Bunyók napja

Szerintem többször láttam élőben kispandát, mint magyar politikust, de ilyen szintű aktivitást még sosem tapasztaltam tőlük. (Mondjuk magyar politikustól se, de ez más kérdés.) Először csak azt láttam, hogy az egyikük rohangál fel-alá az ágakon, olykor megáll és dörgölődzéssel megjelöli őket. Aztán előkerült a másik is, és kergették egymást; olykor összetalálkoztak, morogtak egymásra (na ilyet se hallottam még!), azután csak szaladtak egymás után az ágakon.

Schönbrunn új sztárjai, a kisgepárdok is ezt a napot választották bunyókészségeik fejlesztésére. Ők egyelőre még az anyjukon gyakoroltak, aki tiszteletre méltó türelemmel tűrte, hogy az ő nyakán gyakorolják a "hogyan ejti el a gepárd az antilopot alsó nyakharapással" technikát (amit annó Vadóc a David Attenborough-ból tanult meg, azt nem tudom, hogy a kisgepárdok néznek-e ilyesmit).

A vidrák kizárólag a kaja miatt kaptak össze. Na de mégis hogy képzelik a gondozók, hogy az összes halat egy stócba dobják a sziklára? Ebből garantáltan intervidrális konfliktus lesz. A legokosabb állatka ezért inkább fogta az adagját és félrehúzódott, hogy nyugodtan tudjon falatozni.

A fókákat is az etetés rázta fel. Mikor először elmentem a medencéjük mellett, a kisfóka (akit azóta Pablo névre kereszteltek) békésen aludt, anyukáját átölelve:

Mikor azonban másodszorra arra jártam, már javában folyt az etetés. Ez úgy zajlott, hogy időnként megjelent a parton egy hosszú hajú csávó (valamiért a fókákat mindig hosszú hajú pasik gondozzák, ennek a miértjére még nem sikerült rájönnöm) és bedobott a vízbe egy csomó halat. A fókák ekkor hatalmas fröcsköléssel utánuk vetették magukat, majd kimásztak a még mindig vadul hullámzó medence partjára és várták a következő adagot, ami viszont csak percek múlva érkezett. Pablo, tapasztalatlan és ifjú lévén, nehezen viselte a várakozást, és feszültséglevezetésként verekedni próbált az idősebbekkel. Végül aztán a több perc elteltével sem érkezett több hal. Az idősebb fókák egy idő után rájöttek, hogy vége a műsornak és visszacsusszantak a vízbe, csak Pablo ácsorgott egyedül a parton. Végül neki is leesett a tantusz és ő is elhagyta a partot.

