Kioszkos kiszolgálás

 A Kanári-szigeteken sok városi téren találhatók kioszkok, amelyekben jellemzően kávézók üzemelnek. Az orotavai kioszkba szívesen járunk, bár nem feltétlenül a kiszolgálás miatt. András megjegyezte, hogy amióta itt lakunk, legalább húsz különböző pincérrel volt itt dolga, ami részben magyarázat lehet a szakértelem hiányára. Ma, miután rendeltünk, a pincér 20 percre teljesen eltűnt. Mikor ismét megjelent, egy üveg sört hozott a szomszéd asztalhoz, amelynél egyébként két ember és két kutya ült.

- Bocs, hogy ilyen sokára hoztam - szabadkozott, majd visszament, és hozott még egy üveg sört. Láthatóan nem jutott el a tudatáig, hogy a két üveget egyszerre is meg tudta volna fogni, akár egy kézben is. A második sör felszolgálása után ismét visszament, és ezúttal egy teljes tálcával tért vissza. A tálcán levő kávékat odavitte ahhoz a két hölgyhöz, akik népviseletben saját kis kosárkájukból eszegették a magukkal hozott uzsonnát:

Ezután a pincér srác ismét a velünk szomszédos asztalhoz lépett és letett rá egy darab poharat. Az asztalnál ülő másik ember egészen zárásig nem kapott poharat, nem is beszélve a kutyákról.

Las Palmasban is van egy kioszk a buszállomás melletti téren, amely leginkább szecessziós stílusával hívja fel magára a figyelmet:

Visszaútban a hajóindulás előtt András még be akart ide ülni egy kávéra, bár erre egyáltalán nem a kávé minősége motiválta. A téren éppen egy tüntetés zajlott Palesztína függetlenségéért, ami meglehetős tömeggel és zajjal járt. Féltem, hogy a kioszk összes asztalát tüntetők fogják elfoglalni, de szerencsére tévedtem, bőven volt szabad asztal. Viszont több mint húsz percig senki nem vette fel a rendelésünket. Viszont egy ponton megláttam, hogy a szőke pincér srác kiáll a kioszk ajtajába, és álmodozva nézegeti a tér fáit és fölöttük a kék eget. Gondoltam, ha ennyire ráér, megpróbálom magamra irányítani a figyelmét, és ez sikerült is. Integetésemre mimikával jelezte, hogy mindjárt hozza a számlát. Kíváncsi voltam, mit fog kiszámlázni, ha még nem is rendeltünk semmit, de erre vélhetően ő is rájött (vagy a benti pultos srác jött rá, aki némileg magasabb IQ-t mutatott). Ezért a pincér végre kijött az asztalunkhoz, és rendelhettünk két cappuccinót, egyet növényi tejjel, egyet rendessel. Az eddigi sebességből tanulva hozzátettem, hogy egyből a számlát is kérnénk majd.

A kávé meglepően hamar megérkezett. A srác letette őket az asztalra, én meg kérdőn néztem rá.

- Ja bocs, a számla! - csapott a homlokára a srác, pedig nem erre akartam célozni, ezért verbalizáltam a kérdést.

- Melyik a növényi tejes?

- Ööö - bizonytalanodott el a srác, én pedig továbbra is igen kérdőn néztem rá, némi szemrehányással vegyítve. A pincér srác gyorsan visszament megkérdezni, és a benti pultos szerencsére tudta a választ.

 Ekkor a tüntetők felsorakoztak, hogy végigvonuljanak a város utcáin, és a számlánkat hozó pincér srácot megállította az a két hölgy, akik addig a szélső asztalnál ültek.

- Elnézést, félórája kértünk két cortadót, de nem hozták ki. Viszont most indul tovább a tüntetés, szóval legyen szíves, törölje a rendelést.

Heyerdahlnak igaza volt

 Thor Heyerdahl norvég antropológus azon elmélete kapcsán vált híressé, miszerint az ókori Egyiptom lakói papiruszhajóikon eljutottak a Kanári-szigetek érintésével Közép-Amerikába, és például ezzel magyarázható, hogy mindhárom helyen virágzott a piramisépítészet. Heyerdahl maga is megkísérelte papiruszhajón átszelni az Atlanti-óceánt, ami ugyan sok tudós szemében továbbra sem igazolta az elméletét, viszont klassz kis dokut meg könyvet lehetett belőle csinálni.

A minap azonban újabb bizonyítékra bukkantam Heyerdahl elmélete mellett. Ha jobban megnézzük ezt a doboz rizst, egy receptet találunk rajta "guancho rizottó" néven, amely szemmel láthatóan paradicsomot is tartalmaz. Namármost a guancho kultúra hanyatlása gyakorlatilag pontosan egybeesett a kis- és nagybetűs Paradicsom meghódításával (Tenerife pont 1492-ben lett Spanyolország része). Vagyis ha a guanchók használtak paradicsomot, ez azt jelenti, hogy volt kapcsolatuk az amerikai kontinenssel. Na kérem, így kell antropológiai elméleteket bizonyítani.

