Arcadio és a technológia

 Arcadio telefonja szuperokos. Nemcsak elég neki bemondani a nevet, hogy felhívjon valakit, de a legváratlanabb pillanatokban kapcsolnak be különféle funkciói, a viccfelismeréstől a GPS-ig. Arcadio mondott egy poént, mire a telefon kritikusan megjegyezte:

- Ez elég infantilis vicc volt, de nem baj. A mai napon az eső valószínűsége 20%.

- Ez volt az ő vicce? - csodálkoztam, kinézve a felhőtlen kék égre. - Mert abszurdnak abszurd, de nem igazán humoros.

Chimichébe érve Arcadio leparkolt és rögtön használatba vette a mobiltelefont, remélte ugyanis, hogy valamelyik túratárs arról jön és felvesz minket, hogy otthagyhassuk a kocsit a túra végpontjánál. Nem volt szerencséje: már mindenki El Ríóban volt a kiindulóponton (kivéve Mariát, aki teljesen összezavarodott a kiíráson és még mindig La Lagunában téblábolt, végül nem is tudott csatlakozni). Arcadio ezért megfordult, de ennek során felszaladt a hátsó kerékkel a járdára, és leérve hatalmasat zöttyentünk.

- Szegény kocsi! - kiáltottunk fel ketten is, de ekkor még nem is sejtettük, hogy nem úsztuk meg ennyivel. El Ríóba érve azt láttuk, hogy a hátsó lökhárító levált, és az egyik féklámpának is kitört az üvege. A lökhárítót Arcadio és Carlos közös erővel visszakalapálták, de a féklámpával nem tudtak mit kezdeni. Mindenesetre együtt elindultak vissza Chimichébe, hogy otthagyják Arcadio kocsiját, így a túra végén a sofőrök azzal tudnak majd visszajönni. Addig mi Chimichében várakoztunk, amely felettébb erkölcsös falunak bizonyult, ugyanis nem találtunk benne kocsmát. Ez vécére menés szempontjából nehezítésnek bizonyult; Merchi végül a főutcán, egy pálmafa mögött intézte el az elintéznivalót. Carlos és Arcadio visszatértek Carlos kocsijával, és Arcadio megállapította, hogy a saját kocsijában felejtette a mobilt. Szerencsére a túra során senki sem veszett el, így feledékenységének csak annyi hátrányát láttuk, hogy folyton másokat nyaggatott a csoportképek készítése kapcsán.

Megérkeztünk El Río gátjához, és Arcadio elmesélte a történetét, illusztrációként, hogy másoknak is akadnak problémái a technológiával.

- Valamikor a polgárháború után kitalálták, hogy itt létrehozzák Tenerife legnagyobb mesterséges tavát. Meg is építették a gátat, de nem számoltak azzal, hogy az itteni kőzetek beszívják a nedvességet. Úgyhogy eső után a víz szépen leszivárgott a talajba, a mesterséges tó meg azóta is szárazon áll.

- Mi történik? - kérdezte Phil, aki négy éve él Tenerifén, de kevésbé tud spanyolul, mint én. Elmondtam, mire feltette a kézenfekvő kérdést:

- Az nem jutott eszükbe, hogy előbb tegyenek egy próbát, vagy mondjuk lebetonozzák az alját?

A gát után egy szélesebb, de elég köves földúton haladtunk tovább.

- Mintha egy kocsit hallanék - szólalt meg Javi.

- Hát ezen az úton nem valószínű - feleltem.

- Miért, én egyszer feljöttem itt kocsival. Mondjuk akkor még jobb állapotban volt.

- Mondjuk szerencse, hogy Arcadiónak nem jutott eszébe itt feljönni - jegyeztem meg. Elia védelmébe vette a bátyját.

- Arcadiónak ma nagyon nincs szerencséje az autóval.

- Mi történik? - kérdezte Phil.

Hogy Arcadiónak mennyire nincs szerencséje az autóval, az hamarosan kiderült, ugyanis egy ponton hátramaradt néhány másik emberrel. Mi mondjuk nem nagyon aggódtunk, de négylábú túratársunk, Teno, oda-vissza szaladgált a két csoport között, ezért nem mondhatták, hogy a kutya sem foglalkozik velük. Mikor ismét beértek minket, Arcadio bejelentette, hogy mégis körtúrát csinálunk.

- De hát pont azért hagytuk a kocsidat Chimichében, hogy azzal vissza tudjuk vinni a sofőröket!