Asztal

A régi lakásban az előző lakók otthagytak nekünk egy asztalt és négy széket, így ilyesmit nem vettünk. Az új lakásba viszont csak a saját bútorainkat vittük, ezért asztal és székek után kellett néznünk. Szerencsére a sarkon van a Mömax, ahol egész jó a kávé, és ráadásul András a honlapjukon egész olcsón talált asztalt és székeket. Egy reggel felkerekedtünk tehát és körülnéztünk az áruházban. Az András által kinézett székeket nem találtuk sehol, viszont én találtam néhány jól kinéző összehajtható széket. - Nézd, ezek tökjók és olcsóbbak is. - De ne már összehajthatót. - Most miért, az előző lakásban is olyanok voltak. - Hát legföljebb vendégszéknek. Az asztalt hamarosan megtaláltuk, a székek ügyében pedig az eladóhoz fordultunk. Sportszerű nehezítésként a honlapon ennek az egy terméknek nem volt fantázianeve. Úgyhogy beletelt egy kis időbe míg a honlapot közösen nézegetve megtaláltuk a székeket, és kiderült, hogy ezekből pont nincs most raktáron. - Akkor kérjük azt az asztalt - mondta András. - Mi itt asztalokat nem árulunk, csak a másik áruházunkban, a meidlingi pályaudvarnál. Itt meg lehet rendelni, és 14 napon belül megérkezik. Vagy a másik lehetőség, hogy a webáruházból megrendelik, és a posta ingyen kiszállítja. Kívánják megrendelni? Nem kívántuk megrendelni és még két hétig asztal nélkül maradni. Én mindenesetre leakasztottam két 7 eurós összehajtható széket, amelyek sokkal kényelmesebbnek tűntek, mint az András által kinézett nem-összehajthatók, lebeszéltem Andrást az egy méter magas, bekeretezett Buddha-képről (valami 30 euró volt) és hazamentünk. Otthon körbenéztünk, hátha a Kikában van olcsón asztal, de csak üvegtetejűt találtunk, az pedig Krisznél se vált be, pedig ő gyereket fogadott örökbe, nem macskát. Szóval maradtunk annál az opciónál, hogy megrendeltük a Mömaxból az asztalt, és vártuk a visszajelzést, hogy mikor szállítják ki. Kábé minden reggel azzal nyitottam meg az emailemet, hogy hátha kaptam valami értesítést, és napközbenre nem csináltam fix programot, hogy szükség esetén otthon tudjak lenni, de egy hétig nem történt semmi. Ami azért különösen érdekes, mert 6 napon belül ígérték a kiszállítást. A 8. napon végre kaptam egy emailt, hogy a megrendelésemet rögzítették. Mondjuk nem tudom, miért telt nekik ez ilyen hosszú időbe, mindenesetre küldtek egy linket a posta honlapjához, ahol követni tudom a küldeményemet. Ráklikkeltem, semmi infó. Ez volt szerdán. Csütörtök este végre érkezett egy újabb email, hogy feladták a csomagot. Szeptember 12. pénteket jelölték meg kiszállítási dátumnak, aminek nagyon nem örültem, mert aznap délután a menekülttáboros tüntire terveztünk menni Tündivel. Gyorsan írtam neki, hogy a részvételem asztalfüggő (nem írták, hogy a szombaton belül milyen időpontban érkezik az asztal). Azután pénteken kaptam egy újabb emailt, miszerint 14-én hétfőn hozzák az asztalt. 12-én szombaton reggel negyed 7-kor csöngettek; mondjuk már ébren voltam persze, de még pizsamában, mert nem vártam látogatót. A postás, mint kiderült, csak jelzésként csöngetett (és csak egyszer), mert minden kapucsengő nélkül bejutott a házba és az ajtóban letette a nagy lapos csomagot. Merthogy nem összeszerelve, hanem IKEA-módra alkatrészekben kaptuk meg az asztalt. Úgyhogy megvolt a reggeli programunk, amíg összeraktuk (bár azokat a csavarokat, amelyeknek nem jelölték meg eleve a helyét, kalapács híján nem tudtuk betenni, de ettől még egész stabil lett a konstrukció), azután elmentünk és vettünk egy nagy mirelit pizzát, előre örülve, hogy asztalnál sokkal könnyebb lesz enni, mint ölben. Ott, ahol először felállítottuk az asztalt, kicsit billegett, de aztán András a falhoz tolta és ott nem, így arra jutottunk, hogy a hiba nem az asztalban, hanem a parkettában van. Ebéd előtt viszont úgy gondoltam, kevésbé praktikus a falnál enni, ezért bevittem az asztalt a szoba közepére, gondosan kiválasztva egy olyan helyet, ahol nem billeg. Mikor bevittem a tányéromat a kész fél pizzával, észrevettem, hogy András 90 fokban elfordította az asztalt (a hosszabb oldala most nem párhuzamos volt az ablakkal, hanem merőleges rá), de igazából sokkal kevésbé foglalkoztatott, mint a kaja. El is kezdtünk enni. - Ez az asztal billeg - állapította meg András. - Ahogy az előbb én raktam, úgy nem billegett. - Ja!

Hogyan igyunk maszkban?

A tömegközlekedésen és tüntetéseken kötelező maszkviselet kicsit megnehezíti azok dolgát, akik ezeken a helyeken folyadékot szeretnének fogyasztani. Először is, az ember nem feltétlenül emlékszik rá, hogy maszkot tett föl, úgyhogy a múltkor Tündi majdnem maszkon keresztül próbált inni. 

Nyilván valahogy be kell juttatni a folyadékot a maszk mögé; erre leginkább a szívószál alkalmas (itt Bécsben nagy divatja lett a nem-műanyag szívószálaknak). A múltkor egy lány ült a metrón, kezében üdítővel, benne szívószál, arcán maszk, fején headset. A headset zsinórját a maszk alatt vezette át, és a maszk alján bedugta a szívószálat is, így felváltva tudott utazás közben inni és telefonálni. 

