Tudományos operaéneklés

Izgatottan vártuk már Laci fellépését. Azon viszont némileg megrökönyödtünk, hogy a műsorvezető úgy jelenti be őt, mint a "Szegedi Tudományos Egyetem" operaszakos hallgatóját, aki az Operaház Fantomjából fog előadni, és partnere Lilian kíséri zongorán (csak reméltük, hogy Lilian férje nem ül a közönség soraiban, még félreérti a helyzetet). Ezek után Lilian játszani kezdett és némi (megtervezett) közjáték után Laci is előkerült. Amit azonban énekelt, az még az én avatatlan fülemnek sem hangzott valami lloydwebberesen. Mint utóbb kiderült, egy Haydn-opera részlete volt.

Persze azért a Fantom is tervbe volt véve, Laci alapból már az ő jelmezében érkezett. Ennek ellenére - talán pont a felkonferálás miatt - eljátszotta, mintha nem tudná, mi következik.
- Nézd meg a jelmezed - utasította Lilian, majd a közönség számára tudományosan megmagyarázta a jelenséget:
- A tenoroknak sok levegőre van szükségük a hangképzéshez, ezért itt a fejük felső része üres...

Szentendrei számlamese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tíz fiatal és egy csivava, akiknek Szentendrére kellett utazniuk képzést tartani (pontosabban a csivava csak kísérő volt, lévén kiskorú, és a magyar állam törvényei tiltják a gyerekmunkát). Jóságos munkahelyük hamuba sült pogácsát ugyan hirtelenjében nem tudott keríteni, ám ellátta őket BKK-buszjegyekkel és azzal a jótanáccsal, hogy mindenképpen kérjenek számlát a HÉV-jegyekről. A Margit-hídnál azonban, ahol felszálltak, megszűnt a pénztár, csak automatából lehet jegyet venni. A buszjeggyel ellentétben a HÉV-jegyekből nem lehet automatikusan többet venni, minden egyes alkalommal be kell pötyögni az induló és a célállomást. Ezt még csak megoldották volna, ám számlát az automata csak QR-kód alapján tud kiállítani. Feri megtalálta a megfelelő QR-kódot a telefonján és odatartotta a leolvasó alá, de hiába. Emelte följebb, engedte lejjebb, a gép nem tudta leolvasni a kódot. Felvetettük, hogy kérjenek majd számlát utólag egy BKK-pénztárban, de Évi már ezt próbálta egy korábbi kiszállás alkalmával és nem voltak hajlandóak, mivel a gép ugye ad számlát, hacsak nem tudja bizonyítani, hogy nem olvasta be a QR-kódot. Ezért most csináltak egy felvételt arról, amint a gép semmit nem csinál; ez kívülről úgy festett, hogy két ember hadonászik mobiltelefonnal egy jegyautomata előtt.

Igencsak elszomorodott hát a tíz fiatal (és a csivava is), de még szomorúbbak lettek, mikor kiderült, hogy összesen 10 BKK jegyet kaptak. A jóségos munkahely nyilván úgy gondolta, hogy többségüknek van bérlete, de tévedtek: hét embernek lett volna szüksége jegyre (a csivavéáról megoszlottak a vélemények, mert egyesek szerint kosárban tartva ingyen utazik, mások szerint csak akkor, ha sikerül őt plüssállatnak eladni). Feri úgy döntött, spórolni fog a jegyekkel: nem kezeli őket addig, míg nem látja felszállni a kalauzt. Ezért minden megállónál kinézett az ajtón kalauzt keresve, a gyanú eloszlatására pedig hangosan közölte az utazóközönséggel, hogy egy barátját várja, akiről nem tudja, hol fog felszállni. Végül Rómainál jelent meg kocsinkban a kalauz. Feri gyorsan lekezelte a hét jegyet, a kaller viszont nem indult előre, míg el nem hagytuk Békásmegyert. Feri bosszankodott, hogy nem kellett volna lyukasztania, de most már késő volt. Mindenesetre a csivavára empatikusan rá lett szólva, hogy álcázza magát plüssállatnak; nem kellett kétszer mondani, úgy bealudt, hogy minket is majdnem megtévesztett.

