2011. november 25., péntek

Színek a programban

-Felfedeztem, hogy vannak színek a programban-jegyezte meg Balázs önironikusan az előadása közben. Mi a magunk részéről örültünk volna, ha más színeket fedez fel, mert a ciklámenszínű tengerre feltett lila feliratot kevéssé tudtuk elolvasni.

Persze Balázs egyetlen diájának egyetlen sora össze sem hasonlítható azokkal a powerpointokkal, ahol az egymáshoz túl közeli színek választása a megértés akadálya lehetett. Ilyen volt például az, amikor a vízszintes sávokon elvileg különböző színek jelölték, hogy a minta hány százalékának volt egy bizonyos életkorban lakása, gyereke illetve munkája. Nekem az egész sáv egyszínű pirosnak tűnt, így kevéssé értettem egyet az előadó lelkes bejelentésével, miszerint "az ábra magáért beszél."

Még kínosabb helyzet állt elő annál az előadásnál, amely a homoszexualitással kapcsolatos jogi szabályozást tekintette át nemzetközi összehasonlításban. A kivetített térképen egymáshoz igen hasonló színek jelölték a halálbüntetést, illetve az azonos neműek házasságát, a hallgatóság kevésbé tájékozott része így felszisszent annak láttán, hogy Dél-Afrikában és Argentínában halálra ítélik a melegeket. Gergő ellenben alternatív értelmezését adta a színkódnak:
-Elvégre a házasság és a halálbüntetés között nincs olyan nagy különbség...

2011. november 21., hétfő

Kilátás Tésre

Fél 12 környékén megjelentek azok a hangok a csapatban, amelyek az ebéd időpontját tudakolták. (E hangok főleg Terézhez és Péterhez tartoztak, akik 1-1 nagy termosznyi forralt bort cipeltek a hátukon, és már nagyon szerettek volna megszabadulni tőle.)
-Várjatok még-mondta Tóni.-Nemsokára felérünk egy fennsíkra, ahonnét gyönyörűen látni Tést a szélmalmokkal.

El is indultunk felfelé, rátértünk a pirosról a piros háromszög jelzésre, amely egy legelőerdőn vágott keresztül. Hamarosan tűzrakóhelyhez érkeztünk, és Tóni bejelentette, hogy itt ebédelünk (kivéve Attilát, aki elment geoládát keresni). Csakhogy Tésből semmit sem láttunk: a völgyet sűrű köd ülte meg.
-De már tisztul!-jelentették be az optimistábbak, egy olyan foltra mutatva, ahol halványzöld mező képe bontakozott ki a felhő mögül. Ottlétünk alatt azonban ez a folt se tisztább, se nagyobb nem lett.

A forralt bor elosztogatása után Péter kiterítette a térképét a földre, majd iránytű segítségével megállapította, hogy köd nélkül se látnánk rá Tésre. Ugyanis az észak felé terült el, míg a hegyről mi déli irányban láttunk ki (azaz nem láttunk ki). Tóni sokáig kötötte az ebet a karóhoz, aztán végül hajlandó volt megnézni a térképet. Kiderült: annak idején valóban nem innen látták Tést, hanem egy olyan pontról, amerre elterelték a turistautat vadászat miatt. Nem is kellett volna letérnünk a piros háromszögre, ami így még egy kilométert hozzáadott az amúgy se rövid távhoz.

De legalább Attila megtalálta a geoládát. Egy érme volt benne levélkével, amely elmondta: a kis tárgy Afrikából indult és Európába szeretne eljutni. Itt ismét bajban voltunk: nem tudtuk megállapítani, elérte-e úticélját...

2011. november 17., csütörtök

Időjárás a Margitszigeten

Az atlétikai központ mellett elfutva kíváncsiságból felnéztem a hőmérséklet-kijelzőre. -99 Celsius fokot mutatott. Visszavettem a kesztyűmet és futottam tovább. A második körnél ismét ellenőriztem a hőmérsékletet: már csak -6 fok volt.

Gyorsan melegszik a levegő mostanában.

