A mai nap nagy kérdése:

- De jó fülbevalód van! Ez saját?

A feminista babirussza

A meghirdetett medvefesztivál ellenére - nyilván a rossz idő miatt - kevesen voltak ma az Állatkertben. Ez persze előnyös olyan szempontból, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhet az ember ott élő barátaival. A szurikátákkal például hangparát játszottunk: ennek lényege, hogy ők óvatosan előmásztak, közben végig engem figyelve; majd amikor szóltam hozzájuk, úgy tettek, mintha csak most vettek volna észre, hanyatt-homlok rohantak vissza a járataikba és onnan sasoltak kifelé:

A reggeli látogatás másik előnye, hogy az állatok ilyenkor reggeliznek (vagy szeretnének), a gondozók viszont el vannak foglalva. A Madagaszkár-házban így egy srácnak sikerült egy kajának látszó (de amúgy ehetetlen) tárggyal lecsalogatni a fáról az egyik makit, és mivel a gondozók éppen ketrecet takarítottak, nyugodtan meg is simogathattuk az átverésért csöppet sem haragvó jószágot.

A babirusszák (gy.k. Celebeszen élő disznófajta) gondozója viszont épp az etetéssel volt elfoglalva. Igen diszkriminatív módon azonban csak a hímet etette kézből, míg a nőstény hiába sertepertélt körülötte. A disznólány azonban nem nyugodott bele a hátrányos megkülönböztetésbe és mindenáron hozzá akart férni a műanyag dobozhoz, amely reggelijüket tartalmazta. A gondozó a háta mögé tette a dobozt, de Miss Disznő ekkor megkerülte őt és böködni kezdte; a gondozó ismét előre vette és feltartotta a dobozt, mire a babirussza ismét elébe került. Így nyomták a burleszket egy darabig, míg el nem fogyott a kaja. Szerencsére egy kisfiával érkező apuka demonstrálta kisfiának, hogyan tehetünk a diszkrimináció ellen és beszórt némi zoo-csemegét a nőstény malacnak.

Egyetemvárosi kiruccanás

2 óra előtt pár perccel vettük fel kabátunkat a ruhatárba (tettek rá cetlit, de teljesen fölöslegesen, mindenki simán leemelte a magáét), és a 14.28-as IC-t pályáztuk meg. Egyértelmű volt, hogy visszafelé is taxival kell mennünk. Míg azonban a pályaudvarnál volt taxiállomás, az egyetem előtt nem. Nekem ugyan a tavalyi határidőnaplómban szerepelt egy miskolci taxitársaság száma, azt azonban, éppen tavalyi volta miatt, nem hordom magamnál.
A helybeliektől kezdtünk faggatózni, ők azonban nem tűntek túl jártasnak a témában (volt, aki azt javasolta, üssünk be valami egyforma számokat, mint 444-444, a taxiknak ilyen száma szokott lenni…), míg valaki végre mondott egyet. Tamás felhívta és kért egy kocsit a C2-es épület elé,
- Milyen épület? – értetlenkedett a diszpécser.
- Mondd azt, hogy lent leszünk a főbejárat előtt a buszmegállónál – javasoltam abból kiindulva, hogy mire a taxi ideér, vígan lesétálunk és azt csak megtalálja. A megállóban meglepő tömeg ácsorgott ahhoz képest, hogy pár perce ment el a busz és a következő 10 perc múlva volt csak esedékes. Egy látássérült albínó srác végigkérdezte tőlem a menetrendet. Látássérültségének érdekes folyománya volt, hogy azt hitte, egyedül vagyok és mikor Tamáshoz beszéltem, ő válaszolt; továbbá nem jött rá, hogy minden információm a megállóban levő tábláról származik és elkezdett különböző földrajzi pontok megközelíthetőségéről érdeklődni, amiben már nem tudtam segíteni neki.
14.05-kor Tamás kissé idegeskedni kezdett, mert még a jegyünket is meg kellett venni (nekem csak a pótjegyet, neki az egészet). Úgy döntött, hogy megveszi interneten, én meg reméltem, hogy időben megérkezik a taxink és nem fölöslegesen dobja ki a pénzét.
14.10-kor már kezdtem aggódni, hogy talán mégsem ez a főépület, de ekkor megjelent a taxink. A sofőr kicsit elbizonytalanodott, mikor közöltük, melyik vonatot próbáljuk elérni, de aztán mentőgondolata támadt.
- Innen indul? Mert ha nem, akkor biztosan késik és akkor el fogják érni.
Ez logikusnak tűnt, lévén Magyarországon bármilyen időjárás vonatkéséseket okozhat. Ráadásul tényleg gyorsan, 14.20-ra leértünk az állomásra. Miközben én fizettem és megírattam a sofőrrel a számlát (400 forinttal olcsóbb volt Egyetemvárosból a pályaudvarig, mint reggel a fordított irány), Tamás berohant felvenni a pénztárban a jegyet. 14.25-kor számlával a zsebemben én is besétáltam, lecsekkoltam az infótáblát és komótosan kisétáltam az 1. vágányra, ahol utasok tömegei ácsorogtak – de Tamás sehol. Ez két kérdést indukált bennem: 1. akkor hol van? 2. ha nála van a helyjegyem, hogy fogok felszállni a vonatra?
Éppen hívni akartam, mikor ő csörgött rám.
- Itt vagyok a 9-es vágánynál, az a legutolsó.
- Nem az 1-esre van kiírva a vonat?
- Nem, a 9-esre. Itt is van a felirat, hogy Lillafüred IC, Nyíregyháza-Budapest.
Visszamentem a várócsarnokba.
- Te, itt nagyon határozottan az 1-es vágányra van kiírva a vonatunk. Biztos, nem az érkezéseket nézted?
- Persze, hogy nem! Meg ki van írva a vágányon is.
- Kérdezz meg ott valakit, hogy az-e a budapesti IC.
Pár másodperc múlva Tamás ismét beleszólt a telefonba, némileg feszültebben.
- Igazad volt. Megyek az 1. vágányhoz.
Kiderült a turpisság: ezen a vonalon körvonatok közlekednek Miskolc, Nyíregyháza Budapest érintésével. Vagyis a Lillafüreddel is eljutottunk volna a Keletibe – csak jópár órával később.