A kalauznő nem festett túl bizalomgerjesztően (úgy nézett ki, mint aki minimum két ballábbal kelt fel és közben a fésűjét is elhagyta), de Feriék összeszedték a bátorságukat és megpróbáltak számlát kérni tőle. Ő közölte, hogy nem adhat számlát.
- És ha elmegyek egy jegypénztárba még ma?
- A jegypénztárnak sincs joga utólag számlát adni.
- Van egy fölösleges jegyünk, mert valaki lemaradt a HÉV-ről, az ő jegyét fel tudjuk használni visszafelé?- reménykedett Feri, aki már mindennel spórolni akart.
- Nem, ez a jegy csak Szentendre felé érvényes.

A tíz fiatal szomorúan zötykölődött tovább a HÉV-en, és már előre látták, micsoda procedúra lesz a szentendrei állomás automatáiból megvenni a jegyeket. Az állomásra érve azonban Feriéknek beugrott az isteni szikra és odaléptek a kallernőhöz.
- Ha a vonaton vesszük meg a jegyeket, a kalauz adhat számlát?
- Akkor igen.

Íme meglett a megoldás; a tíz fiatal és a csivava megkönnyebbülten indult el Szentendre belvárosa felé.

Itt a vége, fuss el véle (mert futva jobban jársz, mint ha a HÉV-jegyre próbálsz számlát kérni).

Andorrai sofőrök

Az andorrai buszsofőrök vidám népség. Tepernek mint állat a kanyargós utakon, de le nem fagy az arcukról a mosoly. Kedvenc ordinói buszsofőrönk egy baseballsapkás leányzó volt, akit különösen azért kedveltünk, mert andalúz lévén nem katalánul, hanem spanyolul csevegett barátnőjével - olyan hangerővel, hogy az egész busz hallotta és jókat derült a poénjain. Egy másik buszsofőrnek azért voltunk hálásak, mert pont akkor érkezett a buszmegállóba, amikor elkezdett ömleni az eső. Ez persze menetrend szerint is így lett volna, ő azonban nem kérte el a menetdíjat, hanem engedett minket beszállni és csak a végén fizetni, hogy addig se ázzunk.

A nem-hivatásos sofőrökkel is volt élményünk. Egy túra után Andorra egyetlen ifjúsági szállójához értünk le,amit egy kevés üzleti érzékkel rendelkező személy a várostól több kilométerre a hegyoldalban létesített. Volt ugyan előtte buszmegálló, de a menetrend tanúsága szerint (ami persze nem a buszmegállóban, hanem a szálló portáján volt olvasható) több mint 2 órát kellett volna várnunk a következőre. Nem túl kellemes perspektíva, főleg, hogy a szállón sehol egy büfé, csak egy kávéautomata és egy csapat fiatal, akik egy pár nap múlva tartandó esküvő előkészületeit végezték. Az egyik dekoráló leányzót megkérdeztük, biztos nincs-e korábban busz. Ő elmondta, hogy nincs, de felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival, úgyis le kell mennie a városba. Beszálltunk és hamarosan életveszélyes sebességgel szlalomoztunk le a hegyi úton.
-Itt általában nagyon szoktam repeszteni - mondta sofőrünk -, de most lassan megyek, mert egy csomó törékeny pohár van a csomagtartóban.

Ettől fogva, ha beszálltunk egy járműbe, előre figyelmeztettük egymást, hogy kapaszkodjunk, mert lehet, hogy a sofőr lassan fog hajtani.

És mit szólt mindehhez a rendőr? Nem nagyon volt alkalma bármit szólni. Valahányszor elsétáltunk az ordinói kocsma mellett, a rend őre mindig odabent ült.

Antropológiai penetráció

Idézet Lévi-Strauss klasszikusából, angol fordításban:
„In his penetrating analysis (…) Malinowski shows that ’this custom implies that sexual intercourse…is a service rendered by the female to the male.”
Klasszikus freudi elsülés, csak az a kérdés, ki választotta a fantáziáiról árulkodó kifejezést: Malinowski, Lévi-Strauss vagy a fordító?

