A takarítók megszívták

Mikor reggel készültünk indulni, hangokat hallottunk a lépcsőházból. Azt hittük, már elkezdődött a felújítás, amit hónapok óta ígérnek, de kilépve láttuk, hogy frissen fel van mosva a folyosó. Mivel alig lakunk a házban, nem gyakran járnak a takarítók, de most pont igen.
- Megvan a kulcsod? - kérdezte András.
- Miért, nem együtt jövünk vissza? - Benéztem az övtáskámba. - Egyébként megvan.
- Az oké, de hol az enyém?
- Ja, itt a kezemben. Úgy megszoktam, hogy az enyém van a zárban, hogy automatikusan eltettem.
Sikerült végre bezárnunk az ajtót.
- Szerintem menjünk lifttel, hogy ne tegyük tönkre a munkájukat - javasolta András.
- Oké, de a lakástól a liftig vezető részt már amúgy is összejártuk, mint a Wiener Sänger Knaben. - (Ez a mondásom a szép emlékű Zenebutik műsorát idézi, amelyben Juhász Előd egyszer azt találta mondani, hogy "a a Wiener Sänger Knaben összejárta az egész világot".)
Mondjuk ezzel már nem volt mit tenni, de hívtuk a liftet. Mikor beléptünk, rájöttünk: nem biztos, hogy jót tettünk a takarítókkal. Ugyanis a liftben voltak a takarítószereik...

Kerítés

Gazsi előre belengette, hogy legalább egy kerítésmászás lesz a túrán. Az elsőt rögtön letudtuk a Pázmáneum kerítésén (ez valószínűleg nem volt legális, legalábbis Gazsi figyelmeztetett minket: ha kérdik, ne áruljuk el, merre tartunk – mondjuk ez fölösleges kérés volt, mert mi se tudtuk). Kicsivel később újabb kerítés húzódott mellettünk. Tudtuk, hogy át kell jutnunk a túloldalára, de Gazsi egy darabig még vezetett minket a kerítés mellett. Azután egy ponton, ahol a kerítés teteje kicsit alacsonyabb volt az eddiginél, elkezdte próbálgatni, hogy át tudunk-e menni. Luca segítőkészen megragadta a drótot, hogy lejjebb hajtsa.
- Ne rongáljuk a kerítést! – szólt rá Gazsi, mintha az, hogy huszonöt ember átmászik rajta, semmi romboló hatást nem fejtene ki. A kerítés teteje még így is ijesztően magasan volt, a drót pedig ijesztően vékony.
- Ez az én 100 kilómat nem fogja elbírni – jelentette ki Misi.
- Ne már, az előbb mondtad, hogy nem is vagy 100 kiló.
- Feljebb volt egy rész, ahol még alacsonyabban volt a lyuk – vetette fel Mariann, de Gazsi szemlátomást nem akart visszamenni. Néhányan – főleg lányok – viszont úgy döntöttünk, megnézzük a Mariann-féle átkelőhelyet. Ehhez persze vissza kellett kicsit mennünk és átvágni némi tüskés bozóton, viszont ott tényleg át lehetett jutni alig több, mint egy méter magasságban, ha az ember lovaglóülésben felült egy keresztbe tett fatörzsre, azután leugrott a túloldalon. Thomas lovagiasan segített mindenkinek átmászni. Persze tisztaság szempontjából ez nem vetekedhetett egy német kórházzal.
- Nézd meg, hogy néz ki a nadrágod! – sopánkodott Sztell Mariann fehér nadrágjára mutatva. Inkább nem világosítottuk fel, hogy a moha és a fakéreg nyomai az ő nadrágján is meglátszottak.
- És most merre? – kérdeztem, mikor mindannyian átkerültünk a kerítés túloldalára.
- Semmi, megvárjuk őket! – mondta Misi. – Erre fognak jönni, itt megy be az út az erdőbe, amit követnünk kell.
Mivel Gazsiéknak nem láttuk nyomát, elővettük szendvicseinket és megebédeltünk. Mikor ennek végeztével még mindig nem láttuk őket, a biztonság kedvéért rájuk telefonáltam.
- Átjutottatok? – kérdezte Gazsi. – Akkor induljatok el úgy, hogy a jobb oldalatokon van a kerítés.
Vagyis nem fognak visszafordulni, hanem nekünk kell továbbmenni abba az irányba, amerre ők mentek. Nem világosítottam fel, hogy már jó ideje átjutottunk, hanem elindultunk. Hamarosan megpillantottuk őket, valamivel lejjebb, mint ahol elváltunk tőlük. Itt a kerítést egy széles kapu szakította meg, ami véletlenül nyitva is volt – de a biztonság kedvéért mellette egy létra is segítette az átkelést azoknak, akik semmiképp se akarják kihagyni a kerítésmászást.

