Memóriatrükk bevásárlólista megjegyzéséhez

 Patrival La Lagunába készültünk, ezért Andrásra maradt a bevásárlás.

- Vegyek neked valamit?

- Hát jó lenne holnapra valami reggeli, meg ma estére keksz. Ja, és gyümölcs sincs otthon. És figyelj, vennél még nekem egy zéró kólát? Ma este sokáig dolgozom.

- Ez már túl sok, ennyit nem tudok megjegyezni.

- Négy dolgot nem tudsz megjegyezni? 

- Én úgy szoktam megjegyezni a bevásárlólistát, hogy a szavak kezdőbetűjével összerakok egy szót - mondta Patri. - Most mi is van? Gyümölcs, reggeli, keksz, kóla. "Gyerekek". Az "e" betűk csak töltelékek, hogy ki tudd mondani.

- Ja, és a pirospaprika is elfogyott - emlékezett András.

- "Gyerekek, pirospaprika!" Csak nehogy vegyél valami e betűset, mert azt hiszed, az is jelent valamit.

- Vagy valami mást vegyen k-val - jegyeztem meg.

- Például kályhát? - vetette fel András.

- Hát tudod mit, ha a közértben kapsz kályhát, vehetsz.

Már a buszon ültünk, mikor rám telefonált András.

- Bocsi, a "gyerekek"-ből mi volt az R?

Tenerifei félrehall

 Mondtam Patrinak, hogy ne a buszról hívja fel az apukáját, de tiltakozott, hogy muszáj, mert névnapja van. Ahogy a busz kanyargott fölfelé a szerpentinen, ezt hallottam a beszélgetésből:

- Szia, apu, boldog névnapot!... Nem nőnapot, névnapot!... Igen, jól vagyok. Képzeld, most megyünk fel egy vulkánra... Nem uborkára, vulkánra!

Este András és Patri szivarozni akartak a teraszon. András megkérdezte, zavar-e; mondtam, hogy engem nem, de az előző nap kimosott és még a teraszon száradó ruhák nem örülnének neki. A sajátjaimat gyorsan el is raktam. András beszólt Patrihoz:

- Patri, szedd be a ruháidat?

- Mi? Úgy értettem, vedd le a ruháidat. Csodálkoztam is, hogy nálatok csak meztelenül lehet szivarozni?

Állati menet

 Az egyik itteni állatmenhely kihívást hirdetett márciusra: a résztvevőknek meg kell tenniük - futva, túrázva, gyalogolva, kerekesszékkel - összesen 80 mérföldet (avagy 130 kilométert) a hónap során. Mikor közzétették, hogy március 31-én egy iskola is csatlakozik hozzájuk és velük együtt teszik meg az utolsó kilométereket a menhelytől a tengerpartig, úgy döntöttem, én is beállok a menetbe. Előtte persze szóltam nekik, és visszaírtak, hogy nagy örömmel várnak.

A menhely parkolójában egy tábla figyelmeztetett: mivel odabent szabadon mászkálnak az állatok, csak egy ott dolgozó önkéntes kíséretében lépjünk be. Szerencsére pont közelgett egy lány egy lesántult kutyát vezetve.

- Szia, te itt dolgozol? - szólítottam meg. - Csak mert lehetnél az az önkéntes, akinek a kíséretében belépek.

- Ja nem, nekem csak a kutyám van most itt ideiglenesen, a sérült lába miatt - magyarázta a lány. Második megoldásként messengeren írtam Izzynek, a PR-osnak, hogy kint állok a kapuban. Semmi válasz. Már éppen - harmadik megoldásként - fel akartam hívni a megadott telefonszámot, amikor egy csapat embert láttam meg az egyik bódé előtt, az állati menet pólójában. Odamentem hozzájuk, és kiderült, hogy többségük az iskolához tartozik, de van egy önkéntes is. Ő azt mondta, menjek csak be nyugodtan. Így mégis kíséret nélkül léptem be, de hamarosan megjelent Sue, akit a strandtakarításról már ismertem, meg egy másik lány. Elárultam nekik, hogy első körben a vécét keresem. Meg is mutatták, mégis jó időbe telt, amíg bejutottam. Ugyanis a bódé előtt lekapcsolt egy rendkívül beszédes kiskandúr, aki mozdulni sem hagyott, amíg hosszas simogatásban nem részesítettem.

