszont közölte, hogy fél hét előtt dolga van. Az egész napos utazás után nagyon nem szívesen dekkoltam volna másfél órát egy bezárt apartman előtt, és ezt meg is mondtam neki. Végül arra jutottunk, hogy rábízza a kulcsot az unokahúgára, ő fog minket várni a ház előtt.
Három óra körül legravitáltunk a kapuhoz, ahol már gyülekeztek leendő útitársaink; közülük is kitűnt egy kedves idős házaspár és egy igen jól fésült spicc, aki lelkesen hordta vissza a gazdája által eldobált játékokat, ezzel szórakoztatva az utazóközönséget. Végre eljött értünk a busz és kivitt a géphez. Ezt Betti először makettnek nézte, de mivel én már utaztam Budapest-Bécs és Budapest-Ljubljana viszonylatban hasonlókkal, megnyugtattam, hogy bele lehet menni. Meg is tettük, mindenki leült a helyére, eljött az indulási idő – de nem indultunk. Helyette felszállt valami földi irányító és hosszasan tanácskozott a légiutaskísérőkkel. Ezek egyike, aki iszonyatosan vastag sminkjével és műmosolyával úgy festett, mint egy Almodóvar-filmből előlépett transzvesztita, elindult a sorok között névsorolvasást tartani, kezében egy utaslistával. A lista annyira hosszú volt, hogy a letekeredett végét a földön húzta maga után, mint valami rajzfilmben. A rajzfilmfeelinget erősítette, hogy a velem egy sorban ülő úriember Kowalskiként mutatkozott be, bár nem látszott pingvinnek. A névsorolvasás végetért, a stewardessek ismét összedugták a fejüket a gép elejében és hosszan tanácskoztak. Végül nyílt a repülő ajtaja, és egy földi irányító kíséretében belépett rajta a kedves idős házaspár. Most már elindulhattunk.
Háromnegyed hatkor landoltunk Krakkóban. A reptérbusz simán beérkezett, utána viszont –nem ismervén a villamoshálózatot – a gyaloglást választottuk. Az apartman tulajdonosa (az újabb késés miatt ismét ő és nem az unokahúga volt szolgálatban) egyre idegesebben sms-ezett, hogy hol vagyunk már. Azzal fenyegetőzött, hogy nyolckor lelép, mivel a weboldalon is úgy hirdették, hogy háromtól nyolcig lehet bejelentkezni. (Nem akartam rámutatni, hogy ezen az időszakon belül ő nem lett volna végig ott, szóval nincs alapja erre hivatkozni.) Közben megpróbáltunk rövidíteni egy kórház területén keresztül, de kiderült, hogy ez az útvonal csak macskák számára járható; ezzel is időt veszítettünk. Háromnegyed nyolckor értünk a szállásra.
2019. február 18., hétfő
Táblák a Visztula-parton
Krakkói napjaimat Visztula-parti futással kezdtem, ami nemcsak egészséges és felpezsdítő, hanem fontos információkhoz is juttatja az embert. Főleg, ha hibbant Facebook-csoportunk még hibbantabb tagjai segítenek az értelmezésben. Itt van például ez az első, amelyből én csak annyit szűrtem le, hogy jobb, ha nem fekszem le a folyóparton:
De kaptam rá magyarázatot: "Egy fejzsugorító szkafanderes lény fog melletted brékelni, napi 24 órában."
A második tábla még több agyvihart eredményezett az ezek szerint addigra már fejzsugorításon átesett társaságban.
Ennek potenciális értelmezései:
A kép címe: „Bada Dada kubista szódavizet kezd rajzolni, de drMáriás pointilista stílusban ráfesti, ahogy Oscar Pistorius elesik”
“amennyiben sárga gőzhajó fölött tarajos hullámokat észlel és nincsen keze, ne pucsítson kitört lábfejjel!”
“törött merőkanállal viharos időben sárga gőzhajót kanalazni tilos!”
