Írország feeling Tenerifén

 A dolog úgy kezdődött, hogy a csoportból egy lány meghirdetett mára egy túrát az Anaga-hegységbe. Ezt már hónapokkal ezelőtt megtette, viszont azóta se adott meg az eseménynél se találkozási helyszínt, se időpontot, és minden jel arra mutatott, hogy a túra nem fog megtörténni. Ez különösen érzékenyen érintette Petert, aki, mint kiderült, a fél itteni ismeretségi körét meghívta az eseményre, úgyhogy most éppen reménykedik benne, hogy nem fogják bosszúból leütni egy sötét sikátorban (még szerencse, hogy Tenerifén ilyenek nincsenek). Én mondjuk nemcsak ezért nem terveztem menni, hanem azért sem, mert vasárnapra esős időt mondtak. Peter azonban annyira túrára készült, hogy inkább küldött nekem három alternatív útvonalat. Az egyiket, a Chinyero-vulkán környékét, már régen meg akartam nézni magamnak, plusz reméltem, hogy a szigetnek azon a részén jobb idő lesz, úgyhogy ezt választottam.

Amikor megérkeztünk, épp cseperészett egy kicsit az eső, pont akkorra állt el, mire felvettem az esőkabátomat. Amint elindultunk fölfelé, a nap is kisütött. Persze az első vulkán teteje már ködben volt, de szerencsére mi megmaradtunk alatta.

Később a távolban már láttunk gyülekezni felhőket:

Igazából az ebéd befejeztével kezdett csak el komolyabban (kis cseppekben, ámde sűrűn) esni.

- Ez az, amit mi nedves esőnek mondunk - tájékoztatott Peter.

- Miért, felétek száraz eső is van?

- Nem, de azért hívjuk így, mert sokkal jobban elázol tőle, mint amikor durvábban, de rövid ideig esik.

Persze gyanítottam, hogy az időjárás azért alakult így, mert az utolsó pillanatban bedobtam a táskámba a naptejet is. Peter hasonlóképpen az óvintézkedések hasznosságát emelte ki, mikor megjegyezte:

- Micsoda mázli, hogy hoztam napszemüveget.

Közben egyre inkább belementünk a ködbe, a kőfalak mögött kísértetként sejlettek fel a fák.

- Ez a kőfalakkal, a köddel meg az esővel tiszta Írország - jegyezte meg Peter, aki korábban amúgy hosszan győzködött róla, hogy Írországban nem is esik mindig az eső. - Teljesen otthon érzem magam, csak itt egy kicsit melegebb van.

Embershow orkáknak

 Őszintén bevallom, nagyon szkeptikus voltam a Loro Parque orka-showjával kapcsolatban, ha Sztell nem ragaszkodik hozzá, el se mentem volna rá. Régen több olyan eset is volt, hogy a nem megfelelő tartási körülmények és meggondolatlan mutatványok miatt több idomár megsérült, sőt volt, aki meg is halt orkatámadás miatt. Úgy tűnik, ezért kicsit szigorítottak a feltételeken: az idomárok nem mennek be a medencébe, az orkák pedig az úszáson, partra vetődésen és ugráláson kívül nem sok mindent csinálnak.

A műsor jelentős része a kivetítőn történik, ahol egyrészt információkat láthatunk az orkákról mint fajról, illetve Morganról, a műsorban is látható mentett siket orkáról, másrészt a műsor kezdetén a humorforrást maga a közönség biztosítja.

Időbe telt, míg a közönségnek leesett, hogy a kivetítőn nem valami random egykori nézőket, hanem konkrétan minket mutatnak. Ekkor vad integetésbe kezdett egy csomó sárga baseball-sapkás ember (a sárga baseball-sapka 1 euróra le volt értékelve a szuvenírboltokban, ezért mindenki azt vette sokkal ízlésesebb társai helyett). A kamera viszont szándékosan fókuszált rá egy nagyon unott és mérges arcot vágó bácsira, akinek szintén időbe telt felfedeznie magát a képen, és ekkor kezdett el visszaintegetni.

