Gombvakság

 Nemrég tanultam azt a szót, hogy arcvakság: olyan emberekre használják, akik nehezen jegyeznek meg arcokat. A Titsa (amelyről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2012/01/titsa-es-tsai.html, https://macskamedve.blogspot.com/2022/12/san-juan-de-la-rambla-titsai.html) egyes sofőrjei egy hasonló állapottól szenvednek, amelyet gombvakságnak nevezhetünk: nem érzékelik, ha egyes utasok fel- vagy le akarnak szállni. A leszállók ugye magán a buszon nyomják meg a gombot, az autópálya mellett felszállni vágyók pedig a buszmegállóban (erről ld. még a fenti második bejegyzést), amelynek hatására a megálló fölött felvillan a "busz" felirat, innen tudja a sofőr, hogy le kell térnie a megállóba.

Abades (ld. a képen) buszmegállójánál nem világított a felirat, bár már ott várakozott egy lány, ezért megnyomtam a gombot. A felirat még mindig nem gyulladt ki.

- Már megnyomtam - mondta a lány angolul.
- Lehet, de a felirat nem gyulladt ki. Lehet, hogy így a sofőr itt fog hagyni minket.
- Hát majd integetünk.
- Nem, ahol van gomb, ott azzal kell jelezni - magyaráztam, és szemügyre vettem a megálló oldalát. Azon szerepelt egy telefonszám, amit hívni kell, ha nem működik a gomb. Felhívtam a számot, és a diszpécser közölte: igen, tudják, hogy nem működik a felirat, de a sofőr tudja, hogy jeleztünk, és meg fog állni. Megkönnyebbülten letettem, de pár perc múlva megjelent a busz - és nem tért le a megállóba. Mindketten vadul integetni kezdtünk, mire a sofőr a letérő végében lehúzódott (szerintem tök szabálytalanul) és kinyitotta az ajtót.
- A diszpécser kolléga azt mondta a telefonban, hogy ön tudja, hogy fel akarunk szállni - mondtam csodálkozva, miközben felszálltam.
- Igen, igen, bocsi - felelte ő, vagyis valószínűleg eljutott hozzá az infó, csak valamiért nem vette figyelembe. Ezt az elméletet támasztja alá az, hogy később is voltak hasonló húzásai. A következő megállóban megállt ugyan, de csak az első ajtót nyitotta ki a felszállóknak, a hátsó ajtót a leszállóknak nem, noha korábban többen is jeleztek. Egy későbbi megálló előtt szintén jelzett valaki, de a sofőr ezt teljesen ignorálva elszáguldott mellette (ez ugye autópályán azért kínos, mert az utas nem tudja megcsinálni, hogy leszáll a következőnél és visszagyalogol).

A sofőr maga is érezhette, hogy gombvaksága némileg problémás, ezért pár megállóval Santa Cruz előtt megfordult az ülésén és hátrakiabált.

- Megy valaki Tabaibába?

Senki nem reagált.

- Radazul? Santa Maria del Mar? Hoya Fría?

Egyiknél sem jelentkezett senki. A sofőr elégedetten nyugtázta, hogy ezek szerint innentől nem kell a leszállókra figyelnie, és továbbindult. A képernyőn megjelent a "Következő megálló: Tabaiba" felirat, és valaki rögtön megnyomta a leszállásjelzőt.

Interkutyális konfliktus és keresztre feszítés

 Mi érkeztünk először Tamaimóba, és beültünk az ottani kocsmába, későn döbbenve rá, hogy a csaposnak nem erőssége a kávéskanalak elmosása. Mindenesetre megírtam a csoportba, hol vagyunk, hogy a többiek megtaláljanak. Páran hamarosan meg is érkeztek és kiültek a kocsma elé. Mikor kimentünk hozzájuk, megpillantottuk Chocót, akinek viselt dolgairól már többször írtam (https://macskamedve.blogspot.com/2023/12/marmegintmitcsinalszchoco.html, https://macskamedve.blogspot.com/2025/01/szajkosarat-torpapanak-es-tulbuzgo.html). Ezúttal nem Pacóval, hanem két másik emberével, Nievesszel és Juniorral érkezett; kezdtem azt gyanítani, hogy igazából Choco a túracsoport tagja, és csak a kísérőit váltogatja. Nem ő volt azonban az egyetlen négylábú a környéken. Egy icipici csivava is lelkesen ugrándozott, és mikor Any visszament a kocsijához, beugrott a hátsó ülésre. Hamarosan kiderült, hogy ez a jószág Bruno névre hallgat, és emberével, Julióval együtt szintén velünk fog tartani. Kicsit aggódtam, hogy ne essen baja, mert úticélunkhoz, a Lyukhoz elég keskeny és nehezen járható ösvény vezetett.