Laura, a koordinátor

Laura egy héttel a konferencia előtt rám írt: jeleztek-e már, hogy engem választottak vagy sem. Mondtam, hogy igen, jeleztek, és konstatáltam, hogy akkor valószínűleg nem Laurával fogok párban dolgozni. Aztán három nappal a konferencia előtt kiderült, hogy mégis. Mondjuk kicsit meglepődtem, hogy aznap Laura egy római fotót tett ki a Facebookjára, de gondoltam, ő is olyan, mint Zsolti, aki fél évvel a törökországi ösztöndíjból való hazatérése után tette ki az ottani képeket. Utóbb derült ki, hogy Laura tényleg Rómában volt kedden, mikor felhívták, hogy a másik tolmács lemondta és mégis övé a munka. Mivel a kontaktunkat amúgy Lorenzónak hívják, Laura először azt hitte, az RBNB-s házigazdája telefonál, és nem értette, miért Lyonról karattyol.

A hirtelen beugrás magyarázta, hogy a résztvevők listáján miért nem szerepelt a neve; magyar névként csak egy ismeretlen férfit láttam, akiről utóbb kikövetkeztettük, hogy román tolmács. A szervezők is összezavarodhattak ebben: minden tolmács nyakbavalóján szerepelt az általa beszélt nyelv országának zászlaja, de Lauráéra román zászlót tettek. Ez volt Laura számára a konferencia napjának első meglepetése; a második, hogy Lorenzo megkérte, legyen ő a tolmácsok koordinátora. Ahhoz képest, hogy ő került be legkésőbb a csapatba, ez érdekes választás volt. Rögtön szembesült is az első problémával: a terembe nemcsak a résztvevőket nem engedték be kezdés előtt, hanem minket sem, noha logikusan nem árt, ha a tolmácsok a kezdésre munkaképes állapotban a kabinban vannak és megismerkedtek a felszereléssel.
-Koordinátor asszony, mit csináljunk?-kérdeztem.
-Ha még egyszer így szólítasz, eret vágok rajtad - fenyegetőzött Laura, majd az egyik ajtónál álló biztonsági őrhöz fordult és magyarázni kezdte, hogy mi a tolmácsok vagyunk. Ennek magyarázhatta; a franciák szép népszokásához híven egy szót sem tudott angolul. Elővette viszont a google fordítót, hogy Laura írja bele, mit akar. Laura beírta az "interpreter" szót, mire kijött francia megfelelőként ugyanez a szó, csak az egyik e betűn volt egy vonal. A biztonsági csávónak viszont nem volt utasítása erre a váratlan helyzetre, ezért a másik ajtóhoz küldött. Ott megismétlődött ugyanez a jelenet. Laura gyorsan írt Lorenzónak, hogy helyzet van, mire Lorenzo megadta annak az embernek a nevét, aki ebben az ügyben illetékes.
-Te láttad ezt a fickót?-kérdezte Laura a névre mutatva. Fogalmam sem volt, ki ő; körbenéztük a standoknál, de nem találtuk. (Csak az utolsó nap került elő, amikor is kiderült róla, hogy amúgy nő.) Viszont végre kinyitották az ajtókat, és a tömeggel együtt mi is betódultunk. Amúgy a legtöbb másik tolmácsfülkében már ültek, vagyis a kollégák tudtak valamit, amit mi nem.

A többi alkalommal sem sikerült előbb bejutnunk, mint a résztvevőknek, de addigra már megtanultuk, hogy úgyis késve kezdünk, fölösleges sietni. A szünet után Laura bosszúsan jött vissza a fülkébe.
-Útközben csak hárman állítottak meg és kérdeztek tőlem dolgokat románul - mutatott a névkártyájára.
- És mondtad, hogy nem beszélsz románul?
- Igen, de nem értették. Elvégre pont azért akartak román tolmácsot, mert nem tudnak angolul...

