Igazából nem volt időpont megadva, hogy mikor érjünk oda. Mi voltunk az elsők, mert Katiékat sikerült elhagynunk valahol az Astoria környékén. De hamar utolértek minket, meg csatlakozott Ráhel is, ahogy ígérte. Kb. félóra múlva megjelent Gábor, hogy közölje: amúgy nem tud maradni, mert kizárta magát a lakásból.
-Ennyi erővel, ha úgyse tudsz bemenni, maradhatsz itt is...
-Nem jó, a biciklilakatom kulcsa sincs nálam.
-Biztos megengednék, hogy betedd a pincébe.
-Á, inkább hazamegyek és megvárom a zárszerelőt. Miután sikerült bejutnom, visszajövök.
Ezzel elhúzott, Kati pedig elkezdett gondolkozni, ki mindenki jelzett vissza a facebookon, hogy jön.
-Mi van Dementiával?
Felhívtam Dementiát, aki mondta, hogy épp most értek haza, de mindjárt átugrik. A mázlista tényleg csak egy ugrásnyira lakik, ezért András remélte, hogy fürdőköpenyben fog érkezni, de sajnos csalódnia kellett. Időközben Katinak eszébe jutott János és felhívta, hogy jön-e. Mikor láttuk, hogy győzködésre van szükség, Ida kivette Kati kezéből a telefont.
-János, muszáj jönnöd, mert rajtam kívül csak neked van itt humorérzéked!
A számunkra nem túl hízelgő érv hatott; János azt mondta, igazából Edittel találkozik, de megpróbálja rávenni, hogy jöjjenek el. Persze még időbe telik, míg megérkeznek, mert még otthon van.
Dementiáék közben elbúcsúztak, Kati pedig tovább törte a fejét lehetséges csatlakozókon.
-Laci jön?
-Nem tudom, de felhívom-felelte Ida. Laci nem is tudott az összejövetelről (ami nem csoda, eredetileg nem lett meghíva), de nem kellett sokáig győzködni, hogy jöjjön inni. (Lacit ilyen ügyben sosem kell sokáig győzködni.) Csak hát időbe fog telni, mert ő is messze lakik.
Ekkor már 8 felé járt az idő, és Katinak eszébe jutott, hogy felhívja Lórit. Lóri épp akkor szállt le a vonatról, és kérdezte, mivel kell jönni. A kék metrót javasoltuk Zuglóból.
-Szerintem hamar itt lesz.
-Kivéve, ha az Örs vezér terén keresi a kék metrót-jegyezte meg pesszimistán Kati.
Ekkor mi már úgy éreztük, épp eleget üldögéltünk, és felvetettük, hogy hazamegyünk. Mint ilyenkor lenni szokott, Anna és Ráhel is gyorsan rájött, hogy haza kéne menniük. Kati azzal szembesült, hogy egyedül maradnak a Pepitában; viszont ha már idecsődítettünk néhány embert, akkor illik megvárni őket valakinek.
-Hát végülis ha idejönnek, beszélgethetnek egymással-dobta be Ida. De azért felhívta Lacit, aki a jelek szerint még nem indult el.
-Kik vannak ott?-kérdezte.
-Hát, itt lesz a Lóri, ha megérkezik. Meg lehet, hogy a János. Meg lehet, hogy a Gábor, ha bejut a lakásába...
2012. október 25., csütörtök
2012. október 22., hétfő
Feliratok a krétás táblán
Az éttermek előtti krétás táblák olyan infókat is tartalmaznak, amiket az étlapról nem tudunk meg. Figyeljük csak meg, milyen burkolt értékelést tartalmaz egy szilvásváradi étterem táblája a hely specialitásairól:
"Gombás ételeink árát kérjük előre fizetni!"
A budapesti belvárosban sétálva viszont másfél hete az alábbi feliratot találtam egy söröző előtt:
"20.30. Magyarok esztek"
Nekem elég furcsa volt a kérdésfeltevés, különösen az időpont-megjelöléssel (én ennél kicsit korábban szoktam enni), ám ugyanazon hely másik táblája rávilágított a mondanivalóra:
"20.30 Magyarország-Észtország, óriás kivetítőn"
"Gombás ételeink árát kérjük előre fizetni!"
