30 fok az állatkertben

- Qrva meleg van - közölte Auróra, és nyugágy hiányában elfeküdt egy fatörzsön.


Nem ő volt az Állatkert egyetlen olyan lakója, akinek melege volt. A kengurusimogatóban nem lehetett kengurut simogatni, mert mind az árnyékban hevertek, pedig a kengurut aztán tényleg nem vádolhatja senki azzal, hogy hideg égövi állat lenne. A kearöpdében a több órával azelőtt kitett fonott kosárnak csak az egyik oldala volt szétcincálva, pedig általában az ilyen tárgyak 1-2 óra után már felismerhetetlen állapotban vannak. Szerencsések voltak azok, akiknek lehetőségük volt fürödni. Sven és Sören, a fókák, épp csak levegőt venni jöttek a felszínre. A cerkófoknak protekciója lehetett, mert ingyen zuhanyt kaptak a kifutójukhoz.

Egyetlen társaságot nem érintett a hőség: a makik ugyanúgy őrjöngtek, mint máskor. Most a fákon és a rájuk aggatott köteleken nindzsatechnikákat gyakoroltak. Igaz, az egyik kiskorú maki igyekezett megspórolni a fárasztó gyaloglást és anyukájával vitette magát.


Mikor azonban már épp megesett a szívem a hőguta szélén álló kis jószágon, az lecsusszant anyja hátáról, és mint akit puskából lőttek ki, rohant csatlakozni a társaihoz.

Kapucnit föl!

A doktori talárnak kapucnija van. Persze nem olyan, mint a rapperek pulcsijának; nem is igazi kapucni, inkább egy hosszú, mindkét végén összevarrt sál, amit a fejen keresztül kell felhúzni, elöl a nyak alatt rögzíteni, hátul pedig uszályszerűen lelóg az ember hátán (vagy széken ülve összegyűrődik). A doktorrá avatás egyik szimbolikus gesztusaként a (most már volt) témavezető adja fel a jelöltre a kapucnit, így teljessé téve doktori öltözékét.

Hadley különösen izgult a ceremónia miatt: nemcsak azért, mert először adott fel kapucnit, hanem mert rögtön két diákja is végzett, tehát az egy kapucnifeladásnyi idő alatt két emberre kellett kapucnit feladnia. Valaki mesélte, hogy otthon a párjával gyakorolták, hogyan lehet egyszerre két emberre feladni a kapucnit – csak remélni merem, hogy nem a macskákon. Segítségképpen azonban az avatás előtti napon kapucnizás-főpróbát szerveztek eredetileg 1 órára, amit később átraktak fél 1-re. A ceremóniamesternő és Natália a Student Life Office-ból kiosztották a méret szerint kijelölt talárokat, és a sapkákat, amelyek mind egy méretben készültek. Ez Yolantának meglehetős gondot okozott, mert dús raszta hajára sehogyan sem sikerült felerőltetnie a sapkát. Végül hajcsattal rögzítette, mire kiderült, hogy a ceremónia során le kell majd venni, hogy könnyebb legyen a kapucni feladása. A ceremóniamester ezután bejelentette, hogy bemutatják a műveletet, és megkérte Natáliát, hogy olvassa fel a ceremónia szövegét egy meglehetősen elmosódott gépelt papírról. Ez addig ment is,amíg ki nem derült, hogy Natáliának ezzel egy időben demonstrálnia is kellene a kapucnizást a ceremóniamesteren. Megpróbálta a papírral a kezében, de teljesen fordítva adta fel a kapucnit, ráadásul a művelet megakasztotta az olvasásban és átugrott egy bekezdést.
- Akkor most próbáljuk meg együtt – jelentette be a ceremóniamester. – Tehát ne úgy, ahogy mi csináltuk, hanem helyesen.
Kisebb káosz keletkezett. Marianna mögé beállt egy adminisztrátor lány, hogy segítsen Hadley-nek, bár pont az lett volna a lényeg, hogy megpróbáljon egyszerre mindkettőnket avatni. A művelet során Mariannának majdnem leesett a szemüvege, Yolanta pedig másodszorra már végképp nem tudta a sapkáját visszatenni. Kétszer próbáltuk el a ceremóniát, majd mindenki mehetett a dolgára – kivéve a szervezőket, ugyanis kint vártak azok a diákok és tanárok, akik nem olvasták az emailt és egyre érkeztek.

