Bakelit

A googlemaps azt mondta, a Fegyvergyár utcánál szálljak le a villamosról. Leszállva kivilágítatlan, üres gyártelepek fogadtak. Velem együtt egy négytagú társaság szállt még le, és telefonjaikat nézve elindultak. Egy ponton megálltak, tanakodni kezdtek, majd egyikük visszafordult felém:
- Jó irányba megyünk?
- Attól függ, ugyanoda megyünk-e –feleltem.
- Te is a Bakelitbe, nem?
- De igen – feleltem, és innentől csatlakoztam hozzájuk. A srác, aki megszólított, megmagyarázta:
- Itt ezen a környéken este nyolckor jólöltözött, kulturált fiatalok csak oda mehetnek.
- És látsz itt rajtatok kívül jólöltözött, kulturált fiatalokat?
A telefon azt mutatta, a Bakelit valahol a gyártelepen van, ezért bementünk. Én azt jósoltam, hogy hamarosan egy őr fog megjelenni rendkívül mérges kutyával és tőle útmutatást kérhetünk, de semmi ilyesmi nem történt. Csak egy biciklista alakja bukkant fel a raktárépületek között: mint kiderült, Miki volt az, és ő is a Bakelitbe igyekezett.
- Arrafelé nincs semmi – mutatott abba az irányba, amerre mi automatikusan mentünk volna. Az a srác, aki a telefonján a googlemapset nézte, tett pár lépést az ellenkező irányba.
- Igen, ez a jó… Ja, nem! – pillantott ismét a képernyőre. – Az agyamra megy ez a szar!
Azon az úton, amit a végén választottunk, átvágtunk a gyártelepen és megláttuk a Soroksári utat. Mint megjegyeztem, ez jó jel volt, mert a Bakelit hivatalos címében a Soroksári út szerepel. A körülöttünk köröző Miki azt mondta, ki kell mennünk a gyártelepről és továbbmenni dél felé, majd elkarikázott. Kimentünk és továbbmentünk dél felé, de ott csak pár autóplázát láttunk. Itt merült fel először a társaság egyik tagjában, hogy útbaigazítást kér egy biztonsági őrtől. Ez sikerrel zárult: kiderült, hogy a következő gyártelepre kell bemennünk. Itt egy újabb biztonsági őr útmutatása alapján elindultunk, és hamarosan meg is láttuk a Bakelit logóját – egy düledező kerítés fölött.
- Oké, most már megvan a Bakelit, de hol az épület? – jegyeztem meg, de közelebb érve megláttuk a kerítésre festett nyilakat. Ezeket követve végre bejutottunk a helyre (Miki már jól megérdemelt borát szürcsölte a bárpultnál).
- Nem is emlékeztem, hogy ez ilyen bonyolult – jegyezte meg társaságunkból az egyik srác.
- Én se –kontrázott egy másik.
- Basszus, ti már jártatok itt? Akkor hogyhogy húsz percet tévelyegtünk?

Kiderült, hogy Tami és Eszti más útvonalat választottak: leparkolták a kocsit egy Lidl előtt, és az első párhuzamos utcán sétáltak le. Mint elmondták, ennek hátulütője az volt, hogy szóban forgó utca a környékbeli szexmunkások munkahelyének bizonyult. Egy megtévesztett kuncsaft Esztinek is ajánlatot tett.
- Igen, azt hiszem, kicsit túlöltöztem – vallotta be Eszti testhezálló fekete nadrágjára és pulóverére pillantva.

Mivel a lányok felajánlották, hogy elvisznek a körútig, velük együtt sétáltam vissza a placcon keresztül. Egyszer csak egy autó húzódott le a járda szélére.
- Igazoltatás van – vélte Tami. – Eszti, van nálad személyi?
Az autó sofőrje rövid párbeszédet folytatott néhány lánnyal, majd elhúzott.
- Asszem, mégis inkább kuncsaft volt.
Továbbmentünk a szexmunkások mellett, akik nem sok figyelemre méltattak.
- Te foglalkoztál prostitúcióval? – kérdezte tőlem hirtelen Tami. Engem némileg meglepett a kérdés, de hát Tamival nincsenek tabuk köztünk.
- Nem, de egy időszakban elég promiszkuis életet éltem.
- Ja, nem úgy értem, genderkutatóként.

