Időjárás a Margitszigeten

Az atlétikai központ mellett elfutva kíváncsiságból felnéztem a hőmérséklet-kijelzőre. -99 Celsius fokot mutatott. Visszavettem a kesztyűmet és futottam tovább. A második körnél ismét ellenőriztem a hőmérsékletet: már csak -6 fok volt.

Gyorsan melegszik a levegő mostanában.

Nyelvi queeresítés

Tegnap Tomi illusztrálta, hogyan lehet a magyar nyelv berögzült fordulatait összhangba hozni a közben zajló társadalmi változásokkal.
-András, beszélni szeretnék veled, mint férfi a queerrel.

Kisváros - kis turul

Tóniék városa, mint nemzeti identitására büszke település, turult állított. A lakosok azonban nem voltak megelégedve az elkészült művel. Nem a tatabányai kitárt szárnyú, koronás, nemes madarat kell elképzelni, hanem egy kicsiny, tömzsi jószágot, ami Tóni szerint szaró galambra emlékeztet. Ez pedig sértette a büszke városlakók hazafias érzelmeit.

Tóni mint művészethez értő ember egészen másképp állt a dolgokhoz.
-Itt a művészi önkifejezés szabadságáról van szó. Engedtessék meg a művésznek, hogy úgy alkossa meg a turult, ahogy ő látja. Ez a művész ilyennek látta.
-Művész?-nevettek a többiek.-De hiszen ezt nem művész faragta, hanem a sírköves!

A turul ügye a helyi szélsőjobboldali újságban is helyet kapott: az olvasói levél szerzője felháborodott azon, hogy miért nem lehetett egy élethűbb, életnagyságú (?!) turult alkotni. A következő számban megjelent a válasz, a sírköves tollából. Leírta, hogy a város rossz anyagi helyzete miatt nem telt valódi kőre, csak műkőre. A műkőbe viszont olyan merevítő szerkezeteket kell beletenni, amelyek miatt muszáj volt ilyen tömzsire csinálni a madarat.

Elképzeltem, mi lenne, ha valamelyik sámán kapcsolatba tudna lépni egy ősmagyar táltos szellemével, és megkérdezné tőle, ők milyennek képzelték nemes totemállatukat.
-Hát, nem olyan sasfélét kell elképzelni-felelné a táltos szelleme.-Inkább olyan kicsinek és tömzsinek láttuk a turult, olyasminek, mint egy szaró galamb.

Horrordoku

... szerepel a Népszabadság mai tévéajánlójában. A "Józsi nővér és a sárga bicikli" című film ismertetőjében ugyanis ez szerepel:
"biciklijén járja a világtól elzárt községet, hogy elássa az öregeket, betegeket."
Élve??

Hiroshima messze van

A péntek esti női bulit egy „Hiroshima, mon amour” nevű helyre hirdették meg. A konferenciaprogramban találtunk egy leírást, hogy hogy kell odajutni – meg egy torinói melegtérképet, amelyen sehol se találtam a célállomást. Az egyik unalmas plenáris alatt aztán An mutatott egy pöttyöt, amelyen a buliplakáton szereplő egyik név szerepelt. Teljesen máshol volt, mint ahogy a leírás alapján gondoltam volna. Később jöttem rá, hogy miért: a térkép nem a szórakozóhelyet jelölte, hanem a bulit szervező egyesület irodáját.

A hirdetőfalon megjelent egy felirat, miszerint az útvonal változott (?!), és most közlik a helyeset. Megnéztem, és csak annyi változást láttam, hogy ne metróval, hanem gyalog menjünk az Umberto nevű (mint a városnézés során kiderült, meleg) olasz királyról elnevezett sugárútig. A leírás elég bonyolultnak tűnt, így szokásom ellenére fölvetettem Annak, hogy menjünk együtt. Rögtön el is kezdtünk beszervezni további embereket: An szólt a belgáknak (valamiért csupa francia ajkúnak), én meg Xheninek és a barátnőjének. A végeredmény persze az volt, hogy a találkozó időpontjában senki se tudta, ki jön még, kire érdemes várni. Ezt azért éreztem problémának, mert oda akartam érni a 10-kor kezdődő rockabilly-koncertre. Előkerült viszont egy olasz lány, aki ajánlkozott vezetőnek. Utóbb kiderült, hogy Bolognában él, de elég magabiztosnak tűnt, plusz letöltötte az útvonalat a telefonján levő GPS-re.

Elsőként is az derült ki, hogy a 3 napos Torinó kártyánk a metróra nem érvényes (ez megmagyarázza, miért nem tudtam sem én, sem Madeline bedugni a metrókapun levő nyílásba, pedig nagyon próbálkoztunk). Az olasz lány szerint pont ezért változtatták meg a leírást, pedig metróval átszállás nélkül is odajutunk. Eszembe jutott, hogy az első nap vettem két metrójegyet, ezért gyorsan felszaladtam értük. Mikor leértem, Patriziának eszébe jutott, hogy nincs nála apró, úgyhogy ő azért szaladt föl. Mikor leért, Xhenit kezdte el keresni kétségbeesetten a barátnője, és tűvé tette érte a hotel hallját, míg valaki nem tájékoztatta arról, hogy szíve választottja éppen a bejárat előtt telefonál. Ezt tisztázván végre elindultunk.

