Országos felújított kék

Hallottuk, hogy nagy összegeket fordítottak az országos kék jelzés felújítására. Felkerekedtünk hát egy januári vasárnapon a Börzsönybe, hogy saját szemünkkel győződjünk meg róla.

A kezdet ígéretes volt: Nógrád határában útjelző táblák valóságos orgiája fogadott. Olyan helyeket is jelöltek, amikről nem is hallottunk még, köztük 2,4 kilométerre egy erdei játszóteret (valamiért ez ragadott meg legjobban...). Ahogy mentünk tovább, újabb és újabb táblák jeleztek újabb és újabb ismeretlen tereptárgyakat. A táblákon konkrét helymegjelölés is szerepelt, GPS-koordinátákkal és elnevezéssel; ez utóbbi nem volt túl kreatív, kb. három táblát hívtak úgy, hogy "Saj-kút bérc oldala" - de legalább a koordináták különböztek. Az viszont egyre gyanúsabbá vált, hogy a beígért tereptárgyakat sehogy sem találtuk: már bőven letelt a 2,4 kilométer, de erdei játszótér sehol. Végre újból megjelent a kiírás: "Erdei játszótér 2,4 km" - az ellenkező irányban. Arra jutottunk, hogy a felújításra szánt uniós pénzből csak a táblák kihelyezésére tellett, a játszótér megépítésére még csak most pályáznak (bár a különböző sziklák hiányát ez nem magyarázná).

A sok ismeretlen elnevezés mellől viszont gyanúsan hiányzott a Csóványosra túrázók kedvenc pihenőhelye, a Foltán-kereszt. Már kezdtünk azon aggódni, hogy nem is ezen az útvonalon van, vagy azóta lebontották. Szerencsére felérve ott találtuk a szokásos helyén - de egyetlen tábla sem jelezte előre, bár ez lett volna az egyetlen ismerős tájékozódási pont.

Pár héttel később ugyanezen az útvonalon visszafelé tartottunk, és persze ismét elolvastuk a táblákat. Ekkor jött a nagy felismerés, az egyik tábla ugyanis jelezte (abban az irányban, amerről jöttünk) a Sándor Géza kopjafát. Ezt a kopjafát valóban láttuk aznap - csakhogy nem az országos kéken, hanem egy abból kiágazó tanösvény mellett; annak a kékből való kiágazásánál semmi sem jelezte a kopjafa irányát. A rejtély megoldása tehát: a táblák nem a kék jelzésen található tereptárgyakat jelzik, hanem bármit, ami abban az irányban, de pontosan ki nem jelezve található. Ezek után simán lehet, hogy erdei játszótér alatt a királyrétit értették...

A rózsaszininges jemeni

Grace közölte, hogy csak egy órája van, mert 3-kor az egyetem előtt találkozik valakikkel. Megállapodtunk, hogy beülünk egy kávézóba és elindulunk kifelé. A kapuban azonban megszólitott minket egy fickó - mint kiderült, az egyik valaki, akivel Grace-nek 3-kor találkozója volt. Baszk sapkát és rózsaszin inget viselt, és mint utóbb megtudtam, Jemenből származott. Lelkesen üdvözölte Grace-t, aki emlékeztette, hogy 3-kor találkoznak az egyetem előtt.
- És ki a barátod? - kérdezte a jemeni lelkesen. Bemutatkoztam; elsőre nem értette a nevemet, utána viszont hosszan taglalta, hogy sok ilyen nevű ember van Sziriában és Libanonban.
- És te mit csinálsz itt az egyetemen?
- Doktoranduszhallgató vagyok.
- Ki a témavezetőd? - Megmondtam, mire ő bevallotta, hogy nem ismeri. - Igazából a ti tanszéketekről csak egy profot ismerek - tette hozzá, aztán magyarázgatni kezdte Grace-nek, hogy ki az illető és honnan ismeri.
- Akkor 3-kor itt találkozunk - próbálta lezárni Grace.
- De még csak 2 óra van! Mit csináltok egy teljes órán keresztül?
Láttuk, hogy itt nem elég a ráutaló magatartás.
- Beszélnünk kell - mondtam jelentőségteljesen, mire a jemeni vad bocsánatkérésekbe kezdett, hogy feltartott minket. Már elindultunk kifelé, mikor Grace-nek eszébe jutott: egyszerűsiti a helyzetet, ha nem az egyetem előtt, hanem a Bazilikánál találkoznak.
- Biztos, hogy ez odatalál a Bazilikához? - gyanakodtam, de Grace megnyugtatott, hogy a másik fickó, Reza, jobban boldogul. A jemeni után kiáltott tehát, és elmondta neki a megváltozott tervet.
- A Bazilika bejáratánál?
- Igen. Tudod, hol van? És szólj Rezának is!
A kávézóból ráláttunk a Bazilika bejáratára; a jemenit nem láttam, de ettől még ott lehetett. Ezért 3 után (na jó, ez már inkább negyed 4 volt) kimentünk, körbejártuk a teret, még a templomba is benéztünk. Sehol egy darab jemeni.
- Mibe, hogy nem szólt Rezának - jegyezte meg Grace. Aztán, minthogy lemerült a telefonja, elkérte az enyémet, hogy felhivja Rezát.
- Hol vagy?
- Most jövök ki a liftből.
- Melyikből és hol?
Persze az egyetemi liftből jött ki, és nem találkozott a jemenivel. Vissza az egyetemre. Az épület előtt ott ácsorgott jemeni haverunk egy magas fickóval, aki Rezának bizonyult.
- Azt mondtam, hogy a Bazilika előtt - világositotta fel Grace.
- Én ott voltam a Bazilika előtt, de ti nem voltatok sehol!
- Mikor?
- Mikor is? 2 óra 30-kor.
- Akkor még nem is lehettünk ott, mert ez félórával a megbeszélt idő előtt volt-vetettem fel.
- De én vártam ott, mennyit is? Vagy 15 percet!