A kamera következő trükkje az volt, hogy párokat keresett a közönségben és "kiss me" feliratú szívecskét varázsolt köréjük. Az első egy huszonéves lány és fiú voltak, akik vadul gesztikulálva próbálták elmagyarázni, hogy ők nem is egy pár. Ezután egy idős házaspár került a keretbe; a bácsi vette a lapot és arcon csókolta feleségét, lelkes éljenzést váltva ki. Mivel Spanyolországban vagyunk, a kamera teljes természetességgel célzott meg két huszonéves srácot, akik rémülten húzódtak távolabb egymástól.

A műsor előtt levetített filmecskékből azt is megtudtuk, hogy az orka bizony fröcsköl, ezért "ha nem akarja, hogy elektronikus készüléke vagy gyereke vizes legyen, üljön hátrébb". Láthatóan pár szülőt nem zavarta, ha gyereke vizes lesz, mi viszont direkt nem a legalsó sorokba ültünk. Biztonságban is éreztük magunkat, amíg Sztell fel nem fedezte a széken a "Splash zone" (fröcskölés zóna) matricát. Mivel a változó idő miatt úgyis esőkabát volt rajtunk, nekem megfelelt volna, ha a táskánkat biztonságban a szék alá tesszük, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy üljünk följebb. Mint kiderült, a figyelmeztetések nem voltak hiábavalók, ugyanis a műsor egyik show-elemeként az idomárok megkérték az egyik orkát, hogy mutassa be, mennyi vizet tud a farkúszójával felfröcskölni. Hatalmas adag hideg tengervíz zúdult az alsó két zónában ülőkre, akik fejvesztve menekültek, az orkák pedig láthatóan jól szórakoztak. Nem vagyok biztos benne, hogy a műsor nem az ő szórakoztatásukat szolgálta-e.

Sietnek Jézushoz Betlehembe

 A karácsony előtti betlehem-állítás régi spanyol népszokás. Kis városunkban saját betlehemes-szövetség működik, az önkormányzat lelkes sétaszervezője, Victor pedig betlehemnéző sétákat hirdet, amelyek során a résztvevők végigjárják az összes kiállított darabot. Ezek mindenféle középületekben találhatók, de például a vaskereskedő a szomszéd ház tulajdonosától kért engedélyt arra, hogy kapualjában felállíthassa figuráit.

A kép is mutatja, hogy errefelé a betlehemes nem csupán jászolból áll: Betlehem teljes városát rekonstruálják, házakkal, emberekkel, állatokkal. (A vaskereskedő betlehemesében például öt cica is található, de sajnos a besütő nap miatt nem tudtam jó képet készíteni róluk.) Ezekre nem mindig jellemző a történelmi hitelesség. A városháza előtt például hatalmas betlehemet állítottak fel, amelyben szerepelnek például disznók (amiket a város zsidó lakói jó eséllyel nem tartottak), illetve gesztenyeárus.

A Szent Ágoston-templom kápolnájában pedig a betlehemkészítő egy klasszikus tenerifei tanyát is megörökített fügekaktuszokkal, tökágyással és a kemencéből frissen kivett katalán bagettekkel.

A szabadtéri betlehemeknek, mint a városházáé, a hátrányuk is megvan. Amikor kedden viharos szél fújt, a műanyag figurákat le kellett fektetni a földre, nehogy elsodorja őket.