Az iskolások kincsvadászaton voltak, így - miután Natasa körbevezetett az állatok között - bementem az irodába, és Timmel és Alex-szel beszélgettem. A beszélgetést némileg megnehezítette Oso kutya (tényleg medveszínű és -méretű volt), ugyanis valahányszor kinyitottam a hátizsákomat, meg volt győződve róla, hogy neki akarok kivenni valamit. Izzy mindeközben hátul ült az íróasztalánál és a számítógép képernyőjét nézte. Érkezésem után kábé egy órával felkiáltott:

- M. kint vár a bejáratnál!

- Nem, már itt vagyok - helyesbítettem.

- Nemnem, az a lány, aki mondta, hogy jönni fog. Írt, hogy a bejáratnál vár.

- Igen, én vagyok az.

- Ja, hogy te nem az iskolával jöttél?

Az eredeti terv az volt, hogy a gyerekekkel együtt egy órakor indulunk a strandra, így háromnegyed egy körül kimentünk a bejárathoz. Azonban nemcsak ott, hanem az egész menhelyen nem láttunk egy fia gyereket sem.

- Mikor félórája itt jártam, még a kecskéket nézték - számoltam be a helyzetről. - Szerintem elindultak.

- Hát akkor menjünk utánuk - javasolta Gaia. - Úgyis annyit dolgoztam egész hónapban itt a birtokon, hogy nem volt időm részt venni a kihívásban. Legalább pár kilométert megteszek.

Mivel a többiekkel korábban már megbeszéltük, hogy nem igazán szeretik a gyerekeket, főleg csoportban, arra jutottunk, hogy tulajdonképpen jobban jártunk így. Gaia és én elindultunk lefelé. Abban a hitben voltunk, hogy a többiek jönnek utánunk, de mikor egy ponton visszafordultunk, nem láttunk senkit - a többiek arra jutottak, hogy mégis inkább az iroda hűvösében maradnak. Így a tervezett látványos tömegfelvonulás helyett ketten gyalogoltunk le az eldugott kis falucska strandjára. De a látvány, a tenger és a jó ügy akkor is megérte.

Szórakozott strandtakarítók

 A vasárnapi strandtakarítás szokatlan elemmel bővült: Tim ugyanis szerzett egy speciális porszívót, amivel állítólag a műanyagdarabkákat ki lehet szippantani a kavicsok közül (homokos parton nem alkalmas, mert a homokot is felszívja). Ezért Abades szélét céloztuk meg, ahol egy sziklás öbölbe mindenfélét kisodor a víz. Mondjuk már odaérkezésünkkor szkeptikus voltam, ugyanis a sziklák között számos apró kavics is rejtőzött.

A porszívózáshoz először el kellett söpörni a helyszínről a nagyobb darabokat, utána alkalmazni az eszközt. Az így is folyton eldugult, így meg kellett állni és kitisztítani. Sokkal lassabban haladtak vele, mint mi, akik kézzel szedegettük ki a műanyag-darabkákat a kövek közül. Az igazi meglepetés azonban akkor ért minket, mikor a takarítás végeztével kinyitottuk a porzsákot. Abban ugyanis csaknem olyan arányban szerepelt kavicsok és műanyagszemét egyvelege, mint az eredeti terepen.

Szerencsére a velünk hozott kutyák is lelkesen segítettek a takarításban. Egyikük például hevesen ásni kezdett egy kis dombocskánál, ahol odamenve egy poros hámot pillantottam meg. Mielőtt bedobtam volna a műanyag zsákba, megmutattam a többieknek is.

- Nézzétek, mit talált a takarítókutya!

- Ja, ez az enyém! - kiáltotta Mónica. - Reggel veszítettem el, amikor itt sétáltattam a kutyámat.

Így a hámot mégsem dobtuk ki, Mónica szórakozottsága azonban ezzel nem ért véget. Visszafelé menet a rózsaszín sapkáját ejtette el és úgy kellett utánavinni. Amikor ismét hátat fordított, újabb problémára derült fény.

- Mónica, hamarosan el fog szakadni a nadrágod egy indecens helyen.

- Mi, elszakadt a nadrágom?

- Még nem, de van rajta egy kis lyuk - magyarázta Sue. Rögtön találtam is megoldást a problémára.

- Köss a derekadra egy pulcsit, akkor nem fog látszani.

Mónica nem merte ezt megkockáztatni - talán félt, hogy azt is elveszíti.

El Gaitero

 A találkozási pont La Calderánál volt reggel fél 8-kor. Ennek én igen örültem, hiszen az óránként induló 345-ös pont félre ér föl - egész addig, míg rá nem jöttem (túra előtt két nappal), hogy reggel 9 előtt a buszok nem mennek fel La Calderáig, csak Aguamansáig. Próbáltam az eseménybe írni, illetve válaszolni az emailre, amit küldtek, de semmi reakció. Végre többedik átolvasásra megtaláltam az emailben a túravezető elérhetőségét, írtam neki, és ő megszervezte, hogy az egyik túratárs, Sonsolel, felvegyen az orotavai buszállomáson.