Doña Filoména Andalúziában

Doña Filoména egész úton velünk volt, minden kirándulásra elkísért minket, de szerencsére szállásról nem kellett neki gondoskodnunk. Ő ugyanis András tabletjének GPS-hangja.

Ennek ellenére azért ő sem tökéletes. Granadai sétánk után, mikor megpróbáltunk visszajutni az autópályára, meglepő módon nem arra irányított minket, ahonnan jöttünk.
- A másik út vezetett a körgyűrűre – jegyeztem meg, de András Doña Filoménára hallgatott. Bennem felrémlett az az eset, amikor még Lengyelországban a Mala GPS-éből beszélő „női hang” (ahogy Sanyi nevezte) Kisárva helyett majdnem elvitt Krakkóba. Doña Filoména ennyire azért nem volt elvetemült, viszont keresztülvezetett minket Granada belvárosán, ahol már kezdett felgyűlni a délutáni forgalom. Tény, hogy így sokkal többet láttunk a város modern részéből, viszont több mint félórába telt kikeverednünk.

Doña Filoména az autópályákon viszonylag ritkán szólalt meg, a városokban viszont annál gyakrabban, ugyanis az andalúzoknak van egy szenvedélye: a körforgalom. (Torremolinosban konkrétan még gyalogos körforgalmat is láttam: egy kilátóteraszt kétoldalról került meg egy-egy lépcső, és a helyiek kötelességtudóan a jobboldalin mentek le, a baloldalin fel.) Így a parti úton hajtva folyamatosan ezt hallgattuk:
„100 méter múlva hajtson be a körforgalomba, majd hajtson ki a második kijáraton. Hajtson ki a körforgalomból, majd hajtson be a körforgalomba. Hajtson ki a második kijáraton.”
András is unhatta már ezt, mert egyik nap a kocsiba beszállva megjegyezte:
- Azért Doña Filoména nélkül is kitalálunk az autópályára, ugye?
Elindultunk; csakhogy András nem kanyarodott fel a jól ismert utcán az autópálya felé, hanem maradt a városokat átszelő parti úton, ahol egymást követték a körforgalmak. Csak két településsel arrébb kapott észbe:
- Tulajdonképpen miért erre jöttem?
- Nem tudom, de valahogy föl kéne kavarni az autópályára.
- Bekapcsolom Doña Filoménát – döntötte el András, pont amikor felhívtam a figyelmet az autópálya felé vezető nyílra.
- És akkor Granada belvárosán keresztül fog elvezetni minket Gibraltárba?

Veszélyes állatok Gibraltáron és környékén

Mindannyian ismerjük a "szarvasveszély" táblát; gyerekkoromban mindig ezzel ijesztgettük nagyanyámat, aki minden állattól félt, amik szaladnak, attól meg pláne. Apukám meg elmagyarázta, hogy a szarvas azért veszély,mert rondán összetöri az autót, ha találkoznak (amellett,hogy ő maga se fog örülni). Az is közismert, hogy más országokban hasonlóan autókra (is) veszélyes állatokat jeleznek a táblák, így van Norvégiában Rénszarvasveszély, Afrikában pedig Elefántveszély és Vízilóveszély.