"Legókockákat tartalmazó víz! Pillangózni tilos!"
”Óriásoknak a folyóban úszni tilos!" Esetleg: "Fekete óriásoknak a folyóban úszni tilos!" (még rasszisták is :[ )
Teljesen félreértitek. A tábla azt jelenti: Úszás közben tilos a Sárga tengeralattjárót énekelni.
Hol van itt a tengeralattjáró?! :D
This is the one!!: "A folyóban úszni és nagyobbacska hajóval közlekedni tilos!"
A harmadik képhez viszont még ők se tudtak elfogadható megfejtést nyújtani. Pedig azóta már egy csomó kerékpáros áll ott és töri a fejét, hogy akkor most itt behajthat vagy nem:
De kaptam rá magyarázatot: "Egy fejzsugorító szkafanderes lény fog melletted brékelni, napi 24 órában."
A második tábla még több agyvihart eredményezett az ezek szerint addigra már fejzsugorításon átesett társaságban.
Ennek potenciális értelmezései:
A kép címe: „Bada Dada kubista szódavizet kezd rajzolni, de drMáriás pointilista stílusban ráfesti, ahogy Oscar Pistorius elesik”
“amennyiben sárga gőzhajó fölött tarajos hullámokat észlel és nincsen keze, ne pucsítson kitört lábfejjel!”
“törött merőkanállal viharos időben sárga gőzhajót kanalazni tilos!”
"Legókockákat tartalmazó víz! Pillangózni tilos!"
”Óriásoknak a folyóban úszni tilos!" Esetleg: "Fekete óriásoknak a folyóban úszni tilos!" (még rasszisták is :[ )
Teljesen félreértitek. A tábla azt jelenti: Úszás közben tilos a Sárga tengeralattjárót énekelni.
Hol van itt a tengeralattjáró?! :D
This is the one!!: "A folyóban úszni és nagyobbacska hajóval közlekedni tilos!"
A harmadik képhez viszont még ők se tudtak elfogadható megfejtést nyújtani. Pedig azóta már egy csomó kerékpáros áll ott és töri a fejét, hogy akkor most itt behajthat vagy nem:
2019. február 5., kedd
Múzeumok
Kezdő magyar csoportommal a városokban található intézményekről és nevezetességekről beszélgettünk.
- Zuzana, vannak Budapesten szép múzeumok?
- Igen, vannak.
- Például?
- Terror Háza.
Miután filozofálgattam kicsit a szépség relativitásáról, Didihez fordultam.
- Didi, jó Lagosban lakni?
- Igen!
- Miért?
- Mert nincsenek múzeumok!
- Zuzana, vannak Budapesten szép múzeumok?
- Igen, vannak.
- Például?
- Terror Háza.
Miután filozofálgattam kicsit a szépség relativitásáról, Didihez fordultam.
- Didi, jó Lagosban lakni?
- Igen!
- Miért?
- Mert nincsenek múzeumok!
2019. február 3., vasárnap
A barátság színterei
Amikor megérkeztünk a Cat Caféba, Vlad úgy összecsomagolta magát egy hengerbe, hogy alig volt felismerhető. Betti egész addig plüssállatnak nézte, amíg meg nem mozdította egy kicsit a fülét.
Valamivel később viszont kimászott és egyenesen felénk indult. Korábban ugyan velem nem kezdeményezett barátságot, de úgy látszik, Bettibe beleszeretett. Felmászott mellénk a díványra (jobb híján ezzel a névvel illetem a matraccal letakart fakeretet), először mindkettőnk táskáját gondosan átvizsgálta, majd lefeküdt közénk, és Betti nadrágját dagasztva kéjesen dorombolni kezdett. Jó darabig így maradt, miközben mi puha bundáját simogattuk.
