Italok az utcán

 A bár előtt, más pesti vendéglátóhelyekhez hasonlóan, néhány kis asztal állt székekkel azok részére, akik a csípős októberi estében is kint szeretnének ülni a szabadban. Legalábbis ezt hittem, míg meg nem láttam a feliratot: "Kérjük, az italokat ne vigyétek ki!"

Nekem persze ez alapból nem lett volna szempont, ha nem úgy alakult volna, hogy egy dohányossal töltöm a péntek estémet (bár Irina kifejtette, hogy ő csak akkor cigizik, ha iszik - és csak akkor iszik, ha cigizik). Így időről időre kimentünk az ajtó elé és ő rágyújtott. Én minden gond nélkül otthagytam a poharamat (sejtettem, hogy nem viszik el, miután a szomszéd asztalon valami 20 percig árválkodott négy feles). A harmadik alkalommal azonban Irina elfeledkezett az ajtóra írt szabályról és kihozta a fröccsét. Mentségére legyen mondva, a szomszédos kinti asztalkán már ott állt egy kétharmad korsó sör. Hamarosan megjelent a pincér, hogy ezt összeszedje (miután megerősítettük, hogy nem a miénk), majd gyanakodva Irina poharára nézett.

- Az ugye almafröccs?

- Persze, almafröccs - felelte Irina abban a hitben, hogy ezt kell mondania, ha valaki kérdezi.

- Mármint ugye nincs benne alkohol?

- De van.

- Akkor nem lehet kihozni.

Engedelmesen beindultunk a fröccsel együtt (Irina úgyis elszívta már a cigijét), és közben azon gondolkoztam: mi értelme van annak, ha az alkoholmentes italokat ki lehet vinni, csak az alkoholosat nem? Mert azt érteném, ha mindkettőre vonatkozna a tiltás, de így?

A közvécé foglya

 Este 8-kor épp a macska rockzenei ízlését teszteltem, amikor András felhívott, hogy segítségre van szüksége. Elromlott egy akadálymentes vécé zárja, amit éppen takarított a Waldmüllerparkban, és ő bent ragadt. A műszakvezető nem veszi fel a telefont, így nekem kéne odamennem; az ajtón ugyanis belül nincs kulcslyuk, de kívül igen, tehát ha ő alul kiadja a kulcsot, én ki tudom engedni. Sajnos pont egy jó messze levő vécét választott a bent rekedésre, úgyhogy figyelmeztettem, hogy időbe fog még telni, de mivel a semminél az is jobb, elindultam, és még a google mapset is az utcán menet közben néztem meg, hogy egyáltalán hogy jutok el oda.

A Westbahnhofnál tévelyegtem egy sort a villamosmegállóig, de aztán megtaláltam, felszálltam a Bimre - és ekkor hívott András, hogy sikerült elérnie Karlt (a műszakvezetőt), az félóra múlva ott lesz, és akár haza is fordulhatok. Mivel ekkor már csak 12 percre voltam a Waldmüllerparktól, úgyhogy úgy döntöttem, előbb érek oda, mint Karl. Kiderült viszont, hogy Karl túlbecsülte a szükséges időt, mert mikor átvágtam a kivilágítatlan parkon, azt láttam, hogy ott áll már a vécénél és a fenti vésznyitót próbálja csavarhúzóval kinyitni. Mondjuk a csavarhúzóval nem igazán talált bele, ezért odavilágítottam kicsit a telefonommal, de mint kiderült, nem ez volt a gond, Karl ugyanis hamarosan feladta, hozott a kocsijából egy ollót és azzal próbálta elfordítani a nyitót. Ezzel még annyira sem ment. Közben András arra jött rá, hogy nincs az ajtó alatt rés, ezért nem tudná kiadni nekem a kulcsot. Meg hát most már reménykedett, hogy Karl megmenti, főleg, mert ő nem látta, mit bénázik szegény az ollóval.

Karl végül feladta és elővette a zsebéből a mesterkulcsokat. Valamiért viszont nem az ajtó kulcsával próbálkozott előbb, hanem oldalt a biztonsági kulccsal.

- A másik kulcs nem működik? - kérdeztem. Karl előkereste az ajtó kulcsát, betette a zárba, és hamarosan András csaknem egy órai fogság után szabad volt. Visszamentünk az autójához, ami mellett ott állt Karl autója és egy rendőrautó.

- Itt vannak a rendőrök is - állapította meg András.

- Karl őket is riasztotta?