Ennek fényében nem lepődtem meg, mikor Gibraltáron Majomveszély táblával találkoztam. Hiszen a felső sziklán bármikor megtörténhet, hogy egy makákó keresztezi a gyalogos vagy autós útját:


Ráadásul aki elüt egy ilyen majmot, az nemcsak az állatka életét és saját autóját veszélyezteti, hanem az Egyesült Királyság jövőjét is. Hiszen tudjuk: Gibraltár csak addig marad brit kézen, amíg a szikláin majmok élnek. Nem csoda, hogy egész csapatot foglalkoztatnak kizárólag a majmok ellátására. A képen látható példányt először egy ösvényen pillantottuk meg, mellette a felirat: "Vigyázat, a majmok agresszívakká válhatnak, ha el akarnak menni mellettük az ösvényen." Egyszóval kerülnünk kellett, hiszen a majmoknak van elsőbbségük.

Úgy tűnik azonban, Gibraltár más állatainak a biztonságáról is gondoskodik. Továbbmenve ugyanis meglepve tapasztaltunk Lepkeveszély, Gyíkveszély és Fürjveszély táblákat. Mivel nem valószínű, hogy egy lepke elütése komoly kárt okozna az autóban, arra jutottunk, hogy ezeknek az állatoknak is elsőbbségük van.

A legfurcsább tábla azonban már hazafelé menet, Benálmadera külvárosában jött szembe velünk: egy teljesen beépített területen tűnt fel a Pávaveszély tábla. Konkrétan az egész andalúz partvidéken nem láttunk pávát, így abban a minimális méretű parkban sem, amelynek közelsége esetleg okot adhatott volna a táblára. Miközben a rejtélyen törtük a fejünket, egyszer csak három csirke rohant ki az útra. Tehát a potenciális magyarázatok:
1. Benálmadera lakói nem túl jók biológiából.
2. A pávák átalakultak.
3. A helyiek úgy gondolták, az autósok motiváltabbak lesznek a pávák megőrzésére, ezért kicsit szépítettek a táblán...

Magára hagyott repülőgép a pusztában

Jó időben kiértem a reptérre, úgyhogy letettem a cuccomat és küldtem Etelkának egy sms-t, hogy a Relay előtt vagyok. „Én is” – érkezett a meglepő válasz, de nem láttam sehol. Ezután kifejtette, hogy bement a SPAR-ba. Még sose tűnt fel, hogy a reptéren lenne SPAR, mindenesetre ott maradtam a Relay előtt remélve, hogy hamarosan előkerül, mert az ő beszállókártyáját is én nyomtattam ki. Helyette azonban Csaba jelent meg, aki megmagyarázta a helyzetet: az alsó szinten is van egy Relay, mellette egy SPAR, oda ment be Etelka gluténmentes kaját venni (valamiért úgy gondolta, Németországban ilyesmit nem árulnak az amúgy német tulajdonú áruházláncban). Mindenesetre odaadtam Csabának Etelka beszállókártyáját azzal, hogy bent a kapunál találkozunk, de bemennék, mert nekem még vizet kell vennem (mióta egyszer elvettek tőlem egy üres biciklispalackot a becsekkolásnál, nem kockáztatok).
Nem kellett volna ennyire sietnem: kiírták, hogy a gépünk másfél óra késéssel indul. Megírtuk a Berlinben várakozó ismerőseinknek, hogy késni fogunk, bár Etelka semmi visszajelzést nem kapott, hogy ezt elolvasták volna. Aztán dolgoztunk, amíg le nem dobott a wifi, majd elsétáltunk a kapuhoz. A bejárat előtt egy „útlevélellenőrzés” nevű bódét pillantottam meg, és már halásztam elő a személyimet, mikor feltűnt, hogy nem ül benne senki. Úgy fest, ismét akadálytalanul utazhatunk Schengenen belül – de a bódét a biztonság kedvéért otthagyták.
Az érkezés sem volt problémátlan. Ügyesen leszálltunk a reptéren – aztán megálltunk a közepén. A pilóta bemondta, hogy nem jött elénk senki, aki a kapuhoz vezethetne minket, ezért addig itt várakozunk. Nagyjából tíz perc után kinyitották az ajtókat és lent megpillantottuk a reptéri buszt. Sajnos mi már pont nem fértünk fel rá, így ottmaradtunk a betonon a reptér közepén. Fújt a szél, szemerkélt az eső és nagyon szerettünk volna pisilni, de úgy gondoltuk, a repülőre már nem mehetünk vissza, főleg, hogy közben megérkezett a váltás légiszemélyzet. Körülbelül 15 percet álltunk a pusztában, míg végre újabb reptérbusz állt meg előttünk. Ekkor kezdtek a repülőgépből kitódulni azok az utasok, akiket a személyzet nem hagyott kiszállni, mikor látták, hogy már nem fognak fölférni a buszra. Bezsúfolódtunk a buszba, amely ment velünk 100 métert, majd kirakott a kapunál.

