Sokcsillagos kávézó

Még egész enyhe volt az idő, az emberek szívesen üldögéltek a kávéházak teraszán. Mi is megtettük volna, csak sajnos már nem volt szabad asztal. Nem mintha hely nem lett volna; a Gellért teraszának 70%-a üresen állt, csak az egyik sarkában zsúfolódott össze néhány asztal. Mivel azonban a fennálló térre mozgósítható asztalt nem találtunk, inkább bementünk. Kárpótlásul a helyiség hátulsó sarkában az ablak mellett foglaltunk helyet, hogy legalább lássuk a napfényben fürdő pesti oldalt.

A dekoráció az 50-es években játszódó magyar filmeket idézte (és vélhetően azóta nem is újították fel). A zongorista enyhén hamisan játszotta a „Ne hagyd el soha azt, ki téged szívből imád” című számot. Ennek (macskaváltozatú) utolsó sorát - „De hát én azért vagyok, hogy te ne is legyél!” - a pincérek magára vehették, mert egyáltalán nem kerültek a mi irányunkba. Pedig a fal mellett is ült egy társaság, mellettünk a sarokban pedig egy lovaglócsizmás hölgy a lányával. Húsz perce várakoztunk már, mikor a szintén a hátsó részben ülő, ám a pincérekre rálátó nyugdíjas úriemberek heves integetéssel magukra vonták a figyelmet. A pincér felvette a rendelésüket és már menni készült, mikor a másik társaság figyelmeztette, hogy ők se tudtak még rendelni. Ja meg mi se.
 Még nem járt erre senki? - csodálkozott a pincér, és egy „ajaj”-jal nyugtázta, hogy nem. Így hirtelen jó sok rendelést kellett fölvennie, ráadásul a szomszédos társaság egyik tagja erősen habozott a választott tortát illetően és többször variált. Mindenesetre reméltük, hogy most már viszonylag hamar kapunk valamit, mert tea hiányában a vérnyomásom ijesztően zuhant lefelé.

A megrendelt holmik elég sokára érkeztek, és a tea árához képest nem volt túl nagy választék, de legalább kaptunk valamit. Sőt, András még pohár vizet is, pedig forró csoki mellé nem szoktak adni. A rejtély magyarázatához hozzájárulhat az az infó, hogy a lovaglócsizmás hölgy viszont nem kapott vizet a kávéja mellé. Amúgy a forró csoki néven szereplő tárgy kakaónak bizonyult.

Miután direkt mindketten kimentünk a mosdóba, hogy megtekintsük az útba eső giccsboltot, idejét láttuk elindulni. Pincért persze ismét nem láttunk, és már felvetettem a pultnál fizetést, mire végre előkerült (a másik társaság bizonytalan tagjának hozta a második tortaszeletet). A lovaglócsizmás hölgy intett neki, hogy fizetni szeretne, mi meg intettünk, hogy mi is. A pincér bólintott, eltűnt, majd megjelent egy számlával, amit le is tett – a lovaglócsizmás hölgy asztalára. Miután ő fizetett, mi hiába integettünk, a pincér ügyet sem vetett ránk és otthagyott.
-Hát ez szuper-jegyeztem meg. - Mégis hány óra múlva tudunk majd fizetni?
-Ne aggódjanak – szólt oda a hölgy a szomszéd asztaltól. - Velem fizettette ki a magukét is.

Óramegbeszélés identitásválsággal

Eszter nem volt ott a megbeszélt időpontra, Dávid és Réka viszont igen, ezért pár perc várakozás után úgy döntöttük, hogy elkezdjük. Az első mondat után azonban gyors egymásutánban két sms is érkezett a telefonomra.
„Késni fogok, kezdjétek el nélkülem. Eszter” - szólt az első, majd rögtön utána egy másik: „Bocs, az előzőt nem neked szántam.”
Ez már önmagában is elég meglepő volt és elgondolkoztam, hogy Eszter hány helyre ígérkezett el ugyanarra az időpontra, amikor ismét megérkezett az első sms: „Késni fogok, kezdjétek el nélkülem. Eszter.”
Mindjárt megkapom újra azt, hogy nem nekem szánta – jósoltam, de nem így lett. Helyette egy olyan tartalmú üzenet érkezett, miszerint Eszter teljesen össze van zavarodva, és rákérdezett, hogy én vagyok-e én. Erre írtam egy megnyugtató választ, hogy igen. „Jó, mert két néven voltál benne a telefonomban, és az egyik nem te voltál.”
Ez így elég rejtélyesnek hangzott, de szerencsére pár perc múlva megoldódott a rejtély, Eszter ugyanis felhívott, hogy nyissam ki az iroda ajtaját, mert a kapun bejutott, de azon nem sikerült. Mikor már álltam volna föl, örömmel fölfedezte, hogy az ajtó is nyitva van, és a segítségem nélkül is bejutott. Ekkor derült fény a megoldásra: A telefonszámom a saját nevemmel és Dóriéval is szerepelt, ez a felismerés zavarta össze Esztert.