Kesztölci tévelygés

Leányvárnál szálltunk át a vonatról a buszra, ami a menetrend szerint 8.54-kor jött. 8.50-kor megjelent egy busz a megállóban, Gazsi azonban úgy vélte, ez nem lehet a miénk, ezért integetett a sofőrnek, hogy menjen tovább. Utána viszont percekig nem jelent meg másik.
- Nem ez volt a mi buszunk? – vetette fel egy túratárs.
- Nekünk egy esztergomi buszra kell szállnunk – magyarázta Gazsi.
- Erre is Esztergom volt írva.
Gazsi ekkor szembesült azzal, hogy valószínűleg hagyta elmenni a kesztölci buszt, pedig a következő csak órák múlva jön. Különböző csúnya szavakkal illette magát, és félrevonult, hogy áttervezze a túrát. Ekkor jelent meg a kanyarban a kesztölci busz.

- Nem ott fogunk leszállni, ahol felszálltunk – figyelmeztetett Gazsi.
- Még szerencse – válaszolta Tomi. – Elég fölösleges lett volna azért megvenni a jegyet, hogy körbemenjünk.
- Úgy értem, nem ott, ahol a múltkor felszálltunk – pontosította Gazsi. De a biztonság kedvéért Kesztölc, Hősök tere előtt (ott szálltunk fel a múltkor) felállt és az ajtóhoz ment, nyilván megakadályozandó, hogy a túratársak leszálljanak. Persze mindeközben sikerült megnyomnia a leszállásjelző gombot, ami ismét félrevezethetett egyeseket.
- Marad még! – szólt tehát ránk, amikor a megállóba érkeztünk. A buszon rajtunk kívül utazó egyetlen utas kissé elbizonytalanodott, de azután összeszedte a bátorságát és leszállt.
Amikor leszálltunk a buszról, telefonált Előd, aki autóval érkezett.
- Hol tud itt parkolni? – tolmácsolta Gazsi Előd kérdését.
- Hát, fogalmam sincs – mutattam körbe a falusi utcákon, amelyeken kb. 50 méterenként állt egy-egy autó a járda mellett (köztük a buszmegálló előtt egy furgon, úgy, hogy a busz alig fért el mellette). – Majd csak talál valamit.
- Már leparkolt a Hősök terénél, azt mondja, futva jön – közvetített Gazsi, majd miután letette a telefont, felvetette: - Vicceljük meg egy kicsit. Amikor jelt adok, elindulunk arra, amerről jött.
Nemsokára megláttuk a lejtőn felfelé rohanó Elődöt, akinek igencsak kikerekedett a szeme, mikor vele szemben szép komótosan elindultunk.

A turistaútra érve kiderült, hogy még a modern technikával sem egyszerű a túravezető élete.
- Eltévedtünk – panaszolta Gazsi. – A kék jelzésen vagyunk, pedig ez – mutatott a GPS-én jelzett nyomvonalra – lilát mutat…
- Ez vízálló egyébként? – kérdezte Tomi, ürügyet keresve, hogy újra elmondhassa a „hogyan ment tönkre a vízálló okosórája a miskolctapolcai barlangfürdőbe” történetet.
- Igen, ezt kifejezetten úgy fejlesztették ki, hogy tengeri használatra alkalmas.
- Annak meg mi értelme? – csodálkozott Előd. – A tengerben nincsenek is turistautak.

A farkas, az óriásmacskák és a fúzió – rémtörténet teliholdkor

Reggel fedeztem fel, hogy Bécsben is van macskakávézó, ezért délután természetesen odamentünk. Mondjuk nem volt könnyű megtalálni a Café Nekót, mert nincs kiírva a neve sehol; kétszer elmentünk mellette, mire András benézett és megpillantotta a macskákat. A hely mindössze öt macskával büszkélkedhet, de mindegyikük háromszor akkora, mint az átlagméret. Amikor megérkeztünk, Luca az egyik asztal mellett a széken szundikált, Thomas két asztal között a sarokban, Kurumi meg csak simán a padlófűtéses padlón a mosdók előtt. Igazából végig az alvás volt a fő tevékenységük. Kurumi csak akkor menekült az etetőszék alá, amikor két kiskorú vendég rárepült.