Másnap az ünnepség előtt kiderült, hogy Hadley-t nem nyugtatta meg a főpróba: jobban izgult, mint az avatásra váró diákok.
- Nem akarjuk elpróbálni? –kérdezte.
- Tegnap már kétszer elpróbáltuk!
- Én általában kettőnél többször szoktam elpróbálni dolgokat, mielőtt élesben csinálom őket.
- Először csinálsz ilyet, ugye?
- Ennyire látszik?
Átmentem empatikusba.
- Szeretnéd, hogy elpróbáljuk még egyszer?
- Á, nem. Mármint valójában igen, de ciki lenne.
- Biztos jobb leszel, mint mi voltunk – biztatta Natália, aki közben odajött hozzánk. – Mi totálisan elcsesztük tegnap. Azt hittem, csak olvasnom kell, nem demonstrálnom.
- De legalább megmutattátok, hogy nem szabad, így már fogják tudni, hogy kell – mondtam bátorítóan.
- És ráadásul a színpadon leszünk, mindenki nézni fog – tette hozzá Hadley.
- De hát tanárként ehhez hozzá vagytok szokva, nem? – csodálkozott Natália.
- Az más. Gimiben színjátszókörös voltam, de mindig a színfalak mögött maradtam, nem akartam szerepelni.
- Nekem a szereplés önmagában nem probléma, ha mondjuk beszélni kell vagy felolvasni valamit – mondta Natália. – Csak demonstrálni ne kelljen. Akkor életbe lép Murphy törvénye, és ami elromolhat, az el is romlik.
- Ez igazán biztató – jegyezte meg Hadley savanyúan.

Természetesen teljesen jól működött az avatás – leszámítva, hogy Yolanta sapkája megint leesett a fejéről. De ezzel nem volt egyedül: egy csomó afrikai diák sapkáját kézzel a fejére szorítva ment a színpadra. Ott egyik kezükbe a diplomát adták, a másikkal pedig a rektorral kellett kezet fogniuk, majd a kézfogást rövidre zárva felvenniük a leesett sapkát és zavart vigyorral lesétálniuk a színpadról.

Kisállateledel

A kellemes nyári estében kint üldögéltünk a ház előtt.
- Odanézzetek, mi van a kocsi tetején? – kiáltott fel valaki. – Lehet, hogy egy mókus?
Jobban megnéztük, de a kocsi tetején szaladó állat hosszabb testűnek tűnt egy mókusnál, így arra jutottunk, hogy bizonyára nyest (másnap meg is találtuk a nyomait a kocsi tetején). Valaki felvetette, hogy a nyestek hajlamosak elrágni az autóban a vezetékeket, amitől az autósok kellően beparáztak, egy kivétellel.
- Az én autóm régi és ócska, az már nem kell neki – legyintett Gabi. – De bezzeg a te szép új autód –fordult Esztihez -, azokat a friss ropogós csöveket élmény lehet neki rágcsálni!
A nyestek nem rágtak el semmit az autókban, viszont másnap is ott tébláboltak a ház körül. Este az árok fölötti kis hidacska alól láttam egy fejet kibukkanni, majd viszahúzódni. Először azt gondoltam, biztos macskát láttam, de aztán ismét előbukkant, kint sétáló társaságunktól alig húsz méterre, egy háromszögletű kis fejecske fehér torokfolttal, majd a nyest kiugrott és elszaladt a szomszéd ház mögé.