- Igen, de nem találom a kocsikulcsot.

- Mi történik? - kérdezte Phil.

Visszafordultunk El Río felé, drukkolva, hogy Arcadio kocsikulcsa Carlos kocsijában legyen, és ne mondjuk a sajátjába bezárva vagy valahol az út mentén, ahova kiesett. Merchi és én már felkészültünk rá, hogy bekönyörögjük magunkat Javi kocsijába a visszaútra, és ez az elhatározásunk erősödött, mikor El Ríóba érve Arcadio benézett Carlos kocsijába és közölte, hogy nincs ott a kulcs.

- Nézd át a hátizsákodat, hátha odatetted - javasolta Elia, magában azon dohogva, hogy vesz Arcadiónak egy övtáskát. Arcadio elkezdte kipakolni a hátizsákját.

- Mi történik? - kérdezte Phil, ám ekkor Carlos diadalmasan emelte fel a dzsipje padlójáról Arcadio kocsikulcsát.

Carlos visszavitt minket Chimichébe, ahol Arcadio a telefonját is szerencsésen megtalálta. 100 új üzenete volt.

- Nem akarunk indulni? - kérdeztem.

- Mindjárt, csak válaszol az üzeneteire - mondta Elia.

- Mind a százra? Mert akkor jobb, ha keresünk addig egy kávézót.

Best of karneváli jelmezek 2023

 A buszállomáson egy fél oroszlán ácsorgott. Mármint nem szfinxet kell elképzelni, hanem egy negyven körüli, vékony nőt, aki láthatóan túl melegnek érezte oroszlánjelmezét, ezért a karneválra érkezésig levette a felső részét, így alul oroszlánként, felül ujjatlan fekete topban várta a buszt. Ahogy a hét folyamán melegedett az idő, egyre többen tapasztalták meg ugyanezt, így ma már az állomást a vetkőzés különböző szakaszaiban járó egerek népesítették be.

Az ilyen típusú jelmezek viszont az esti hűvösben hasznosak voltak, így egy másik este a közeli templom előtt focizó medvékre lettem figyelmes.

A karnevál mindenkinek lehetőséget nyújt a kreativitásra, akár a menetben vonul, akár csak nézőként vesz részt. A számos vicces jelmezből sokat le se sikerült fotóznom. Ilyen volt a Pretty Woman-csapat, akik pöttyös ruhákban és Zara-papírszatyrokkal pózoltak; a két Marilyn Monroe, akik úgy rögzítették a szoknyájukat, mintha felfújta volna a szél; az angol turisták pirosra égve, kezükben sörrel tántorogva; a pap, aki lelkesen smárolt egy apácával, pókember gyerekük társaságában; vagy a hotdogárus, akinek a gyerekei sültkrumplinak öltöztek. A csoportok keveredéséből is származtak érdekes jelenetek: egy ifjú amazon egy eltévedt pokémont vezetett kézen fogva, egy indián viszont valahogy a szellemirtók közé tévedt. Asterix és csapata döbbenettel fedezett fel a nézőközönségben egy római centuriót, akit Obelix kötelességtudóan fejbekólintott műbunkójával. Sajnos erről az akcióról is lekéstem, legalábbis fényképezésileg, de néhány másik jelmezt sikerült megörökítenem. Következzen hát egy válogatás három város legviccesebb karneváli jelmezeiből, az őrült macskás nőktől a takarítónőkön keresztül a cowboyokig, akik a hátukon a polgármester elleni körözés plakátját viselték.

Partiarcok Santa Cruzban

 Hétfőn Attila pedzegette, hogy inkább aznap kéne bemenni Santa Cruzba karneválozni, aznap a legnagyobb a buli, hiszen másnap ünnepnap. Én amúgy nyitott lettem volna rá, de utolsó pillanatban úgy döntöttek, mégis hazamennek. Tegnap délután Tomival egyeztetve kiderült, hogy Attiláék aznap meg bográcsozni akarják vinni valami ismerőshöz 3-ra. Mivel a karneváli menet 4-kor kezdődik, ez borítékolta, hogy lemaradnak róla, ezért úgy döntöttem, bemegyek én egyedül, aztán majd összefutunk, ha megérkeznek. Utolsó pillanatban Tomi is úgy döntött, hogy felszáll a buszra és kihagyja a bográcsozást. Ez utóbb bölcs döntésnek bizonyult: mint várható volt, Attiláék el se jöttek a karneválra.

