Őszinte étteremkritika

Dávid magyarázza a menza rendszerét:
- Ha menüt akarsz enni, a jobboldali sorba kell állni, ha meg ételt, akkor a baloldaliba.

Sportos választók

Régen minden választáskor a szomszéd háztömbben levő iskolába mentünk szavazni. Most azonban nagy betűkkel figyelmeztettek a kapun, hogy a körút túloldalán, a Wesselényi és az Akácfa utca sarkán lehet voksunkat leadni. Gondoltam, az iskolát biztos tatarozzák vagy valami más kavar van vele (például a gyerekek szétverték) és ezért nem mehetünk oda. Mikor azonban a szavazókörhöz értem, meglepve láttam a szomszéd ház kapuján a feliratot, miszerint annak lakói a Barcsay utcába (a körút túloldalán, tőlünk másfél sarokra) tartoznak szavazás szempontjából.

Ekkor értettem meg: pártunk és kormányunk azzal próbálja sportosabb életmódra ösztönözni az állampolgárokat, hogy még a legsűrűbben lakott belvárosi környékeken is mindenkinek legalább 500 métert kelljen gyalogolnia a szavazókörletig. Az egészséges életmód pártolójaként támogatom az ötletet, és javaslom: a következő választáskor a szavazást parkokban bonyolítsák, és a választópolgárok csak egy kör lefutása után járulhassanak az urnák elé.

Autók és vonatok Rijekában

A szervezők előre szóltak, hogy Rijeka központjában fizetős a parkolás, ezért első körben nem paráztuk túl a dolgot, letettük a kocsit az első fizető parkolóban. Úgy volt, hogy egy önkéntes várni fog az apartman előtt - várt is, de közölte, hogy rohannia kell, úgyhogy ideadja a kulcsokat és a barátnője majd jön és mindent elmagyaráz.Persze mire a barátnő megérkezett, mi már felfedeztük a dolgokat az apartmanban (kivéve a hűtőt, amit csak másnap találtam meg a tárolóhelyiségben - nyilván azért tették oda, mert nem is működött - valamint a vízforralót, amelynek csak a dobozával találkoztunk az újrapapírban), de a parkolásról megkérdeztük. Elmondta, hogy a benzinkútnál van egy parkoló, ami ugyan szintén fizetős, de csak reggel 7-től este 9-ig, hétvégén pedig szombat délután kettőtől ingyenes. Úgy döntöttünk, átvisszük oda a kocsit, bár még nem volt 9 óra. Persze előbb ki kellett fizetni az előző parkolót - ám hiába próbálkoztunk, egyetlen bankjegyünket se fogadta el az automata, viszont minden próbálkozásunk során hangos dörömbölést hallottunk az automata túloldaláról. Harmadszorra átmentem megnézni, mi történt. Ott ült a bódéban a fickó és közölte, hogy nála is lehet fizetni. Megtettük, majd beültünk az autóba. Még láttuk, amint az addig mögöttünk várakozó srác kétségbeesetten nyomkodja a pénzeket az automata nyílásába, tudomást se véve a túloldalról jövő dörömbölésről.

Miután több kör után megtaláltuk a másik parkoló bejáratát, azt láttuk, hogy a parkolóőr éppen pakolja össze a cuccait (este fél 9 volt). Megkérdeztük, hogy van a fizetés. Végigmért minket és látszott rajta: nagyon nincs kedve újra kinyitni a bódét.
- Ma ingyenes! - közölte végül.
Másnap nem használtuk a kocsit. Harmadnap reggel 9-kor már voltak dolgozók a parkolóban. Elmagyaráztam nekik, hogy azért nincs cédulánk, mert zárás után érkeztünk (ez igaz is volt, csak nem mondtam, melyik nap). Arra számítottam, hogy kifizettetnek velünk két órát (két napi parkolásért végülis nem sok), de csak legyintettek és felnyitották a sorompót.

Ami a vonatokat illeti, a reggeli futás során találtam egy vasútállomást,de olyan lepusztult volt, hogy használaton kívülinek ítéltem. Ezt a gyanúmat az is megerősítette, hogy a kikötő mentén végighúzódó vasúti síneken többször láttam autót közlekedni. Viccesnek is találtam a főutva zebrájánál kitett "Oprez! Vlak" táblát (ez a "Pozor vlak" horvát változata). Ám egyik délután, miután pont kidobtak minket egy étteremből (közölték, hogy ha enni nem akarunk, táguljunk innen, mi meg nem mutattunk rá, hogy előző este András ugyanitt csak egy sört ivott és senkinek nem volt semmi kifogása) sípolásra lettünk figyelmesek. Dél felől behúzott a kikötőbe egy rozsdás mozdony, mögötte pár ugyanilyen állapotú teherkocsival; az autók lefaroltak a sínekről, a vonat pedig végigdöcögött Rijeka főutcáján.