 Mindez sokkal bonyolultabbá válik, amint nincs az embernek ülőhelye. Szintén a metrón hajtott végre egy másik lány egy elég veszélyes manővert. Neki is headset volt a fején, mobilja vízszintesen a kezében, másik kezében pedig egy pohár elviteles kávé, amelyre - nyilván környezettudatosságból - nem kért fedelet (ez is nagy divat mostanában). Amikor belépett a metrókocsiba, észbekapott, hogy maszkot kéne húznia. Ekkor a vízszintesen tartott mobiltelefonra tette a teli pohár kávét, a másikkal pedig kihalászta a zsebéből a maszkot és föltette - én pedig mindeközben igyekeztem távol húzódni tőle, mert miután kapaszkodni nem maradt keze, egy nagyobb fékezéskor a pohár kávé könnyen a ruhámon landolhatott volna. Szerencsére megúsztam.

Small is beautiful

A törpemanguszta békésen játszadozott homokozójában: azt játszotta, hogy illegális migráns, és alagutat ás a magyar-szerb határkerítés alatt.

Szerettem volna csatlakozni a játékához (lehettem volna például a határőr), de ekkor egy hatalmas szarvascsőrű madár szállt le, méretre többszöröse a mangusztának, aki ezért ijedten bemenekült az odújába.


Vagyis Schönbrunnban sem mindig könnyű kicsinek lenni, de vannak, akik méretük ellenére asszertíven kiállnak magukért. Az esőerdő-házban lenéztem a függőfolyosóról az alattam húzódó dzsungelre, amikor a korlátra leszállt mellettem a legkisebb papagáj, akit életemben láttam.


Éles hangján beszélgetett velem egy darabig, azután odébbállt. Ekkor viszont egy másik kisméretű madár csatlakozott hozzám, cuki fehér fejjel, és addig nem tágított, amíg meg nem néztem a táblán, hogy ő a bülbül.


A kis méret olykor az élelem elérésében is nehézséget okoz. Szerencsére a Tirolerhof mellett lakó nyuszik leleményesen megoldották a problémát: két lábra állva csemegéztek a mellettük levő bokrokról.


Nem sokat időztem azonban a nyulaknál, hiszen egy egészen másik kisméretű állat vonzott aznap az állatkertbe: a nemrég született kishiúz. Nem nagyon reméltem ugyan, hogy meglátom, hiszen ők inkább az alkonyatban tevékenyek, mint a nyári hőségben. Szerencsére azonban a hiúzkifutó igen árnyas, ezért a kishiúz és mamája házikójuk tetején hűsöltek. Az anya épp csak a farka bojtját mozgatta üdvözlésemre, a picike azonban felült, rám nézett, szopizott egy kicsit, azután ismét szemügyre vette birodalmát. Nem tudom, látta-e az Oroszlánkirályt, de egyértelműen arra a szerepre készül.

Zombitúra a Balaton-felvidéken

Péntek este Zsófi felvetette, hogy menjünk fel a kilátóhoz. Örömmel üdvözöltem az ötletet, mert már a szüleim is meséltek a kilátóról, hogy milyen klassz. Móni ugyan aggódott, mert a pajzsmirigy-problémái miatt ő nem bír hosszú túrákat tenni, de megnyugtattam, hogy ha anyukám 5 éve fel tudott menni, akkor nem lehet nagyon messze.

A pesszimista előrejelzések ellenére szép napos időben indultunk el fölfelé. Az egyik kert előtt egy padon két dobozban gyümölcsöt találtunk: az egyikben rengeteg körtét, a másikban szőlőt, mellette pedig egy cetlit, hogy minden kosár gyümölcs 500 Ft. Zsófi megvette a körtét, Kristóf a szőlőt, és imígyen túrakajával felfegyverkezve vágtunk neki a meredeknek.

Párszáz méter múlva egy erősen elkopott táblát találtunk, ami a kilátót jelezte, valamint két nyelven azt, hogy a belépő 00 Ft. Elgondolkoztunk, hogy vajon lemaradt-e elölről egy számjegy és ha igen, micsoda, de aztán úgy voltunk vele, hogy majd ott megtudjuk.