A leghatékonyabb nyestvédelemnek a macskák bizonyultak, többen is szemtanúi voltak ugyanis, hogy kergették a nyesteket. A szomszéd házban egész macskakolónia élt: mint az ott lakó bácsitól megtudtam, saját állatkái mellett az elhunyt szomszéd öt macskáját is megörökölte.


A macskák sűrűn átjártak a kertünkbe, legsűrűbben akkor, mikor húsleves volt ebédre. Gabi oda is akarta adni a csontokat a cicáknak, én azonban felidéztem olvasmányaimból, hogy a macskának csöves csontot nem szabad, mert megakadhat a torkán. Miután ily módon csalódást okoztam a többieknek (beleértve a macskát), bementem zuhanyozni. A kertbe visszatérve azt tapasztaltam, hogy az egyik macska a pingpongasztalon falatozott a csonttányérból.
- A macska saját kezébe vette a döntést – tájékoztatott Attila. – Azt mondta, hogy városi legenda, hogy a szárnyascsont megakad a torkán, mert amikor madarat fog, azt se csontozza ki, mielőtt megeszi.

A macskák kaptak némi tojásos nokedlit is, az igazi lakoma azonban másnap várt rájuk. Amikor ugyanis futásból visszaértem, Attila ezzel a bejelentéssel fogadott:
- Horrort főztem! – és meg is mutatta: egy nagy lábosban szétfőtt virslik. Mint kiderült, Attila sosem vesz virslit, mert az összetételét illetően kétségei vannak (ehhez képest kedves, hogy a többieknek fel akarta kínálni), ezért fogalma sem volt, meddig kell főzni. A helyzet engem arra a szilveszterre emlékeztetett, amikor egy leszbikus társaság nagy része elment sétálni, és a három vegetáriánust hagyták a házban virslit főzni, mi viszont nem tudtuk, le kell-e húzni a héját főzés előtt. Végül lehúztuk, de ennek hatására a megfőtt tárgyak olyasmire emlékeztettek, amit a leszbikusok többsége nem szívesen vesz a szájába. Viszont legalább egy darabban maradtak, míg Attila termékei hosszában széthasadtak. Anna kiválogatta a „tisztességes” (vagyis egészben maradt) virsliket egy tányérra, a másikra kerültek a szétrepedt példányok. Noha páran ezekből is ettek, már csak brahiból is, a virslik többsége a pingpongasztal lábához került, amely lassan már egy önkiszolgáló macskaétterem pultjához hasonlított.

A félig eladott lakás

A Mátyás téren hatalmas óriásplakát hirdeti, hogy új társasház épül, 59 eladó lakással. "50% eladva!" - teszi hozzá a ráragasztott csik.

Na most az én időmben 59 még nem volt osztható 2-vel, tehát valamelyik lakást csak félig adták el...

Vízesésmacskák, különstrand kutyáknak

Ciprus igazi macskaparadicsom. Mint előző posztomból is kiderül, az állatkák szabadon mászkálnak a városokban, mindig akad, aki gondoskodik róluk, és meggyőződésük, hogy az emberi tevékenység minden formája kizárólag az ő szórakoztatásukat szolgálja. Egy este Páfosz belvárosából sétáltunk hazafelé, ahol komoly felújítások folytak (ideje volt belehúzni, hogy befejezzék, mielőtt megszűnik a város Európa Kulturális Fővárosa státusza). Az egyik felállványozott épület ponyvájánál két vörös macskát vettünk észre, akik önfeledten bújócskáztak az állványokról lelógó ponyva felhasználásával.

A macskák persze turistaattrakciónak is alkalmasak. A Troódosz-hegység egyik leghíresebb látványosságánál, a Kalidonia-vízesésnél szerződéses vízesésmacskák várják a látogatókat. A két vöröske egyike minden turistának az ölébe akart ülni; társa tartózkodóbb volt, de ő is boldogan hízelgett és dorombolt. Ápolt bundájuk alapján bizonyára nem az erdőben tanyáznak, így csak azt tudtuk elképzelni, hogy naponta megteszik valamelyik irányból a két és fél kilométeres hegyi túrát, hogy új barátokat szerezzenek.