A budapesti belvárosban sétálva viszont másfél hete az alábbi feliratot találtam egy söröző előtt:
"20.30. Magyarok esztek"
Nekem elég furcsa volt a kérdésfeltevés, különösen az időpont-megjelöléssel (én ennél kicsit korábban szoktam enni), ám ugyanazon hely másik táblája rávilágított a mondanivalóra:
"20.30 Magyarország-Észtország, óriás kivetítőn"
2012. október 8., hétfő
Madeira gyíkjai
Madeirán a macskák sajnos elég bizalmatlanok (kivéve a São Vicente-i barlangok recepcióján dolgozó ezüstszürke cirmoskát, aki megérdemli, hogy így az internet nyilvánossága előtt is Madeira Legkedvesebb Macskájának nevezzem ki). Cserébe viszont a turistának bőven akad alkalma barátkozni egy sokkal kisebb és gyakoribb jószággal: a madeirai gyíkokkal.
A gyíkok rengetegen vannak, ráadásul nincs olyan szárazföldön közlekedő (vagyis nem repülő) állat, ami bántaná őket. Ezért egyáltalán nem tartanak az emberektől, sőt láthatóan meg vannak győződve arról, hogy ők a sziget jogos tulajdonosai, akik irányítják a kétlábúakat. A São Lourenço-félszigeten lelkesen kunyerálták a kekszmorzsát, mikor viszont az ő birtokukban levő kőfalakra feküdtünk ki napozni, finoman, de határozottan az ujjunkba haraptak. A sziget legnyugatibb pontján álló világítótoronynál a teaház szabadtéri asztalán találtunk gyíkot. Természetesen ehhez az asztalhoz ültünk le, a gyík pedig tovább szaladgált az asztallapon, minden ujjunkat megszaglászta, az enyémre még rá is tette vékony ujjú kis kezét. Végül mégis Andrást választotta, akinek a körme alól eszegetni kezdett valamit – sejtésünk szerint a délelőtti sütemény ottmaradt morzsáit.
Ha van a gyíkoknak luxusnegyede, az a Levada de Janela partja. Ez a szépen karbantartott öntözőcsatorna egy festői völgy oldalában kanyarog, napsütötte sziklafalak között.
Az itt élő gyíkok rájöttek, hogyan védekezhetnek a túlhevülés ellen: ha már túl forró a sziklafal, fejest ugranak a levada tiszta, hűs vizébe, aztán gyors tempókkal kiúsznak a partra.
A gyíkok rengetegen vannak, ráadásul nincs olyan szárazföldön közlekedő (vagyis nem repülő) állat, ami bántaná őket. Ezért egyáltalán nem tartanak az emberektől, sőt láthatóan meg vannak győződve arról, hogy ők a sziget jogos tulajdonosai, akik irányítják a kétlábúakat. A São Lourenço-félszigeten lelkesen kunyerálták a kekszmorzsát, mikor viszont az ő birtokukban levő kőfalakra feküdtünk ki napozni, finoman, de határozottan az ujjunkba haraptak. A sziget legnyugatibb pontján álló világítótoronynál a teaház szabadtéri asztalán találtunk gyíkot. Természetesen ehhez az asztalhoz ültünk le, a gyík pedig tovább szaladgált az asztallapon, minden ujjunkat megszaglászta, az enyémre még rá is tette vékony ujjú kis kezét. Végül mégis Andrást választotta, akinek a körme alól eszegetni kezdett valamit – sejtésünk szerint a délelőtti sütemény ottmaradt morzsáit.
Ha van a gyíkoknak luxusnegyede, az a Levada de Janela partja. Ez a szépen karbantartott öntözőcsatorna egy festői völgy oldalában kanyarog, napsütötte sziklafalak között.
Az itt élő gyíkok rájöttek, hogyan védekezhetnek a túlhevülés ellen: ha már túl forró a sziklafal, fejest ugranak a levada tiszta, hűs vizébe, aztán gyors tempókkal kiúsznak a partra.