Julio azonban profi túrázónak bizonyult: a nehezebb szakaszokon a hóna alá kapta Brunót, és még így is volt energiája a túratársakat átsegíteni a nehéz szakaszokon. Nekem néhány helyen az okozott fejtörést, hol tudnám jól megvetni a sziklán a lábam. Choco azonban hasznos segítségnek bizonyult: előttem szaladt, én meg csak figyeltem, hova teszi a lábacskáit, és ugyanoda lépve gond nélkül eljutottam a kilátóponthoz. 

Én igen hálás voltam Chocónak, Bruno azonban valamiért nem szívelte. Mikor odaértünk a lyukhoz, vadul ugatni kezdett és úgy tekergőzött Julio kezében, hogy ő alig tudta megtartani, pedig innen leesni azért necces lett volna.

A következő célpontunk a Misszionáriusok Keresztje volt.
- Na, kit feszítsünk keresztre? - viccelődött Juan Conrado.
- Engem, légyszi - vágta rá Junior. - Nagyon nincs kedvem a hétfői matekhoz.

Lefele menet szétszakadozott a csapat, ezért a templomtéren ültünk le, hogy bevárjuk a végét. Bruno hirtelen nyugtalankodni kezdett, és hamarosan meg is láttuk az okát: egy hatalmas foltos macska haladt át a téren.

- Basszus, láttad azt a macskát? - döbbent meg Junior. - Akkora volt, mint egy tehén!

A macska kisétált a térről. Követtem a tekintetemmel, és azt láttam, hogy útitársam, Asun, nem csatlakozik hozzánk, hanem megy tovább a kocsi felé. Utánaindultam attól való félelmemben, hogy itthagy, ám mikor a sarokra értem, valaki türelmetlenül rámnyávogott. A nagy foltos macska egy kocsi alatt rejtőzött. Mikor megálltam, előmászott és simogatást követelt. Kicsit babáztam vele, aztán elmagyaráztam, hogy épp utolérni próbálok valakit. A macska elfogadta az indokomat, és átvágott a templomtér másik oldalán újabb társaságot keresni.

Candelaria az új Betlehem, avagy bizarr betlehemek 3. kötet

 Most, hogy már csaknem itt a karnevál, végre sikerült időt szakítanom egy blogbejegyzésre az elmúlt karácsony bizarr betlehemeseiből. Mentségemre legyen mondva, rengeteg alapanyagom volt.

Már-már alig látunk olyan betlehemest, ahol ne szerepelnének az ókori Izraelben nem fogyasztott vagy nem is ismert termények. A tavalyi kollekciókban is előfordultak malacok, de itt (a kék korsókkal díszített ház mellett) egész sertéstenyészetet találunk:

A katalán bagettek mellett csöves kukoricát is láthatunk ezen a képen. A fehér zsákokban egyik ismerősöm kokaint vélt látni, én ebben nem vagyok szakértő, úgyhogy inkább nem tippelnék.

A Vízművek szerint Betlehemben már voltak nyomóskutak; szükség is volt rájuk a krumplitermesztéshez.

Ugyanők valamiért szükségét érezték, hogy egy tigrist is megjelenítsenek a bibliai jelenet részeként.

Még egzotikusabb állatfajnak számítanak a Szentföldön a tüdőshalak - legalábbis a Playmobil Betlehem halai annyira a vízfelszínen úsznak, hogy az pusztán kopoltyúval irreális lenne.

Tenerife legnagyobb, leghíresebb betlehemét azonban minden évben Candelaria városában állítják fel. Természetesen itt is találkozunk az ókori Izraelben ismeretlen növényekkel és állatokkal, mint a krumpli, a banán és a pulyka.

A candelariaiak azonban még tovább mentek, ugyanis úgy értelmezték, hogy a bibliai születéstörténet konkrétan az ő városukban és környékén játszódott le. A hatalmas - fél utcányi - konstrukció Candelaria környékét mutatja be, olykor egész valósághűen, miközben egyes pontokon táblák utalnak Jézus születésére és annak előzményeire. Így tudtuk meg például, hogy az angyali üdvözlet Iguestében történt (aminek valamiért tengerpartja is lett, bár a valóságban - legalábbis a Candelaria melletti - a hegyen található):

Szűz Mária ezt követően a kisdeddel együtt evezős csónakkal került meg egy erődöt, amelynek ormán a spanyol zászló lobogott.