A szökés – állatkerti akciósorozat 1-2.rész

Okos állat a manguszta. Gyorsan rájön arra, hogy ha gondozója a kajával a kinti világból jött be a kiskapun, ugyanott fog majd kimenni is. Márpedig a manguszta kíváncsi is (ez ugye az okossággal együtt jár), vagyis nagyon szeretné tudni, mi van odakint. Így aztán egy-két állatka egyszerűen rácuppant a gondozóra, és nem engedte el. A lány már ott állt a kapunál, de ugye kimenni nem tudott volna anélkül, hogy néhány manguszta is kiszabadulna vele együtt.

Megpróbálta kajával elterelni a figyelmüket, de sikertelenül. Csak akkor kezdték el rágcsálni reggeli kukoricájukat, amikor a gondozó egy óvatlan pillanatban kislisszolt a kapun.


A makik ennél sokkal kreatívabb módszereket eszeltek ki. Amikor egy család babakocsival sétált be a kifutóba, az egyik maki minden teketória nélkül a babakocsi alsó tárolórészébe ugrott és egy darabon utaztatta is magát. A gondozók aztán megkérték, másszon le, de nem ment messzire: leült a földre társai közé a korlát mellett. Azok viszont elvonták a figyelmét, így nem vette észre, hogy potenciális megszöktetői kifelé tartanak.
- Siess, mindjárt kimennek a babakocsisok – figyelmeztettem, de már késő volt: csak döbbenten bámult az ajtón kiguruló babakocsi után.

Láthatjuk tehát, hogy az első két szökési kísérlet kudarcot vallott. Azonban láttunk mi már karón varjút és buszmegállóban pingvint (legalábbis az állatkerti gondozók láttak), ezért tudjuk: az állatok nem adják fel egykönnyen. Hamarosan bizonyára újabb részekkel jelentkezünk izgalmas sorozatunkban.

Neuronpusztulás

Tomi jól döntött, hogy a busz hátsó sorába ült, ugyanis mikor a mellette ülők leszálltak, egy egész sora lett. Úgy döntött, ezt kihasználva végigfekszik az üléseken.
- De nem tudom feltenni a lábamat! – panaszkodott.
- Vedd le a cipődet.
Így is tett, de hamarosan újabb problémája adódott.
- Ez a busz mozog.
- Ennek mondjuk mi örülünk, különben az életben nem érnénk oda – jegyeztem meg.
- Nem úgy, föl-le is! Így nem lehet aludni!

Nemsokára már nem is volt lehetősége aludni, mert elindult a túra. Az első szakasz nem volt ugyan nehéz, mégis többen kifáradtak, és lelohadt a lelkesedésük, mire elérkeztünk a Diósjenő irányát jelző táblához.
- Én nem akarok továbbmenni! – nyafogott Gyuri. – Na jó, ha jó pasi az a Diós Jenő, akkor esetleg.
- Biztos, hogy jó pasi – jelentette ki Tomi. –Hiszen oda van írva, hogy Diósjenő, váá! Csak azt nem tudom, hogy a 8,1 a magassága vagy az IQ-ja.