2011. november 8., kedd

Nyelvi queeresítés

Tegnap Tomi illusztrálta, hogyan lehet a magyar nyelv berögzült fordulatait összhangba hozni a közben zajló társadalmi változásokkal.
-András, beszélni szeretnék veled, mint férfi a queerrel.

2011. november 6., vasárnap

Kisváros - kis turul

Tóniék városa, mint nemzeti identitására büszke település, turult állított. A lakosok azonban nem voltak megelégedve az elkészült művel. Nem a tatabányai kitárt szárnyú, koronás, nemes madarat kell elképzelni, hanem egy kicsiny, tömzsi jószágot, ami Tóni szerint szaró galambra emlékeztet. Ez pedig sértette a büszke városlakók hazafias érzelmeit.

Tóni mint művészethez értő ember egészen másképp állt a dolgokhoz.
-Itt a művészi önkifejezés szabadságáról van szó. Engedtessék meg a művésznek, hogy úgy alkossa meg a turult, ahogy ő látja. Ez a művész ilyennek látta.
-Művész?-nevettek a többiek.-De hiszen ezt nem művész faragta, hanem a sírköves!

A turul ügye a helyi szélsőjobboldali újságban is helyet kapott: az olvasói levél szerzője felháborodott azon, hogy miért nem lehetett egy élethűbb, életnagyságú (?!) turult alkotni. A következő számban megjelent a válasz, a sírköves tollából. Leírta, hogy a város rossz anyagi helyzete miatt nem telt valódi kőre, csak műkőre. A műkőbe viszont olyan merevítő szerkezeteket kell beletenni, amelyek miatt muszáj volt ilyen tömzsire csinálni a madarat.

Elképzeltem, mi lenne, ha valamelyik sámán kapcsolatba tudna lépni egy ősmagyar táltos szellemével, és megkérdezné tőle, ők milyennek képzelték nemes totemállatukat.
-Hát, nem olyan sasfélét kell elképzelni-felelné a táltos szelleme.-Inkább olyan kicsinek és tömzsinek láttuk a turult, olyasminek, mint egy szaró galamb.

2011. november 2., szerda

Horrordoku

... szerepel a Népszabadság mai tévéajánlójában. A "Józsi nővér és a sárga bicikli" című film ismertetőjében ugyanis ez szerepel:
"biciklijén járja a világtól elzárt községet, hogy elássa az öregeket, betegeket."
Élve??

2011. október 31., hétfő

Hiroshima messze van

A péntek esti női bulit egy „Hiroshima, mon amour” nevű helyre hirdették meg. A konferenciaprogramban találtunk egy leírást, hogy hogy kell odajutni – meg egy torinói melegtérképet, amelyen sehol se találtam a célállomást. Az egyik unalmas plenáris alatt aztán An mutatott egy pöttyöt, amelyen a buliplakáton szereplő egyik név szerepelt. Teljesen máshol volt, mint ahogy a leírás alapján gondoltam volna. Később jöttem rá, hogy miért: a térkép nem a szórakozóhelyet jelölte, hanem a bulit szervező egyesület irodáját.

A hirdetőfalon megjelent egy felirat, miszerint az útvonal változott (?!), és most közlik a helyeset. Megnéztem, és csak annyi változást láttam, hogy ne metróval, hanem gyalog menjünk az Umberto nevű (mint a városnézés során kiderült, meleg) olasz királyról elnevezett sugárútig. A leírás elég bonyolultnak tűnt, így szokásom ellenére fölvetettem Annak, hogy menjünk együtt. Rögtön el is kezdtünk beszervezni további embereket: An szólt a belgáknak (valamiért csupa francia ajkúnak), én meg Xheninek és a barátnőjének. A végeredmény persze az volt, hogy a találkozó időpontjában senki se tudta, ki jön még, kire érdemes várni. Ezt azért éreztem problémának, mert oda akartam érni a 10-kor kezdődő rockabilly-koncertre. Előkerült viszont egy olasz lány, aki ajánlkozott vezetőnek. Utóbb kiderült, hogy Bolognában él, de elég magabiztosnak tűnt, plusz letöltötte az útvonalat a telefonján levő GPS-re.