Valamivel később – miután Vlad néhány tornamutatványt követően elpályázott – lementem a mosdókhoz, ott azonban tömeg fogadott. Kiderült, hogy Pongó be akar menni a női vécébe. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy kandúrként neki nem illene azt használnia, de elég eltökélten kiállt a gendersemleges vécék elve mellett, úgyhogy végül beengedtem. Valaki meg is engedte neki a csapot, mert a honlapról tudjuk, hogy szeret abból inni. Pongó azonban csak leült a földre, simogattatta magát és nem mozdult. Jónéhány vendéget végigvárt, míg az egyik kezet mosó hölgyet alkalmasnak találta: felugrott mellé a mosdókagylóba és hosszasan ivott a vízsugárból.
Már távozni készültünk és a kasszánál álltunk, holminkat egy szomszédos asztalra téve, amikor megjelent Mirtill. Számomra ő mindig különleges marad: sok éve első Cat Cafés látogatásom előtt veszítettem szem elől egy kedves macskabarátomat, Bátorkát a Margitszigetről (az árvíz miatt lezárták a szigetet, így az ott élő macskák vélhetően átköltöztek a partra, hacsak örökbe nem fogadta őket valaki), és Mirtill őrá emlékeztetett, ráadásul a catek közül ő volt az első, aki barátsággal közeledett felém. Már azt hittem, ezúttal nem is beszélünk, de a kasszától hátrafordulva megláttam az asztalon a kabátom mellett. Hosszas simiparti következett, Mirtill vadul hízelgett és dorombolt, sőt a kabátomnak még a kapucnijába is belebújt. Hiába, a macskáknak jó a memóriája: még több hónapos szünet után is felismerik a régi barátot - vagy legalábbis a kabátját.
Valamivel később viszont kimászott és egyenesen felénk indult. Korábban ugyan velem nem kezdeményezett barátságot, de úgy látszik, Bettibe beleszeretett. Felmászott mellénk a díványra (jobb híján ezzel a névvel illetem a matraccal letakart fakeretet), először mindkettőnk táskáját gondosan átvizsgálta, majd lefeküdt közénk, és Betti nadrágját dagasztva kéjesen dorombolni kezdett. Jó darabig így maradt, miközben mi puha bundáját simogattuk.
Valamivel később – miután Vlad néhány tornamutatványt követően elpályázott – lementem a mosdókhoz, ott azonban tömeg fogadott. Kiderült, hogy Pongó be akar menni a női vécébe. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy kandúrként neki nem illene azt használnia, de elég eltökélten kiállt a gendersemleges vécék elve mellett, úgyhogy végül beengedtem. Valaki meg is engedte neki a csapot, mert a honlapról tudjuk, hogy szeret abból inni. Pongó azonban csak leült a földre, simogattatta magát és nem mozdult. Jónéhány vendéget végigvárt, míg az egyik kezet mosó hölgyet alkalmasnak találta: felugrott mellé a mosdókagylóba és hosszasan ivott a vízsugárból.
Már távozni készültünk és a kasszánál álltunk, holminkat egy szomszédos asztalra téve, amikor megjelent Mirtill. Számomra ő mindig különleges marad: sok éve első Cat Cafés látogatásom előtt veszítettem szem elől egy kedves macskabarátomat, Bátorkát a Margitszigetről (az árvíz miatt lezárták a szigetet, így az ott élő macskák vélhetően átköltöztek a partra, hacsak örökbe nem fogadta őket valaki), és Mirtill őrá emlékeztetett, ráadásul a catek közül ő volt az első, aki barátsággal közeledett felém. Már azt hittem, ezúttal nem is beszélünk, de a kasszától hátrafordulva megláttam az asztalon a kabátom mellett. Hosszas simiparti következett, Mirtill vadul hízelgett és dorombolt, sőt a kabátomnak még a kapucnijába is belebújt. Hiába, a macskáknak jó a memóriája: még több hónapos szünet után is felismerik a régi barátot - vagy legalábbis a kabátját.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