Kutyakaland a Macska-barlangnál

 A Cueva del Gato, vagyis Macska-barlang állítólag arról kapta a nevét, hogy a közeli hegycsúcs macskára emlékeztet, ha előtte állunk. Ehhez azonban meg kéne találni, és ez nem tűnt könnyű feladatnak, ugyanis Gran Canarián a jelzett turistautak úgy működnek, hogy ahol egy út beér egy faluba vagy találkozik egy másikkal, ott van egy tájékoztató tábla a teljes útvonalról, annak rajzával együtt, amely azonban nem egy térképen helyezkedik el, tehát nem lehet beazonosítani a körülötte levő egyéb tereptárgyakat. Ezt követően turistajelzést szinte soha nem látunk, ha netán igen, akkor sem kereszteződésnél vagy olyan helyen, ahol el lehetne tévedni. Így volt ez a Macska-barlanghoz vezető kilences úttal is. Jelzés sehol, viszont a műútról letérő keskeny aszfaltút a "Camino Cueva del Gato" nevet viselte, ezért arra indultam. Szép sziklafalak magasodtak mellettem, de barlangot nem láttam bennük.

Hamarosan beértem egy jóindulattal falunak nevezhető helyre. A házak egy része sziklába volt vájva, de volt néhány szebb épület is, a falu végén pedig egy konténerház, amelyből vadul harsogott a heavy metal. Kicsit tovább sétálva egy ló nézett ki a kerítés mögül és odajött barátkozni, de nálam sajnos semmi neki való étel nem volt. Amikor az ösvény már majdnem elhagyta a falut, egy közepes méretű kutya szaladt felém heves ugatással. Mivel volt már rossz tapasztalatom szabadon hagyott kutyák támadásával, lassan hátrálni kezdtem, amíg vissza nem értem a konténerházhoz. Ekkor hangosan segítségért kiáltottam. A házból dübörgés hallatszott, megmozdult az épület, majd kinézett az ablakán egy ló. Mindig is tudtam, hogy a ló okos állat, de eszerint konkrétan be tudja magának kapcsolni a heavy metalt.

A kutya továbbra is ugatott, ezért fölvettem a földről pár kisebb követ, hogy szükség esetén ne legyek védtelen vele szemben, és az egyiket figyelmeztetőleg elhajítottam. Meglepetésemre a kutyus nem elszaladt a kőtől, hanem épphogy felé rohant és a szájába vette, mintha eldobott bot lenne. Kővel a szájában is sikerült tovább csaholnia, majd leejtette a követ és várakozóan nézett rám. Eldobtam a következő követ, annak is utánaszaladt. Tovább dobáltam a köveket, ügyelve, hogy azok tőlem minél távolabb essenek le; az volt a célom, hogy ilyen módon levezessem a kutyát az egyik ház fölötti teraszra. Közben azonban valamivel följebb megjelent egy idősebb férfi, aki ebben a környezetben elég kirívó elegáns nadrágot és hajszálcsíkos inget viselt, és megnyugtatott.

- Jó kutya ez, nem bánt. Csak mindenkit megugat, hogy játsszanak vele.

- És egyébként van arra turistaút? - kérdeztem. 

- Van, igen. Levezet a barrancóba. 

- És Santa Brígida felé tart?

- Úgy bizony. Leereszkedik a barranco aljába, ott két út is van, de a bal oldali nagyon rossz minőségű, ezért kitettünk egy táblát, hogy jelezzük a jó utat.

- Azt hittem, azért ugat a kutya, mert az magánterület.

- Épp ellenkezőleg, ez teljesen turistaút. A lányaim ott laknak lent a barrancóban, mellettük megy el.

- És ezek szerint jelezve is van a jó irány?

- Igen is meg nem is - felelte a férfi rejtélyesen, ami nem volt számomra világos. (Annál is kevésbé, mert egyébként később lent a barrancóban semmilyen jelzést nem találtam.) - Ereszkedjen le a völgybe, ott jobbra az első házban lakik a lányom, ott kérjen útbaigazítást. A kutyától meg ne féljen, nem bánt. Csak szóljon neki, hogy Marco, és odajön.

- Én igazából nem azt akarnám, hogy idejöjjön, hanem hogy békén hagyjon - oszlattam el a félreértést. De közben szegény Marco olyan várakozón nézett a teraszról, hogy megesett a szívem rajta. Először egy újabb követ dobtam neki, aztán találtam egy faágat, gondoltam, legyen egy jó napja. Marco azonban a faágra egyáltalán nem reagált. Lehet, hogy ezen a száraz, köves terepen meg se tanulta, mire való az kutyáéknál.