A szék alatt ülve hajlandó volt velem játszani kicsit, de aztán a gyerekek visszajöttek, Kurumi pedig a konyhához sietett és vágyakozva nézegetett befelé – vélhetően nemcsak a kaja miatt. Thomas ezzel szemben őrjáratot tartott, mindenhez és mindenkihez hozzádörgölőzött, aztán felugrott az asztalra, hogy simipartit tartsunk. Sajnos ekkor megjelent a tulaj, aki közölte, hogy az asztalra nem mehet macska. Luca döbbenten emelte fel a fejét, csodálkozva nézett rám egy darabig, aztán közönyösen visszafeküdt. Thomas lemászott és folytatta a székek, táskák és egyéb személyes tárgyak szagjelölését.


A Google Maps azt mutatta, hogy a közvetlen közelben van egy spanyol étterem (sőt, még a wifije is megjelent a telefonunkon). Ez nagyon kézenfekvő lett volna, ám hiába jártuk végig a rövid utcácskát: kínai, székely és olasz éttermet találtunk, spanyolt nem. Tanakodásunkat meghallotta az olasz étterem pincére, aki épp odakint cigarettázott, és magyarul odaszólt:
- Segíthetek?
- Elvileg van itt egy spanyol étterem, de nem találjuk.
- Ebben az utcában biztos nincs. Olasz több is van.
- Mi spanyolt szeretnénk. És a térkép is mutatja.
- Lehet, hogy ez régen spanyol étterem volt, és még nem írták át.
Jobb híján elindultunk abba a spanyol étterembe, amit András már kinézett magának munkába menet. Először a 3-as metróhoz kellett volna eljutnunk, ám fogalmunk sem volt, merre menjünk. András sacc per kábé elindult, körbejártuk a fél belvárost, mire beismerte, hogy gőze sincs, hol vagyunk. Ekkor elővette a Google Mapset, lefikázta, hogy milyen szar és hogy nem mutatja a metrómegállókat (fura, nekem szokta) – és 3 perc múlva a metrón voltunk.
A hely a Lobo y Luna (Farkas és Hold) nevet viselte. András első kérdése a pincérhez az volt, tud-e spanyolul. Az gyorsan küldte maga helyett a kolléganőjét, aki nem tökéletesen, de folyékonyan beszélt spanyolul. Elmondta, hogy kreatív ételeik vannak, a spanyol konyhát ötvözik a fúziós konyhával.
- Mi az a tortilla variáció? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Az egy ilyen kreatív dolog, ilyen habot csinálunk a tortillából. Mindenkinek ízleni szokott.
Nem akarván megtörni ezt a sikertörténetet, tovább kérdezősködtem:
- A gnocchi mivel van? Ezt a szót nem ismerem.
- Ez olyan… öreg tehén. Amikor a tehenek 11-12 évesek és meghalnak, akkor használják ezt a szót rájuk. Szóval gyakorlatilag egy ilyen nagy sonka van a gnocchihoz, ami ilyen kicsi gombócok…
- Köszönöm, azt tudjuk, mi a gnocchi. De mi ez a sajtfagylalt? Próbálom elképzelni. Ez édes?
- Nem, ez fagylalt, de sós. Olyan íze van, mint a tehénsajtnak… azaz nem, a kecskesajtnak. És füge meg portói van hozzá. Fagylalt, de nem édes.
Maradtam a bátorkrumplinál, miután a leírás alapján az viszonylag hasonlított eredeti változatához. A pincérnő elmondta, hogy kétfajta szószt adnak hozzá, az egyik „paprika” (mármint gondolom chili), a másik meg valamilyen lauch – „egy zöldség”. Mondjuk hiányos némettudásommal is felfogtam ennyit, úgyhogy mondtam, hogy jó lesz, de a pincérnő rákeresett a google-ban, és hamarosan hozta a képet, hogy pontosan miből készül a szósz (zöldhagyma volt amúgy).

András, aki a párbeszéd első része alatt a borlapot tanulmányozta, tortillát kért. Némi megrökönyödéssel tapasztalta, hogy ezután kihoztak neki egy kanalat a tortillához. De hamar napirendre tért fölötte, főleg, mert odajött a pincér és megkérdezte: gond lenne-e, ha átülnénk egy kétszemélyes asztalhoz, mert jött egy négyfős társaság és nincs hova leülniük. Készséggel átültünk, vittük a poharainkat is, és András a tányért és evőeszközöket is felkapta – ám a pincér közölte, hogy erre nincs szükség, teríték a másik asztalnál is van. Kés és villa valóban volt, a kanál viszont ott maradt.