Új szexuális kisebbségek, avagy google translate reload

Nem szoktam google translate-et használni, de mit csináljak, ha holland meleg weboldalak nincsenek angolul? Magyarra fordítva a címoldal így nézett ki:

Ön a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű vagy két fejében, és találja meg barátait, mint te?

Young & Out a közösség számára leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek és a veszteséges és 18 év között.

Örömmel látom, hogy a kétfejűek és a veszteségesek is csatlakoztak a szexuális kisebbségekhez...

Sötétben, egy idegen helyen

Én is fáradt voltam ugyan a hosszú úttól, de annyira nem, mint András, hogy még sötétedés előtt lefeküdjek. A már hűvösödő andorrai alkonyatban az olvasást találtam a legjobb programnak. Papír alapú könyv ugyan nem volt nálam (illetve csak szakirodalom), de szerencsére András magával hozta picike e-könyv olvasóját (beagle), rajta a kettőnk által párhuzamosan olvasott könyvet (Cheryl Strayed: Salvaje). Letelepedtem hát az erkélyajtó elé, kilátással a hegyek egyre sötétebb körvonalaira, és megnyitottam a dokumentumot. Sajnos azonban a beagle közölte, hogy nem sikerült felmenteni rá a teljes könyvet (azóta is rejtély, hogy miért, hiszen egyszerre több kötet is ráfér). Az a rész, ahol András tartott, még rajta volt, ahol én, az persze már nem.

Nem adtam fel, András ugyanis laptopot is hozott, nálam pedig ott volt a pen drive-on az a pdf változat, amit Péter konvertált a csak kindle-vel olvasható fájlformátumból. A laptopot ugyan folyamatosan tölteni kellett, ami kicsit korlátozta a mozgásterületemet, lévén nem vihettem el messzebbre, mint ameddig a zsinórja ért. Az erkélyajtó előtt ülős változat így meghiúsult, de ha lefeküdtem a padlóra, pont olyan távolságra volt a képernyő, hogy tudtam olvasni. Sportszerű nehezítésként a konvertáláskor minden sor első pár betűje eltűnt (ami nem Péter hibája), de ez csak növelte a kihívást.

Mire befejeztem az olvasást, teljesen rám sötétedett. Amikor lekapcsoltam a gépet, teljes sötétség vett körül. Halványan emlékeztem rá, hogy az ágyam melletti asztalkán áll egy olvasólámpa; annak a fényével talán nem ébresztem fel Andrást. Tapogatózva megkerültem az ágyat, és megállapítottam, hogy valóban van lámpa az asztalkán. Előbb-utóbb a kapcsolója is előkerült, amit megnyomtam – és nem történt semmi.

Két lehetőség állt fenn: vagy kiégett a körte, vagy nincs bedugva a zsinór. Az utóbbit kicsit könnyebb volt ellenőrizni: végigfuttattam a kezem a zsinóron, és tényleg a levegőben lógott. Emlékezetből megpróbáltam felidézni, hogy András oldalán hol a konnektor, majd tapogatózni kezdtem a falon. Levertem ugyan pár dolgot, amit korábban az éjjeliszekrényre tettem, de szerencsére nem túl hangosan. Végül sikerült bedugnom a lámpát a konnektorba, és a kb. 10 perces közjáték végeztével láttam is valamit az ismeretlen szobában.

Titkos tömegközlekedés

Még dél sem volt, mikor beértünk Kesztölcre, a buszunk pedig – az interneten megnézett menetrend alapján – csak 12.55-kor indult Dorogra. Csakhogy addig meg kellett találnunk, honnan.