2012. szeptember 30., vasárnap
Nagyváradi nagy kaland
Én kezdettől későinek ítéltem a 9 órás indulást, pedig Judit este majdnem felhívott minket, hogy induljunk mégis 10-kor. Szerencsére időben rájött, hogy Románia egy időzónával odébb található, így egy órával rövidebb időnk lesz az útra. Ő kitartott amellett, hogy fél 3-kor kezdődik a szekció, bár Roman programján én 2 órát láttam.
Nem mintha 9-kor elindultunk volna. Még vártuk Ivettet, aki biciklivel jött, és Christ, akinek le kellett hoznia a kocsit a hegyről (ott a garázsuk). Közben azzal múlattuk az időt a szlovénekkel, hogy fogadásokat kötöttünk, melyikünknek az országa megy előbb csődbe. 9 óra 20-kor végre elindultunk, a magyar autó elöl, a szlovének utánunk.
Debrecenig nem volt semmi gond, az autópályának és Ivett pogácsáinak köszönhetően. Innen viszont kérdés volt: hogyan tovább? Chris netről letöltött útvonala semmi ismert települést nem tartalmazott.
-Berettyóújfalu felé kell menni-navigált Ivett.
-Berettyómicsoda??-Chris ismét szembetalálta magát egy kiejthetetlen magyar szóval.
-Berettyóújfalu. Azt megismerem: emlékszem, tök lepukkadt és cigánypurdék szaladgáltak a házak között.
-Jó, akkor menjünk Berettyótúrófaluba-adta be a derekát Chris. Kerengtünk egy kicsit Debrecenben, majd rátaláltunk az útra, és hamarosan már egy kisebb falun hajtottunk keresztül.
-Ez már Berettyóújfalu?-kérdezte Ivett. Szerencsére megnéztem a falu elején a táblát.
-Nem, ez Mikepérc.
-Pedig tök ugyanúgy néz ki – jelentette ki Ivett, aminek hatására elbizonytalanodtam, hogy Berettyóújfalut meg fogja-e ismerni. Szerencsére nem kellett rá hagyatkoznunk: ki volt táblázva az is, meg a határ is. Judit ugyan aggódott, hogy a határőrök szívózni fognak Chrisszel (EU-s konfliktusok miatt a románok kevéssé bírják a hollandokat), de szerencsére túlzottan el voltak merülve valami sorozat megbeszélésében. Nem sokkal 2 óra előtt (román idő szerint) beértünk Nagyváradra. Most már csak az egyetemet kellett megtalálni.
-Én voltam ezen az egyetemen-mondta Ivett.-Nagyon szép épület, és vele szemben van a kollégium.
Ez sajnos nem bizonyult elegendő útmutatásnak, így miután már átszeltük az egész várost, megálltunk egy benzinkútnál és Judit kiszállt, hogy útbaigazítást kérjen. Közben Ana a GPS-be próbálta bepötyögni az utcanevet, de az valamiért nem fogadta el. Juditnak viszont szerencséje volt: egy éppen ott tankoló úriember vállalta, hogy megmutatja az utat, csak követnünk kell. Az ő segítségével meg is találtuk a Strada Universitária nevű utcát, és azon belül egy nagy kaput.
-Ide kell bekanyarodni?-kérdezte Chris. Judit jobban megnézte a kerítést.
-Nem, ez a temető.
Megtaláltuk az egyetemet: ¼ 3-kor felrohantunk a számunkra kiírt előadóba. Lepukkadt terem, benne sehol egy lélek. Én azt tippeltem, hogy a hallgatóság itt volt 2-kor, de megunták a várakozást; mégis, a biztonság kedvéért kimentünk a folyosóra. Szerencsére pont jött szembe egy csapat elegáns személy, akik konferencia-résztvevőknek tűntek. Kiderült, hogy egyikük pont szervező és minket keresett, mert más terembe rakták a szekciót. A másik három személy a hallgatóságunk, illetve a montenegrói előadó, az egyetlen, aki odaért időben. Mert persze 2-kor kellett volna kezdenünk.