Santa Cruzban köröztünk egy kicsit, hogy a buszállomás melyik bejáratánál van melyikünk, de aztán megtaláltuk egymást és elindultunk. Átvágtunk a vidámparkon az ételes bódékhoz, mert ugye Tomi kihagyta a bográcsozást, aztán miután szerzett egy tortillatekercset, elindultunk a sugárút mentén, amelynek a közepét lezárta a rendőrség, ebből tudtuk, hogy itt vonul majd el a parádé. Hamarosan meg is érkeztek az első kocsik, a táncosok, és számtalan fantasztikus jelmezes csoport (akikről majd egy másik bejegyzésben írok). Közben Tomi Dórival telefonált, akiről tudtuk, hogy szintén itt van valamerre.

- Szóval a fehér ruhás táncosokat keressük? Oké, megyünk - mondta a telefonba és siettünk tovább a belváros felé, csak a fehér ruhás táncosok meg ellenkező irányba vonultak, így hamarosan már nem voltak Dóriékkal egy vonalban.

- Olyan tájékozódási pontot adjon meg, ami nem mozog - javasoltam. Ennek a módszernek a segítségével hamarosan meg is találtuk Dórit - aki az út túlsó oldaláról integetett, hogy menjünk át. De erre esély sem volt, egymást követték a csoportok és a kocsik, ráadásul két sor szék húzódott előttünk.

- Meg kell várnunk a végét - állapítottam meg.

- Reménytelen, az még órák múlva lesz.

Szerencsére kb. fél hét körül volt egy kis szünet a menetben (én naivan azt hittem, vége is, de aztán jöttek még újabbak), a közönség besodródott az útra, így sikerült megtalálni Dórit, két barátnőjét, Kalliopit és Lizát, valamint egy német házaspárt, akiknek a nevére nem emlékszem, de abban se vagyok biztos, hogy ismerték a társaságot vagy csak úgy hozzájuk csapódtak. Dórinál a hátizsákja mellett egy fekete lakktáska is volt.

- Most vettem egy árustól. 40 eurót kért érte, mondtam, hogy csak 20 van nálam, és ideadta annyiért.

- Ügyes húzás, tényleg nem ér meg 40-et, a kínai boltban megkapod 20-ért - dicsérte Kalliopi, magamban pedig azt gondoltam, hogy valószínűleg 20-at se ér meg.

Első ténykedésünkként a téren levő meztelen férfi szobrokkal készítettünk egy csomó csoportképet, amin a társaság tagjai a férfiak fenekét taperolják (amilyen fényes volt, valószínűleg nem nekik jutott először eszükbe). Azután a nemzetközi palacsinta nap alkalmából, meg mert éhes volt, Liza palacsintát akart enni. Sajnos egy darab palacsintás bódét találtunk a téren, ami előtt hosszú sor kígyózott. Az árus néni azonban nem siette el a dolgot - "nem szívrohamban fog meghalni" - állapította meg Tomi - úgyhogy a következő jó félórában Liza a sorban állt, mi pedig mellette, és Tomi epres ginjét iszogattuk (egész jó volt amúgy, a sima ginnél mindenképpen jobb). Időnként odajöttek hozzánk emberek, hogy megdicsérjék Liza szuper bohócjelmezét (tényleg zseniális volt, bár a fehér arcfesték kezdett pár helyen lekopni) vagy hogy megkérdezzék, mi is a sorban állunk-e. Dóri rájött, hogy egyik táskáját beteheti a másikba, ám meglepő módon nem a nagyobbnak tűnő és kevésbé merev vonalú hátizsákba próbálta betuszkodni a frissen vett fekete táskát, hanem fordítva.

- Nem fordítva kéne? Szerintem a hátizsák a nagyobb - vetettem fel.

- Nem nagyobb, és különben is a fekete jobban illik a ruhámhoz.

- Ez is fontos szempont, de fontosabb, hogy be tudd húzni a cipzárt.

- Be tudom húzni - mondta Dóri, aki épp a cipzárral küszködött, aztán Tomi segítségével tényleg sikerült behúznia. Viszont egy idősebb ázsiai nőnek, aki csillogó girlandokat és más partikellékeket árult, feltűnhetett a frissen vásárolt táska, mert letámadta Dórit a cuccaival. Dóri ráadásul elkövette azt a hibát, hogy érdeklődni kezdett a spéci napszemüveg iránt, amihez kis kábel és akku is tartozott, és ha bekapcsoltad, a kerete neonkéken világított. A néni tíz eurót kért érte.