Mivel tudtam, hogy három másik ember is ott száll be, kerestem a szememmel a túratársnak tűnő személyeket. Végül mégis Mildred azonosított be engem, és bemutatott egy kedves idős bácsit, Isidrót. Az is kiderült, hogy Sonsolel csak velem kommunikált Whatsappon, így én tájékoztattam a többieket, hogy fél nyolckor még csak épp lefordult az autópályáról. Ráadásul előkerült Paco, ami összesen már négy, de mint megtudtam, Isidro egy Dori nevű másik túratárs autóját várta, így mikor Sonsolel megérkezett, tovább aggódtunk azon, hol lehet Dori, és tíz percet még ácsorogtunk (mindeközben Sonsolel mikrobusza a 108-as helyén parkolt, de ez nem nagyon izgatott senkit, a forgalmi irodistát és a várakozó buszsofőröket is beleértve). Végül otthagytuk Isidrót és elindultunk, levágva az összes lehetséges kanyart fölfelé, amitől az utunk minden értelemben meredek lett.

Azért kellett pontosan érkezni, mert La Calderától egy bérelt busz vitt minket El Gaiteróhoz, a túra kiindulópontjához, ami nem közelíthető meg tömegközlekedéssel. Javier, a túravezető mindenkinek lelkére kötötte, hogy legyünk pontosak, a busz fél 8-kor indul, hogy 8-kor elkezdhessük a túrát. Ez nekem alapból gyanús volt, mert a Google Maps szerint háromnegyed óra volt La Calderától El Gaitero busszal a legrövidebb úton - ami azt jelentette, hogy felmegyünk a Teide Nemzeti Parkba és lecsorgunk az esperanzai úton. A sofőr ugyan nem volt biztos benne, hogy ez a megoldás, de a túratársak meggyőzték, így miután vártunk háromnegyed nyolcig (teljesen fölöslegesen, már mindenki ott volt), beszálltunk a buszba és elindultunk.

El Gaitero nem egy település, hanem egy tűztorony a Tenerifét átszelő TF-131-es turistaút mentén. Nem könnyű ezért felismerni, sofőrünknek sem sikerült. Nekem csak gyanús volt, de akik a 131-es előző szakaszát is járták, egyértelműen megállapították, hogy túlmentünk. A gond csak az volt, hogy egy kanyargós hegyi úton, 1600 méter magasságban nem egyszerű egy hatalmas busszal megfordulni. Jóval lejjebb kellett mennünk, míg találtunk egy kiépített kilátót, és a hátul ülő túratársak navigálásával nagy nehezen megfordultunk. Ezután 1-2 kilométer múlva megtaláltuk a tűztoronyhoz vezető keskeny aszfaltutat. Mondjuk amennyire ki volt jelezve, nem csoda, hogy a sofőr nem vette észre: a fába vésett Gaitero feliratot félig megette a szú, a tűztornyot jelző táblának pedig letört az alja.

A turistaút szerencsére ennél sokkal jobban volt jelezve. Helyenként még láttuk az első táblákat, amelyekkel annó a 70-es években kijelezték az utat:

Napjainkban persze már sokkal profibb táblák állnak minden kereszteződésnél, jelezve, hány kilométerre van a következő állomás. Amikor megpillantottuk a "La Caldera: 13,2 km" táblát, megállapítottuk, hogy még jó sokat kell gyalogolnunk. Arra azonban nem számítottunk, hogy több mint félóra múlva ugyanez szerepel majd a táblán, noha azóta jó sokat jöttünk. Mondjuk másoknak is okozhatott ez fejtörést, mert valaki a táblára rávéste a "ROSSZ" feliratot (mármint spanyolul persze). Továbbmentünk, és körülbelül 10 perc után újabb tábla hirdette, hogy úticélunk már csak 10 kilométerre van. Gratuláltunk tehát magunknak, hogy ilyen gyorsan lezavartunk 3 kilométert, és sokkal vidámabb hangulatban indultunk tovább.

