Kecskefürdetés

 A kecskefürdetés hagyománya még a guanchók idejéből származik. A nyári napforduló napján lehajtották a kecskéket a hegyről, egyenesen bele a tengerbe, ezzel is ünnepelve a nyár kezdetét. Ahol annak idején a kecskenyájak a vízbe gázoltak, ma már egy nyüzsgő kikötőváros, Puerto de la Cruz található, de a hagyomány megmaradt (pontosabban pár éve újraélesztették). Így Szentiván napján plakátok figyelmeztetik a lakosokat a forgalmi korlátozásokra a város utcáin végighaladó kecskenyájak miatt.

Tavaly lemaradtam a kecskefürdetésről, idén azonban mindenképpen meg akartam nézni, ezért a felhős idő ellenére buszra szálltam, hogy nyolcra leérjek a mólóhoz. Ott már várakozott egy kisebb kecskenyáj, és egy mellettem elhaladó hölgy azt magyarázta a barátnőjének, hogy még több kecskét várnak. Ezek az állatkák viszont annyira nem tűntek motiváltnak, hogy a hullámzó és vélhetően hideg tengerbe belemenjenek. Ez egyébként az egyik városi strand, és meg is jelent egy kopasz bácsi, aki fürdőruhára vetkőzött és a nyáj mellett bement úszni a tengerbe. Ez már a kecskék érdeklődését is felkeltette, és közelebb húzódtak a vízhez.

A pásztorok viszont visszaterelték őket, hiszen hivatalosan még nem kezdődött el az esemény. Tehát egyelőre úgy nézett ki a dolog, hogy a nézők ott álltak körben a parton, a kecskék a víz mellett tébláboltak, a tévések keresték a legjobb kameraállást, az egyik pásztor pedig, élvezve a közönséget, lelkesen magyarázott arról, hogyan hívja magához az állatokat, és ezt be is mutatta. A másik pásztor kevésbé akarta produkálni magát, inkább sorra kihúzta a nyájból a nőstényeket a szarvuknál fogva, és megfejte őket. Az első, egy kis barna-fehér foltos, egész nyugodtnak bizonyult, de volt pár csökönyösebb példány is.

Végül zene hangzott fel a teherkikötő felől, és kiderült, hogy nem további kecskékre vártunk, hanem a zenészekre. Hárman érkeztek síppal-dobbal, és zenei aláfestésként szolgáltak, miközben a színészi vénával rendelkező pásztor levette a cipőjét és a zokniját, majd kifogta a nyájból az első kecskét és bevonszolta a vízbe. Az állat láthatóan nem lelkesedett a programért, ezért miután a pásztor kétszer belemerítette a fejét a vízbe, elindult kifelé, magával vonszolva a még mindig a szarvaiba kapaszkodó férfit. Kettőjük közül a pásztor lett vizesebb.

Volt, aki felkészültebben állt hozzá a kecskefürdetéshez. Már korábban is feltűnt nekem egy középkorú hölgy, aki bikiniben, hajában fekete masnival állt a parton és interjút adott a tévének. Azt hittem, azért szólaltatják meg, mert egyedül ő mert ilyen hűvös napon fürdőruhát venni, de ezután besétált a nyájba, megragadta a szelíd barna-fehér foltos állatot és bevonszolta magával a vízbe. Miután a kecske megfürdött, a hölgy tapsot kért a közönségtől, majd levezetésként úszott egy kört. Akkor még azt hittem, hogy ő tök spontán, a közönségből vállalkozott a feladatra, de aztán láttam egy videót a tavalyi kecskefürdetésről ( https://www.youtube.com/watch?v=5c8yiGCTVIk&ab_channel=InformativosTvc ), és azon is ott volt, szóval beépített ember.

A harmadik kecske megfürdetése után úgy döntöttem, ideje kávéznom, és kiültem egy kis kézműves pékség teraszára a Plaza del Charcón. Nemsokára a szomszéd asztalhoz leült egy hölgy, a jelekből ítélve törzsvendég, és megjegyezte, hogy zene hallatszik a kikötő felől.

- Igen, ma lesz a kecskefürdetés - tájékoztatta a pincérnő.

- Nem lesz, már van - helyesbítettem, és meg is mutattam nekik a videómat arról, amint a kecske faképnél hagyja a pásztort a vízben.

- Na szegényke, nem akar fürödni! - nevetett két újdonsült ismerősöm a pásztor kárára, és megállapítottuk, hogy mindhárman a kecskéknek drukkolunk.

Hol az autóm?

 András és Szilvi együtt bérelték ki a kocsit kedden, én nem is láttam addig, amíg szerda reggel bele nem ültem, hogy együtt felmenjünk a Teidére. Szerencsére korai felvonóra vettünk jegyet, így a felvonó alsó állomásánál nem volt probléma parkolóhelyet találni; több volt az éppen virágzó vörös tajinaste, mint az autó:

Miután leértünk a csúcsról, elmentem a mosdóba azzal, hogy Szilviékkel majd a kocsinál találkozom. Ahogy azonban elindultam lefelé, egyik autónál se láttam őket. A bérelt kocsinkból csak annyira emlékeztem, hogy szürke, ezért megpróbáltam hívni Szilvit, de láthatóan épp nem volt mobilhálózata. Jobb híján így hazatelefonáltam Andrásnak.