- Nincs tíz euróm. Maximum ötöt tudok adni.

- Nyolc?

- Piros nincs? Mert az megy a ruhámhoz.

A néni belenyúlt a mindenfélével telezsúfolt szatyorba, amelyen véleményem szerint elvégezhette Hermione táskatágító bűbáját, és előhúzott egy piros keretű szemüveget. Dóri már megbánta az érdeklődést, és visszakozott, hogy mégsem kell, Kalliopi viszont érthetetlen okból alkudozni kezdett az árusal, aki végül egészen 6 euróig levitte az árat. Ezen a ponton végképp nem lehetett már meggyőzni, hogy nem kérjük a szemüveget, nem akadt le rólunk. Liza közben végre megkapta a palacsintáját (Tominak is vett egyet), az időközben eltűnt németek meg előkerültek egy csomó kólával és egy doboz sörrel (ez utóbbit maguknak szánták), úgyhogy így felszerelkezve elindultunk a belváros felé.

Az utcabál igazából csak 10 körül kezdődik, de a karnevál latin ritmusára mindannyian belelkesültünk. Így mikor latin zenét hallottunk kiszűrődni az egyik mellékutcából, arra vettük az utunkat. Mint kiderült, egy szendvicsbár kirakatából szólt a zene. Tomi és Dóri, a két egykori versenytáncos, táncra perdült az utca közepén. Hamarosan nézők serege vette körül őket, akik között az ázsiai néni (miután még egyszer próbálkozott nálunk) portékáját kínálgatta, és páran maguk is táncra perdültek. Este 8-kor beindítottuk a bulit.

Cruz del Carmen

 Codyval leleveleztük, hogy melyik busszal megyünk. Én persze hamarabb beértem a buszállomásra, még alig egy-két ember lézengett a platformon, úgyhogy bementem olvasni. Mire ismét kiértem, már hatalmas tömeg várakozott: télen ritka az olyan vasárnap, hogy az egész hegység fölött ragyog a nap, mindenki túrázni indult. Vadul nézelődtem, a cicás maszkomban, mert azt mondtam nekik, hogy arról ismerhetnek fel. Fel is ismertek: csak ketten voltak, Cody és Sophia. Azt hittem, megint kis létszámú csapat leszünk, de Cody elmondta, hogy két társaság autóval jön (ahhoz képest, hogy megírta: ez nem körtúra, autóval nem praktikus) és húsz percet késnek.

Cruz del Carmenben Cody lecövekelt a látogatóközpont előtt.

- Menjetek fel a kilátóba, én itt maradok - javasolta. Azután elküldött minket a látogatóközpontba meg kávézni is (oda nem mentünk), azzal, hogy ő kint marad. Kikövetkeztettem, hogy a látogatóközpont előtt beszéltük meg a találkozót. A következő busszal meg is érkezett két szlovák, akik rögtön elmentek kávézni. Mondtuk Codynak, hogy menjen ő is nyugodtan körbenézni, addig tartjuk a frontot. Így is tett, mi meg csak utóbb jöttünk rá: ha valaki egy magas amerikai srácot keres, akkor nem biztos, hogy oda fog jönni két alacsony nőhöz.

Cruz del Carmenben nem mindenhol van térerő, ami kicsit nehezítette a kommunikációt az elveszett autósokkal. Legalább félórája vártunk, mikor befutott az első kocsival két német srác, Felix és Paul. Elmondták, hogy iszonyú nehezen találtak parkolóhelyet, Pico del Inglésig végig tele van az út széle - láthatóan az autósok kedve is megjött a túrázáshoz. Ez nem volt túl biztató, mivel a beígérkezett Catarinán kívül még egy autós társaságot vártunk. A fiúk felváltva próbáltak meg kommunikálni velük.

- Visszaállok ide a fa alá, mert itt volt térerőm - közölte Cody. Paul nagy lelkesen konstatálta, hogy sikerült hívást indítania.

- Azt hiszem, elértem valamelyiküket!

- Ez az én telefonom - felelte szárazon Cody. Mi már kezdtünk türelmetlenek lenni.

- A mobiltelefonok előtt az emberek nem vártak ennyit másokra - jegyeztem meg. - Induljunk el és mondjuk nekik, hogy jöjjenek utánunk. Elvégre már vagy 40 perce várunk.

- Ja, én is utálom, ha várni kell valakire - jegyezte meg Paul, mire csúnyán néztem rá. Cody, aki évek óta Németországban él, nem késlekedett a visszavágással.