Kígyóuborka

 Tamás és Endre folyamatosan nézték át a hűtőjüket és szabadultak meg azoktól a dolgoktól, ami visszatérésükig megromolna. Már meg se lepődtem, amikor a hűtőnkben egy felbontott tehéntejet és zabtejet találtam (bár Tamás figyelmeztetett, hogy azért nézzük meg, jók-e még). Az azonban elég fura volt, amikor épp a teraszon ültünk, és Tamás megjelent, kezében egy függőlegesen tartott kígyóuborkával.

- Ezt tudjátok használni?

- Hát nekem ez kicsit túl vékony - vallotta be András.

- Meg ugye mondtad, hogy a szomszédban leszbikusok laknak, szerintem én inkább velük próbálkoznék - mondtam. Tamás kicsit zavarba jött.

- Úgy értem, salátába...

Túl népszerű túraútvonal

 Lássuk be: nem mindenki elég fit ahhoz, hogy megmásszon egy 3700 méteres hegyet (a tengerpartról indulva pláne nem, bár ilyen túraút is van, de még 2000 méterről se feltétlenül). Ezért sokan csinálják azt, hogy a kabinos felvonóval mennek fel a Teide csúcsára, és utána gyalog jönnek le valamelyik úton. Mi is ezt terveztük nemrég. A felvonó aljában volt a találkozó, és mikor odaértünk, Erica azzal várt minket, hogy Abel, a túravezető, két másik emberrel együtt elvitt két autót a túra végpontjához, hogy azok majd visszahozzák a sofőröket az autóikért. Addig mi a lépcsőn üldögéltünk és a túratársak panaszkodtak, amiért a kávéautomata a (9-ig zárva tartó) büfén belül van, pedig igazán elé is kitehették volna. Én szóltam nekik, hogy ezt a kávét már próbáltam és borzalmas, de nem hittek nekem, és 9-kor, amint az ajtó kinyílt, kollektíven megtámadták az automatát. Aztán közölték, hogy szar volt a kávé. Én a magam részéről inkább a reggeli fényekben gyönyörködtem, amint beszínezik a szuperkrátert:

Sorra érkeztek a túratársak, és Erica mindegyiküknek megmagyarázta a túravezető távollétének okát. Hamarosan egy fiatal pár jött oda hozzánk túrabotokkal. Senki sem ismerte őket, de hát a csapatunkhoz mindig csatlakoznak új emberek. Ezért sorra bemutatkoztunk.

- Abel és José Luis elmentek letenni két autót a Roques de Garcíához, ahol a túra vége van - tájékoztatta őket is Erica. A srác meglepett arcot vágott.

- A Roques de Garcíánál van vége? Én nem így tudtam. És ki az az Abel?

- A túravezető - felelte Erica, majd gyanakodva megkérdezte: - Nem Abel túrájára jöttetek?

Kiderült, hogy nem. A jelek szerint egy másik csoportnak is ugyanakkor volt a találkozója...

Reconquista

 Andrást szórakoztatom a spanyol történelemről szóló könyvem beszólásaival, ezúttal a reconquistáról:

- "Nem igazán lehet megmagyarázni, miért telt nyolc évszázadba visszafoglalni azt, amit két év alatt veszítettek el."

- Hát mert ezek spanyolok - felelte András.

- Folyton megálltak kávézni?

- A királynő megkérdezte: "Mikor foglaljuk már vissza a területeket?", ők meg azt felelték: "Mañana!"

Eltájolódva

 A múltkor derültem magamban Sonján, amikor a GPS-ére panaszkodott, amiért az olyan utasításokat ad, hogy "fordulj délnek", mert hát honnan a nyúlból tudja, merre van dél? Amellett, hogy egy túrázó számára hasznos készség, ha be tudja lőni az égtájakat, Tenerifén ez azért sem túl bonyolult, mert szinte mindenhonnan látszik az óceán. Elég tehát tudni, a sziget melyik részén vagyunk éppen, és az óceánhoz képest belőhetjük az égtájakat (pl. Güímar keleti part - az óceán keletre van - akkor megyünk délnek, ha az óceán a bal oldalunkon van). 

Nem sokkal később azonban nekem még jobban sikerült eltájolódnom, amikor el akartunk menni Las Teresitas strandjára. Ilyenkor én korábban indulok és futok, amíg még nincs túl meleg, András pedig később jön utánam. Csakhogy a buszon ülve szembesültem vele, hogy beütött a calima, vagyis a szaharai por, ami miatt valószínűleg a strandolás sem lesz túl kellemes. A buszból kinézve konkrétan ezt láttam:

Messengeren megkérdeztem Andrást, hogy mi legyen, és mellékeltem hozzá a fenti képet azzal, hogy "ilyen a nap". Aztán elkezdtem gondolkodni: biztosan a napot látom? Amellett, hogy nem nagyon világít, nemrég kellett felkelnie, még nem lehet ilyen magasan. Ezért újabb üzenetet írtam:

"De lehet, hogy a hold."

András segítőkészen eloszlatta bizonytalanságomat.

"Ez a nap."

"Ó kösz, tudod, nem vagyok idevalósi

""