Persze az általános állatszeretetből a kutyák sem maradhatnak ki. Igaz, egyes strandokra csak pórázon vagy még úgy se léphetnek be, viszont az Akamas-félsziget északi oldalán találtunk egy közlekedési táblát, amely egy „Beach for dogs” irányába mutatott. Az nem derült ki, hogy a strandot látogathatják-e a kutyák ember kísérői, úgyhogy elképzeltük, amint Dóri kiteszi Szemikét, megbeszéli vele, hányra jön érte, majd továbbhajt egy olyan strandra, ahol neki is szabad fürödni.

A színesfejűek krónikája

Darwin a Galápagos-szigetek pintyeire alapozta azt az elméletét, hogy elszigetelt közegben ugyanannak az állatnak speciális változatai alakulnak ki, de ugyanezt megtehette volna a ciprusi macskákkal is. Bár minden színárnyalat előfordul, a sziget általam meglátogatott részében gyakori egy szokatlan mintázat: ezeknek az állatkáknak a teste hófehér (legföljebb a gerincük hátsó szakaszán van egy színes folt), fejük teteje és a farkuk viszont cirmos, barna, teknőctarka vagy fekete.

A mi utcánkban is élt két ilyen fiatal cicatesó. Feketefejű cserfes kiskandúr volt, aki hangos nyávogással követelte a simogatást. Barnafejű visszafogottabban viselkedett: gyakran megvárta, míg megszólítja valaki, és csak akkor ment oda, vagy szinte észrevétlenül közelített: egyszer az udvaron ülve kerestem a wifit, mikor időről időre egy selymes bundácska dörgölőzött a lábamhoz.

Feketefejű és Barnafejű esténként együtt jártak portyázni. Általában Feketefejű érkezett elsőként a találkozóhelyre, amely a szemközti apartmanház kocsifelhajtója volt; itt leült és várta testvérkéjét.


Miután Barnafejű megérkezett, elindultak: amelyik elöl ment, rendszeresen hátranézett, hogy követi-e a másik, de néha egyeztettek is arról, merre menjenek. Fő célpontjaik a konténerek voltak, ugyanis gazdátlan cicusok lévén kukázásból tengették életüket. Egyszer messziről láttam, hogy egy macska beugrik a konténerbe, ezért odamentem és belenéztem. Barnafejű a rajtakapott bolti tolvaj bűntudatával ugrott ki belőle; szemlátomást szégyellte, hogy ilyen alantas foglalkozást végez.

Egy nap az udvarunk bejáratánál találtam Barnafejűt. Örömmel jött a simogatásért, majd bement az utat szegélyező növények közé és hívó hangot hallatott. Be ugyan nem mentem utána, de a kezemmel még elértem. Barnafejű az oldalára feküdt és megismételte a hívó hangot. Ekkor egy ott levő, kocka alakú dobozból előmászott, sorra egymás után, három kicsi cicakölyök. A szemük már kinyílt, de még kék volt, és elég bizonytalanul álltak a lábukon, ezért kb. 3 hetesnek saccoltam őket. Sorra odamentek Barnafejűhöz és szopni kezdtek, ő pedig átölelte őket, rám nézett és boldogan dorombolt.


Innentől fogva gyakran jártam le megnézni őket, bár olykor csak egy-egy cirmos lábacskát láttam kilógni a dobozból. Az apartmanok lakói közül nemcsak én értesültem azonban a kiskorú macskákról. Egy nagydarab angol hölgy minden este megfőzött egy kis darab csirkemellet és levitte Barnafejűnek. Persze hamarosan Feketefejű is megjelent, így ő is kapott pár falatot (miután elmondtam a hölgynek, hogy ő Barnafejű testvére). Mindezt annak ellenére, hogy minden falon ott volt egy tábla „Kérjük, ne etesse a macskákat!” felirattal.