- Amúgy jellemző, hogy pont a németek nem képesek pontosan érkezni.

Catarina időnként legalább bejelentkezett, közölve, hogy úton van.

- Amíg parkolóhelyet talál, újabb félóra lesz, majd utána gyalogolhat 4 kilométert idáig - jósolta Felix. Cody üzenetet kapott.

- A másik srác azt mondta, itt van az étteremben.

- És mit csinál ott? - csodálkozott Sophia.

- Hát gondolom fizet.

Cody megmondta neki, hogy jöjjön ki, és pásztáztuk az épület előtt állókat.

- Egyik se néz ki úgy, hogy ő lehetne Thorsten.

- Thorstent várjuk? - esett le nekem a tantusz. - Nem ő mondta azt, hogy végül másik túrára megy?

Felix írt Thorstennek, hogy küldjön képet arról, hol áll. A képről egyértelmű volt, hogy nem ez előtt az étterem előtt. A lányok elindultak lefelé a turistaúton.

- Catarina most parkol - jelentette be Paul. Automatikusan jött a kérdés:

- Hol?

Úgy döntöttünk, őt azért megvárjuk, mivel azt mondta, az étterem előtt áll. Sophiáékat visszahívtuk az ösvényről. Ismét körülnéztünk, ismét eredménytelenül. Úgy döntöttem, kezembe veszem az irányítást és elordítottam magam:

- Catarina!!

Semmi reakció. A srácok tőle is kértek képet - ő is valahol máshol volt. Egy órás késéssel elindultunk túrázni.

Írország feeling Tenerifén

 A dolog úgy kezdődött, hogy a csoportból egy lány meghirdetett mára egy túrát az Anaga-hegységbe. Ezt már hónapokkal ezelőtt megtette, viszont azóta se adott meg az eseménynél se találkozási helyszínt, se időpontot, és minden jel arra mutatott, hogy a túra nem fog megtörténni. Ez különösen érzékenyen érintette Petert, aki, mint kiderült, a fél itteni ismeretségi körét meghívta az eseményre, úgyhogy most éppen reménykedik benne, hogy nem fogják bosszúból leütni egy sötét sikátorban (még szerencse, hogy Tenerifén ilyenek nincsenek). Én mondjuk nemcsak ezért nem terveztem menni, hanem azért sem, mert vasárnapra esős időt mondtak. Peter azonban annyira túrára készült, hogy inkább küldött nekem három alternatív útvonalat. Az egyiket, a Chinyero-vulkán környékét, már régen meg akartam nézni magamnak, plusz reméltem, hogy a szigetnek azon a részén jobb idő lesz, úgyhogy ezt választottam.

Amikor megérkeztünk, épp cseperészett egy kicsit az eső, pont akkorra állt el, mire felvettem az esőkabátomat. Amint elindultunk fölfelé, a nap is kisütött. Persze az első vulkán teteje már ködben volt, de szerencsére mi megmaradtunk alatta.

Később a távolban már láttunk gyülekezni felhőket:

Igazából az ebéd befejeztével kezdett csak el komolyabban (kis cseppekben, ámde sűrűn) esni.

- Ez az, amit mi nedves esőnek mondunk - tájékoztatott Peter.

- Miért, felétek száraz eső is van?

- Nem, de azért hívjuk így, mert sokkal jobban elázol tőle, mint amikor durvábban, de rövid ideig esik.

Persze gyanítottam, hogy az időjárás azért alakult így, mert az utolsó pillanatban bedobtam a táskámba a naptejet is. Peter hasonlóképpen az óvintézkedések hasznosságát emelte ki, mikor megjegyezte:

- Micsoda mázli, hogy hoztam napszemüveget.

Közben egyre inkább belementünk a ködbe, a kőfalak mögött kísértetként sejlettek fel a fák.

- Ez a kőfalakkal, a köddel meg az esővel tiszta Írország - jegyezte meg Peter, aki korábban amúgy hosszan győzködött róla, hogy Írországban nem is esik mindig az eső. - Teljesen otthon érzem magam, csak itt egy kicsit melegebb van.

Embershow orkáknak

 Őszintén bevallom, nagyon szkeptikus voltam a Loro Parque orka-showjával kapcsolatban, ha Sztell nem ragaszkodik hozzá, el se mentem volna rá. Régen több olyan eset is volt, hogy a nem megfelelő tartási körülmények és meggondolatlan mutatványok miatt több idomár megsérült, sőt volt, aki meg is halt orkatámadás miatt. Úgy tűnik, ezért kicsit szigorítottak a feltételeken: az idomárok nem mennek be a medencébe, az orkák pedig az úszáson, partra vetődésen és ugráláson kívül nem sok mindent csinálnak.

