Tanfolyamdíj

 András jelentkezett egy spanyol nyelvtanfolyamra, amit a kormányzat kedvezményesen működtet: az első kurzus 76, a következő 99 euróba kerül egy félévre. Mivel András két éve már járt egy hasonló tanfolyamra angolból, úgy vélte, őrá a 99 eurós díj vonatkozik. Mondjuk az nem volt egyértelmű számára, hogy a befizetést a beiratkozási határidő napjáig kell eszközölni, és abban a hitben élt, hogy ő már a felvételi vizsga napján beiratkozott. A beiratkozási határidő napján kezdett el kételkedni ebben, úgyhogy volt egy meglehetősen rohanós napunk, amelynek során egy email-váltásból kiderült, hogy nem, nem történt meg a beiratkozás, és be kell adni a nyomtatványt plusz befizetni a pénzt aznap délutánig. A nyomtatvány online leadása persze nem működött, ahogy a netbank se, de a fénymásolóba zárás előtt pár perccel érkezve sikerült kinyomtatnunk, majd befotózva elküldenünk a beiratkozási lapot, és a befizetés is sikerült.

András később értesítést kapott, hogy nem 99, hanem 76 eurót kell csak befizetnie - ezek szerint a másik városban, másik nyelvből végzett tanfolyam nem számít (vagy nem értesültek róla). Erre ő visszaírt, hogy akkor fizessék vissza a különbözetet. Ma reggel felhívta egy ügyintéző, aki az adatai ellenőrzését követően ezt a kérdést tette fel:

- Akkor a 99 vagy a 76 eurót fizessük vissza?

Persze én a 99-et választottam volna, de András túl becsületes, úgyhogy ismételten elmagyarázta, hogy neki tökéletesen elég 23. Ezután kapott egy emailt, amelyben közölték: visszafizetik neki mind a 99 eurót, és ezután 76-ot újra be kell fizetnie...

Fejetlenség

 Ahogy kiértünk a la esperanzai kiserdőből a főtérre, egy fura szoborra lettem figyelmes, amely egy hosszú köpönyeges juhásznak tűnt, de fej nélkül.

- Nincs feje! - poénkodtam, abban a hitben, hogy szemből biztos kiderül, miben tévedtem. Ám nem derült ki: leérve azt láttuk, hogy a szobor tényleg egy nyakban végződik:

- Talán leesett valahova - vélte Graham, és én tényleg körbenéztem a földön, nem látok-e egy elgurult fejet, de persze sehol semmi.

- Múlt hétvégén volt itt az aratóünnep - mondta Györgyi, aki ezeket nagyon számon tartja. - Biztos annyit bulizott, hogy elvesztette a fejét.

Nemcsak mi rökönyödtünk meg a fejetlen szobron: a kacsák úgy kiakadtak, hogy bemenekültek a mászóka alá: 

Itthon utánanéztem a fejetlen szobornak, és kiderült, hogy természetesen félreértelmeztük. Nem egy embernek állítottak itt emlékművet, hanem magának az "esperanzai takarónak", amit a hegyen lakók télen kabát helyett szoktak viselni.

Szabadtéri koncertből szalonkoncert

 Egész héten aggódva nézegettem az időjárásjelentést, amely pont péntek estére, a szabadtéri koncert napjára jósolt esőt. Sajnos ez a jóslat pénteken napközben sem változott, és egész délután borult volt az ég.

- Ti hoztok valamit eső ellen? -kérdeztem. - Mert lehet, hogy én csak egy kapucnis pulcsit viszek.

- Nálam van esernyő - mondta Györgyi.

- Akkor viszek én is.

- És esernyőt fogtok nyitni a nézőtéren? - kérdezte András. - Én esőkabátot viszek.

Ez egyébként bennem is megfogalmazódott, de miután a kék poncsóesőkabátom láttán a múltkor Bea lelkendezve azt kiáltotta: "Jé, szemeteszsákban jöttél?" - úgy gondoltam, a koncerthez nem igazán illene. Maradt a kapucnis pulcsi meg az ernyő.