A falu legszélén levő lepukkadt autóbusz-fordulót eleve kizártuk. Ahogy mentünk befelé, láttunk egy újabb megállót, de onnan is csak Kesztölc autóbusz-fordulóig ment járat, mentünk hát tovább. Hamarosan egy kocsma és egy kínai bolt jelezte, hogy megérkeztünk a központba. A kocsma előtti buszmegálló tábláját megnéztük. Mindenféle busz szerepelt rajta, még budapesti is – de 12.55-ös nem. A legközelebbi járat valamikor 3 óra után ment volna, amit igazán nem kívántunk megvárni. De lehetséges vajon, hogy a mi buszunk nem megy be a falu központjába? Mi van, ha esetleg nem is létezik?

Végül úgy döntöttünk, megkérdezünk egy járókelőt.
- Innen megy a kínai bolt elől – közölte a hölgy. A kínai bolt előtt azonban semmilyen tábla nem utalt arra, hogy itt buszmegálló lenne – leszámítva egy táblát a bolt ablakában, amelyben megkérték a buszra várakozókat, hogy ne pakolják oda csomagjaikat. Tóniék ennyi információtól megnyugodtak, én azonban nem, és szívem szerint megkerestem volna a következő buszmegállót. Ők inkább a kocsma látogatóit kérdezték meg, aki egybehangzóan állították, hogy innen indul busz Dorogra 1 óra körül. Egy rendkívül részeg vendég ugyan felajánlotta, hogy elvisz minket Leányvárig, mi azonban állapotára való tekintettel visszautasítottuk. Mint utóbb kiderült, Leányváron legföljebb ugyanerre a dorogi buszra tudtunk volna átszállni, valamivel későbbi időpontban.

Még volt csaknem egy óránk, úgyhogy kiültünk a kocsma teraszára és megettük a szendvicseinket, amelyeket az esőben nem akartunk előbb elővenni. Ahogy ott üldögéltünk, új vendég érkezett a kocsmába, szokatlan kísérővel: egy barna racka juhot vezetett pórázon. Állatát kikötözte a terasz egyik oszlopához és elmesélte a többieknek, hogy a jószágot Zsuzsinak hívják és tízezerért vette, majd bement a belső helyiségbe. A törzsvendégek elkezdtek azon filózni, miért vesz valaki tízezerért birkát; engem inkább az érdekelt volna, miért viszi magával a kocsmába. Bár az tény, hogy feldobta a hangulatot, mert mindenki Zsuzsival akart barátkozni. Nekem egész jól hagyta magát simogatni, úgyhogy a vendégek ugratni kezdtek, hogy kössem el és vigyem magammal a buszon; nagyot néz majd a gazdája, ha kijön a kocsmából.

Megkönnyebbülésemre háromnegyed körül emberek jelentek meg és álltak be a kínai bolt terasza alá. 12.55-kor valóban meg is jelent a csak bennfenntesek által ismert buszjárat. Tömegközlekedési megpróbáltatásainknak azonban még nem volt vége, mert Dorogon el kellett jutnunk a busztól a vonatig. A sofőrtől ugyan kiderítettük, melyik megállónál kell leszállnunk, onnét azonban semmi útbaigazítás nem szerepelt. Ismét egy helybéli mutatta meg, merre menjünk. Egy aluljáróhoz jutottunk, amely előtt még szerepelt a „vasútállomás” tábla, lent azonban semmi nem mutatta, hogy két kijárata közül melyiken kellene fölmennünk. Mivel az első kijáratnál csak azt jelezte nyíl, hogy ott kaphatunk kéktúra-pecsétet, a másodikkal próbálkoztunk. Városi parkba érkeztünk, vasúti közlekedés bármi jele nélkül. Ekkor már csak 5 perc volt a vonatindulásig, ezért pánikszerűen fordultunk vissza és céloztuk meg a kéktúrás kijáratot – kivéve Sanyit, aki jóval le volt tőlünk maradva, mert ő megállt annál a kijáratnál és megvárt minket. Felmentünk és a vasútállomás előtt találtuk magunkat.
- Honnan tudtad, hogy itt kell feljönni? – csodálkozott Tóni.
- Egyszer kerékpároztunk itt sok évvel ezelőtt. Akkor is eltévedtünk az aluljáróban…