Berci és a tanyamacska

András javasolta, hogy menjünk el a sarki kávéházba, ami ugyan igen trendi hely, de ő mindig szerette volna kipróbálni. Mivel felajánlotta, hogy meghív minket, beleegyeztünk.

Amint beléptünk volna, egy középkorú pár lépett ki az ajtón. A férfi tört, de nagyon jó magyarsággal megkérdezte, hol lehet a közelben gulyáslevest enni, mert itt nincs és ők azt szeretnének.
- Van itt a közelben egy Ördögkatlan - ajánlotta Szilvi és el is magyarázta, hogy kell oda menni. A külföldiek megköszönték, mi meg bementünk.
- Vannak még másik ördögkatlanok is, hogy ez csak egy közülük? - kérdeztem.
- Most mit kötözködsz? Mi vagy te, magyartanár?

Pincérünk a Berci névtáblát viselte, de szélesebb volt, mint az általam ismert többi Berci együttvéve. Kiosztotta az itallapokat. Izgalmas fantázianevű italok voltak, de András felhívta a figyelmemet egy Tanyamacska nevűre, és persze kötelességemnek éreztem olyat rendelni. Egész gyorsan kihozták az italokat. Aztán Szilvit felhívta aktuális udvarlója, úgyhogy kiitta a sörét és lelépett, mi meg még beszélgettünk. Egyszer csak Berci megállt az asztalunk előtt és a poharak felé nyúlt. Ismerem az ilyen mozdulatot, gyorsan meg is ragadtam a poharamat, András is az övét. Berci szúrósan rám meredt, és farkasszemet néztünk egy darabig.
- Ezt még meginnám - verbalizáltam a helyzetet.
- És te? - fordult Berci Andráshoz, akinek már alig volt a poharában.
- Én is - felelte ő. Berci csalódottnak tűnt, ezért odatoltam elé Szilvi üres poharát.
- De ezt elviheted, ha szeretnéd.

Amikor épp fizetni akartunk volna, egy csomó olasz beállt a kassza elé, és meg kellett várnunk, míg elmennek. Ekkor András odament, fizetett és elgondolkozva nézte a számlát.
- Mi a gond? - kérdeztem.
- Az, hogy nem ettünk baconös hamburgert, és itt mégis szerepel.
Megkerestük Bercit és felvázoltuk neki a problémát.
- Ja, mellényúltam és a szomszéd asztal fogyasztását számoltam - mondta ő könnyedén, és visszaadta a különbözetet. Láthatóan nem zavartatta magát.

Álnéven a Kiskunságon

Szerencse, hogy azt javasoltam Csabának, szálljunk az utolsó kocsiba. Ugyanis mint kiderült, a hajnali első járatnak egy egykocsis motorvonatot állítottak be. Ha az utolsó előtti kocsit mondom, mindketten meg lettünk volna lőve.

Bösztörnél az ablakhoz álltam lefotózni az állomás tábláját Andrásnak, aki nem hitte el, hogy létezik ilyen település. Közben Csabát felhívta Tóni. Mint kiderült, még messze nincsenek az állomáson, ahol elvileg vártak volna minket, ezért azt javasolta, keressük meg a buszt, ami a túrázókat a rajthoz szállítja, és találkozzunk ott. Egy kicsit csodálkoztam, hogy akkor miért nem ez volt az eredeti koncepció, de utóbb kiderült. Tóni úgy tervezte ugyanis, hogy az állomáson ránk várva még iszik egy kávét, csak azt felejtette el, hogy ez csak akkor fér bele az időbe, ha hét helyett fél hétkor indul otthonról. Mikor kiderült, hogy idén nem lesz ilyesmire idő, nem látta értelmét, hogy az állomás felé kerüljenek.

A nevezésnél amúgy további meglepetés várt ránk, Tóni ugyanis Sanyi helyett (akinek kitűnő alibit szolgáltatott a kőműves – nem tudom, mennyit fizetett neki, hogy pont aznapra ígérje be magát) Attilával érkezett. Ehhez képest az előnevezettek asztalához érve a sajátja után magabiztosan közölte Sanyi nevét és Attilához fordult:
- Sanyi, írd alá az ívet.