Természetesen egy csepp sem esett, míg el nem kezdődött a koncert, akkor viszont megindult a szitálás, amit helyi kifejezéssel "chipichipi"-nek neveznek. A kvartett kockás sapkás bőgőse egy ponton meg is kérdezte a közönséget, hogy hagyják-e abba vagy folytassák, de a közönség úgy döntött, hogy őket nem zavarja az eső. Úgy ítéltem meg, az ernyő zavarná a mögöttem ülőket, ezért csak feltettem a kapucnimat és a vízhatlan táskát, amiben az ernyőm lapult, az ölembe terítettem. Később láttam, hogy voltak a hátsó sorokban, akik tényleg ernyőt nyitottak, főleg, amikor az eső durvulni kezdett. Ezen a ponton már a zenészek is féltették a hangszereiket, ezért bejelentették, hogy szünetet tartunk a koncertben, és ponyvával letakarták a szintetizátort és a dobszerkót.

Behúzódtunk az árkádok alá a bejárat mellett. Alig tíz perc múlva azt láttuk, hogy a kockás sapkás fickó hozza be a bőgőjét. Kiderült, hogy úgy döntöttek: nem várják meg az eső végét, hanem bent a szalonban folytatják a koncertet. Ezen mondjuk meglepődtem, mert ennél jóval nagyobb helyiségek is vannak az épületben, de valamiért emellett döntöttek - talán azért, mert volt benne egy egész jó állapotban levő régi zongora, így a billentyűsnek nem kellett becipelnie a hangszerét, a szaxofonosnak és a bőgősnek pedig az ilyesmi nem okozott gondot. Csak szegény dobos volt bajban; végül azt a megoldást választotta, hogy bevitt egy darab dobot és pár szett dobverőt. Ezzel a szegényes felszereléssel próbált kreatívkodni: olykor a szájában tartotta a tartalék dobverőt, amire a szóló közepén lecserélte a másikat, máskor a könyökét és a tenyerét is használta, ha meg úgy érezte, más felületre van szüksége, különösebb fenntartások nélkül a nagybőgő oldalán ütötte a ritmust.

A szalonban kényelmes, de kevés ülőhely állt rendelkezésre, így voltak, akik állva hallgatták a koncertet. A zenészeknek az a reménye is meghiúsulni látszott, hogy a közönség táncra fog perdülni. Az utolsó előtti szám alatt azonban észrevették, hogy egy pár, akik a szomszéd helyiségbe kényszerültek, ropni kezdi. A bőgős nagy lelkesen integetett nekik, ők pedig levették a cipőjüket, előre mentek a zenészek elé, és spontán bemutatót tartottak. A végén ők is tapsot kaptak, akárcsak a zenészek, a lány pedig a kezével szépségkirálynősen integetve vonult le a "színpadról".

A szabadkőművesek igencsak meglepődtek volna, ha valaki azt mondja nekik, hogy páholyuk székházában alapítása után 175 évvel zokniban fognak swinget táncolni.

Egzotikus állatok az Anagában

 Az "egzotikus" persze mindenkinek mást jelent. Sokak számára egzotikusnak tűnnek az olyan állatok, amelyek csak itt, a szigeteken élnek, a kontinensen nem fordulnak elő - például ez a kis "félmeztelen" csiga, aki félúton van a házas és házatlan csigák közt: jól látszik, hogy van ugyan háza, de ezt a testén belül hordja.

Környezetvédelmi szempontból viszont azok az állatok minősülnek egzotikusnak, akik nem őshonosak az adott területen, hanem később, az emberrel együtt érkeztek. Tenerifén ilyenek például a macskák. Az Anaga mélyén, a Casa Carlos nevű étteremnél a vörös macskáknak saját kis háza van, bár ajtó helyett inkább a tetőn keresztül közlekednek:

Természetesen teljes ellátást is kapnak cserébe a szolgálataikért: ugyanis ők vigyáznak az étterem csirkéire.

Csapatunk tagjai természetesen lelkesen fotózták a cicák mellett a kiscsibéket is, és nemzetközi társaság lévén, a beszélgetés hamarosan arra terelődött, "mit mond" a kakas különböző nyelveken.

- Spanyolul "kikirikí" - mondta Javier.

- Franciául "kukurikú" - mondta a francia srác.

- Magyarul "kukurikú", de lehet olykor "kikirikí" is - mondtam én. Ezután minden szem Danira szegeződött.