A meglepő módon malőröktől mentes szekciót követően felrohantunk regisztrálni, majd kávészünetelni, hiszen reggel óta csak pogikat ettünk (kivéve Christ, aki a montenegrói előadás után elment kávézni). Kávészünet gyanánt hosszú asztalokon kávé és román kóla szerepelt kis mennyiségben, továbbá sajtos masni fegyverként azoknak, akik ezekért meg kívántak verekedni. Azért benyomtunk pár darabot a másik sós sütiből, de az autókhoz leérve egyöntetű volt a vélemény: valahol meg kell állnunk enni. Lehetőleg Magyarországon, mert nem volt nálunk lei. És lehetőleg kártya-elfogadó helyen, tette hozzá Roman, mert náluk forint se.
-Akkor mi legyen a stratégia?-kérdezte Judit.
-Nekünk nagyon egyszerű stratégiánk van-felelte Roman.-Követünk benneteket.
-Amúgy rájöttem, miért nem ismertem fel az épületet-mesélte lelkesen Ivett.-Azért, mert én nem itt voltam, hanem Aradon a Partiumi Egyetemen.
-Ti nem unatkoztatok a hosszú úton?-kérdezte Judit a szlovéneket.
-Á, dehogy-felelte Roman.-Mi Anával sose fogyunk ki a témákból.
Ezen mi jót derültünk, ugyanis útközben amikor hátranéztünk, majdnem mindig azt láttuk, hogy Roman mélyen alszik az anyósülésen…
Az odafele tévelygéshez képest igen gyorsan kijutottunk Nagyváradról, a határon sem szőröztek.
-Van egy jó hírem és egy kevésbé jó-jelentette be Chris.-A jó hír, hogy Schengenben vagyunk. A kevésbé jó az, hogy Magyarországon.
Judit mindenképp hangulatos falusi vendéglőre vágyott, ezért pásztáztuk az utat, hogy hol találunk ilyesmit. Az eredmény kiábrándító volt: főleg pékségek és kocsmák sorakoztak a főút mellett, néhány hamburgeressel és zárva tartó presszóval váltakozva. Chris olyan éhes volt, hogy már a szigetelőelemeket árusító udvarba is majdnem befordult. Végül aztán kés-villa jelet láttunk az út mellett: Rózsakert Csárda.
-Ez jól hangzik-mondta Judit. –Azt mondta, 50 méter?
Ebben a pillanatban száguldottunk el a csárda mellett, amely bokrok mögött megbújó, kedves, tiszta épület volt. Egyértelmű volt, hogy visszafordulunk. Ezen célból Chris behajtott egy erdészeti bekötőútra, a mit sem sejtő szlovének meg utánunk. De aztán rájöttek, miről van szó, és megfordultak ők is.
-Ezek után zárva lesz-poénkodott Judit. Nem kellett volna: amikor a csárda elé értünk, már láttuk ajtaján a hatalmas „ZÁRVA” táblát. A szlovének is odaértek, és Juditnak eszébe jutott, hogy ki kéne szállni megmagyarázni nekik a helyzetet, hiszen ők nem értik a „zárva” szót (bár ezt a feltételezést Roman utóbb kikérte magának).
-Van még egy pogi-ajánlotta fel Ivett.
-Nem, edd csak meg-felelte Chris gálánsan.
-Ezt még meg fogod bánni majd valahol Szolnok magasságában-csúfolódott Judit. Ettől elbizonytalanodtunk, mert Szolnok felé ugyan nem terveztünk menni, viszont Judit előző poénja is valóra vált… És tényleg. Minthogy Debrecen elején sem találtunk vacsorázóhelyet, Chris rákanyarodott a 4-es útra. És itt végre ismét kés-villa tábla, kellemes étterem saját parkolóval, a budapesti középáras kategóriának megfelelően. Igaz, Apostol együttes szólt háttérzenének, a szomszédos különteremben viszont – ahol vélhetően esküvői bulira készültek – kellemes jive zenék.