San Juan de la Rambla titsái

 San Juan de la Ramblában kettévált a társaság: a többiek még túráztak kicsit a városban (ez Victor specialitása valamiért), viszont Lucíának haza kellett mennie dolgozni, én pedig el akartam menni a plázába a macska ajándékát megvenni (nem írom ide, mit kap, nehogy elolvassa este előtt és ne legyen meglepetés). Mivel az autó az ösvény túlsó végénél parkolt, Lucíának is buszra kellett szállnia. Tősgyökeres tinerfeñaként ez problémát okozott neki, hiszen ők többnyire autóval járnak, nem Titsával (erről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2012/01/titsa-es-tsai.html). Mi magyaráztuk el, hogy bankkártyával is fizethet, aztán szembesült vele, hogy maszk sincs nála. A zsebembe nyúlva rémülten észleltem, hogy nálam se: úgy látszik, kiesett valamikor, miközben fölfelé mentünk a hegyre. Szerencsére útba esett egy patika, ahol Lucía vett egy orvosi maszkot, én pedig egy szép piros FFP2-est.

Az autóúton a titsa megállóit rövid letérősávval oldják meg. Mikor beértünk a megállóba, leolvastam a QR-kódot (az autózós helybélieket és a frissen érkezett turistákat mindig meglepem ezzel a művelettel), ami elvitt a valós idejű utazási adatok oldalára. Kiderült, hogy a 108-as 10 perc múlva jön; nekem ez volt az ideális, mivel percek alatt a plázában van, viszont nem tudtuk, megáll-e ott, ahol Lucía a kocsiját hagyta. Szerencsére az oldal szerint a 325-ös és a 363-as is hamarosan várható volt, bár mérget nem vettem volna rá: reggel a 363-as 10 perccel korábban indult (szerencsére elértem, hála Gazsi tanításának, hogy jóval előbb kint kell lenni a megállóban), Barbara viszont azért maradt le a túráról, mert a 325-ös durván késett. A megállóban már várakozott egy vörös hajú szeplős fickó és egy fejkendős bácsi, az utóbbi kiállt a letérősáv szélére és onnan figyelt. Vélhetően azért tette ezt, mert pont kanyar után voltunk, és onnan nagyobb esélye volt a hirtelen felbukkanó buszt meglátni és integetni neki. Sajnos kiderült, hogy nem a 325-ösre várt, az ugyanis hirtelen (a beígért időnél 15 perccel korábban) megjelent és elszáguldott mellettünk, le se térve a főútról.

- Egyes megállókban van gomb, amit ha megnyomsz, látja a sofőr, hogy lesz felszálló - magyaráztam az elképedt Lucíának. - Hopp, itt is van! - kiáltottam fel, ugyanis a megálló falára valaki rózsaszín festékkel rajzolt egy pontot, és az egyértelműség kedvéért odaírta hozzá, hogy "gomb". Gyorsan meg is nyomtam, ezzel mosolyt csalva a vörös hajú srác arcára.

- Most már elvileg mindjárt jön a te buszod - mondta Lucía.

- Kiderült már, hogy megáll-e a Barranco Ruiznál? - kérdeztem, mert Lucía is nézegette a telefonját közben.

- Nem.

- Mármint nem áll meg vagy nem derült ki?

- Nem derült ki, de szerintem nem áll meg, mert a Google Maps nem mutatja.

- Hát akkor esélyes, hogy tényleg nem, de kérdezd meg a sofőrt.

Hamarosan tényleg felbukkant a 108-as a sziklafal mögött, és vad integetésemre besorolt a megállóba. Lucía megkérdezte a sofőrt, és természetesen az volt a válasz, hogy nem áll meg a Barranco Ruiznál. Én viszont kicsomagoltam az imént vett maszkot, ami furcsán kicsinek tűnt. Gyerekméret volt...

(azok kedvéért, akik négylábú, bundás titsákra számítottak, ideteszek egy barátságos példányt San Juan de la Ramblából)

Elveszett németek a Teno-hegységben

 Laura hirdette meg a túrát, ezért Phil bejelentette, hogy ő lesz a túravezető. Laurát ezt kellően stresszelte, mert saját bevallása szerint rosszul tájékozódik, mi viszont minden elágazásnál kötelességtudóan megálltunk és megkérdeztük, merre kell menni, ő meg zavartan szerencsétlenkedett egy darabig, aztán mindig megtalálta a jó utat.