Végre nekikezdhettünk az óratervezésnek. Szerencsére a meghívó tanár levele is megérkezett a csoportról, ám Dávid némi csodálkozással olvasta fel a telefonjáról az alábbi információt:
„Előző órán foglalkoztak homofóbiával és heteroszexizmussal.”
Őszintén reméltük, hogy ez nem gyakorlati óra volt...

Nyakbamacska

Van valami a levegőben az elmúlt pár napban, amitől a macskák különösen barátságosak lettek. Tegnap Solymáron találkoztam egy érdeklődő cirmoskával. Rövid szemezés után odajött hozzám a garázstetőn, kidugta a kerítésen a fejecskéjét és simogatást kért. Amikor megkapta, vadul dorombolni kezdett, dagasztott és törleszkedett, mancsaival pedig sűrűn elkapta a kezemet. Mivel láthatóan a házhoz tartozott, kitörési kísérleteit igyekeztem visszaverni, ám egy ponton nem voltam elég szemfüles: amikor leejtettem vizesflakonom kupakját, kiugrott és szaglászni kezdte. Visszaraktam a garázstetőre, de ő átmászott a vállamra. Először az egyikre, aztán körbemászott a nyakam körül, végül a bal vállamon telepedett le, fejjel a hátam felé. Szerencsére ekkor kinyílt a ház ajtaja és kilépett rajta a macska gazdája.
- Visszaadom a macskát – ragadtam meg az alkalmat gyorsan, és áttettem válldíszemet a garázstetőre. A férfi Bonifácként üdvözölte a kisállatot, aki szerencsére rögtön érdeklődve felé indult.

Ma ellenben Pilisszentkereszten sikerült macskáznom. A fekete macska egy vékony vaskorláton ült, és mikor meglátott, kötéltáncos-mutatvánnyal felém sétált. Hamarosan ő is vad dorombolásba fogott, viszont Bonifáccal ellentétben a karmait is használta, aminek kevésbé örültem. Ezek alkalmazásával mászott fel a vállamra is, majd körbetekeredett a nyakam köré. Tettem vele pár lépést, de nem zavarta.
- Mintegy sálként funkcionál – jegyezte meg András, aki közben a műholdjelet kereste. Nekem elég kényelmetlen volt kissé előrehajtott fejjel állni, továbbá érzékeltem, hogy ha nem lépek valamit, sose indulunk el túrázni.
- Segítenél leszedni? – kértem. András leemelte a nyakamból a cicát, aki meglepő módon nem tanúsított ellenállást, és letette a földre.

Fogságban Márianosztrán

Amióta Gazsi GPS-szel túrázik, nem rögtön leszállás után indulunk, mert még meg kell várni a műholdat. Ez olykor hosszadalmas művelet, igy Gazsi meggondolatlanul megengedte Gyulának és Lórinak, hogy bemenjenek kávézni a kocsmába. Ő annyira el volt foglalva a GPS-szel, hogy Petit is csak pár perc múlva vette észre.
- Hát te meg hogy jöttél? Gyalog?
- Dehogyis! Szobról busszal, ugyanazzal, mint ti.
- Tessék visszamenni, itt már nem lehet csatlakozni a túrához!
- Nekem köszönhetitek, hogy megvárt titeket a busz! - tóditotta Peti, célozva arra, hogy vonatunk a busz hivatalos indulása után érkezett meg Szobra. - Ott fogtam a buszvezető kezét, hogy ne induljon!
Mindannyian elképzeltük, hogy ez milyen romantikus lehetett.

Gazsi végre megtalálta a műholdat és indulhattunk volna, csak épp Lóri és Gyula nem volt sehol.
- Mennyi ideig tart egy kávét meginni? - méltatlankodott Gazsi.
- De hát egy kávét megcsinálni tök hosszadalmas folyamat! - magyaráztam. - A kávébabot le kell szüretelni, meg kell pörkölni...
- A kávégépet ide kell szállitani Olaszországból...
- Te feltételezed, hogy ebben a kocsmában olasz kávégép van??
Gazsi végül rátelefonált a kávézókra, akiknek tényleg azért tartott sokáig, mert a kocsmában nem volt olasz kávégép.