Az erdőbe érve egy "Kata és Nikó futóköre, 8,25 km" tábla fogadott, arra vonatkozó jelzés viszont nem, melyik irányban találjuk a kilátót. A jobb oldali tűnt ígéretesebbnek, úgyhogy elindultunk arra; végülis ha ez körtúra, ha máskor nem, visszaútban megtaláljuk a kilátót. Kiderült viszont, hogy Kata és Nikó jó erőben vannak, mert elég meredek szakaszt kellett megmászni, mire kiértünk néhány szép kilátást nyújtó padhoz.

Móni itt jelentette be, hogy inkább visszafordul, de biztattuk,hogy a kilátó már nem lehet messze. Kristóf viszont azt unta el, hogy a kezében hordja a tálka szőlőt.
- Ha senki nem kér, akkor én ezt itt hagyom.
- Szegény termelő biztos szomorú lenne, hogy a gyümölcsének csak ennyi a becsülete - mondtam. István végül vállalta, hogy átveszi a szőlőt és ő hozta tovább.

A kilátó valóban nem volt messze, de elég romos állapotban volt. Kristóf elindult felfelé a lépcsőn; én indultam volna utána (a "belépni életveszélyes és tilos" tábla ellenére), de ő már jött is vissza.
- Teljesen megszűnik a lépcső, nem lehet továbbmenni.
- És onnan látni valamit?
- Csak a fákat.
Csináltunk egy csoportképet a zombikilátó előtt, azután Móni és Orsi visszafordultak (lefelé menet a helybéliektől megtudták, hogy pár éve villám csapott a kilátóba, azóta ilyen). Mi többiek továbbindultunk Kővágóörsre. Nagyon reménykedtünk, hogy ott még nyitva van a bolt, mert már mindannyian kezdtünk kifogyni a vízből, és szőlő sem maradt túl sok. Épp ezért nem vágtunk át a falu szélén a másik jelzésig, hanem begyalogoltunk a központba. Fölösleges volt: mint kiderült, a bolt 12-kor zárt. "Hátha találunk másikat"- alapon továbbmentünk, de se bolt, se kocsma, sőt még emberek se jártak az utcán.
- Nem lehet, hogy azért ilyen üres a falu, mert a lakói szomjan haltak? - vetette fel Kristóf. Ekkor azonban felfedeztem egy közkutat, amiből feltöltöttük kulacsainkat. Hamarosan az is kiderült, miért volt olyan néptelen a falu: az egyik étteremben ugyanis láthatóan esküvő folyt. Nyilván mindenki ott volt, kivéve egy viharvert, farkatlan öreg kandúrmacskát, aki tőlünk is riadtan menekült, meg azt az öt terepjárót, akik pont akkor húztak végig a főutcán, amikor mi annak a járda nélküli szakaszán jártunk.

Visszafelé a 12. századi ecséri templomrom felé jöttünk. A templom előtt valami fotózás folyt, egy bőrszerkós lányt fotóznak, amint valami alkoholt iszik (nem fejtettük meg, miért). Bent a romok között szerencsére nem járt senki, körbesétálhattuk az egész templomot.
- Tudjátok, mindig azon csodálkozom - mondta Kristóf -, hogy ezek a középkori emberek mindenféle műanyag flakonokat meg sörösdobozokat szétdobáltak a templomokban...

Iroda a vízparton

A munkám egyik előnye, hogy bárhol csinálhatom, ahová magammal viszem a laptopomat. Ilyenkor nyáron például akár strandon is dolgozhatok: ha túlságosan melegem lesz, lehűthetem magam a vízben, segítségként pedig kedves állati asszisztensek is jelentkezhetnek. Ezeket persze meg kell válogatni: nem akarnék úgy járni, mint az a férfi, akinek egy német nudista strandon egy vaddisznó elvitte a laptopját. Wienerbergen viszont nincsenek vaddisznók, és úgy ítéltem meg, az ottani állatállomány (akikről Wienerberg állatkái című posztomban már írtam) megfelelően tiszteletben tartja a magántulajdont. Úgyhogy fölkerekedtem és a tó északi partján, a nádas mellett telepedtem le.

A nádasból hamarosan fura susogást hallottam, azután észrevettem, hogy egy madár lépdel a leveleken. Mikor kicsit kijjebb jött, krürr-krürr hangot hallatott, így - hála a korábbi bejegyzésben már említett tanösvény-táblának - rájöttem, hogy vízityúkkal van dolgom. Szürkébb volt, mint a szokásos fekete változat, ezért arra jutottam, hogy ő lehet a tojó. Kicsit bizalmatlanul méregetett, de lassan megszokott, és nyugodtan úszkálni kezdett a nádas előtt.