- És kínaiul mit mond? - kérdezett rá Javier. Dani kicsit elveszettnek tűnt.

- Nem tudom. Nem mond semmit. Általában megesszük, mielőtt megszólalhatna.

La Cacita

 Javier azt írta, hogy a találkozó a La Cacita nevű étterem előtt van. Ez okozott némi gondot, mert Punta de Hidalgóban nincs ilyen nevű hely, de második próbálkozásra a Google Maps rájött, hogy valószínűleg a "La Casita" szó félreírása történt. Ami történetesen van a faluban, sőt nagy örömmel láttam, hogy nyitva is lesz már reggeltől, így van esélyem egy kávéra még a strandtakarítás előtt.

Tejinából futva mentem le Punta de Hidalgóba, és 20 perccel a megbeszélt találkozó előtt értem az étteremhez. Annak főbejárata ugyan zárva volt, sőt éppen takarították a teraszt, a mellette levő kisebb büfében azonban jó sokan üldögéltek, szemben a hidalgó (az utolsó guanchó király fia) szobrával.

Odabent volt ugyan egy szabad asztal, de reméltem, hamarabb szolgálnak ki, ha a bárpulthoz ülök. Hatalmas volt a fejetlenség, hiszen vélhetően ez volt az egyetlen nyitva levő vendéglátóhely a faluban így szombat reggel, ahol a spanyolok szokásos fánkjukat és forró csokijukat elfogyaszthatták. A pult mögött a háttérben két pultos is nyüzsgött, ám egyedül a szemüveges főnökasszony jött olykor előre és megkérdezte:

- Akar valaki fizetni?

Egy ponton próbáltam jelezni neki, hogy én előbb rendelni szeretnék, de rögtön hátrasietett. Szemlátomást a gyermekkorom kifőzdéiből ismert fizetőpincér intézménye működött itt is, azzal a sportszerű nehezítéssel, hogy a másik két pincér teljesen elveszett a rendelések között. Mellettem egy fickó egy elviteles dobozzal üldögélt rezignáltan. A fizetőpincér odalépett hozzá:

- Te már fizettél, nem? Hiányzik valami?

- Igen, egy eszpresszóra várok.

Ekkor a fizetőpincér hátrament és utasította egyik alkalmazottját.

Végre nagy nehezen leadtam a rendelést egy elviteles rántottás szendvicsre és egy tejeskávéra, amit meggondolatlanul helyben fogyasztásra kértem abban a hiú reményben, hogy az elkészítése és az elfogyasztása nem kerül többe tíz percnél. Ám láthatóan senki se érezte sürgetőnek a kávémat, bár azt örönmel konstatáltam, hogy valaki kihoz a raktárból egy csomag bagettet. Pár perccel később az egyik bagettet a pincér fickó kettévágta, rászeletelt valami kerek pirosat, amiről reméltem, hogy nem kolbász (szerencsére paradicsom volt), és feltette melegíteni a grillre. 9 óra 52-kor kihozták a kávémat, ami persze tűzforró volt, esélyem se volt 10 perc alatt meginni. Miután a szendvicsem is megérkezett (szintén tűzforrón, de úgyis elvitelre kértem), igyekeztem felkelteni a fizetőpincér figyelmét, de sikertelenül. Egyik oldalamon egy fiatal pár, a másikon két kamaszfiú várakozott. Az előbbiekhez végül odament a pincér.

- Szerintem itt a lehetőséged! - kiabálta oda nekem az egyik kamaszfiú, de akkora zaj volt, hogy csak a harmadik  ismétlésre értettem meg. Magamtól is rájöttem persze, hogy most kéne a bankkártyámmal integetni, a főnökasszony észre is vette, de ignorálta, és visszament hátra. Ekkor egy másik pincért sikerült megfognom és mutogatnom neki, hogy fizetni szeretnék, de ő közölte, hogy ezt csak a főnökasszonynál lehet. Pedig közben 10 óra lett, nem akartam, hogy a társaim azt higgyék, elkéstem. Ezért a pulton hagytam a szendvicsemet és a futódzsekimet (nehogy valaki azt higgye, leléptem), és kiszaladtam a szobor előtt üldögélőkhöz.