A metrójegy-vétel valamiért többeknek problémás volt, ezért Madeline, egy másik belga lány meg én már rég a peronon voltunk, míg a többiek még sehol. Felmerült a kérdés, mit tegyünk, ha közben megérkezik a metró, de szerencsére a társaság többi tagja épp leért addigra. Vezetőnk tanácsára a Lignono nevű végállomásig mentünk, ami amúgy vasútállomás. Madeline és én kicsit gyanakodtunk, mert mindketten úgy vettük ki a térképről, hogy Hiroshima a sínek túloldalán helyezkedik el. De rábíztuk magunkat vezetőnkre, aki GPS-ét követve magabiztosan elindult – majd bement az első hot dogos bódéba és útbaigazítást kért. A hot dogos megerősítette a GPS iránymutatását, ezért elindultunk a sínek mentén. A gond csak az volt, hogy épületek övezték őket, amelyek nem akartak véget érni. Olykor láttunk jobbra utcát, de a térkép elárulta, hogy ezek se kelnek át a túloldalra (bár Madeline kalandvágyból szívesen bement volna valamelyikbe, mert egy olasz városban egy sikátor éjszaka biztosan izgalmas, de lebeszéltük). Húsz perc gyaloglás alatt egyetlen átkelési lehetőséget találtunk, egy alagúton keresztül, ám ezt a többség elvetette. A GPS továbbra is azt mutatta, hogy előre, a sínek mentén, aztán pár kilométer múlva át.

Egy busz lámpáit láttuk magunk mögött. Vezetőnk megállította a buszt (a megállóban), és megkérdezte a sofőrt, merre megy. Szerencsénk volt az iránnyal, így gyorsan felpattantunk és utaztunk vele vagy tíz percet. Sőt, a megállót se tévesztettük el: a keresett utca pont ott keresztezte a VII. Priusz, akarom mondani Piusz sugárutat. Leszálltunk, és elindultunk jobbra. Elég lepukkadt környéken jártunk, szórakozóhelynek semmi nyoma, viszont legalább felfedeztük a 14-es buszt, amivel amúgy jöhettünk volna Umberto királytól egyenesen. Némi séta után végre megpillantottuk – Lignono vasútállomást.

Vezetőnk körbekérdezett, de az itteni hot dogos azt mondta, nem ismeri a helyet, de valahol itt kell lennie. A bolognai lány totál összezavarodott, ezért átvettem az irányítást. Megnéztem, merre csökkennek a házszámok, és ez alapján elindultunk visszafelé. Amint átkeltünk VII. Priuszon, az út túloldalán megpillantottuk a helyet. Eddigre már ¾ 11 volt; több mint egy órába telt odaérnünk. A bárban üldögélő finnek szerencsére tájékoztattak, hogy a koncert még nem kezdődött el. Egyben fel is lélegeztek, nem tudták ugyanis elképzelni, hol lehetünk.

A koncert és némi beszélgetés után sikerült elcsípnem az utolsó nem-éjszakai 14-est visszafelé. Umberto királytól visszafelé sétáltam, de így is fél órán belül a szállodában voltam.

Központozás

Az egyik nacionalizmus prof ajtaján találtam, szerintem zseniális.

"Let's eat grandma!
Let's eat, grandma!
Punctuation can save lives."

Naturhistorisches Museum, Wien

Már a buszon volt egy olyan halvány gyanúm, hogy nem érünk oda a múzeum elé 12-re megbeszélt találkozóra. A gyanú halványsága erősen csökkenni kezdett, amikor ¼ 1-kor buszunk már másodszorra tette meg ugyanazt a kört az Opera előtt. Közben egyszer megálltunk egy villamosmegállónál és a társaság kezdett leszállni, ám a sofőr megtudta, hogy nem ez a kijelölt leszállóhely, és visszaparancsolt mindenkit a buszba.

Végre kiszabadulván a buszból, Natasa átvette az irányítást. Egész magabiztosnak tűnt a csoport élén, míg meg nem hallottam, hogy megkérdezi Claudiától:
-Biztos, hogy ebbe az irányba kell menni?
-Te ilyen jól ismered Bécset?-álmélkodtam Claudia fékezhetetlen agyvelejének újabb bizonyítékán.
-Á, dehogy. Sose jártam még itt, csak a buszból véletlenül megláttam a múzeumot.

Azt igazán nem láthatta a buszból, hogy a Volksgartenen nem lehet hosszában átvágni, Natasának meg valamiért nem jutott eszébe megkérdezni például Esztert, aki pár éve egy teljes hónapot töltött Bécsben ösztöndíjjal. Így csalinkáztunk kicsit a rózsák közt, és némi kerülővel ¾ 1-re értünk a múzeumhoz. Allaine lelkesedését azonban ez sem tudta letörni. Mint kiderült, ő már tegnap végigjárta az egészet, így jó tanácsokkal szolgálhatott a sorrendet illetően:
-Ha az ember a majmoktól megy visszafele, az kifejezetten érdekes.
Megjegyeztem, hogy érzésem szerint intellektuálisan pont ezt csinálom. Jókedvemet némileg aláásta, mikor megtudtam, hogy a dinoszauruszokat épp kölcsönadták (nem derült ki, kinek és milyen célból). Szerencsére a múzeum ennek ellenére is érdekesnek bizonyult, különös tekintettel az információs táblákra. Például ez a mondat: „Az ördögök szigorú védelmet élveznek” igencsak egyedien hangzik, ha nem vesszük figyelembe, hogy az erszényesek szekciójában szerepel. Az állatok antropomorfizálását példázta viszont az a felirat, amely szerint „a kakapo tojója egyedülálló szülő”. Lelki szemeim előtt megjelent egy csomó kakapo tojó, amint szociális segélyért áll sorba.

A legszórakoztatóbb élmény azonban a „történelem előtti ember” szekcióban ért. Megkérdeztem a biztonsági őrt, szabad-e fényképezni a teremben.
-A kiállított tárgyakat nyugodtan fotózhatja-felelte a nem túl jóképű, ám jó humorú úriember-, de ha rólam szeretne fényképet, azért fizetni kell!