Én tovább dolgoztam, és közben azon tűnődtem, kiktől jöhet a nádasból az éles "típ-típ" hang. Hamarosan kiderült, vízityúk asszisztensem ugyanis kijött a szárazra, és - amit még sose láttam tőle - felborzolta a tollait.


Ekkor ismét susogni kezdett a nád, és a leveleken lépkedve előmászott egy kiskorú vízityúk (vízicsibe?), majd még egy. Még bolyhosak voltak a tollaik, és kicsit ijedten típogtak.


Viszont máris utánozták anyjukat a kajakeresésben. Persze követték is, úgyhogy hamarosan az egész család elhúzott tőlem jobbra, a szomszédos öböl felé. Ott további strandolók tanyáztak: a vízicsibék ezen kicsit bepánikoltak, megint ment a típ-típ, de anyjuk - aki, mint a Wienerberg vízityúkjai általában - megszokta az emberek közelségét, rendületlenül ment tovább. Kicsivel később a kis család visszatért az én öblömbe, és az egyik vízicsibe bemutatta, hogy már úszni is tud:


Ma a múltkori öblöm már foglalt volt, de a kicsit távolabbi másik öbölben is ígéretes típogást hallottam a nádasból. Ezek a csibék azonban nem mertek kijönni a nyílt vízre: a nádak között láttam őket, de biztonságosabbnak tartották ottmaradni. Viszont egy alkalommal, mikor úszásból jöttem vissza, pont szembetalálkoztam egy hím vízityúkkal (ez de hülyén hangzik, de hát nem nevezhetem vízikakasnak), aki pont a part előtt úszkált. Egy karnyújtásnyira húzott el előttem, kicsit krürrögött, de nem zavartatta magát.

Kicsivel később ismét susogást hallottam a nádból. Ezúttal egy patkány szaladt elő, és a part egy olyan pontjára szaladt, ahová ülésben nem láttam el. Ezért felálltam: a patki cipőgombszemeivel rám meredt egy darabig, aztán besurrant a túloldali nádasba. Hiába bizonygattam neki, hogy én szeretem a patkikat; azt gyanítom, kevésbé pozitív élményei vannak a strandolókkal, mint a vízityúkoknak.

Hogy kerül a macska az asztalra?

A Cat Cafénál sose lehet tudni, a biztonság kedvéért asztalt foglaltam. Ezt mondtam is, mikor bementem és elém jött a pincér.
- Igen, ezt foglaltuk le nektek - mutatott jobbra. A közvetlenül mellettünk levő asztalt egy macska foglalta el, ezért megkérdeztem:
- Ott a másodikat?
- Nem, ezt itt rögtön, amin a Pötyike fekszik. Ha nem baj.
- Á, dehogy, szívesen kávézom Pötyikével - feleltem, és leültem a székre az állatka mellé, aki hűségesen őrizte nekünk a "foglalt" táblát:

Békésen üldögéltem Pötyike mellett, mígnem megjelent a pincér.
- Választottál már, vagy megvárod a másik embert?
- Ja, nem azért, csak Pötyike ráült az itallapra.

Később óvatosan megpróbáltam kihúzni Pötyike alól az itallapot, de ő ezen kiakadt és lemászott. Nem kell azonban azt gondolni, hogy ettől a kávézó összes asztala macskamentessé vált volna. A szomszéd társaság asztalán az éjfekete Figaro üldögélt.

- Mutassatok neki természetfilmeket - javasolta a gondozó az asztaltársaságnak. - Én a mobilomon szoktam bekapcsolni neki és nagyon élvezi. Csak figyelni kell, mert van, hogy lelöki a mobilt, az enyémnek már többször kellett emiatt javítani a képernyőjét.
A társaság engedelmesen bekapcsolt Figinek egy dokut, de ez csak rövid ideig kötötte le. Sokkal érdekesebbnek találta az asztalnál ülő lány táskáját:


Mi sem maradtunk sokáig macska nélkül. A szépséges Nermál először bemutatta asztalunkon a tökéletes szfinx-pózt:

Ezután pedig elfeküdt az asztalon. Ahogy megsimogattam, rátette az alkaromra a mancsát és nem engedte el; úgy aludt, hogy végig ölelte magához.