Vendéglátás Diósjenőn

 

Számos túrázós élményem köthető Diósjenőhöz (egy nem teljes felsorolás: https://macskamedve.blogspot.com/2010/07/diosjeno.html, https://macskamedve.blogspot.com/2012/08/diosjeno-revisited.html, https://macskamedve.blogspot.com/2022/09/veszelyes-vadallatok-es-diktatura.html). Ezúttal a faluba érkezéskor még volt félóránk a vonatig, így felvetettem, hogy keressünk egy cukrászdát. Tami örömmel fedezte fel a térképén, hogy pont útba esik egy. Elsőre azt hittük, zárva van, mert semmi életjelet nem láttunk, de kint volt a "nyitva" tábla, így benyitottunk. Rögtön láttam, hogy a tervezett üdítőmből nem lesz semmi: noha a sütispult tele volt mindenfélével, a hűtőben összesen két doboz energiaital árválkodott. A biztonság kedvéért rákérdeztem, van-e valami innivaló, mire a mogorva pultos úgy nézett rám, mintha valami egész extrém dolgot kértem volna, és közölte, hogy nincs. Rendeltem egy tejeskávét, aztán bementem a mosdóba, mert idejét láttam levenni a meleg aláöltözetet, ami a reggeli hidegben még hasznos volt, de így délután már nem annyira. Mikor visszaértem, két kávé ült az asztalon (nem mondom, hogy gőzölgött, mert még csak meleg se volt), a pulton pedig egy doboz tej, hogy szolgáljam ki magam. A pultos bácsi sehol sem volt látható.

Amikor fizetni akartunk, hirtelen egy népes család lépett be az ajtón. A pultos bácsi rögtön előkerült, azok pedig hosszasan sorolták, hogy mit kérnek, időnként győzködve egymást, hogy kérjenek azt.

- És kérünk három mignont... Zsolti, te nem kérsz mignont? Biztos? Azért legyen négy.

Szerintem egyszerűbb lett volna, ha közlik, hogy a pultban levő összes süteményt elviszik, hiszen a végeredmény majdnem ez volt. Viszont így nekünk végig kellett várnunk, amíg rendelnek és fizetnek, miközben rohamosan közeledett a vonatunk indulása. A pultos bácsinak nem jutott eszébe, hogy minket előrevegyen, ráadásul jó lassan csomagolt. Szerencsére a vonat késett pár percet, így elértük.

Este Richard megkérdezte, merre túráztunk. Mondtam neki Diósjenőt.

- Az nagyon jó hely, három pizzéria is van.

Mikor legközelebb beszéltem Tamival, megosztottam vele ezt az infót, bár most már későn.

- Ja, én tudtam a három pizzériáról. Csak annyira cukrászdát mondtál, azt hittem, sütizni akarsz.

Késleltetett reakció

 Rita kaputelefonja nem működött. Először messengeren hívtam fel, mivel korábban is úgy beszéltünk, de nem érkezett reakció, ezért a telefonra hagyatkoztam. Így végül elértem, lejött és beengedett.

A két cica közül Arwenkével régi barátok vagyunk, most is odajött simiért, Gusztika azonban - noha már vagy harmadszorra jártam ott úgy, hogy ő is ott volt - megint elrejtőzött a galérián. Rita végül fölment és fölemelte, hogy legalább lássam. A meglepő eredmény az lett, hogy Gusztika is észrevett engem. Hatalmasra tágultak a szemei, és így harmadik találkozásra úgy döntött, szemügyre kéne venni engem. Először csak a szekrény tetejére ugrott át és onnan nézelődött, biztonságosan a plüssállatok mögé bújva.

Később azonban átsétált a macskalépcsőre, és úgy döntöttem, most én is teszek egy lépést. Felnyújtottam felé az ujjamat: megszaglászta, hozzáérintette az orrocskáját. Aztán vissza a szekrény tetejére. De később megint lejött a macskalépcsőn, és most már felállhattam mellette, hozzádörgölődzött a kezemhez. Végül annyira felbátorodott, hogy lejött a földre, bár ha felálltam, bemenekült Rita edzőcipője mögé, hátha ott nem látom (Gusztika háromszor akkora, mint a cipő). Rita előhozta a tollas botot, ami az aktuális kedvenc játék, hogy játsszak velük. Bár Arwenke sokkal gyorsabb volt, így Gusztikával nem sokat játszottunk, most már megbízott bennem, feljött a díványra és még simogatni is engedte magát.

Egy órája voltam ott, amikor Rita képernyőjén megjelent a messenger-hívás ikonja.

- Valaki keres - szóltam neki. Rita jobban ellátott a képernyőig.

- Te keresel.

- Tényleg? - vettem elő meglepve a telefonomat, hátha véletlenül benyomódott. De nem. Most érkezett be az egy órával korábbi hívás.