- Bocsi, az van, hogy még nem sikerült fizetnem.

- Semmi baj, nem sietünk - nyugtatott meg Javier. Ez láthatóan igaz volt a kávézó személyzetére is, mert beletelt még jónéhány percbe, míg ki tudtam fizetni a rendelésemet.

Vannak, akik csodálkoznak, hogyan tudnak a déli parton magyar hajléktalanok rendszert csinálni abból, hogy esznek egy étteremben, és utána fizetés nélkül lelépnek. Ezek után annyira nem lepődöm meg rajta.

Nehéz terepviszonyok

 - Látni, kik jöttek délről - vigyorgott Bea. Északon ugyanis már véget ért a hőhullám, sőt enyhén szemerkélt az eső, a déliek viszont nem tudtak erről, így igen nyáriasan érkeztek. Flori, aki jellemzően fehér túranadrágban szokott jönni (ez általában a túra végére már kevésbé fehér), ezúttal vadiúj túraszoknyájával bővítette rossz öltözködési döntéseinek sorát. Egy másik lánynál ujjatlan felsőjén kívül semmi más felsőruházat nem volt. Szerencse, hogy Miguelék ismét lakóautóval érkeztek, amiben volt néhány tartalék pulóverük, így kölcsön tudtak adni a kevésbé felkészült túratársaknak. Karyn más szempontból lőtte be rosszul az időjárást.

- Szerinted szükség van napszemüvegre? - kérdeztem.

- Nincs, de ez dioptriás. Azt gondoltam, sütni fog a nap, és csak ezt a szemüvegemet hoztam, enélkül viszont nem látok.

Ha az időjárás nem lett volna elég, egy ponton elhagytuk az addig követett széles, kényelmes utat egy keskenyebb kedvéért, amelyet sűrűn benőttek a páfrányok.

A dzsumbuj két oldalán, a civilizációtól meglepő távolságra, megművelt területek sorakoztak.

- Milyen jó kis krumpliföld! - állapította meg Karyn.

- A másik oldalon is van - mondtam. Amikor azonban visszanéztünk, azt láttuk, hogy a veteményes szélén, a széles úton Dolores guggol, és lelkesen öntözi a termést - saját vizével. Ezek után a meredek ereszkedőn Karyn felváltva mondogatta azt, hogy "Jézusom!" és azt, hogy "Jaj, de kell pisilnem!" - Dolores példájából okulva ez utóbbira nem vállalkozott.

A meredek, szűk ösvény szerencsére csak pár kilométeres volt, ám a végére is tartogatott nehezítést. Egy lépcsőszerű meredek szakaszon lehetett leérkezni a faluba, és bár jobboldalt egy kőfal szegélyezte, az elöl menők megtapasztalták, hogy ez csalóka támogatás.

- Ne kapaszkodjatok a falba, mert nem stabil! - kiáltott hátra Antonio. Jesús, aki a lépcsőnél segített a többieknek lejutni, szintén hátrakiabálta ugyanezt, a hátrébb állók pedig továbbadták. Ám akárcsak a Chinese whispers nevű játéknál, itt is fennállt a félreértés, illetve félrehallás veszélye. Vagy ezért, vagy szívatásból szólt oda David Manuelnek:

- Manu, hallod, azt mondják, a falba kell kapaszkodnunk!

A Szűz vízre száll

 Az előző bejegyzésemben a kármel-hegyi és a candelariai Mária-szobor viselt dolgait taglaltam, de más Madonnáknak sem unalmas az élete. Puerto de la Cruz Madonnájának minden júliusban egy keddi napon megmutatják az egész várost, és mivel kikötővárosról van szó, egy kis hajón a tengeren is körbeviszik, hogy onnan is megtekintsen mindent.

Már délelőtt elmentem a templomba, ahol az esti programra előkészítve várt Mária:

és segítője (akiben nem vagyok biztos, kit ábrázol):

Ekkor még nem voltam biztos benne, bevállalom-e a délutáni tömeget, ugyanis láttam képeket, amely szerint a mólónál levő Plaza del Charco ilyenkor teljesen megtelik emberekkel. De Györgyi is írta, hogy jön, így végül rászántam magam.