A pincér gyanúsan próbált rábeszélni minket a kacsamellre, mire azt senki sem választotta.Roman ambiciózusan közölte, hogy ő levest, főételt és desszertet is fog enni, mivel ára alapján a leves kis adag lesz. Mint utóbb kiderült, ebben tévedett: a tányér, amit elé raktak, levesestálnak is beillett volna. Míg hárman levest ettek, mi vártuk a főételt. Chris, aki maga mellé helyezte a szlovénektől kapott macimézet az asztalra, kezdett elég nyűgös lenni, főleg, mivel a különterembe egymás után hordták be a pogácsás tálakat.
-Ide is hozhatnának egyet-jegyezte meg minden egyes alkalommal. Az egyik pincér meghallotta, és jófej módon odakínált Chrisnek egy pogácsát.
A főételek dupla méretű tányéron érkeztek, Roman egyre ijedtebb arcot vágott. A szomszéd teremben kezdtek gyülekezni a vendégek, a miénkben viszont felhagytak a 60-as évek magyar slágereivel, és élőzene gyanánt egy középkorú úriember ült a szintetizátorhoz, aki Aznavour-sanzonokat játszott hamisan. Egyszer csak Roman megszólalt:
-Láttátok? Behúzta a széket!
Kissé megrökönyödve néztünk rá, de megértettük a lényeget, amikor demonstrálta. A szintetizátoros olykor levette kezeit a billentyűzetről, például azért, hogy megigazítsa a székét, a zene azonban ilyenkor is zavartalanul játszott tovább…
Judit még a desszert maradékát kanalazta (ő bölcsen nem kért főételt), Chris azonban már elunta magát, ezért felállt az asztaltól és kiment.
-Most szépen hazamegy és itthagy minket-jegyeztem meg.-Ugye elférünk a ti kocsitokban?
Erre az eshetőségre a szlovének valamiért ugyanúgy megijedtek, mint a magyarok, de szerencsére felsejlett a megoldás. Észrevettük ugyanis, hogy Chris mézes mackója ott maradt az asztalon. Anélkül biztos nem indul haza.
-Túszmedve!-kiáltotta Ana csillogó szemmel. Judit elrakta a medvét, mi pedig figyelmeztettük, hogy ne adja ki addig, míg biztonsággal be nem ültünk az autóba. Erre azonban nem került sor: Chris perceken belül visszajött, különösebb teketória nélkül magához vette a medvét és kiment a dohányzó részre.
Nem mintha 9-kor elindultunk volna. Még vártuk Ivettet, aki biciklivel jött, és Christ, akinek le kellett hoznia a kocsit a hegyről (ott a garázsuk). Közben azzal múlattuk az időt a szlovénekkel, hogy fogadásokat kötöttünk, melyikünknek az országa megy előbb csődbe. 9 óra 20-kor végre elindultunk, a magyar autó elöl, a szlovének utánunk.
Debrecenig nem volt semmi gond, az autópályának és Ivett pogácsáinak köszönhetően. Innen viszont kérdés volt: hogyan tovább? Chris netről letöltött útvonala semmi ismert települést nem tartalmazott.
-Berettyóújfalu felé kell menni-navigált Ivett.
-Berettyómicsoda??-Chris ismét szembetalálta magát egy kiejthetetlen magyar szóval.
-Berettyóújfalu. Azt megismerem: emlékszem, tök lepukkadt és cigánypurdék szaladgáltak a házak között.
-Jó, akkor menjünk Berettyótúrófaluba-adta be a derekát Chris. Kerengtünk egy kicsit Debrecenben, majd rátaláltunk az útra, és hamarosan már egy kisebb falun hajtottunk keresztül.
-Ez már Berettyóújfalu?-kérdezte Ivett. Szerencsére megnéztem a falu elején a táblát.
-Nem, ez Mikepérc.
-Pedig tök ugyanúgy néz ki – jelentette ki Ivett, aminek hatására elbizonytalanodtam, hogy Berettyóújfalut meg fogja-e ismerni. Szerencsére nem kellett rá hagyatkoznunk: ki volt táblázva az is, meg a határ is. Judit ugyan aggódott, hogy a határőrök szívózni fognak Chrisszel (EU-s konfliktusok miatt a románok kevéssé bírják a hollandokat), de szerencsére túlzottan el voltak merülve valami sorozat megbeszélésében. Nem sokkal 2 óra előtt (román idő szerint) beértünk Nagyváradra. Most már csak az egyetemet kellett megtalálni.