A műsor jelentős része a kivetítőn történik, ahol egyrészt információkat láthatunk az orkákról mint fajról, illetve Morganról, a műsorban is látható mentett siket orkáról, másrészt a műsor kezdetén a humorforrást maga a közönség biztosítja.

Időbe telt, míg a közönségnek leesett, hogy a kivetítőn nem valami random egykori nézőket, hanem konkrétan minket mutatnak. Ekkor vad integetésbe kezdett egy csomó sárga baseball-sapkás ember (a sárga baseball-sapka 1 euróra le volt értékelve a szuvenírboltokban, ezért mindenki azt vette sokkal ízlésesebb társai helyett). A kamera viszont szándékosan fókuszált rá egy nagyon unott és mérges arcot vágó bácsira, akinek szintén időbe telt felfedeznie magát a képen, és ekkor kezdett el visszaintegetni.

A kamera következő trükkje az volt, hogy párokat keresett a közönségben és "kiss me" feliratú szívecskét varázsolt köréjük. Az első egy huszonéves lány és fiú voltak, akik vadul gesztikulálva próbálták elmagyarázni, hogy ők nem is egy pár. Ezután egy idős házaspár került a keretbe; a bácsi vette a lapot és arcon csókolta feleségét, lelkes éljenzést váltva ki. Mivel Spanyolországban vagyunk, a kamera teljes természetességgel célzott meg két huszonéves srácot, akik rémülten húzódtak távolabb egymástól.

A műsor előtt levetített filmecskékből azt is megtudtuk, hogy az orka bizony fröcsköl, ezért "ha nem akarja, hogy elektronikus készüléke vagy gyereke vizes legyen, üljön hátrébb". Láthatóan pár szülőt nem zavarta, ha gyereke vizes lesz, mi viszont direkt nem a legalsó sorokba ültünk. Biztonságban is éreztük magunkat, amíg Sztell fel nem fedezte a széken a "Splash zone" (fröcskölés zóna) matricát. Mivel a változó idő miatt úgyis esőkabát volt rajtunk, nekem megfelelt volna, ha a táskánkat biztonságban a szék alá tesszük, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy üljünk följebb. Mint kiderült, a figyelmeztetések nem voltak hiábavalók, ugyanis a műsor egyik show-elemeként az idomárok megkérték az egyik orkát, hogy mutassa be, mennyi vizet tud a farkúszójával felfröcskölni. Hatalmas adag hideg tengervíz zúdult az alsó két zónában ülőkre, akik fejvesztve menekültek, az orkák pedig láthatóan jól szórakoztak. Nem vagyok biztos benne, hogy a műsor nem az ő szórakoztatásukat szolgálta-e.

Sietnek Jézushoz Betlehembe

 A karácsony előtti betlehem-állítás régi spanyol népszokás. Kis városunkban saját betlehemes-szövetség működik, az önkormányzat lelkes sétaszervezője, Victor pedig betlehemnéző sétákat hirdet, amelyek során a résztvevők végigjárják az összes kiállított darabot. Ezek mindenféle középületekben találhatók, de például a vaskereskedő a szomszéd ház tulajdonosától kért engedélyt arra, hogy kapualjában felállíthassa figuráit.

A kép is mutatja, hogy errefelé a betlehemes nem csupán jászolból áll: Betlehem teljes városát rekonstruálják, házakkal, emberekkel, állatokkal. (A vaskereskedő betlehemesében például öt cica is található, de sajnos a besütő nap miatt nem tudtam jó képet készíteni róluk.) Ezekre nem mindig jellemző a történelmi hitelesség. A városháza előtt például hatalmas betlehemet állítottak fel, amelyben szerepelnek például disznók (amiket a város zsidó lakói jó eséllyel nem tartottak), illetve gesztenyeárus.

A Szent Ágoston-templom kápolnájában pedig a betlehemkészítő egy klasszikus tenerifei tanyát is megörökített fügekaktuszokkal, tökágyással és a kemencéből frissen kivett katalán bagettekkel.

A szabadtéri betlehemeknek, mint a városházáé, a hátrányuk is megvan. Amikor kedden viharos szél fújt, a műanyag figurákat le kellett fektetni a földre, nehogy elsodorja őket.