Miután ötödik próbálkozásra mi is megtaláltuk, melyik asztalnál kell neveznünk és végre elindulhattunk, megkérdeztük, mi volt ez. Mint kiderült, Tóni nem akarta megzavarni a regisztrációs néniket azzal, hogy az egyik előnevezést írják át másik névre, ezért megkérte Attilát, hogy Sanyi álnéven járja végig a túrát. Természetesen az ellenőrző pontokon következetesen Sanyinak szólítottuk és időnként hangosan elmerengtünk, mit csinálhat ilyenkor Attila. Attila-Sanyi persze az utolsó pillanatban tudta meg, hogy beugrása lesz, nem is készült kajával (kivéve a kézműves túracsokit, ami alá kartonpapírt tettek a dobozba, hogy vastagabbnak tűnjön) és ezért lelkesen beállt a sorba annál az ellenőrző pontnál, ahol kenyérlángost osztogattak. Tóni nagyon nem örült az időveszteségnek, de süket fülekre találtak az érvei, miszerint:
- Ne tökölj már itt, ne légy olyan, mint az Attila!
Azután persze, ha már ott vagyunk alapon, Tóni is vett kenyérlángost és tett rá az összes fajta tejfölből, amit kiraktak – ezek egy része le is csöpögött a túracipőjére.

Túra közben Csaba természetesen vicceket mesélt, köztük egy régi szocialista klasszikust. Kimennek a tévések a tanyavilágba interjút készíteni Pista bácsival, hogy hogy telik egy napja. „Hát, reggel felkelek, bedobok egy felest...” „Jaj, ezt nem szabad mondani, még rossz fényben tünteti fel a parasztságot! Mondja azt, hogy elolvas egy könyvet.” „Hát jó. Reggel felkelek, elolvasok egy könyvet, aztán teszek-veszek a ház körül. Ebéd előtt megint olvasok egy kicsit, délután pedig lemegyek a haverokkal a könyvtárba. Mikor a könyvtár bezárt, átmegyek a Józsihoz, akinek saját nyomdája van.” Ezen a ponton épp egy tanyához értünk, amelynek udvaráról két vidám bácsi integetett lelkesen. Egyikük ki is jött a kapuba megkérdezni, hova megyünk („Szabadszállás? Jaj, hát az nagyon messze van!”) meg mesélni róla, hogyan árul dinnyét. Mikor továbbmentünk, Csaba megjegyezte:
- Szerintem itt is van nyomda, és épp egy író-olvasó találkozót láttunk.

Tóni egész másfajta "olvasnivalóra" vágyott: már túra előtt lelkesen áradozott a horgásztóról, ami nemcsak szép, de a partján kávézó is található. Sajnos már egy elég korai ellenőrző pontnál kiderült, hogy idén nem arra viszik a túrát, és egyáltalán nem esik útba vendéglátóipari egység. Tóni végig azon szomorkodott, hogy nincs kávé, és amikor az ellenőrző pontokon csokit meg almát kínáltak, mindig visszakérdezett:
- Kávé nincs?
Csak az utolsó ellenőrző pontnál mutattak rá válaszként az ott ülők egy termoszra.
- De, van kávé, bár ezt igazából magunknak hoztuk.
- Ja, akkor nem kell.
- De sok van, szívesen adunk.
- Tóni, itt a lehetőség – figyelmeztettem.
- Nem, most már mindegy.

A célban, miután Attila megkapta a Sanyi nevére szóló emléklapot és a Sanyinak rendelt pörköltet (a réteseit viszont nekünk adta, mert nem érezte feljogosítva magát az elfogyasztásukra), beszédbe elegyedtünk egy vagány nagykanizsai túratársnővel, aki az 55 kilométeres távot teljesítette nem sokkal több idő alatt, mint mi a 35-öt. Miután kifejeztük csodálatunkat az erőnlétét illetően, vállat vont:
- Á, tök jól vagyok. Jó volt a terep, nem volt nagy sár meg mély homok, és még kávét is kaptam.
- Igazán? Hol? – csillant fel Tóni szeme.
- Az utolsó ellenőrző pontnál. Ott volt mellettük egy termosz, felajánlották, hogy szívesen adnak belőle. Szerintem ti is kaptatok volna.