Elsőként is az derült ki, hogy a 3 napos Torinó kártyánk a metróra nem érvényes (ez megmagyarázza, miért nem tudtam sem én, sem Madeline bedugni a metrókapun levő nyílásba, pedig nagyon próbálkoztunk). Az olasz lány szerint pont ezért változtatták meg a leírást, pedig metróval átszállás nélkül is odajutunk. Eszembe jutott, hogy az első nap vettem két metrójegyet, ezért gyorsan felszaladtam értük. Mikor leértem, Patriziának eszébe jutott, hogy nincs nála apró, úgyhogy ő azért szaladt föl. Mikor leért, Xhenit kezdte el keresni kétségbeesetten a barátnője, és tűvé tette érte a hotel hallját, míg valaki nem tájékoztatta arról, hogy szíve választottja éppen a bejárat előtt telefonál. Ezt tisztázván végre elindultunk.

A metrójegy-vétel valamiért többeknek problémás volt, ezért Madeline, egy másik belga lány meg én már rég a peronon voltunk, míg a többiek még sehol. Felmerült a kérdés, mit tegyünk, ha közben megérkezik a metró, de szerencsére a társaság többi tagja épp leért addigra. Vezetőnk tanácsára a Lignono nevű végállomásig mentünk, ami amúgy vasútállomás. Madeline és én kicsit gyanakodtunk, mert mindketten úgy vettük ki a térképről, hogy Hiroshima a sínek túloldalán helyezkedik el. De rábíztuk magunkat vezetőnkre, aki GPS-ét követve magabiztosan elindult – majd bement az első hot dogos bódéba és útbaigazítást kért. A hot dogos megerősítette a GPS iránymutatását, ezért elindultunk a sínek mentén. A gond csak az volt, hogy épületek övezték őket, amelyek nem akartak véget érni. Olykor láttunk jobbra utcát, de a térkép elárulta, hogy ezek se kelnek át a túloldalra (bár Madeline kalandvágyból szívesen bement volna valamelyikbe, mert egy olasz városban egy sikátor éjszaka biztosan izgalmas, de lebeszéltük). Húsz perc gyaloglás alatt egyetlen átkelési lehetőséget találtunk, egy alagúton keresztül, ám ezt a többség elvetette. A GPS továbbra is azt mutatta, hogy előre, a sínek mentén, aztán pár kilométer múlva át.

Egy busz lámpáit láttuk magunk mögött. Vezetőnk megállította a buszt (a megállóban), és megkérdezte a sofőrt, merre megy. Szerencsénk volt az iránnyal, így gyorsan felpattantunk és utaztunk vele vagy tíz percet. Sőt, a megállót se tévesztettük el: a keresett utca pont ott keresztezte a VII. Priusz, akarom mondani Piusz sugárutat. Leszálltunk, és elindultunk jobbra. Elég lepukkadt környéken jártunk, szórakozóhelynek semmi nyoma, viszont legalább felfedeztük a 14-es buszt, amivel amúgy jöhettünk volna Umberto királytól egyenesen. Némi séta után végre megpillantottuk – Lignono vasútállomást.

Vezetőnk körbekérdezett, de az itteni hot dogos azt mondta, nem ismeri a helyet, de valahol itt kell lennie. A bolognai lány totál összezavarodott, ezért átvettem az irányítást. Megnéztem, merre csökkennek a házszámok, és ez alapján elindultunk visszafelé. Amint átkeltünk VII. Priuszon, az út túloldalán megpillantottuk a helyet. Eddigre már ¾ 11 volt; több mint egy órába telt odaérnünk. A bárban üldögélő finnek szerencsére tájékoztattak, hogy a koncert még nem kezdődött el. Egyben fel is lélegeztek, nem tudták ugyanis elképzelni, hol lehetünk.

A koncert és némi beszélgetés után sikerült elcsípnem az utolsó nem-éjszakai 14-est visszafelé. Umberto királytól visszafelé sétáltam, de így is fél órán belül a szállodában voltam.