Megérkezett az étel: a bátor krumpli egy tálban, mellé két kis tálka salsával – Andrásnak meg egy mélytányérban valami habszerűség.
- Ez a tortilla?
- Mondta, hogy valami habszerű izé lesz, csak nem figyeltél. Ezt mondjuk izgi lesz kanál nélkül megenni.
A hab közepén volt valami szilárd elem, azt egész jól sikerült villával elfogyasztani, utána viszont András tevékenysége arra a műsorra emlékeztetett gyerekkoromból, amikor a résztvevőknek villával kellett megenniük egy tányér borsólevest. Végül feladta és kiitta a tányérból.

Adriana írta a Facebookon, hogy ma este telihold lesz. Visszaírtam:
„Épp egy Farkas és Hold nevű helyen vagyok, kezdjek aggódni?”

Akik újévkor születtek

Január elsején a Facebookot böngésztük.
- Szerencsétlen Stanimir január másodikán született – közölte András.
- A másodika nem gáz. De az István meg elsején! Most képzeld el, egész életében nem tudott egy normális szülinapi bulit összehozni, mert mindenki túl másnapos volt a szilveszter után.
- Hát ugyanez Stanimirrel.
- De azt mondtad, másodikán született.
- Ja nem, elsejét akartam mondani.
Ezután gyorsan küldtem Istvánnak egy szülinapi matricát, gyenge kárpótlásként traumatikus bulimentes ifjúkoráért. Ezt írta vissza:
„Köszönöm, de amúgy májusban születtem, csak a Facebookon van január 1. beállítva a születésnapomnak.”

Túravezetés home office-ból

Felháborodva hallom, hogy egyesek szerint a hármas metró felújításának semmi látszatja nincs. Ez egyáltalán nem igaz. Azelőtt például volt a peronon egy kijelző, ami mutatta, mikor ment el az előző szerelvény és/vagy mikor jön a következő, de a felújítás óta ennek se híre, se hamva. Vagyis amikor a Nyugatiban lementem a metróba, még azt hittem, pont odaérek a 7.15-ös találkozóra - aztán 7 óra 8 perc körül kezdtem ebben kételkedni, és írtam Gazsinak egy sms-t, hogy kicsit késni fogok.

Mikor feljöttem a metróból, a túratársak döbbenten fogadtak.
- Hát a Gazsit hol hagytad?
- Miért, azt mondta, velem jön?
- Nem mondta, de azt hittük, ő is ezzel a metróval jött.
Hamarosan fény derült a rejtélyre, ugyanis megcsörrent Endre telefonja; ő felvette és átadta nekem. Gazsi volt a vonalban.
- Sms-ed ébresztett - közölte Gazsi velősen. - Akartam taxit hívni, de azt mondták, leghamarabb 10 perc múlva tudnak küldeni egyet. A túra első felét egyedül kell megtennetek, én Pilisszentléleken csatlakozom.

Gyorsan felmértem, hogy Endrénél van térkép, Zsolt pedig tudja az utat, nagy baj tehát nem lehet. Gazsi azt is mondta, hogy Peti és talán Gergő Dömösön csatlakoznak majd hozzánk. Megvettük a jegyeket és felszálltunk a buszra.

Nem lett igazán kimondva, ki most a túravezető, de a jelek szerint a többiek úgy vették, hogy én. Én viszont nem voltam eléggé felkészülve a szerepre, és nem szóltam másfél megállónál előbb, hogy le fogunk szállni. Nimkát úgy kellett felébreszteni a megállóban, gyorsan leszállt - aztán észrevette, hogy a buszon maradt a telefonja. Gábor az éppen induló busz után futott, dörömbölt a szélvédőjén, mire az megállt és ő felszállt körülnézni, ám Nimka telefonját nem találta. CSak leszállta után jutott eszébe valakinek, hogy rácsörögjön Nimkára, és persze, hogy a nála levő hátizsákból hangzott a csörgés. És persze, hogy ennek ellenére nem indulhattunk tovább, amíg meg nem találta.