- Nem, ők amúgy is szoktak itt flangálni, mert ebben a parkban nem túl jó a közbiztonság.

- Ja, azt hittem, van itt valahol egy fánküzlet.

Best of osztrák környezetvédők 2021. ősz

 Fridays for Future szeptemberi nagy tüntetésén annak ellenére bőven találtam kreatív táblákat, hogy a visszatérőket (pl. a minden tüntin megjelenő "Olyan szar a helyzet, hogy már az introvertáltak is itt vannak" szöveget) már le se fotóztam. Mégis sikerült egy csomó jó beszólást begyűjtenem, a "Zsírt égessünk, ne olajat" egészségügyi jótanáccsal szolgáló biciklistától a "Parkplatz" szót egyedi módon értelmező autón át a vidám apukáig, aki a szén-dioxidot csak a fröccsben szereti. Sőt, voltak, akik ismerkedésre próbálták felhasználni az alkalmat, "Egymást b@sszuk, ne a bolygót" vagy "Az ideálom a 0-ás (ökológiai lábnyom)" jeligével. A másnapi állatvédő tüntetésen, ami elsősorban a nagyüzemi állattenyésztést és a húsevést vette célba, inkább a sokkoló táblák voltak többségben, de azért itt is akadt egy-két könnyedebb, mint az örök életbölcsesség, hogy a tofu nem kiabál, vagy az az egyszerű útmutatás, hogy ne együnk olyasmit, ami fingani szokott. Íme egy korántsem teljes szelekció kreatív táblákból, szabadon felhasználható ötletekkel.

Refugi de fauna

 Ez a tábla állt azon a kapun, amin keresztül folytatódott a turistaút. Elgondolkoztam, milyen állatokat védhetnek itt; eddig Mallorcán nem nagyon találkoztam vadon élő emlősökkel. Hamarosan megkaptam a választ. Ahogy mentem fölfelé, egy csomó kecskét pillantottam meg. Egész közel engedtek magukhoz és hasonlítottak a házi kecskékre, de a baknak sokkal nagyobb, kicsit a kafferbivalyéra emlékeztető szarva volt. Alig ijedtek meg tőlem. Lefelé még kicsikkel is találkoztam: kettő egy szikla tulajdonjogáért verekedett, a harmadik meg panaszkodott, hogy kihagyták a játékból. Leértem után rákerestem, hogy az endemikus baleári vadkecske példányaival találkoztam, ami pedig elég ritka. Szerencsésen választottam útvonalat.

Valldemossában nemcsak a kecskék barátságosak. Ahogy Andrást vártam a buszmegállóban, egy kis veréb jött oda, és miután körülnézett, nem hagytak-e ott valakik morzsát, keresztülugrált a lábfejemen, ha már éppen ott volt. Bent a városban természetesen macskával találkoztunk - méghozzá egy öreg teknőctarkával, aki egy steakház pinceablakán sétált ki a délelőtti napsütésbe. Ahogy az érkező tulaj, ő is a nyitáshoz készülődött. Odasétáltam hozzá: egy kicsit hagyta magát simogatni, aztán jelezte, hogy most már elég, és tovább őrködött a kinti asztalok fölött. 

Persze egész Mallorca (vagyis tulajdonképpen egész Spanyolország) egy macskamenedéknek tekinthető. Palma de Mallorca tengerpartján - ott, ahol a legtöbb a horgász, ennélfogva a macska is - nemcsak etetik őket, hanem régi hordozókat tesznek ki nekik macskaháznak, az ennivalójuk fölé pedig furnérlapot döntenek ferdén, nehogy a felcsapó hullámok elsózzák. Persze az igazán ínyenc parti macskák esténként az éttermek közelében lapulnak, maradékra várva. Ezen a partszakaszon teljes ellátást kapnak.

Forgalmi dugó Deíában

 Aki rákeres a Wikipédián és elolvassa, hogy Deía lakossága 620 fő, értetlenül áll ez előtt a cím előtt. Hogy lehet dugó egy ekkora településen?

Nyilván az autósok a ludasok a dologban. Ahogy a buszmegállóban ácsorogtunk, megállt ott egy kocsi, az anyósülésen ülő lány kiszállt, a másik pedig bekanyarodott a parkoló felé. Mondjuk szívesen szóltam volna neki, hogy ott már nincs hely, de erre nem került sor, mert nem sikerült olyan jól bevennie a kanyart és megrekedt a lejáratnál. Két újabb próbálkozás után sikeresen behajtott, majd kijött, és némileg ferdén beparkolt szemben a taxiknak fenntartott helyre (mindkettőre egyszerre). 

- Juanita nem annyira figyelt az autóvezető-tanfolyamon - állapítottam meg. Hamarosan megjelent a másik lány két ásványvízzel; ekkor fölmerült bennünk, hogy ő nem Juanita barátnője, hanem az autósoktató, aki magyar kollégáihoz hasonlóan arra használja a diákokat, hogy fuvarozzák őt mindenfelé, ahova amúgy is menne (esetünkben a boltba). Juanita kikanyarodott és beletolatott a taxiállomást jelző oszlopba. Ekkor megállapítottuk, hogy ha Juanita vezetni akar, jobb, ha nem állunk az útjába.

Hamarosan a buszunk is megérkezett, Mallorcán szokatlan módon némi késéssel. A késés okát akkor kezdtük sejteni, mikor elindultunk a falun átvezető kanyargós országúton. A második kanyarnál ugyanis pont szembejött három autó - márpedig így nem fértünk volna el, hiszen a kanyarodáshoz a busznak át kellett lógnia a szemközti sávba. Át is lógott, az autók megálltak és patthelyzet alakult ki. A leghátsó fehér autó időben észbekapott és kicsit hátratolatott, a középső azonban nem mozdult. Erre magyarázatot kaptam, mikor megnéztem a rendszámtábláját, ugyanis francia volt az istenadta.

- És Jean-Luc se volt az autóvezető-tanfolyam gyöngye.

Az első autó anyósülésén ülő göndör hajú, rózsaszín felsős nő (a továbbiakban Rosita) pár perc után nem tudta tovább nézni a szerencsétlenkedést; kiszállt és kézzel-lábbal elmutogatta Jean-Lucnek, hogy ugyan tolasson már hátra. Ő hátrament egy kicsit (és őt követve Rosita útitársa is), de nem eléggé, a busz még mindig nem fért el. A járdán közelgő neonzöld felsős bácsi (Pedro) is besegített, hadonászva navigálta Jean-Lucöt, hogy mehet még tovább hátra. Öt perces vergődés után végre szabaddá vált az út a buszunk előtt.

A busz ablakából megtapsoltam Rositát és Pedro bácsit. Nélkülük még mindig Deía főutcáján dekkolnánk.

Campos, a csomópont

 András elmagyarázta, hogy át kell szállnunk: Camposig megy az első buszunk, ott szállunk át a másodikra, ami Sa Rápitába visz a homokdűnékhez. Egyik se tűnt túl nagy településnek, de András eltökélte, hogy Camposban vesz magának kész szendvicset a Sparban. Ezt elég irreálisnak találtam: igaz, pár tengerparti városban láttam Spar feliratú üzleteket, ezek azonban ugyanazok az oldalt nyitott, főleg strandcuccokat áruló vegyesboltok voltak, ami ezeken a településeken megszokott. Ezért fogadtam vele egy cappuccinóba, hogy nem fog sikerülni. Ő persze csalt, mert amikor még Palma óvárosában felhívtam a figyelmét egy kész szendvicseket árusító büfére, közölte, hogy meglett a szendvicse, elvesztettem a fogadást. Ezek után, ahogy a buszunk beért Camposba, megláttunk az ablakból egy Spart.

- Látod, ott a Spar! - mondta András. - És most ott panaszkodnak, hogy "jaj, jaj, itt van egy csomó szendvicsünk és ránk fog rohadni!"

- Jól látod, csakhogy ezt öt éve mondták, amikor megnyitottak. Nem is rendeltek több kész szendvicset.

A busz nem Campos központjában tett le, hanem a szélén, egy düledező épület mellett. Három buszmegálló sorakozott az egyik oldalon, kettő a másikon, az utasok meg próbálták belőni, hova álljanak. Átmentünk a szemközti megállóba, ahol kiderült, hogy a Sa Rápita-i busz körjárat: innen az első megállója lesz a vitorlásklub (itt vannak a dűnék), utána körbemegy a parton és Camposon belül valahol máshol, a Verge 2 nevű helyen van vége.  Ez érdekes kérdéseket vetett fel a visszaúttal kapcsolatban, de egyelőre örültünk, hogy előkerült a buszunk és tényleg odavitt a dűnékhez.