-Én voltam ezen az egyetemen-mondta Ivett.-Nagyon szép épület, és vele szemben van a kollégium.
Ez sajnos nem bizonyult elegendő útmutatásnak, így miután már átszeltük az egész várost, megálltunk egy benzinkútnál és Judit kiszállt, hogy útbaigazítást kérjen. Közben Ana a GPS-be próbálta bepötyögni az utcanevet, de az valamiért nem fogadta el. Juditnak viszont szerencséje volt: egy éppen ott tankoló úriember vállalta, hogy megmutatja az utat, csak követnünk kell. Az ő segítségével meg is találtuk a Strada Universitária nevű utcát, és azon belül egy nagy kaput.
-Ide kell bekanyarodni?-kérdezte Chris. Judit jobban megnézte a kerítést.
-Nem, ez a temető.
Megtaláltuk az egyetemet: ¼ 3-kor felrohantunk a számunkra kiírt előadóba. Lepukkadt terem, benne sehol egy lélek. Én azt tippeltem, hogy a hallgatóság itt volt 2-kor, de megunták a várakozást; mégis, a biztonság kedvéért kimentünk a folyosóra. Szerencsére pont jött szembe egy csapat elegáns személy, akik konferencia-résztvevőknek tűntek. Kiderült, hogy egyikük pont szervező és minket keresett, mert más terembe rakták a szekciót. A másik három személy a hallgatóságunk, illetve a montenegrói előadó, az egyetlen, aki odaért időben. Mert persze 2-kor kellett volna kezdenünk.
A meglepő módon malőröktől mentes szekciót követően felrohantunk regisztrálni, majd kávészünetelni, hiszen reggel óta csak pogikat ettünk (kivéve Christ, aki a montenegrói előadás után elment kávézni). Kávészünet gyanánt hosszú asztalokon kávé és román kóla szerepelt kis mennyiségben, továbbá sajtos masni fegyverként azoknak, akik ezekért meg kívántak verekedni. Azért benyomtunk pár darabot a másik sós sütiből, de az autókhoz leérve egyöntetű volt a vélemény: valahol meg kell állnunk enni. Lehetőleg Magyarországon, mert nem volt nálunk lei. És lehetőleg kártya-elfogadó helyen, tette hozzá Roman, mert náluk forint se.
-Akkor mi legyen a stratégia?-kérdezte Judit.
-Nekünk nagyon egyszerű stratégiánk van-felelte Roman.-Követünk benneteket.
-Amúgy rájöttem, miért nem ismertem fel az épületet-mesélte lelkesen Ivett.-Azért, mert én nem itt voltam, hanem Aradon a Partiumi Egyetemen.
-Ti nem unatkoztatok a hosszú úton?-kérdezte Judit a szlovéneket.
-Á, dehogy-felelte Roman.-Mi Anával sose fogyunk ki a témákból.
Ezen mi jót derültünk, ugyanis útközben amikor hátranéztünk, majdnem mindig azt láttuk, hogy Roman mélyen alszik az anyósülésen…
Az odafele tévelygéshez képest igen gyorsan kijutottunk Nagyváradról, a határon sem szőröztek.
-Van egy jó hírem és egy kevésbé jó-jelentette be Chris.-A jó hír, hogy Schengenben vagyunk. A kevésbé jó az, hogy Magyarországon.
Judit mindenképp hangulatos falusi vendéglőre vágyott, ezért pásztáztuk az utat, hogy hol találunk ilyesmit. Az eredmény kiábrándító volt: főleg pékségek és kocsmák sorakoztak a főút mellett, néhány hamburgeressel és zárva tartó presszóval váltakozva. Chris olyan éhes volt, hogy már a szigetelőelemeket árusító udvarba is majdnem befordult. Végül aztán kés-villa jelet láttunk az út mellett: Rózsakert Csárda.
-Ez jól hangzik-mondta Judit. –Azt mondta, 50 méter?