Masszázsszalon

- Ma thai masszázsszalonban voltam-mesélte Mala. A többiek irigykedve pillantottak rá.
- Wow! Na és jó volt?
- Jó - vont vállat Mala. - A ventillátort kellett megjavítanom.

Szlávok

A liftbe lépve elhallgattunk, körülöttünk ugyanis szláv hangok özöne kerengett három diák szájából, akik pont körbevettek minket. Mi meg csak álltunk és olykor elmosolyodtunk.
-Mi a gond?-vette észre magát az egyik srác.
-Semmi, csak gyönyörködünk benne, milyen szép ez a nyelv. Az orosz-tette hozzá magyarázólag Francisca. A három diák némi felháborodással nézett ránk.
-Ez ukrán!
Jó, hogy pont egy olyan szemináriumról jöttünk, ahol többek közt az ukránok oroszokkal kapcsolatos attitűdjét boncolgatták...

Figyelmeztető feliratok

Volánbuszunk sofőrje az alábbi feliratot helyezte el a sofőrfülkén, hogy utasait megtanítsa a tömegközlekedés etikettjére:

"Aki integet, az búcsúzik.
Aki szalad, az sportol.
Az utas a megállóban áll és várakozik."

A nevelő célzatú felirat egyetlen hátránya az volt, hogy csak a már fent lévő utasok láthatták, így a felszállni készülőkhöz nem jutott el a hasznos információ.

Falun persze a leggyakoribb figyelmeztetés a házőrző állatokra vonatkozik. Gánton az egyik házon az alábbi tényközlő tábla díszelgett:

"A blöki szabadon jár.
Ön szabadon dönt."

A ház tulajdonosa valódi választási lehetőséget kínált föl táblájával, ugyanis a szabadon járó blöki amúgy nem tűnt vérszomjasnak. Közelébe sem ért azonban annak a németjuhásznak, aki két lábra állt és a kerítésre hajtott fejjel várta, hogy megsimogassuk. Ahogy továbbhaladtunk a kerítés mellett, jött utánunk és kunyerálta a törődést. Úgyhogy simogattuk is vagy 10 percig - a kerítésen elhelyezett "Vigyázz! Harapós kutya!" felirat mellett.