Egy renitens zsinór

Szeretném leszögezni, hogy sosem pisilnék bele egy úszómedencébe, de a tenger az más. Először is egy csomóan belepisilnek mások, például az összes hal. Másrészt a hullámzás rögtön elsodorja a pisit, tehát nem abban kell úszkálni. Ki tudja, a tenger mélyén talán vannak olyan organizmusok, akik kifejezetten az ammónia lebontásából élnek, és direkt jót teszünk velük, ha enni adunk nekik. Ezenkívül a tengerbe pisilés egy csomó helyen kényszer is, mivel a tengerparti strandok egy részén nincs vécé, vagy ha van, az olyan állapotú, hogy még a pisi is visszamenekül tőle. Szóval igen, vessetek rám követ, de bele szoktam pisilni a tengerbe.

Ezt a megoldást választottam a mascai strandon is. Egy mólóról kellett bemenni a vízbe (így kikerülhettük az éles kövek egy részét és a brutális hullámtörést, plusz békén hagyhattuk a tarisznyarákokat), de nem sokan úszkáltak körülötte a nyári hőmérséklet ellenére. Bementem a vízbe, kicsit arrébb úsztam messze a többiektől, aztán a térdemig lehúztam a fürdőruhám alsórészét (azt azért nem akartam összepisilni) és rajta. A probléma csak akkor jelentkezett, mikor a fürdőruhát visszahúztam. Ugyanis a sportbikini alsó részét elöl zsinórral kell megkötni, most viszont a zsinór egyik végét nem találtam. Nyilván becsúszott, amikor lejjebb húztam a nadrágot. Megpóbáltam kitapogatni a becsúszott zsinór végét, de nem találtam. Nudista strandokon bezzeg nem találkoztam még ilyen komplikációkkal.

Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy úszás közben azért magamon tudom tartani a fürdőruhát (elvégre vízszintesen fekszem a vízen, vagy mi). Úgyhogy úsztam azért egy keveset, keresve a halakat, akikből András négy félét is talált, de én csak egy típust azonosítottam, annyira lefoglalt annak az átgondolása, hogy hogyan fogok majd kijönni. Mert az ugye már függőleges testhelyzet, ráadásul mások is látják. A Mr. Bean által hasonló helyzetben alkalmazott kiváró technika nem működött, mert a tengert nem eresztik le, ha pedig megvárom, míg minden látogató eltakarodik a strandról, ránk sötétedik a visszafelé vezető két és fél órás túrán. Tehát előbb-utóbb kénytelen voltam a móló felé orientálódni. Inkább előbb, mint utóbb, mert egy nagy hajó közelgett, márpedig ha az kiköt (elvileg erre a célra szolgált a móló), akkor egy darabig nem jutok ki a vízből se gatyában, se anélkül. Úgyhogy gyorsan a mólóhoz úsztam és egyik kezemmel a fürdőruhámat összefogva kimásztam. Ugyanezt a fogást megtartottam, amíg vissza nem értem a törülközőinkhez. Ott leülve persze pillanatok alatt megtaláltam és kiszedtem a zsinór becsúszott végét...

orientálódás

Tenerifén elég helyismeretet szereztünk már ahhoz, hogy másnak is feltünjön, így többen használtak minket orientációs pontként. A Teidére menet például épp nem találtam az ösvényt a lávasziklák között. Kétségbeesetten körbenézve, valamivel mögöttem azt a fiatal párt pillantottam meg, akikkel a menedékházban együtt ebédeltünk.
- Nem láttátok az ösvényt?- kiáltottam hátra nekik.
- Ja, mi azt hittük, te tudod, hol van!

Hasonló helyzetekbe keveredtünk a Masca-völgyben, ahol többen is utánunk jöttek mindenféle zsákutcákba. Visszaútban másfajta feladattal szembesültünk: a völgyön akkor lefelé tartó turisták úton-útfélen megállítottak minket és kérdezgették, messze van-e még a part. Mivel a magas sziklák mögött a GPS-em nem vette a műholdjelet, csak időtartamot tudtam nekik mondani. Az egyik csapat teljesen megrettent attól a hírtől, hogy még 50 percet kell gyalogolniuk lefelé. Utólag eszembe jutott: hozzá kellett volna tennem, hogy ebből vonjuk le azt az időt, amíg útba igazítjuk a szembejövőket...

Nemcsak a turistautakon kellett kisegítenünk másokat. Egyik este a szállásra érkezve az étkezőben egy újonnan érkezett úriembert láttunk a laptopja előtt, a konyha tűzhelyén pedig egy kis lábos rotyogott, benne olyan kicsi krumplikkal, hogy először tojásnak néztem őket. Feltettük a lecsónkat és én elmentem zuhanyozni. Háromnegyed óra múlva tértem vissza az étkezőbe. A lecsó elkészült, de a krumplik továbbra is ott rotyogtak a tűzhelyen, a laptopos úriember meg az egyik lánnyal beszélgetett.
- Bocs, azok a krumplik nem a tieid? - kérdeztem tőle.
- Ó basszus, teljesen elfeledkeztem róluk! - kiáltott a fickó és rohant ki a konyhába.

A vélhetően szétfőtt minikrumplik még két nap múlva is ott hevertek a konyhapulton...

Futkározós történetek

A GPS - főleg, ha már nem egészen új - olykor kissé félremér. Akár úgy, hogy a hídról a Szigetre történő futásom útvonalát nem a híd bevezető szakaszára, hanem a Dunára rajzolja. Csaba érdeklődve figyelte a képernyőn kirajzolódó térképet, majd megkérdezte:
- Úsztál is?

Arra lettem figyelmes, hogy András az ebédlőasztalnál ülve az ujjával bökdösi a Forest márkanevű szalvétát.
- Ilyenkor mit csinálsz? - érdeklődtem, miközben az elgyötört papíráru átrepült a szobán.
- Fuss, Forrest, fuss!

Kupaktanács

A két középkorú hölgy némileg meglepődött, mikor Pongó hirtelen az asztalukon landolt. Szokása szerint csekkolta az összes tányért és poharat, aztán veszedelmesen közelített az egyik hölgy tányérján levő süteményhez. Bár nem láttam még flódnievő macskát, jobbnak láttam figyelmeztetni a hölgyet, hogy vigyázzon a sütijére. Társnője felemelte Pongót és lerakta maga mellé a székre. A nyugalom azonban nem tartott sokáig: mire visszafordultam az asztaluk felé (egy Pötyivel folytatott rövid társalgás után), Pongó már ismét az asztalon állt. Szerencsére a pincér srác észrevette és megtalálta a megoldást: felemelte az asztalról a hölgy ásványvizes üvegének kupakját.
- Ezért mászott fel: ezzel szeret legjobban játszani - magyarázta, és ledobta a kupakot a földre. Pongó rögtön le is ugrott utána, bár játékra már nem méltatta. Motivációképpen eldobtam neki a kupakot párszor, míg kedvet nem kapott és üldözőbe nem vette. Első ütésére a kupak rögtön lerepült a lépcső aljára, Pongó azonban egy ugrással utána vetette magát és mikor lenéztem, már az alsó lépcsőfokon pofozgatta.

Visszamentem az emeletre, és csak 5-10 perc múlva tértem vissza az események színhelyére. Meglepő módon a terepet nem macskák, hanem vendég gyerekek uralták, akik az orruk előtt lengették a tollas végű botokat (fittyet hányva a házirendben szereplő figyelmeztetésnek, miszerint a kávézó területén található játékok a cicáknak vannak szánva). Az egyik kisfiú még a vizesüveg kupakját is rugdosta a földön. Jól el is rugdosta valahová. Mikor Pongó visszatért, már csak hűlt helyét találta a kupaknak, hiába keresgélte a földön.

Vizsgaidőszak

Részletek egy csetbeszélgetésből egyetemista barátnőmmel (az említett szabálytalanságok miatt anonimitását megőrzöm):

"Megyek, mert még puskát kell nyomtatnom."
"Ja, az fontos feladat. Hajrá!"
"ugye?:)"
" :-) "
"élettan és anatómia, brühühü"
" :-( "
"agyfaszt kapok"
"miazazagyfasz? :-O"
"amit a többfeleletválasztós vizsgáktól kapsz"