Utolsó előtti esténken az erkélyünkről lenézve Barnafejűt pillantottam meg a kőkerítésen, aki felnézett rám és nyávogott egyet. Úgy gondoltam, éhes, ezért magamhoz vettem az eredetileg szeletelt, de a túra hatására tömbösödött kecskesajt maradékát, amit amúgy is neki szántam és lementem. Kiderült azonban, hogy Barnafejű másban kér segítséget: egy nagy vörös kandúr próbálta zaklatni, akit szintén láttam már párszor az utcában. A vörös félt tőlem, ezért amíg Barnafejűt simogattam, nem mert közel menni hozzá. (Azért neki is dobtam pár darabka sajtot.) Továbbra is ott ólálkodott azonban, ami komoly dilemmát jelentett: ha visszamegyek az apartmanba (márpedig előbb-utóbb muszáj lesz) és követne minket, pont Barnafejű babáihoz vezetném. Végül mégis elindultam, Barnafejű pedig jött mellettem szabályosan a járdán. A vörös követett minket, de egy ponton úgy láttam, mintha lemaradt volna. Barnafejű a családi kuckója elé telepedett, én meg elindultam felfelé, amikor visszanézve egy borzas vörös farkat pillantottam meg. Szaladtam vissza, de Barnafejű már megoldotta a helyzetet: egy oroszlánanya bátorságával támadt rá a nálánál több mint kétszer nagyobb kandúrra és elüldözte. Megnyugodva fölmentem. Nem sokkal később ismét nyávogást hallottam lentről. Rémülten siettem le, hogy esetleg visszatért a vörös kandúr, de most egészen másról volt szó. A kicsik kimásztak a dobozból és elkezdték felfedezni a környező világot. Nekik, akik eddig csak szopni másztak ki, az épület fala vagy az örökzöld növény levelei is hihetetlen izgalmakat jelentettek. Barnafejű ismét az oldalán feküdt, nem befolyásolta kölykei felfedezőútját, de szemmel tartotta őket. Én persze hozzájuk nem nyúltam volna az engedélye nélkül, de azért a kis vörösnek, aki hozzám legközelebb vizsgálgatta a gallyakat, odanyújtottam az ujjamat (Barnafejű figyelt, de nem lépett közbe), de ő nem találta különösebben érdekesnek. Ezért ismét Barnafejűt kezdtem simogatni. Egyszercsak puha érintést éreztem a csuklóm alsó oldalán: a kis vörös cicácska kúszott át alatta, hogy anyjához hozzáférjen, így egyben dörgölőzni is megtanult.

Valószínűleg soha többé nem látom Barnafejűt, de rövid barátságunk emlékezetes marad – nekem biztosan, és talán neki is.

Ciprusi feliratok

Az útikönyvek szerint görög Cipruson mindenki jól tud angolul. Noha tényleg mindenkivel sikerült elkommunikálnunk, egyes feliratok a „jól” jelzőt némileg kétségbe vonták. Lehet persze, hogy a különböző értelmezés kulturális különbségekből fakadt: például egy látványossághoz vezető útbaigazító táblák mindegyikén az szerepelt, hogy „Road suitable for all cars”, de az útra rátérve hamarosan kételkedni kezdtünk, hogy a mi járművünket a tábla készítője besorolná az „összes autó” kategóriába. Máskor nem feltétlenül nyelvi nehézségek álltak a furcsaságok mögött, mint például annak a netcafénak az esetében, amelyet – nomen est omen – Virus névre kereszteltek. Néhány további érdekes szöveg, a teljesség igénye nélkül:

Ha már az elnevezéseknél tartunk, néhány érdekes szállodanév:
Aphrodite’s Kings (honnan voltak neki?)
The Welcome Inn

Polis városában (ez is kreatív névadás) a vízimadarak biztonságára is gondoltak, ugyanis több gyalogátkelő előtt szerepelt a figyelmeztető tábla:
„Pelican Crossing”

És végül egy hely, ahol a reggel már este elkezdődik:
„Breakfast from 10 PM”