Kínaiak a Börzsönyben

- Valaki már nagyon várt – mondta Gazsi és egy hosszú hajú ázsiai nőre mutatott, aki lelkesen integetett a kör túloldaláról. Később odajött és Györgyiként mutatkozott be, ami kicsit fura volt, de hát ha az Amerikában élő kínaiak angol nevet választanak, logikus, hogy az itt élők meg magyart, csak még nem hallottam ilyet. A vonaton a nagy tömeg miatt nem tudtunk egymás közelébe ülni, így a véletlenül működő wifit kihasználva Ádám művész úrral csevegtem messengeren. („Hogyhogy már ébren vagy?” „Megyek próbálni.” „Akkor próbálj csak, hátha sikerül.”) A buszon viszont Ági az új lány mellé került és beszélgetni is kezdtek. Ekkor derült ki, hogy Györgyinek a férje találta ezt a túrát, és fogalma sem volt, milyen túracsoportba került. Megkérdezte Ágit, neki van-e férje, mire Ági elmagyarázta, hogy ez egy homoszexuális túracsoport (ezt praktikusabbnak találta, mint a „meleg” szót, hiszen az a neten is szerepel és láthatóan Györgyi mégse jött rá a jelentésére).
- A lányok is? – kérdezte Györgyi, majd az igenlő választ követően elbizonytalanodott. – És az nem baj, hogy én nem?
Ági megnyugtatta, hogy nem, viszont ekkor elindultunk és elsodródott tőle. Utólag ennek tudta be, hogy Györgyi ezután távolságot tartott; Ági szerint (aki inkább peruinak vagy mexikóinak tippelte) talán úgy élte meg, mégis baj, hogy heteró. Szerintem inkább az sokkolhatta, hogy meleg témákról is kezdtünk beszélgetni, mivel egyes kelet-ázsiai kultúrában elfogadják az azonos neműek kapcsolatát, de beszélni nem illik róla. Mindenesetre Györgyi kívül rekedt a társalgáson, és az első pihenőnél azt vettük észre, hogy eltűnt. (Utoljára pisilni ment a bozótba, de akkor is be kellett volna érnie minket.)
- Ki hiányzik? – kérdezte Tomi.
- Az a heteró lány, akinek a származásában nem értünk egyet – magyaráztam. Tomi lecsapta a magas labdát:
- Mármint vele nem értetek egyet, vagy ti egymás közt?

Gazsi vadul pijjogott, de felhívtam a figyelmét, hogy gyakorlatlanabb túrázók nem feltétlenül ismerik ezt a jelzést (egyszer régen Dórit próbáltam így hívni, ő meg azt hitte, valami madár). Túravezetőnk ezért visszaindult Györgyiért, és közben felhívta telefonon. Kiderült: amikor nem látott minket sehol, Györgyi visszafordult. Gazsi magával hozta, de az első rövidítési lehetőségnél az új lány mégis elbúcsúzott a csapattól. Ági arra gyanakszik, hogy igazából már az elején is direkt akart otthagyni minket, csak Gazsi lelkiismeretessége miatt nem járt sikerrel.

Gazsi és Alex a túra során lelkesen mesélték, hogy előző este japán étteremben voltak.
- És képzeljétek, két pincér úgy összeveszett, hogy az egyik hozzávágott a másikhoz egy csomó pálcikát! – mesélte Alex. – De állítólag nem kínaiul veszekedtek, mert volt velünk egy japán lány és ő mondta.
- Mondjuk én nem lepődnék meg azon, hogy két japán nem kínaiul veszekszik – jegyeztem meg.
- Mármint nem japánul.
- Miért, az én szüleim mindig németül veszekedtek, hogy mi gyerekek ne értsük – jegyezte meg Gazsi. Alexnek ehhez a tanári praxisából voltak tapasztalatai.
- Amikor angoloknak tartok órát, és elkezdenek egymás közt az anyanyelvükön beszélni, arabul meg kínaiul meg nemtom.
- De fura, mifelénk az angoloknak nem kínai az anyanyelve.
- Mármint amikor angolul tartok órát külföldi hallgatóknak, akiknek arab meg kínai az anyanyelve.

Bettivel a Julianus-kilátó után leváltunk a csapatról és lesétáltunk Nagymarosra. Közben megszelídített minket egy bájos fiatal cicamama:



így pont az orrunk előtt ment el a pesti vonat. Nem baj, hiszen 17.11-kor jött a következő. Mivel a pénztár zárva volt, nyugodt szívvel ültünk ki a padra napozni. 17 óra fele észrevettem, hogy a pénztárcsarnokból lóg ki a sor. Kiderült: időközben kinyitott a pénztár, de meg is jelent annyi turista, akiknek 10 perc alatt esélytelen volt jegyet kiadni. Megpróbáltam az online jegyvásárlást, de az se volt gyorsabb. Ráadásul Nagymaros-Visegrád állomáson a pénztárcsarnok mögött áll meg a vonat, így amikor azt hittük, még meg se érkezett, hirtelen továbbindult. Kénytelenek voltunk megvárni a következő vonatot, ami egy EC volt (ilyennel se utaztam még haza Nagymarosról!) és azt a kocsiját, amibe felszálltunk, egy népes kínai turistacsoport foglalta el. Budapestre érve Betti meg is jegyezte:
- Szerintem várjuk meg, amíg az összes kínai leszáll.
- Mármint az összes, aki a vonaton van, vagy az összes a világon?

A létezés elviselhetetlen feltölthetősége

Az Academia.edu nagyon hasznos oldal, sok kolléga feltölti oda különböző tudományos cikkeit, amelyek ingyen letölthetők a tagoknak. Ráadásul az oldal még email értesítőt is küld, ha valami olyan érkezett, ami szerinte engem érdekelhet. Ma a következő értesítést kaptam:
"Existence was uploaded by X. Y."
Azért nem semmi, hogy magát a létezést is fel lehet már tenni a netre.