Ebben a pillanatban száguldottunk el a csárda mellett, amely bokrok mögött megbújó, kedves, tiszta épület volt. Egyértelmű volt, hogy visszafordulunk. Ezen célból Chris behajtott egy erdészeti bekötőútra, a mit sem sejtő szlovének meg utánunk. De aztán rájöttek, miről van szó, és megfordultak ők is.
-Ezek után zárva lesz-poénkodott Judit. Nem kellett volna: amikor a csárda elé értünk, már láttuk ajtaján a hatalmas „ZÁRVA” táblát. A szlovének is odaértek, és Juditnak eszébe jutott, hogy ki kéne szállni megmagyarázni nekik a helyzetet, hiszen ők nem értik a „zárva” szót (bár ezt a feltételezést Roman utóbb kikérte magának).
-Van még egy pogi-ajánlotta fel Ivett.
-Nem, edd csak meg-felelte Chris gálánsan.
-Ezt még meg fogod bánni majd valahol Szolnok magasságában-csúfolódott Judit. Ettől elbizonytalanodtunk, mert Szolnok felé ugyan nem terveztünk menni, viszont Judit előző poénja is valóra vált… És tényleg. Minthogy Debrecen elején sem találtunk vacsorázóhelyet, Chris rákanyarodott a 4-es útra. És itt végre ismét kés-villa tábla, kellemes étterem saját parkolóval, a budapesti középáras kategóriának megfelelően. Igaz, Apostol együttes szólt háttérzenének, a szomszédos különteremben viszont – ahol vélhetően esküvői bulira készültek – kellemes jive zenék.
A pincér gyanúsan próbált rábeszélni minket a kacsamellre, mire azt senki sem választotta.Roman ambiciózusan közölte, hogy ő levest, főételt és desszertet is fog enni, mivel ára alapján a leves kis adag lesz. Mint utóbb kiderült, ebben tévedett: a tányér, amit elé raktak, levesestálnak is beillett volna. Míg hárman levest ettek, mi vártuk a főételt. Chris, aki maga mellé helyezte a szlovénektől kapott macimézet az asztalra, kezdett elég nyűgös lenni, főleg, mivel a különterembe egymás után hordták be a pogácsás tálakat.
-Ide is hozhatnának egyet-jegyezte meg minden egyes alkalommal. Az egyik pincér meghallotta, és jófej módon odakínált Chrisnek egy pogácsát.
A főételek dupla méretű tányéron érkeztek, Roman egyre ijedtebb arcot vágott. A szomszéd teremben kezdtek gyülekezni a vendégek, a miénkben viszont felhagytak a 60-as évek magyar slágereivel, és élőzene gyanánt egy középkorú úriember ült a szintetizátorhoz, aki Aznavour-sanzonokat játszott hamisan. Egyszer csak Roman megszólalt:
-Láttátok? Behúzta a széket!
Kissé megrökönyödve néztünk rá, de megértettük a lényeget, amikor demonstrálta. A szintetizátoros olykor levette kezeit a billentyűzetről, például azért, hogy megigazítsa a székét, a zene azonban ilyenkor is zavartalanul játszott tovább…
Judit még a desszert maradékát kanalazta (ő bölcsen nem kért főételt), Chris azonban már elunta magát, ezért felállt az asztaltól és kiment.
-Most szépen hazamegy és itthagy minket-jegyeztem meg.-Ugye elférünk a ti kocsitokban?
Erre az eshetőségre a szlovének valamiért ugyanúgy megijedtek, mint a magyarok, de szerencsére felsejlett a megoldás. Észrevettük ugyanis, hogy Chris mézes mackója ott maradt az asztalon. Anélkül biztos nem indul haza.
-Túszmedve!-kiáltotta Ana csillogó szemmel. Judit elrakta a medvét, mi pedig figyelmeztettük, hogy ne adja ki addig, míg biztonsággal be nem ültünk az autóba. Erre azonban nem került sor: Chris perceken belül visszajött, különösebb teketória nélkül magához vette a medvét és kiment a dohányzó részre.
2012. szeptember 26., szerda
Nem unalmas feliratok
„All emergency exits are dully marked” – olvastuk a repülőn a biztonsági előírásokat bemutató kisfilm feliratán. Madeirán azonban nem kell attól tartani, hogy elunja magát az ember a feliratok olvasása közben.