Tudtam, hogy a Szűz csak fél 7 körül indul el a templomtól, ezért abban reménykedtem, ha 6 körül odaérek, még találok helyet a kikötő körül. A móló külső részén még valóban egész jó volt a helyzet: csak a fal peremén ültek végig, de szerencsére ezek közül is felállt két fiatal, így leülhettem a helyükre. Megírtam Györgyinek, hogy a mólón vagyok, de mint kiderült, ő közben elment a strandra, és csak most tervezett indulni. Így addig is, amíg történik valami, elővettem a könyvemet.

Lassan gyűltek az emberek, de Györgyi nem érkezett meg. Ekkor tudatosult bennem, hogy két móló is van; ráírtam, és persze ő a másikra ment ki, és ott ült fel egy falra. Viszont aggódtam, hogy a nagy tömegben nem lesz könnyű átjutni oda. Ráadásul a túloldalról láttam, hogy ott sokkal nagyobb a tömeg, ráadásul Györgyi messenger-üzenetei alapján a hangulat is kevésbé volt kellemes ("Jézus. Itt úvölt a reggeaton" "már napszúrást kapok. Jó meleg lett itt is", "Ezt a lármát..." "Lent meg folyik a sör... Micsoda àhitat..."). Az én oldalamon nem volt különösebb zaj, némi latin zene szűrődött át a hajókról, a gyerekek meg az öböl vizében pancsoltak. Láthatóan a fürdés is része volt a programnak: a melletten nyugágyakban pihenő két idősebb hölgy egy ponton fogta magát, és minden ceremónia nélkül beugrott a vízbe. Mivel közelebb voltam a nyílt tengerhez, némi szél is fújt, és ez meg a kalapom elviselhetővé tette a meleget. Egyszóval úgy döntöttem, nem megyek át Györgyi oldalára.

A kivetítőn (Györgyi: "Hol a kivetítő?" Én: "Szerintem mögöttetek") úgy láttam, hogy a Szűz igen lassan halad a kikötő felé. Engem leginkább az aggasztott, hogy a kikötő vize az úszkálók mellett is tele volt kisebb-nagyobb csónakokkal és hajókkal, , és nem sok helyet hagytak maguk mellett. "Nem tudom, hogy fog elszlalomozni a szűz" - írtam Györgyinek, mire ő is aggódni kezdett: "Jaj, nehogy vízbe essen! Ay diós!"

Végül a körmenet megérkezett a partra. Elég lassan jutottak le a vízhez, mert át kellett verekedniük magukat a tömegen. Aztán egy kisebb hajóban előreküldték a szentet révkalauznak, és miután ő kitapasztalta az útvonalat, követte maga a Szűz egy nagyobb hajóban, a közönség ujjongása közepette:

Miután a Szűz kihajózott az öbölből, a következő kihívás az volt, hogy az ember visszajusson a mólóról a városba. Ismét nekem volt könnyebb dolgom, hiszen a mi mólónkon kevesebben voltunk (cserébe nem láttuk olyan közelről a Szüzet). Györgyi bejelentette, hogy szeretné követni a Szűz útját a város nyugati oldalán levő Playa Jardín strandig, de neki az is időbe telt, hogy lejusson a falról. Én viszont már nagyon vágytam egy fagyira, és mivel meglepetve tapasztaltam, hogy a Plaza de Charco fagyizójában, ahol a legfinomabb vegán fagyikat árulják, alig van sor, úgy döntöttem, beállok oda és utána fagyival együtt a belső utcákon közelítem meg a Playa Jardínt. Közben a téren elsétált mellettem a körmenetet kísérő zenekar, akik magánszorgalomból azért még zenéltek egy kicsit.

Miután megvettem a fagyit és elindultam, utolértem a zenekart, sőt be is keveredtem közéjük és a strand mellett majdnem felszállítottak a buszukra (számomra ekkor derült ki, hogy ők másik városból, bérelt busszal jöttek). Viszont gyanús volt, hogy a kikötői tömeghez képest itt alig láttam embert. Hamarosan kiderült, miért: talán az erős hullámzás miatt a Szűz úgy döntött, hogy nem megy el a város széléig, hanem visszafordul. Az erődítmény széléről láttam csak: néhány kis magányos fénypont a mostanra már szürke tengeren.