Gazsi folyamatosan engem hívogatott, ami azért volt rossz ötlet, mert én nem hallottam a telefont (szerintem gond van a hangkártyámmal, a videókat se hallom), úgyhogy második körben mindig Endrét hívta, hogy adja át nekem - viszont volt, hogy Endre jóval mögöttem jött. És persze Gazsi mindig olyankor telefonált, amikor épp egy patakon kellett volna átegyensúlyozni. Leginkább azért telefonált olyan gyakran, hogy megmondja: Gergő és Balázsék mögöttünk vannak, nem értek oda a találkozóra, de jönnek. Gergő miatt nem is aggódtam, de Balázs és a párja (feltételeztem, ő az "ék") több látványos eltévedést produkált már a túracsoport története során (ezekről itt a blogon is beszámoltam már), úgyhogy kicsit aggasztott a tény, hogy kettesben kóborolnak az erdőben. Ezért a Lukács-árokból felhívtam Balázst, aki közölte, hogy a még piros jelzésen vannak.
- Ha meglátjátok a kiágazást a Lukács-árokba, azon gyertek föl, a tetején megvárunk titeket.

Olykor vissza-visszanézegettem, de Balázséknak nyomát se láttam, így kicsit aggódtam, hogy nagy késéssel érkezünk majd meg Szentlélekre. Végül egy hosszabb egyenes szakaszon két magas embert láttam felénk loholni. Az egyikben elég hamar felismertem Gergőt, a másikról pedig kiderült, hogy Előd. Mindketten Esztergom irányából jöttek, azért nem voltak velünk a buszon.
- Késett a buszotok - közölte Előd. - Láttam elmenni, amikor elindultam a turistaúton, és az majdnem tíz perccel a menetrend után volt.
- Szerintem miattunk késett - vallottam be, és elmeséltem Nimka telefonjának az esetét. Gergő pedig elmesélte, hogy nem együtt jöttek ám, Előd váratlanul bukkant fel, amikor megállt a cipőjét bekötni.
- Elődnek ez a specialitása - világosítottam fel, mert ezt az észrevétlen utolérést máshol is láttuk már tőle.

Amikor kanyarodott az út, lenéztünk, de Balázséknak semmi nyomát nem láttuk. Felhívtam Balázst, aki közölte, hogy még mindig a piroson vannak, viszont mindjárt odaérnek a Szakó-nyereghez. Ezt először nem nagyon értettem, aztán rájöttem, hogy a másik piroson mentek fel, teljesen más irányba, csak szerencsére az is a Szakó-nyeregbe vezet. Így azt javasoltam, hogy ne nagyon pihenjünk az árok tetején, hanem a Szakó-nyeregben, hiszen Balázsék tuti hamarabb érnek oda és várni fognak.
- Aki elkésik a túráról, az magára vessen - jelentette ki Gergő, és Előddel együtt mélységes felháborodásukat fejezték ki afölött, hogy egyesek nem érnek oda a kezdőpontra időben. A forrásnál azért muszáj volt megállni, mert a Hosszú Gábor beigliosztást tartott, de viszonylag hamar továbbmentünk. A Szakó-nyeregnél meglepetésünkre Balázs társaságában Petit találtuk, akiből pedig több talpraesettséget néztem volna ki, mint hogy rosszfelé induljon el a piroson.
- Akkor itt tartsunk pihenőt - javasoltam, mivel kiderült, hogy még jó sokára kell csak Szentlélekre érni. Gazsi ilyenkor előre kiszámítja a pihenőidőt, de mi sokkal demokratikusabban működtünk: Marci (akit nem véletlenül kereszteltünk el Kakukk Marcinak) magára vállalta a jelző szerepét, és bedobta, hogy legyen mondjuk nyolc perc.
- Nem indulunk tovább? - kérdezte csalódottan Balázs. - Mi már félórája itt rostokolunk...

Pilisszentléleken épphogy sikerült letelepednünk a kocsmában, mikor megláttuk a buszmegállótól felénk siető Gazsit. Bár ez a késői becsatlakozás meg volt hirdetve opcióként, ő volt az egyetlen, aki nem kelt föl időben. Viszont, mint kifejtette, így legalább egyensúlyba kerülnek a dolgok: négy éve ugyanis ugyanezen az útvonalon, a kocsma után nem sokkal lefejelt egy ágat és annyira vérzett, hogy félbe kellett hagynia a túrát. Most tehát a másik felét járta végig. Csak Balázs nem került egyensúlyba, mert a kocsmázás után ő felszállt a Volánbuszra és hazament. Kevesebb mint egy órát túrázott a csapattal.