Jótanácsok túrázóktól

-Hány megálló van még Pomázig?-kérdezte Sztell Csillaghegynél.
-Hát Békásmegyer, Budakalász, Budakalász Akármicsodácska, Szentendre, Ilyentelep, Olyantelep, Pomáz: ez hat – közöltem. (Csak Budakalász Akármicsodácska közelében töprengtem el azon: de fura, hogy Szentendre után még van megálló, amikor pedig ott vége a síneknek!)
-Jó, akkor felveszem a kamáslimat, hogy ne a buszon kelljen-jelentette be Sztell. Ez azonban nem volt ennyire egyszerű művelet. Először előásta őket a táskája mélyéről, majd forgatni kezdte, hogy megállapítsa, hol az eleje.
-Ott a kis kampót kell beakasztani a cipőfűzőbe, úgyhogy annak kell elöl lenni-segített András. Sztell elkezdte feltekerni a kamáslit az egyik lábára.
-Az a másik lábra való!-figyelmeztette Ági, aki (talán az ilyen helyzeteket elkerülendő) már otthon felvette a kamásliját.
-Most nem mindegy?-néztem rá megróvóan, mert nem akartam tovább nehezíteni szegény Sztell helyzetét.
-De hát milyen hülyén néz ki, ha befele van a felirat!
Sztell levette a kamáslit és elkezdte feltenni a másik lábára. Közben megérkeztünk Békásmegyerre, és felszállt a kalauz. Sztell odanyújtotta neki a rendes utashoz méltón kilyukasztott BKV-jegyet, majd tovább szenvedett a kamáslival. A kalauz mindannyiunktól beszedte a viteldíjat, majd várakozóan pillantott Sztellre, aki még mindig lehajolva próbálta a kampót beakasztani a cipőfűzőbe.
-Már odaadtam a jegyemet-közölte csodálkozva. El kellett magyarázni neki, hogy a jegy csak a budapesti szakaszra érvényes, és a kalauztól kell vennie egy másikat…

A túra soron kívüli pihenővel indult. A faluból kiérve ugyanis kiderült, hogy Tibor eljött a faluig autóval, csak éppen nem a kiindulási pontnál parkolt le, és most éppen tévelyeg, hogy utánunk jöhessen. Ez a manővere egyébként nemcsak a túra elején, hanem végén is gondot okozott neki: minthogy nem körtúrát tettünk, a visszafelé buszról le kellett szállnia egy elágazásnál és további több mint 2 kilométert gyalogolnia, mire visszajutott a kocsihoz.

Rosszul jelzett szakasz következett, ráadásul ködben. Gazsi rögtön közölte is az óvintézkedést:
-Aki már nem látja az előtte menőt, az kiabáljon!
Vak túratársunk rögtön vette a lapot: -Én már most sem látok senkit!

Végre megérkeztünk a tisztásra, ahová az óévbúcsúztatást terveztük. A padon már ott sorakoztak a pezsgők (édes, száraz, vörös, alkoholmentes), Gazsi pedig előhúzott egy adag műanyag poharat. Sajnos kicsit túl lendületesen, így azok repültek pár métert, és néhányuk elrepedt. A többit Gazsi megfelelő állapotúnak találta, de egy-két esetben tévedett: a pezsgő kitöltése után lettem figyelmes arra, hogy Olivér csaknek vízszintesen tartja a magáét és az oldalát nyalogatja. Ezt a furcsa viselkedést az váltotta ki, hogy a pohár oldalt hosszában elrepedt.

Én először alkoholmentes pezsgőt kértem, de ez elég rossznak bizonyult, ezért odafordultam Ágihoz, aki a vörös pezsgőt nyitotta ki. (A nemi sztereotípiák eloszlatása érdekében rajtam kívül az összes lány lelkesen vállalkozott pezsgőnyitásra.)
-Öntenél nekem egy kis vöröset?-kérdeztem. Ági rögtön megdöntötte az üveget. Sajnos ugyanekkor a másik kezét is megdöntötte, így a saját poharában levő pezsgő piros vérfoltként ömlött ki a hóra.