És persze kiderül, hogy Jézus születésekor már állt a candelariai bazilika, előtte a guancho királyok (a mainál kevésbé hiányos öltözetű) szobraival, a rendre pedig a Policia Local kék egyenruhás emberei vigyáztak. 

Eltévedt turisták meglepő kérdései

 Engem rendszeresen megtalálnak az útbaigazítást kérő turisták - valószínűleg azért, mert elég ártalmatlannak és kedvesnek látszom. Néha azonban meglepő kérdéseket is kapok. Íme egy válogatás különböző helyszíneken kapott furcsa kérdésekből. A zárójeles mondatok nem vagy nem így hangzottak el.

Budapest, Szent Gellért tér, francia turista, arccal a Bartók Béla út felé.

- Elnézést, hogy jutok el a Dunához?

- Tessék megfordulni...

Spanyol turisták La Orotavában.

- Elnézést, azt írják, van itt valahol egy malom.

- Igen, itt állunk előtte. (Az ajtóban levő liszteszsákok nem voltak gyanúsak?)

Angol turisták Puerto de la Cruz szélén, a képen látható úton szembe jövet.

- Elnézést, ha itt tovább megyünk, kijutunk a tengerhez?

- (Hegynek fölfelé tartotok, szerinted?)

Ismeretlen származású turista Puerto de la Cruzban egy buszmegállóban.

- Ez a busz hova megy?

- Santa Cruzba.

- Én Tenerifére akarok menni. 

- Már ott van. Tenerife a sziget neve, Santa Cruz a főváros, oda megy ez a busz.

- Ja, akkor nem jó - felelte ő és hátrébb lépett az ajtóból.

Zarándokok életveszélyben

 A candelariai zarándokút elég nagy szakaszon aszfalton megy. Ennek van jó oldala, például El Rosario bájos főterén be lehet ülni egy kávézóba, miközben a templomban gyönyörködünk.

A városi stadion mellett az aszfaltra festett cipős lábnyomok mutatták, hogy a műút széle a zarándokoknak van fenntartva. A lábnyomok párosával voltak egymás mellett, ami legkevésbé sem egy gyalogló ember nyomait sugallta.

- Ezen a szakaszon páros lábbal ugrálva kell menni? - kérdeztem, és rögtön illusztráltam is. Kicsivel később azonban azt láttuk, hogy néhány autó odaparkolt a zarándoksávra, egyben a lábnyomok pirosra változtak.

- Ezeket már elütötték az autók és elvéreztek? - kérdeztem.

- Nem, ezek szocialisták - magyarázta Juan Conrado. Pedro tovább fűzte a gondolatot.

- És a főtéren azért volt kékkel a zarándokút-jelzés, mert azok meg néppártiak?

Hamarosan letértünk az aszfaltról, és utunk egy hegyoldalban haladt végig, elhagyatottnak tűnő telkek mellett. 

Az egyik kőfal oldalára ez volt festve: "26+300".

- Ez mi lehet? - töprengett Pedro.

- Lehet, hogy azt jelenti, hogy 300-an indultak el a zarándoklatra, de csak 26 érkezett meg - tippeltem.

- Vagy 26 megérkezett, de 300-at még mindig keresnek.

- Szerintem itt vannak eltemetve a szurdokban.

Kicsit lejjebb változott a felirat: "27+250".

- Na, egyet megtaláltak. Mondjuk nem tudom, hogy a maradék 49-cel mi van.

Már jóval lejjebb, Igueste de Candelaria fölött végképp összezavarodtunk, mikor megpillantottuk az alábbi feliratot: "22+550".

- 22 életben maradt, 550 eltűnt - fordította le Pedro.

- De figyelj, nem jön ki a matek. Az előbb összesen nem voltak 550-en, most meg annyi tűnt el.

- Ezt én sem értem.

- Lehet, hogy a maradék 250 a legutóbbi szakaszon csatlakozott - találgattam. - Mindenesetre annyi biztos, hogy egyre több a hulla.

- Ezért olyan zöld itt minden - magyarázta Pedro.

Lent Iguestében lett némi fogalmunk arról, hogy tűnhetett el ilyen sok zarándok. Az egyik útkereszteződésnél volt ugyan egy fából készült tábla "Camino de Candelaria" felirattal, ám meglehetősen lazán lett odaszögezve az oszlophoz. A szél folyamatosan csapdosta, így nem volt egyértelmű, hogy lefelé vagy jobbra mutat-e. Szerencsére Juan Conrado jól ismerte a terepet és a megfelelő irányt választotta, de ilyen profi túravezető nélkül könnyen mi is a szurdok mélyén végezhettük volna.

Szájkosarat Törpapának és a túlbuzgó szervezőknek

 Chocóról, a túrakutyáról már megemlékeztem egy korábbi bejegyzésben (https://macskamedve.blogspot.com/2023/12/marmegintmitcsinalszchoco.html). A tegnapi nap felütését azonban nem ő adta meg, hanem María José, akinek, bár sokat túrázik, Arcadióhoz még nem volt szerencséje. Amikor Arcadióék autója megjelent, María José lelkesen felkiáltott:
- Odanézz, ott van Törpapa!
Először azt hittem, ismeri Arcadiót és így szokta szólítani, de azután túravezetőnk odajött és bemutatkozott mint túravezető, María Josénak pedig leesett az álla.

A Százéves őrzők útja a hatalmas, ősöreg fákról kapta a nevét. A tanösvényhez van letölthető audioguide, az út mentén elhelyezett kis oszlopok száma jelzik, hogy melyik szakaszt kell meghallgatni. Az egyik ilyen oszlopon egy pórázt és egy szájkosarat találtunk; nyilván valaki elhagyta az erdőben, és a megtalálók odatették, hogy könnyebben megtalálja, ha visszajön. Rajesh viszont üzletet látott a dologban, és kínálgatni kezdte Pacónak a felszerelést 10 euróért.
- Szerintem ez Chocónál nagyobb kutyának való - vizsgáltam meg a szájkosarat.

- 10 euróért ne legyen válogatós! - felelte Rajesh.Ám Paco nem vette meg a felszerelést.

Choco méretre ugyan kicsi kutya, ám testalkatát illetően megoszlottak a vélemények. Rajesh és Juan Conrado váltig állították, hogy ez a kutya kövér.
- Nem kövér, csak nagy a bundája - védte meg állatkáját Paco.
- Nagy a bundája, de kövér is - vágta rá Juan Conrado. - Hiszen nem véletlenül mondják, hogy a kutyák hasonlítanak a gazdájukra...

Arcadio szereti a túrákat ismeretterjesztésre használni. Miután találtunk pár lócitromot az úton, vizsgáztatni kezdte Juan Conradót, hogy felismeri-e az állatok ürülékét.

- Kis bogyók mindenfelé?

- Nyúl.

- Kicsit nagyobb bogyók?

- Kecske.

- Nagy kerek lepények?

- Tehén.

- Mi Felső-Volta fővárosa?

- Ez hogy jön ide? - pislogott értetlenül Juan Conrado.

- Sehogy, de a többit mind tudtad, és nehezíteni akartam. Egyébként Ouagadougou. Azért jegyeztem meg, mert olyan vicces.

A Cruz del Funes kápolnánál viszont Paco tartott kiselőadást a túraszövetségi tagság fontosságáról, ami még azok szerint is hosszúra nyúlt, akik most először hallották. Hirtelen azt láttuk, hogy egy lány jön szembe az úton és két kutyát vezet pórázon, akik egyikében meglepve ismertük fel Chocót.
- Két kereszteződéssel arrébb jött szembe, és miután nem láttam vele senkit, gondoltam, visszahozom - magyarázta a szerencsés megtaláló. A jelek szerint Choco elunta a hosszú megállásokat. Talán a kutya helyett Arcadióra és Pacóra kellett volna szájkosarat tenni.

Bérletfeltöltés bonyodalmakkal

 Tenerifén ugyebár több módon is lehet utazni a buszokon: fizethetünk kártyával vagy készpénzzel, sok helybélinek bérlete van, illetve létezik a Ten+ kártya (ld. ábra), amit egyszer kell megvenni, és akármennyi pénz rátölthető a buszállomások pénztáraiban, trafikokban, illetve automatáknál, ezzel valamivel olcsóbb a viteldíj, mint ha készpénzzel vagy kártyával fizetnénk. A bérlet a "gyakran" (havonta legalább tízszer) utazó helybelieknek ingyenes, de ezt is minden hónap elteltével újra kell tölteni a fent említett módokon, hogy a rendszer lássa, hogy tényleg eleget utaztál-e és jogosult vagy-e az ingyenességre.

Az én bérletem pont december 25-én járt le, de nem gondoltam, hogy ez bármiben is korlátozni fog, hiszen az orotavai buszállomáson már pár hónapja átépítés alatt van a pénztár, az automatának pedig mindegy, hányadika van. Így nyugodt szívvel sétáltam le a buszállomásra, ahol is szembesültem vele, hogy az automatán egy hatalmas "nem működik" felirat díszeleg (mármint annak spanyol megfelelője persze). Furcsa módon, bár pénztár nincs, a váróban egy asztalnál mindig ül egy busztársasági alkalmazott, akihez segítségért lehet fordulni. Ezt tettem én is, és elmagyaráztam a problémámat.

- A trafikban tudnak bérletet újratölteni - mondta a lány, bár egyszer már jónéhány hónapja próbálkoztam ezzel és akkor csak Ten+ kártyát lehetett. Most sem sikerült a bérletfeltöltés, de a trafikos srác továbbküldött a benzinkútra. Igencsak meglepődtem volna, ha a benzinkúton működik a feltöltés. Természetesen nem működött, nekem viszont nem volt több opcióm, így felszálltam a buszra és vettem jegyet a legközelebbi pénztárral rendelkező buszállomásig, ami La Lagunában volt.

La Lagunában az automatán szintén "nem működik" felirat díszelgett, és kezdtem aggódni, hogy az egész rendszerrel van a gond. A pénztárban mondjuk ült egy lány és a körmét reszelgette.

- Szeretném meghosszabbítani a bérletemet - szólítottam meg.

- Rendben, de kicsit várni kell, mert most indult újra a számítógépes rendszer - felelte ő.

- Valami rendszerszintű gond van a hosszabbítással? Mert Orotavában sem tudtam meghosszabbítani.

- Persze, mert ott most nincs pénztár, csak automata van. Az automaták meg sehol nem működnek, mert a fenntartó cég felmondta a szerződést a busztársasággal.

A számítógépes rendszer nem siette el az újraindulást, én meg örültem, hogy nem időre kell mennem, és vártam türelmesen az ablaknál. Egy ponton felmerült bennem, hogy a körömreszelős lány helyett talán a másik ablaknál levő férfi kollégájánál próbálkoznék, de az ő gépe se működött. Végül kb. negyedóra múlva magára talált a számítógépes rendszer, és a lány meghosszabbította a bérletemet.

Pár nappal később Györgyivel mentünk Güímarba. Ő Ten+ kártyával utazott, amiről viszont majdnem az összes egységet lefogyasztotta, amikor a téli szünidőt kihasználva összevissza utazgatott a szigeten. A terve az volt, hogy Santa Cruzba érve tölt még rá egységeket. Én már ekkor aggódtam, hogy gondok lesznek, ugyanis a santa cruzi pénztárnál mindig sor szokott állni. Györgyi az automatára pályázott, de mondtam, hogy az nem működik. Odaérve bebizonyosodott, hogy igazam volt ebben, valamint abban is, hogy a pénztárnál sorbanállás van. Viszont a güímari busz kevesebb mint 10 perc múlva indult, a következőre viszont 40 percet kellett volna várni. Györgyi nem akart készpénzzel többet fizetni, így beállt a sorba és drukkoltunk, hogy sorra kerüljön, mielőtt elindul a 120-as busz. Ez utóbbi már kinyitotta az ajtókat, de szerencsére akadt egy pár értetlenkedő japán, akiknek a sofőr kénytelen volt hosszasan magyarázni, hova megy a busz és hova nem. Ez szimpatikus módon lassította a folyamatot, ám sajnos Györgyi előtt is volt pár utas, aki végigmondatta a pénztárossal a fél menetrendet. András és én mindenesetre beálltunk a sorba a buszhoz, Györgyi pedig olykor aggódva tekintgetett a busz felé, akárcsak az előtte álló emberke, aki láthatóan hasonló cipőben járt. Végül hátranézve már nem láttuk Györgyit, ami arra utalt, hogy bejutott az ablakhoz. Ekkor értünk mi a sofőrhöz, így időhúzásként hülyeségeket kezdtem kérdezni az útvonalról. Mikor már majdnem kifogytam belőlük, megjelent mögöttem Györgyi és végre el tudtunk indulni.