A Mária úton terveztünk indulni, hogy megtekinthessük a rabtemetőt is mint helyi látványosságot (ez nem poén volt - mint a keritésről utóbb megtudtuk, a rabtemetőt a látványosságok helyreállitására szolgáló alapból renoválták). Az út a templom mellett indult és hátul vezetett ki - azaz vezetett volna, mert messziről látszott, hogy a széles, kétszárnyú kapu bizony le van lakatolva.
-Nem baj, a nagykapu mellett mindig van kiskapu is! - jutott eszembe Koncz Zsuzsa nyomán. Közelebb érve valóban megláttuk a kiskaput is - csukva, rajta lakattal. A kapun továbbá tábla díszelgett, "Biztonsági őrrel és kutyával őrzött terület. Belépni tilos!" felirattal.

Míg mi azon filóztunk, hogy a zarándokok hogy jutnak át belépés nélkül, Gazsi azonnal tudta, mi a teendő: bement az épületbe érdeklődni. Hamarosan Gyula újabb hívást kapott a telefonjára, mire elindult a kapu felé. Pár lépésre a lakattól megfordult és közölte Gazsival, hogy igenis zárva van. Gazsi ezután hamarosan személyesen is kijött és azt állította, hogy az őr szerint a lakat csak rá van lógatva, de a kaput amúgy kinyitották reggel 6-kor. (Korán kelő zarándokokkal nyilván nem számoltak.) Ismét megközelítettük tehát a kaput, és kiderült, hogy Gyula tévedett: a lakat ellenére nyitva volt a kapu...

Thomas esete a sorompókkal

Már reggel láttuk, hogy ez nem Thomas napja. Először is nem találta a fényképezőgépét. Kereste a kocsiban, feltúrta a táskáit, semmi. Legijesztőbb gyanúja az volt, hogy előző nap fent hagyta a turistaházban; nagyon nem vágyott zuhogó esőben visszamászni 1400 méterre, bár mi jól szórakoztunk volna rajta (főleg, mivel fölöslegesen tette volna; a hazaérkezésünk utáni napon megtalálta a gépet az egyik táskája alján).

Postojnán automatás parkoló volt: az automatánál fizetett az ember, akkor kapott egy jegyet, ezt kellett a parkolóból kifelé menet a sorompó melletti résbe bedugni, és a sorompó kinyílt. A fizető automata természetesen semmilyen fedéllel nem rendelkezett, így Thomas rendesen bőrig ázott, míg a fizetést elintézte. Ezután lesétált a kocsihoz, ahol Laci éppen ebédelt, a Mester és én viszont nem voltunk sehol (ennek hátteréről lásd a Hol vagy, Laci? című bejegyzést). Mikor a telefonos egyeztetést követően megérkeztünk, azt láttuk, hogy Thomas éppen a sorompó előtt áll. Gyorsan beugrottunk tehát a kocsiba, amíg ő bedugta a blokkot. Sajnos nem eléggé gyorsan: mire továbbindult volna, a sorompó ismét lezárult. Előttünk sorompó, mögöttünk egy sornyi autó – Thomas hiába próbálta nyomkodni a gombokat a sorompó mellett. Végre az egyik segélykérő gomb megnyomására jelentkezett valaki, akinek Thomas megpróbálta elmagyarázni a helyzetet németül és angolul. Hamarosan elő is került egy kissé vizes parkolóőr és a blokkot vagy a jegyet kérte tőlünk. A jegyet ugye elnyelte az automata, a blokkot viszont Thomas nem tartotta meg. Így sajnos eléggé úgy tűnt, mintha nem is fizettünk volna, és az őr nem akart kiengedni. Thomas tőle szokatlan indulattal szidta a hülye rendszert, mire a Mester beijedt, hogy ha lehülyézzük a parkolóőrt, soha nem fog kiengedni. Szerencsére ennek ellenkezője történt: beleunt a dologba és felhúzta a sorompót. Utólag Tóniék elmondták, hogy nekik be se kellett dugniuk a jegyet: a sorompó tárva-nyitva állt.

Másnap Ptujban ismét sorompós parkolót találtunk, ezért Thomas már előre aggódott. A megérzés jónak bizonyult: induláskor hiába próbálta az érkezéskor kapott jegyet belenyomni az automatába, az nem fogadta el. Ismét esélytelennek tűnt a helyzetünk, mikor egy hölgy lépett az automatához és láthatóan minden gond nélkül beledugta a jegyét. Thomas gyorsan kiszállt és elmagyarázta neki a problémánkat, majd közös erővel próbálták bedugni a jegyet a résbe. Egy idő után sikerült; valószínűleg csak annyi volt a gond, hogy a jegy elázott az esőben.