Visszaútban először is megnéztük az azzal szembeni megállót, ahol odafele leszálltunk. Itt ki volt írva, hogy a megálló nem üzemel, a buszra szemben lehet felszállni. Odamentünk és sokáig egyedül várakoztunk (ez sose jó jel), míg meg nem jelent egy nő futólépésben a dűnék felől.

- Beszélnek spanyolul? - kérdezte.

- Igen.

- Itt kell felszállni a buszra Campos felé? A szemközti megállóban az van kiírva, hogy nem üzemel.

- Igen, mi is láttuk. Elvileg itt kell felszállni, de mi is először járunk itt.

A busz szerencsésen megérkezett, tett egy kört a tengerparton és elindult visszafelé. Én továbbra is aggódtam a Verge 2. miatt: nagyon nem vágytam arra, hogy Campos másik végéből kelljen idegyalogolni. Szerencsére a félelmem alaptalan volt. Abban a megállóban szálltunk le, ahol reggel Palmából jövet, és amelyre a "Verge 2" feliratú tábla volt kitéve. Az utca túloldalán levő megálló volt a Verge 1. 

Felcímkézett pohár

 Az egyik hátránya, ha a pincérek nem hordanak valami megkülönböztető jelzést, hogy nem feltétlenül azonosítod be őket. Már észrevettem, hogy egy szakállas csávó olykor odamegy az asztalokhoz, de mivel ezen a laza helyen amúgy is mászkál mindenki, csak többedik látásra tudatosult bennem, hogy ő az egyik pincér. A másik egy alacsony, sztreccsnadrágos nő volt, és valamiért felváltva jöttek az asztalunkhoz.

- Bátor vagy, hogy bort rendeltél - dicsértem meg Dórit (ja nem, igazából nem dicséretnek szántam).

- Tegnap az étteremben is zöldveltelinit ittunk, és az nagyon finom volt. Mondjuk nagyon drága is.

- Lehet, hogy az ilyen szupermenő pincészetek jobb dolgokat csinálnak, de a legtöbb osztrák bor nagyon szar. - Ekkor elmeséltem neki azt az esetet, amikor a CEU-n az eminens vendégprofesszort rektorunk borral akarta kínálni az előadása utáni fogadáson, de döbbenten hőkölt hátra, a borosüveg címkéjén ugyanis a "Red Pitt" elnevezés díszelgett.

Kihozták az italokat, mindegyik sört másmilyen pohárban. Dóri megkóstolta a borát és megállapította, hogy szar.

- Mondtam én. Nem véletlenül isznak az osztrákok fröccsöt.

- Azt hiszem, én is fogok hozzá szódát kérni - és meg is tette. Kihozták a szódát, ám egy csaknem pereméig töltött pohárban, ami a fröccskészítés szempontjából elég komoly akadálynak tűnt. Szerencsére Dóri már korábban kért egy pohár csapvizet; ennek maradékát most megitta, és abban a pohárban keverte magának a fröccsöt.

A többiek sört ittak, méghozzá mindenki másmilyet, és mindegyiket másmilyen pohárban is hozták ki (a poharak alakja is különböző volt, és a rajtuk szereplő sörmárkanevek is). Ezért joggal gondolhatták, hogy minden sörfajtának megvan a maga pohara. A pincérnőnek csak annyit mondtak, hogy ugyanilyet kérnek, és már hozta is. A probléma akkor jelentkezett, amikor egyszer a pincér srác jött oda az asztalunkhoz.

- Még egyet kérek - mondta Alex.

- Melyik fajtából? 

- Nem tudom, de ilyen pohárban volt - mutatta Alex.

- Az nem jelent semmit.

- Tényleg? Pedig neki ugyanolyan fajta söre van, mint ami a korsóra van írva - mutatott Jelena sörére.

- Neki tényleg, de nem automatikus, hogy passzolnak.

- Jó, mindegy, akkor kérek egy pohár világosat.

- Én azt az u-betűs fröccsöt kérem - mondta Selin; úgy tűnik, ebből a pincér beazonosította, mert nem kérdezett tovább. - Ez valami spéci szőlőfajta - magyarázta Selin. - Először kipróbáltam és azt gondoltam, olyan fura savanyú, de annyira nem lehet szar, mert már az ötödiket iszom.

- Én meg egy ugyanilyet kérek - mutatott a poharára Rasa, és a pincérnek megint el kellett magyaráznia, hogy ebből nem tudja megállapítani. Lehet, hogy vagy egyforma poharakat kéne beszerezniük, vagy memóriajavító tablettákat osztogatniuk a vendégeknek.