Feltűnő például a nagylelkűség. Egy hegyi út mentén egy telekre a következő táblát helyezték el: „Vende-se por 0”, azaz nulla euróért eladó. Talán hasonló nagylelkűség motiválta azt az éttermet, amely ázsiai szakácsát kínálta elvitelre, bár lehet, hogy ebbe a szakács minősége is belejátszott:
Abszolút kedvencem azonban egy automata volt az egyik funchali pláza női vécéjében. Mint látható, nem derül ki róla, mit árul, de megfelelő pénzérmék híján ki se tudtam próbálni:
2012. szeptember 15., szombat
Ismerd meg pulóvereid-mozgalom
Minthogy Maláék ismét nem vállalták a macskaszittelést (egyetlen ilyen próbálkozásukat csak a macska élvezte), ezúttal is szüleimre bíztam a kisállatot. Persze én is elkísértem. A délelőtt folyamán ugyan jött egy pont, amikor nem találtam, de nem nagyon izgultam emiatt.
Úgy döntöttem viszont, hogy reggel alulöltöztem és inkább fölveszek egy vastagabb pulóvert; szerencsére anyáméknál van egy szekrényem, ahol több ilyen is lapul. Viszont ügyes lakberendezési húzással pont ez elé a szekrény elé tették a számítógépasztal előtti széket, vagyis ha valaki (pl. apám) éppen dolgozik a számítógépen, csak résnyire tudom kinyitni a szekrényajtót. De nemhiába vagyok benne a vakos dolgokban: tapintás útján is felismertem a pulóvereket. Ez a bordás fehér kötött, ez túl vékony. Ez a kék polár, az alá meg kéne pólót venni. Ez meg... de fura! Melyik pulóveremnek van olyan tapintása, mint egy macska bundájának?
Megfejtéseket a szerkesztőségbe :-)
Úgy döntöttem viszont, hogy reggel alulöltöztem és inkább fölveszek egy vastagabb pulóvert; szerencsére anyáméknál van egy szekrényem, ahol több ilyen is lapul. Viszont ügyes lakberendezési húzással pont ez elé a szekrény elé tették a számítógépasztal előtti széket, vagyis ha valaki (pl. apám) éppen dolgozik a számítógépen, csak résnyire tudom kinyitni a szekrényajtót. De nemhiába vagyok benne a vakos dolgokban: tapintás útján is felismertem a pulóvereket. Ez a bordás fehér kötött, ez túl vékony. Ez a kék polár, az alá meg kéne pólót venni. Ez meg... de fura! Melyik pulóveremnek van olyan tapintása, mint egy macska bundájának?
Megfejtéseket a szerkesztőségbe :-)
2012. szeptember 9., vasárnap
Leányfalu 2012 szeptember
Erika: Nektek sikerült úgy zuhanyoznotok, hogy nem lett minden csurom viz a fürdőszobában?
Milán: Van ott zuhanyfüggöny, gyöngyöm, azt be lehet húzni.
Erika: Behúztam, de akkor is vizes lett minden.
Milán: Hát ha a kezedbe fogod a zuhanyrózsát és kinyúlsz vele a zuhanyfüggönyön kivülre, akkor persze...
Erika: Milán, megmosod a hátamat?
Milán: Persze. De a melledet nem, mert az túl sokáig tartana.
Margit: Szűkiteni kell a beszűkült tudatállapotot.
Tamás: Figyelj, a bankpénztárban is olyan nők ülnek, mint te vagy én.
Milán: Van ott zuhanyfüggöny, gyöngyöm, azt be lehet húzni.
Erika: Behúztam, de akkor is vizes lett minden.
Milán: Hát ha a kezedbe fogod a zuhanyrózsát és kinyúlsz vele a zuhanyfüggönyön kivülre, akkor persze...
Erika: Milán, megmosod a hátamat?
Milán: Persze. De a melledet nem, mert az túl sokáig tartana.
Margit: Szűkiteni kell a beszűkült tudatállapotot.
Tamás: Figyelj, a bankpénztárban is olyan nők ülnek, mint te vagy én.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