Hazafele menet a Mester megkérdezte Thomast, mennyivel tartozunk az útért. Thomas gyorsan kiszámolta a benzinpénzt.
-És a parkolás meg ilyenek?
-A parkolás inkább csak lelkileg volt teher-felelte Thomas.

Állatkerti akrobatika

Az Állatok Világnapján az állatkert lakói úgy döntöttek, akrobatikával szórakoztatják örökbefogadóikat és azok vendégeit. Jacques és Noé például azon versengtek, melyikük tudja lelökni a másikat a medencéjükben található műzátonyról.


A kis párduc is igyekezett elsajátítani az akrobatikát: a kifutójukban található faágon egyensúlyozott és időnként anyja mögé, mellé vagy hátára pottyant. Az anyapárduc a "Mummy needs a drink" arckifejezéssel szemlélte az eseményeket, és azt vártuk, hogy mikor kever le egy nyaklevest hiperaktív csemetéjének.

Az ormányos medvéknél nem kell meglepődni, ha a faágon találjuk őket. Ezúttal azonban két példány kiváló érzékkel a faág legvégén került intermedvélis konfliktusba, minek hatására addig baszkurálták egymást, míg egyikük leesett az ágról. A másik ezután elégedetten felmászott mászókája felső részére és a biztonság kedvéért elkezdte elrágni a lelógó köteleket, nehogy valaki utánamásszon.

Őszintén szólva azért a gondozók is hozzájárultak az akrobataprodukciókhoz. A rókamanguszták kifutójában például valaki felfüggesztett egy darab húst, olyan magasságba, hogy a földről nem nagyon érték el. A ravasz állatkák azonban hamar rájöttek a megoldásra, és fergeteges ugrásokkal szórakoztatták közönséget.

Döntésképtelenség

Második túranapunk reggelén esett az eső, és egész napra ezt jósolták. Két alternatíva merült fel: a postojnai cseppkőbarlang, illetve egy termálfürdő valahol Ljubljanában. Mivel a csapat többsége nem hozott fürdőruhát és amúgy is mászkálósabb programra készült, szinte mindenki a barlangot választotta, csak Gergő és Lóri nem tudta elhatározni magát. Gergő ugyan a fürdőt preferálta volna, de rábízta a döntést Lórira, aki ugyanolyan tanácstalan volt. Gergő végül azt javasolta neki, dobjon fel egy pénzérmét.
- Na, mi a végeredmény?-kérdeztem, mikor reggeli után fölmentem a szobába.
- Háromszor feldobtam és mind a háromszor barlang jött ki, de még nem tudom-felelte Lóri.
-Bocs, de ha nem hiszel a pénzérmés módszerben, miért csinálod?
- Te nem ismered ezt a palit-vetette közbe Gergő vésztjóslóan. Lóri keresgélni kezdett a pénztárcájában.
- Feldobok egy másik érmét. Szerintem ennek rossz a súlyelosztása-magyarázta. Feldobta, megnézte az eredményt és megkönnyebbülten felsóhajtott: - Na végre, fürdő!

A másik döntéshelyzet visszautazásunk napján állt be. Mi városnézést terveztünk, házigazdáink javaslatára Ptuj városában. Tóni viszont előre leszervezte egy bortermelő ismerősével, hogy hazaútban megtekintik az ő borászatát. Ez két autó utasainak egyértelművé tette a programot, de a harmadik kocsinak döntenie kellett. Persze ez volt az a kocsi, amelyben Gergő és Lóri is utazott.
-Engem annyira nem érdekel a borászat-mondta Gergő utolsó esténken fent a szobában.-Inkább mennénk veletek. Szerintem Roland is hajlik rá, csak Ferit kell meggyőzni.
Neki is álltam Ferit meggyőzni, ami nem is ment nehezen. Ő is egyetértett, hogy egy magyarországi borászatba bármikor szervezhetünk egynapos kirándulást, büszke tulajdonosa is biztos szívesen megmutatja, míg Ptuj azért elég messze van az ilyesmihez.
-Igazából én Ptuj mellett vagyok, csak Gergőéket kell meggyőzni-mondta, mire megnyugtattam, hogy az szerintem sikerülni fog.
Reggel tehát arra számítottam, hogy Gergőék is csatlakoznak hozzánk. Ehhez képest Feri lelkesen bejelentette, hogy persze, ők is a borászatba mennek.
Úgy tűnik, valaki meggyőzte időközben.