Az egyik útelágazásnál egy idősebb pár ácsorgott hatalmas térképpel a kezében, és értetlenül vizslatták, majd megkérdezték tőlünk, merre kell menni.

- Hátul jön a túravezető, ő tudja - mondtam, és Laura hamarosan tényleg megjelent. Az idős házaspár elmondta, hogy a hegyet akarják megkerülni.

- Honnan jöttek? - kérdezte Laura.

- Németországból - vágták rá, mire Laura szeme elkerekedett.

- Gyalog??

Aztán tisztázódott a félreértés és kiderült, a németek ugyanott parkoltak, mint mi, és vélhetően ugyanarra is tartottak. Laura elmagyarázta nekik az utat, ők pedig kilőttek előre. Legközelebb a kilátóponton találkoztunk velük, ahol egy csoport (tőlük vélhetően független) német egész pikniket rendezett be, sziklára terített asztalterítővel és rajta finomságokkal. Nem számoltak a túrakutyák lehetőségével: Buttons azonnal a piknik közepébe rontott. Szerencsére kiderült, hogy ismerik Philt (úgy tűnik, őt mindenki ismeri), így könnyen le tudták szerelni a kutyáját is.

A német házaspárt legközelebb egy tisztáson láttuk viszont, ahol ismét elveszetten nézegették a térképet, és ismét megkérdezték, merre kell menni.

- Itt visszafordul az út - magyarázta Laura. - Igazából tovább is mehetnek, csak úgy hosszabb, de a két másik út mindegyike visszavisz az étteremhez. Mi még egy kicsit tovább megyünk, hogy megnézzük a kilátást - mutatott az előttünk levő oromra, mire a németek értetlenül néztek.

- Arra kell menni?

- Nem, arra a kilátás van - magyarázták a többiek, a térképen próbálva megmutatni a helyzetet. Nekem kb. egyperces gondolkodás után eszembe jutott a megfelelő német kifejezés:

- Aussichtspunkt!

A németek nem úgy tűntek, mint akik átlátják a helyzetet, ezért Zema felajánlotta, hogy fotózzák le a telefonjára letöltött túraútvonalat, de nem tették. Azt is bedobtuk, hogy tartsanak velünk, ha már ugyanaz az irány. A kilátóhelyhez közeledve viszont láttuk, hogy a kutya se követ minket - pontosabban a saját túrakutyánk követett és éppúgy gyönyörködött a tájban, mint mi.

A tisztásra visszaérve azon poénkodtunk, hogy biztos megint itt lesznek a németek, de többet nem találkoztunk velük, tehát vagy visszataláltak a parkolóba és még előttünk továbbindultak, vagy végérvényesen eltévedtek.

Visszaútban Victor javasoltak, hogy álljunk meg a Lomo Molino nevű kilátónál, ahonnét tényleg gyönyörűen látni az északi partvidéket.

A kilátóból kifele menet egy fehér autó volt mögöttünk.

- Ezek követnek minket! - kiáltotta Viktor, de megnyugtattam.

- Á, biztos csak a németek.

Pohárfedél

 Még volt tíz percem a buszindulásig, így úgy döntöttem, hogy nem a buszállomás egyetlen szombat reggel nyitva tartó kávézójában veszek kávét, ahol a néni nagyon jóindulatú, de szar kávét főz, hanem egy sarokkal odébb, ahol korábban már ittunk és egész iható volt. Mondjuk a bácsi úgy mozgott, mint egy lassított felvétel, úgyhogy szaladnom kellett az elviteles kávémmal a buszhoz - még szerencse, hogy futósort volt rajtam. Már rajta ültem, amikor szembesültem egy sportszerű nehezítéssel. Ugyanis valamiért a bácsi ilyen fedelet tett az elviteles pohárra:

Ez szívószálas tető, de szívószálat persze nem kaptam. Vagyis vagy leveszem a fedelet, és akkor az autópályán száguldó buszon megkockáztatom, hogy rám ömlik az egész, vagy Santa Cruzig nem iszom belőle. Az utóbbi opciót választottam, mert még így is a két térdem közé kellett szorítani a poharat, nehogy megdőljön és kicsorogjon belőle. Jobb híján lefotóztam és föltettem az ismerősöknek facebookra, hogy poénkodjanak rajta. A hatás nem maradt el. Lajos azt hitte, az ujjaimat látja és elcsodálkozott, milyen kicsi adagot kaptam. Tündének egészen más keltette fel a figyelmét:

- Hogyhogy engedtek felszállni a buszra nadrág nélkül?

Leszbikus dress code

 Már Santa Cruzban voltunk, félóra buszozásra otthontól, mikor Dóri mellékesen megemlítette, hogy a gálán dress code van: gálaruha vagy csokornyakkendő.

- Most szólsz? Most már nem mehetek vissza!

- Miért, van gálaruhád vagy csokornyakkendőd?

- Hát igazából nincs.

Való igaz, az öltözékünk igen távol állt a gálaruhától: Dóri a kék blúzához farmert vett (mert a magával hozott elegáns nadrágja túl vékony lett volna a novemberi estén), én pedig fölül a "Some people are gay, get over it" feliratú Stonewall-os pólómat viseltem fekete nadrággal és fekete futódzsekivel. Némiképp aggódtunk, hogy emiatt nem engednek majd be, de szerencsére a beengedésnél Dóri ismerőse, Izabela állt, így még a jegyünket se kellett bemutatni. (Ezáltal viszont nem kaptuk meg a színes karszalagot se, amely jelezte volna a pincéreknek, hogy vegán menüt kérünk, és folyton húst akartak hozni nekünk.) Kicsit szabadkoztam Izabela előtt az öltözékünk miatt, ő azonban a pólómra nézve kijelentette, hogy ez a lehetséges legmegfelelőbb öltözet. Egyébként ő maga is ingben és farmerben volt, ugyanis a légitársaság elkeverte a bőröndjét. Ami a többieket illeti, elég vegyes volt a kép: néhány nő valóban gálaruhát viselt, de a többség teljesen lazára vette a figurát, csokornyakkendőt viszont csak négy emberen láttunk: ebből kettő kisfiú volt (az egyik díjazott unokái), a harmadik egy középkorú butch, a negyedik pedig a kevés felnőtt cisz férfi egyike. Mint utóbb kiderült, ő az egyik előadót kísérte gitáron, és az asztalához leült két olyan nő, akik mintha egy latin-amerikai valóságshowból léptek volna elő. Egyforma iszonyat magas sarkú szandálban voltak mindketten, ám egyikük fehér nadrágot és haspólót viselt, a másik pedig fekete bugyi és melltartó fölött egy teljesen átlátszó fekete fátyolszerű ruhát.

- Szerinted szóljunk neki, hogy a nudista strand a szomszéd városban van? - kérdeztem Dórit, aki feministaként teljesen le volt döbbenve, hogy egy leszbikus ilyen ruhát viselhet. A két nő valóban enyelgett egymással is, ugyanakkor nyálcsorgatva bámulták a csokornyakkendős pasit, tehát lehet, hogy nem voltak full leszbikusok. Amikor később elkezdődött a tánc, a feketébe öltözött úgy döntött, így is túl sokat fed a ruhája, ezért felhúzta a szoknyáját és megcsomózta valahol a felső combján.

Az asztalunknál ülő helybéli leszbikusok, egy butch kivételével, szintén kicsípték magukat. Úgy tűnik, a kulturális háttérből viszont kevésbé készültek fel, mert amikor bejelentették, hogy a díjazottak között van a Sapphosutra csapata, egyik asztaltársunk odafordult a barátnőjéhez.

- Milyen Szútra?

- Sappho, tudod, a latin költő.