Oroszi-závoznál egy magaslest találtunk. Laci és Tomi rögtön fölmásztak.
- Ez itt a pottyantós vécé – jelentette ki Tomi, mire gyorsan odébbhúzódtunk. Nemsokára Tomi valószínűleg elvégezte a dolgát, mert lemászott. Gazsi rögtön meglátta a szívatás lehetőségét.
- El lehet venni a létrát?
Tomi elvette a létrát, de ekkor derült ki, hogy a létra alatt egy másik, némileg jobb állapotú létra húzódik meg. A szívatás ilyetén meghiúsulása után Tomi visszatette a létrát, Laci pedig lemászott, az alsó létra fokaira lépve.
- Te hogyhogy nem a szétesős létrán jöttél le? – csodálkozott Tomi, majd megértette: - Ja, hogy te gondolkodol!

Háziállatokról beszélgetve került szóba Alex királypitonja, aki – mint ezt fontosnak tartotta kihangsúlyozni – egyáltalán nem azonos a királykobrával. Tomi ezen is elgondolkozott.
- Ha van királykobra, miért nincs G.I. Joe kobra?
Alex rábámult.
- Tudod, szeretek veled beszélgetni, de a humorod hatására annyi neuron pusztul el az agyamban, mint három korsó sörtől.

Apartman macskával kiadó

Már írtam arról (a Macskák szigete című posztban), hogy Dalmácia igazi macskabarát vidék. A hét nap alatt, amíg körbejártuk Brać szigetét, minden napra jutott legalább egy barátságos doromboló új barát. Néhányuk, mint kiderült, az apartman tartozéka volt.
Milnában hazafelé menet egy hófehér cicára lettem figyelmes az árokparton, a szállásunkkal majdnem szemben. Mivel épp elfoglaltnak tűnt, gyorsan megadtam neki, hol keressen, és továbbmentünk. Másnap reggel – ékes bizonyítékaként, hogy a fehér macskák egyáltalán nem mind siketek – hangos nyávogásra ébredtem. Kimenve az apartmanhoz vezető lépcső alatt láttam elhúzni a tegnapi fehér cicvákot, aki mindeközben követelőzően nyávogott. Miután szóltam neki, hogy itt vagyok, feljött a lépcsőn és nagy simiparti következett; ha csak fél percre abbahagytam (például hogy képet készítsek róla), máris újrakezdte a követelőző nyávogást. Mindez addig tartott, amíg a földszinten a szállásadó ajtaján meg nem fordult a kulcs a zárban. Ekkor a fehér macsek odaszaladt és bebizonyosodott, hogy nem véletlenül láttam tegnap egy nagy zacskó macskakaját a szállásadó szobájában.

Sumartinban több viharvert vörös kandúr is bóklászott az apartman körül, éppezért a fiatalabb generációnak jó menekülési készségekre kellett szert tennie. Reggel, futásból hazafelé menet egy macskát pillantottam meg a kerítés melletti létra tetején. Szóltam neki, de sajnos hamar kiderült, hogy nem érek fel odáig. Ekkor a cicc átsétált a kis ház tetejére, amelyben a gondnok lakott. Így már, ha én felmentem a lépcsőfordulóig, kinyújtózkodva pont elértem a fejecskéjét. Nagy riadalmamra neki ez nem volt elég, és láttam, hogy ugrásra készülődik. Próbáltam lebeszélni, mert innen leesni még macskának sem lehet kellemes, ám a kiskandúr pontosan célzott és mellettem a lépcsőkorláton landolt. Persze simogattam, de utána szerettem volna fölmenni az apartmanba lezuhanyozni. Milnai társával ellentétben ő nem nyávogott, viszont akrobatamutatványokkal próbálta magára vonni a figyelmemet. Végül egész az ajtónkig feljött, sőt az apartmanba is besétált volna, csak nem voltam biztos benne, hogy a tulajdonos ennek örülne.



Végül egy kép az általam ismert legfiatalabb parkolóőrről: