Naptejmentes utazás

 

Pont mire végeztünk a városnézéssel a festői Garachico városában (ld. kép), a nap is elbújt, így a buszmegállóban ott sorakozott mindenki, aki strandolni jött. Közülük is kitűnt egy népes család, kerekesszékes nagymamával, nyakán rúzsfoltot viselő (???) anyukával, vele meghatározhatatlan viszonyban levő fiatal férfiakkal és két kiskamasz lánnyal. A lányok láthatóan nem vergődtek azzal, hogy visszavegyék a sortjukat; egyikük a kezében szorongatta a telefonnal együtt, derekán pedig csak egy rácsavart törülközőt viselt, míg a másik lányka a fürdőruha alsórészében és felül pólóban parádézott. Viszont láthatóan ők voltak a család egyedüli tagjai, akik ismerték a naptej használatát, a többieknek legalábbis több testrésze főtt rákra hasonlított.

Amikor megérkezett a busz, rögtön láttuk az első számú problémát: nemcsak nem volt alacsony padlós, de az ajtó is túl keskeny volt ahhoz, hogy a nagymama kerekesszékét bepasszírozzák rajta. A család tagjai hosszasan tanakodtak és reméltük, hogy megvárják a következő járatot, bár közülük páran beálltak a sorba. Végül megoldották a gordiuszi csomót: a nagymama felállt a kerekesszékből, azt betették a csomagtartóba, a családtagok pedig sorba álltak. Anyuka és az egyik gyerek közben feljutottak, ám újabb komplikációval találták magukat szemben.

- A sofőr azt mondja, kell maszk! - kiáltott anyuka a lent levőknek, amin nem értem, miért lepődtek meg, hiszen tömegközlekedésen az egész országban kötelező. Láthatóan ők viszont nem készültek erre, de nagymama kotorászni kezdett a táskájában és talált egy maszkot az alján, így végül a teljes Naptejmentes Család beállhatott mögénk. Abban a reményben, hogy egymás közelében akarnak ülni és nem akarnak sokat gyalogolni a menni alig bíró nagymamával, mi a busz végébe mentünk, de sajnos ők is jöttek: mellettünk a tinilányok, mögöttünk két fiatalabb pasi. Az egyik tinilány és az egyik pasi a telefonján bekapcsolta a rádiót; persze különböző zenéket hallgattak, de szerencsére a hegy olykor leárnyékolt minket és nem volt vétel. Minden megállónál reménykedtünk, hogy a Naptejmentes Család végre leszáll, mert egyes tagjai mindig felálltak, de csak annyi történt, hogy átültek egy másik ülésre. Ennek értelmét nem láttuk, ugyanis egyáltalán nem beszélgettek egymással útközben.

Az élet okostelefon nélkül

 Megbeszéltük, hogy Dóra átjön 1 órára. 12 körül rám írt, hogy meghalt a telefonja, szóval felhívni nem tudom, de ha bármi van, akkor negyed 1-ig írjak emailt. (Ez kicsit korai időpontnak tűnt az indulására, de mint kiderült, a telefonja mellett a biciklije is feldobta a talpát.)

Mikor megérkezett, megpróbáltuk feléleszteni a telefonját, de sikertelenül. Ami csak azért volt ciki, mert megbeszélte az új barátjával, hogy 4-re átmegy hozzá, csakhogy nem tudta a címet (igen, ennyire új a kapcsolat).

- Felhívhatod a telefonomról - ajánlottam fel.

- Nem tudom fejből a számát.

- Akkor kilépek a Facebookomból, lépj be a tiédbe és írj rá Messengeren.

- De nem tudom a Facebook-jelszómat. A gépemről se tudok belépni a Facebookra, csak a telefonomról, mert az megjegyezte a jelszót. De most ugye arról se tudok.

- Oké, ráírok én, aztán reméljük, hajlandó válaszolni egy ismeretlentől érkező üzenetre.

- Azt se tudom, fent van-e Facebookon.

- Ezt elég könnyen kideríthetjük - mondtam, és beírtuk a nevét. Szerencsére ilyen nevű emberből egy volt, és a képéről Dóra felismerte, hogy ez tényleg ő. Viszont a Facebook-profilján az utolsó aktivitás két évvel ezelőtt volt.

- Attól még lehet, hogy nézi a Messengert. Nekem is van olyan ismerősöm, akinek nulla aktivitás van az oldalán, de mikor egyszer ráírtam messengerben, azt másnap elolvasta - bátorítottam Dórát, nem belegondolva, hogy ha Sebastian csak másnap válaszol, azzal ő kivan a vízből. Mindenesetre ráírt Sebastianra az én Facebookomról (elmagyarázva, hogy "a macskás barátnője" profiljából ír, de azért ez ő), aztán elindultunk, mert Dóra saját bevallása szerint még nem ebédelt és ezt pótolni akarta. Persze bekapcsolva tartottam a mobilnetemet, hátha Sebastian visszaírt.

Dórának szerencséje volt: hamarosan üzenet érkezett Sebastiantól, benne a címmel. Dóra a címet lelkiismeretesen felírta a jegyzetfüzetébe egy csomó minden más jegyzet közé, ahol garantáltan nem fogja megtalálni, majd rájött, hogy nem tudja, hol van ez az utca. Ezért ismét igénybe vettük az én okostelómat, azon belül is a Google Mapset. Az rögtön ki is adta az útvonalat, amit Dóra részletesen elkezdett kimásolni a füzetébe:

"9-es villamos Westbahnhof felé. Leszállni"

- Jó, hogy felírod magadnak, hogy le kell szállni, még a végén elfelejtenéd - jegyeztem meg.

- Nem, ez még folytatódik. "Leszállni: Urban-Loritz-Platz" - magyarázta Dóra, én pedig nem hívtam fel a figyelmét, hogy az tulajdonképpen a Westbahnhof, ami a villamosnak amúgy is végállomása. Dóra gondosan másolta tovább az útvonalat.

- Leszállni: Arbeitergasse, és onnan már csak 3 perc gyalog - jelentette ki vidáman és becsukta a jegyzetfüzetet. Az eddigiek fényében felhívtam a figyelmét, hogy esetleg annak a 3 perc gyaloglásnak az irányát is érdemes lenne leírni, amit végül meg is tett.

Időközben újabb üzenet érkezett Sebastiantól: "Üdvözlöm a barátnődet és a macskát!"

Tanulság: hogyan éljünk okostelefon nélkül? Lógjunk együtt valaki olyannal, akinek van...

One day in bankok

 (285) Murray Head - One Night In Bangkok "From CHESS" - YouTube

Anyukám tavaly áprilisban hunyt el. Az örökséget illetően semmilyen kérdés nem volt, mindenben full megegyeztünk, de ez egyáltalán nem gyorsította fel a hagyatéki eljárást. Már az elején felmerültek olyan érdekességek, hogy a kórház hetekig nem adta ki a halotti anyakönyvi kivonatot, ami miatt nem lehetett intézni se a temetést, se a Bt. átszervezését (hiszen korábban ő volt az aláíró). Kicsit gáz volt, hogy 2-3 hónapig nem volt hivatalos aláírója a cégnek, így se szerződéseket, se adóbevallásokat nem tudtunk intézni. És az utóbbi miatt még késedelmi pótlékot is ránk sóztak.

Ezek a kezdeti nehézségek aztán megoldódtak, de még mindig nem tudtunk hozzáférni anyukám bankszámláihoz, amíg meg nincs a közjegyzői határozat a hagyatéki eljárás lezárásáról. Nem tudni, mi tartott ezen ilyen sokáig, kivéve, hogy valamikor februárban jött egy értesítés a közjegyzőtől, hogy bocsibocsi, valamit elfelejtett belekalkulálni, kezdődik az egész elölről. Aztán egy hét múlva jött a következő levél, hogy ja, mégse felejtette el belekalkulálni, eljárás folytatódik.  Apukám fontolóra vette, hogy bepanaszolja a közjegyzőt a közjegyzői kamaránál, de kiderült, hogy annak pont az illetékes közjegyzőnk az elnöke, szóval jó eséllyel ennek semmi eredménye nem lett volna.

Végül április elején megérkezett a hagyatékátadó végzés, amire rá volt írva, hogy április 15-étől jogerős. Ennek ellenére nem lehetett semmit kezdeni addig, amíg a jogerőre emelkedésről szóló levelet is meg nem kaptuk. Ezt április 21-én adták postára, egy héten belül meg is érkezett.

Ma végre elmehettem a bankba ügyet intézni. Először a Budapest Bankba mentünk apukámmal, mert oda valamiért ő is kellett (nem volt világos, hogy miért kellett egyszerre mennünk). Az ügyintéző nagyon profi bankáros stílusban fogadott minket, majd elkérte a személyimet és a közjegyzői végzést lemásolás céljából, és eltűnt velük valahol hátul. 15 percig nem láttuk, és apukám már attól tartott, hogy soronként másolja a papírokat. Később azonban más magyarázatot találtunk, ugyanis kiderült: professzionális stílusa ellenére fogalma sincs róla, mit kéne csinálni, és mindent a szomszéd asztalnál ülő kolléganőtől kérdezett meg. Végül elém tolta a kitöltendő papírt, ahol az alsó két sorban, a bankon kívüli átutalás mezőben két rubrika szerepelt: "számlavezető" és "bankszámlaszám".

- A felsőbe a nevet kérem, alá pedig a számlaszámot - mondta ő, amin én meglepődtem.

- A számlavezető nem annak a banknak a neve lenne, ahol van a számlám? Más néven számlavezető bank. Csak akkor hova írom a nevemet?

Csávókám erősen elbizonytalanodott és megint a kolléganőhöz fordult. Az azt javasolta, írjam oda a nevemet és mögé zárójelben a számlavezető bankom nevét. Elég fura megoldásnak tűnt, de megcsináltam.

A hercehurcának nem volt azonban vége, anyukámnak ugyanis volt egy másik számlája a Budapest Banknál, amelyen viszont negatív volt az egyenleg, vagyis tartozásunk volt. Adta volna magát, hogy az átutaláskor levonják ezt a tartozást, de ez nem ilyen egyszerű: közölték, hogy a 15 ezer forintot a pénztárban készpénzben kell befizetni (bankban nem fogadnak el kártyát, hová vezetne ez?) Nálam simán nem volt forintban készpénz, de apukám szerencsére pont kivett valamennyit, úgyhogy visszatértünk az előtérbe és vártuk, hogy a pénztárhoz szólítsanak. Közben összefutottunk apukám egy volt kollégájával,  aki egy konkrét ügyintézőhöz, időpontra jött. Ehhez képest legalább tíz percet kellett várakoznia, míg a talpraesett biztonsági őr (láthatóan az egyetlen ember a bankfiókban, aki hatékonyan és hozzáértően végezte a dolgát) elővadászta az emberét. Ezalatt előjött a mi ügyintézőnk is és közölte, hogy megvan a papír a negatív egyenlegű bankszámláról, és csak 2000 forint tartozást kell fizetni. Mivel kizárt, hogy bárki utalt volna közben a számlára, a 13 ezer forint tartozás sorsa rejtély marad, de ha a bank nem kéri tőlünk, mi szívesen elköltjük másra.

Délután következett az OTP. Mivel itt egyedül ügyintéztem, magammal vittem Jack Goody könyvét a család európai történetéről arra az időre, amíg az ügyintézők bénáznak a pult mögött. Ismét férfi ügyintézőhöz kerültem (mint kiderült később, Lacinak hívták), aki érdekes fashion statementként fehér pólót és fölötte konzervatív fekete öltönyzakót viselt. Ő is számos dolgot a mellette ülő kolléganőtől, Zsófitól kérdezett, aki eközben egy láthatóan visszatérő ügyfelével foglalkozott. Laci is elkért személyit és lakcímkártyát, plusz a hagyatéki végzést (nem mintha nem lett volna meg nekik, apukám már járt itt ebben az ügyben), lemásolta őket, majd visszajött és megkérdezte:

- Adókártyája van esetleg?

- A legtöbb embernek szokott lenni, nem? - vetettem fel és előhalásztam.

- Mármint úgy értettem, itt van-e esetleg.

Az OTP-s történet annyiból volt bonyolultabb, hogy anyukám itt meggondolatlanul egy értékpapír-számlát is tartott. Ennek a tartalmát nem lehet átutalni egy sima bankszámlára, hanem külön értékpapír-számlát kell nyitnom, majd ha arra (1-2 hónap után) megérkezett a pénz, kivehetem, szépen átsétálok vele a saját bankomba és ott beteszem a számlára. Ezért Zsófi mondta, hogy üljek át hozzá (az előző ügyfele közben elment) és nyit nekem egy értékpapír-számlát. Ennek érdekében először kilenc elektronikus aláírást kellett produkálnom abban a reményben, hogy ha majd ügyintézek, az akkori aláírásom valamelyikre csak hasonlítani fog. Reméltem, hogy ennek örömére legalább papírmentesen intézhetjük a dolgokat, de nem, Zsófi kinyomtatta a mindenféle cuccokat és papíron kellett őket aláírni. Sportszerű nehezítésként a rendes toll pont úgy nézett ki, mint az elektronikus aláírótoll, tehát minden körben másikkal próbálkoztam, mint kellett volna.

Zsófi ezután keresztkérdéseket tett fel, amelyek állítólag kötelezőek az értékpapír-számláknál, például hogy van-e pénzügyi végzettségem (ezt azért kérdik, hogy próbálkozzanak-e az átverésemmel?) vagy hogy spekulációra tervezem-e használni a számlát (ez kicsit emlékeztetett az amerikai vízumkérelem azon rovatára, hogy tervezek-e drogkereskedelemmel foglalkozni az Egyesült Államokban; biztos az összes díler beikszeli az igent). Mindeközben Laci a teendői végére ért és többször is le akarta másolni a végeredményt tartalmazó papírt, Zsófi viszont minden alkalommal visszatartotta, hiszen az értékpapír-számlám száma még nem szerepelt a papíron. Végül Zsófi megkérdezte, kérek-e a számlához bankkártyát. Természetesen nem kértem, hiszen magát a számlát is meg akarom szüntetni majd, amint lehet.

- Jó, mert kötelezően jár a számlához egy ingyenes bankkártya, de akkor bejelölöm és utána törlöm.

Amíg ők a gépen vergődtek, éppen arról olvastam Jack Goodyban,  a középkorban az egyházatyák miként próbálták győzködni a híveket, hogy gyerekeik helyett az egyházra hagyják a vagyonukat. Nem is értem, hogy a hagyatéki eljárással járó végeláthatatlan ügyintézés hogyhogy nem szerepelt az érveik közt.

(a Murray Head-videó csak a szójáték miatt szerepel, meg hogy legyen a bejegyzésben valami szórakoztató is)

Best of Women of Vienna

 Van egy Women of Vienna Facebook-csoport, amiben Bécsben élő külföldi nők kérnek egymástól tanácsot az arckrémektől és túratippektől a családon belüli erőszakig a legkülönbözőbb témákban. Egyik reggel írt valaki, hogy egy ukrán menekült ismerőse most érkezett Virginiába, de nincs elég ruhája, adományozna-e valaki. Mondjuk a menekülteknek adománykérés elég gyakori téma, de a helyszín kicsit meglepett minket. Aztán kiderült, hogy van egy Vienna nevű település Virginiában, és a csajnak nem tűnt fel, hogy ez a csoport egy másik Viennáról szól. (Btw. ha kicsit belenézett volna a posztokba, majdnem mindegyik említi Ausztriát mint országot - pl. "mire készüljek az osztrák állampolgársági vizsgán?" - vagy földrajzi pontokat/üzleteket/szolgáltatásokat a városon belül.)

Pár nappal később egy másik bejegyzésen rökönyödtünk meg, íme:

"Good morning friends,

I wonder if you could help. My neighbour thinks her car is stuck somewhere on the roof of our block of flats; who can she call for help? She is quite distraught as she can hear him meowing but doesn't know how to reach him. Many thanks!"

Többen kinéztünk az ablakon, nem nyávog-e a mi háztetőnkön is egy autó.

(a kép a usatoday.com-ról van, és valszeg nem a posztban szereplő helyzetet ábrázolja)

Fajbeazonosítási problémák

 A villamosmegállóban először egy középkorú nő jelent meg egy uszkárral, akit nemcsak furán formára nyírtak, hanem még masnit is tettek a fejére. Nem csoda, hogy ezáltal avatatlan szem nem feltétlenül ismerte fel benne a kutyát. A következőként érkező anyuka babakocsiban ülő fiacskája rögtön kiabálni is kezdett:

- Tita, tita!

- Itt nincs cica - hűtötte le a mobilját nézegető anyuka, de a gyerek addig sivalkodott, amíg végül felnézett. A kisfiú megismételte a "tita, tita!" állítást és az uszkárral homlokegyenest ellenkező irányba mutatott. Anyuka engedelmesen odanézett, majd fáradtan így szólt:

- Az egy kukásautó, Milán!

Mínusz egy fő, mínusz egy pontos munkaszervezés

 A túra rögtön azzal kezdődött, hogy elfelejtettünk időben leszállni a buszról (a kijelző nem jelezte a megállókat és Ewa későn kapott észbe). Úgyhogy leszálltunk, átmentünk a szemközti megállóba és megvártuk a visszafele buszt. Ennek legkevésbé túrakutyánk örült, Felix, a félig-beagle, ugyanis be lett neki ígérve, hogy ha leszálltunk, leveszik róla a szájkosarat. Így most mindannyiunkhoz odajött, abban a reményben, hogy segítünk neki.

Ewa előre jelezte, hogy ő lassan megy fölfelé, de többen voltak még ezzel. Diana, aki a Kahlenberg közelében lakik és hetente többször megmássza, gyorsabb tempóhoz szokott, ezért közölte, hogy előremegy és a csúcson megvár minket.

- Oké, vegyél nekünk kávét - viccelődtem. Amikor viszont egy útelágazáshoz értünk, nemcsak az a kérdés merült fel, hogy mi merre menjünk, hanem hogy Diana merre ment.

- Reméljük, ugyanerre jött ő is - mondta Elena, mikor Ewa végre megérkezett és jelezte a helyes utat.

- Különben brutál sok kávét kell majd meginnia - folytatta a gondolatmenetet Ximena. Nem kellett volna azonban aggódnunk Diana vérnyomása miatt: nem találtuk ott a hegytetőn. Mondjuk előre szólt, hogy ha rosszra fordul az idő, kiszáll a túrából, és kezdtek gyülekezni a fekete felhők. Ettől függetlenül gyönyörű kilátás nyílt a Dunára és Bécs városára, illetve nyugat felé Kosterneuburgra.

- Képzeljétek el, ahogy itt vonul egy hadsereg! - ábrándozott Elena, ám az ukrán háború miatt ezt többen nagyon nem akarták elképzelni. Elena gyorsan pontosított, hogy a török időkre gondolt. A hangulatot feloldandó, Ewa elmesélte a legendát Sobieski Jánosról, aki állítólag nehézlovasságával felkaptatott a hegyre, majd onnan lezúdulva támadta meg a törököket - a gyakorlati megvalósítás nehézségeitől eltekintve (meredek hegyoldal) ez még ritka hülye ötlet is lett volna tőle, hiszen a hegyet megkerülve a síkságon is simán támadhatott volna.

Amikor Ewa beharangozta, hogy hüttébe is fogunk menni, azt hittem, a hegyről lefele találunk majd valamit. Kiderült azonban, hogy a Josefinenhüttét nézte ki a kalandpark mellett. Így vasárnap délben azonban a kalandpark látogatói, a kiránduló családok és a közeli íjászklub tagjai mind idecsődülnek, úgyhogy bent leülnünk esélytelen volt. Maradt tehát a kinti rész, ahol egy bódénál lehetett megrendelni az ételeket és italokat. Először a többiekkel együtt én is odaálltam, de rájöttem, hogy jobb, ha később jövök vissza: ugyanis egyetlen csávó töltötte be a pénztáros és a szakács szerepét (kb. mint a Gomolygó felhők című Kaurismäki-filmben, csak nem váltott ruhát közben), és amikor főzött, akkor nem vett fel rendelést. A közeli asztalnál ülő néni egy ponton reménykedve állt fel, de kiderült, hogy nem ő kapja a következő fogást. Így visszamentem az asztalhoz, ahol a hátramaradtak pokrócba burkolózva ültek, csak Felix vacogott az asztal alatt.

- Mi lenne, ha rá is raknánk egy pokrócot?

- Nem biztos, hogy a következő vendég szeretné utána magára tekerni.

- Miért, én szeretném - védekeztem, és végül tényleg letakartuk a kutyust egy kék pokróccal.

Néha hátranézegettem, de a sor nem látszott rövidülni. Az első visszatérő Ximena volt, egy almás rétessel és egy nagy tál sült krumplival.

- Rétes sült krumplival, érdekes kombó - jegyeztem meg, mire Ximena elkezdte enni - előbb az almás rétest. Közben a fekete felhőkből elkezdett csöpögni valami.

- Esik az eső! - ijedt meg Ximena.

- Ne aggódj, ez hó - állapítottam meg, bár valamiért nem sikerült megnyugtatnom. - Havas sült krumpli, osztrák specialitás.

Miközben a sült krumpli nagy részét Félixnek adta oda az asztal alatt, Ximena elmesélte, hogy a bódé személyzete időközben két főre emelkedett, ez azonban nem javított a hatékonyságon. Egyrészt volt egy rendelés, ami valamiért a szakács oldalon nem jelent meg, ezért elfeledkeztek róla. Ráadásul az alkalmazottak nem igazán tudták jól megosztani a feladatokat: nem az volt, hogy egyikük főz, másikuk pénztároskodik, hanem mindketten csinálták mindkettőt. Ezt a visszatérő Elena is megerősítette, akiből a várakozás közben "majdnem kibújt a HR-es". Ő egyébként még nem hozott magával ételt, csak egy kis lapocska alakú, barna kütyüt.

- Ezzel fognak hívni, ha kész a kajám.

- És mit csinál, sípol?

- Aha.

- Mit rendeltél? - kérdeztem, mire Elena angol-német öszvér mondattal válaszolt:

- Potatoes and Speck, and it has an Ei in it.

- An eye? - kérdeztem és imitáltam, amint a szememet beleteszem a tányérba. Persze mindenki sejtette, miről van szó, de azért elég szürrealisztikus volt.

A havazás miatt átvonultunk a kerthelyiség azon részébe, ami fölött tető is volt, ezért azonnal elállt a csapadék és kisütött a nap. Úgy láttam, ideje beszereznem a forró csokimat, mivel már csak egy néni állt a bódénál félrehúzódva, nyilván a rendelésére várva. Még mindig ugyanaz az egy csávó foglalatoskodott, ezúttal szakácsként, de szólt, hogy a kolléganője mindjárt jön. Hamarosan szaladt is ki a hüttéből a kolléganő, egyik kezében egy doboz tejjel, a másikban egy egy literes kiöntővel. A tej egy részét kiöntötte a nagy kiöntőbe, nyilván az épp lefőtt kávéhoz hozzáadandó; ekkor a hüttéből kiszaladt egy másik dolgozó egy egydecis kiöntővel, amiért a csaj nyilván eredetileg bement. Közben elkészült egy étel, és némi kavarodás alakult ki, hogy melyik vendégnek szánták, de ezt lemeccsezték egymás közt. A csávó végre hozzám fordult, hogy rendeljek, mire kiderült, hogy a néni nem az ételére várakozik, hanem rendelést leadni, és csúnyán nézett rám, hogy tolakodni akartam. Végre nagy nehezen megkaptam a forró csokit. Az asztalhoz visszaérve a többiek megkönnyebbülten üdvözöltek: már azt hitték, hogy elvesztem valahol.

Mikrobuszos kalandok

 Az emailben azt írták, hogy a találkozó a Duna House mögött van. Én mondjuk elbizonytalanodtam, hogy mi számít mögöttnek, de ez a probléma eltörpült Ivetté mellett. Ő ugyanis nem jött rá, hogy a Duna-ház nevű plázára gondoltak, ehelyett a Duna House-ot ütötte be a google-ba, ami egy cég, és történetesen a Boráros téren nem található. Szerencsére végül odatalált.

Mivel a Duna-ház mögött nem lehet megállni, a mikrobusz a sofőrrel egy másik helyen várakozott, és csak akkor állt be, amikor mindannyian megérkeztünk. Évivel és Zsoltival beugrottunk a hátsó ülésre, Ildi, Gábor és Ivett pedig elénk. Én meglepően gyorsan megtaláltam a biztonsági övemet és sikerült is becsatolnom. Zsolti is levette az ajtó széléről a biztonsági övet, amin nagy meglepetésére két különböző csat lógott. Persze először a nem megfelelőt próbálta becsatolni. Ivett is elhelyezkedett és elkezdte keresni a biztonsági övét, sikertelenül. Mint kiderült, Zsolti az ő övét kapcsolta be a sajátja helyett. Második körben örömmel fedezett fel az ülésen egy fekete pántot, ami azonban az én övtáskám részének bizonyult.

- Hé, az a farkam!- figyelmeztettem. Zsolti vette a lapot.

- Bocsi, hogy megfogtam a farkadat.

Valamivel később Ildi vadul elkezdett keresgélni: mint kiderült, nem találta a szemüvegtokját.

- Nyisd ki kicsit az ajtót - javasolta Zsolti.

- Hát ez jó ötlet így autópályán - jegyeztem meg.

- Ja, nem úgy gondoltam, hogy ki is essen.

- Akkor láttam utoljára, amikor beletetted a szemüvegedet - próbált Ivett segíteni, de csak az ellenkező hatást érte el, mert Ildi teljesen megrémült.

- Te jó ég, akkor a szemüvegem is eltűnt! Mindenki dobja el, ami a kezében van!

- Te Ildi, ezt a férfivécében szokás mondani - figyelmeztettem.

- Igaz - ismerte be Ildi, és azonnal megtalálta a renitens szemüvegtokot.