- Te figyelj, mi a rendszáma a kocsinak, amit béreltetek? A kocsinál találkozunk Szilviékkel, de nem találom.

- Hú, nem tudom pontosan, valami 8185 vagy 8581 a vége? Valami ilyesmi, 8-asok vannak benne.

- Köszi - feleltem és ismét elindultam lefelé. Végre megláttam, hogy Szilvi az úton integet jóval lejjebb, azon a részen, ameddig le sem mentem, mert úgy emlékeztem, hogy följebb hagytuk az autót.

- Bocsi, azt hittem, közelebb parkoltunk - magyarázkodtam, mikor odaértem. Szilvi megnyugtatott:

- Én is!

Másnap Santiago del Teide volt a kiindulási pontunk. Először elmentünk kávézni, majd Szilvi visszament az autóhoz a kulacsáért, amit ott felejtett. Mikor ismét csatlakozott hozzánk, ezt mesélte:

- Néztem, hogy hogy állhattam már be ilyen bénán, félig kilóg a kocsi orra meg minden, tök gáz. Aztán rájöttem, hogy az nem is az én autóm!

A venezuelai szexmunkás 50 centje

 Bevallom, már azelőtt előítéleteim voltak a spanyol közjegyzőkkel szemben, hogy eggyel is találkoztam volna. Többször kellett ugyanis általuk szerkesztett köz- és magánokiratokat fordítanom, amelyeknek fő jellemzői a többoldalas körmondatok, a nyakatekert fogalmazás, valamint az, hogy a rengeteg fölösleges ismétlődés mellett fontos adatok nem vagy tévesen szerepelnek benne. Nemrég például egy adásvételi szerződésben ez állt: "Vevő eladja és eladó megveszi az XY helyrajzi számú ingatlant".

Ezek fényében némi aggodalommal indultam el az icodi közjegyzőhöz, hogy segítsek egy magyar pár ingatlanvásárlásában (az anonimitás megőrzése érdekében a továbbiakban Péter és Anna). A történetet megbonyolította, hogy az eladók egyike Madridban, a másik Venezuelában él, ezért egy rokonuk jelent meg meghatalmazottként (a továbbiakban Laura), valamint az ingatlanügynök (a továbbiakban Evelyn). Mikor pontban tizenegykor megérkeztünk a közjegyzői iroda elé, Laura és Evelyn még vígan kávézott a szemközti bárban, mi meg reméltük, hogy nagy késedelem nem lesz az ügyintézés során, mert a parkoló, ahol a kocsit hagytuk, csak kettőig tart nyitva.

Az volt a megállapodás, hogy Péterék átutalással intézik a fizetést, ott helyben a közjegyző jelenlétében - Péter felvetette ugyan, hogy a csekk egyszerűbb, de valamiért a vevőknek ez nem felelt meg. A közjegyzői irodában viszont gyenge volt a térerő, ezért kinyitották az utca felé vezető vészkijárat rácsát és a közjegyző alkalmazottja (a továbbiakban Juan) elárulta, hogy ott, a harmadik lépcsőn van térerő, ha az ember kicsit kihajol az utca felé (ilyet magyar turistaháznál már tapasztaltam: https://macskamedve.blogspot.com/2011/09/gazsi-homeroje.html). Viszont Péterék megbonyolították az életüket azzal, hogy Péter telefonján volt a netbankos app, de csak Annának volt spanyol telefonszáma, pedig a spanyol bankok (és egyéb intézmények) nem hajlandóak külföldi számokra sms-ezni. A fizetési művelet úgy zajlott tehát, hogy Péter lement a lépcsőre, onnan elindította az utalást, majd ehhez a hitelesítő kód Anna telefonjára érkezett, aki odament és megmondta Péternek. Mivel a két eladónak külön-külön számlája volt, a műveletet még egyszer megismételték (ennyi erővel Anna odaadhatta volna a telefonját Péternek, de ez a kézenfekvő megoldás nem merült fel). A térerő hiánya miatt igen lassan folyt a művelet, Péter egyre feszültebb lett, de végül megérkezett egy visszaigazolás, Péter pedig továbbította Juan emailjére.

- Nem jó - mondta Juan. - Ez csak azt igazolja vissza, hogy elindították az utalást, azt nem, hogy meg is érkezett. Az alkalmazásba érkezik majd egy pdf, hogy átment az utalás, erre lesz szükségem.

Péter megkereste az alkalmazásban a pdf-et és elküldte. Elkövette viszont azt a hibát, hogy a második utalás visszaigazolásáról csak képernyőfotót készített, és ezt küldte el Juannak. Természetesen ez sem felelt meg, így ismét belépett az alkalmazásba, letöltötte a pdf-et és azt küldte át. 

Ha azt hittük, hogy ezzel a fizetési folyamat lezárult, tévedtünk.

- Nem stimmel az összeg - közölte Juan. Péter sejtette, miről lehet szó.

- Azért nem egyezik a két tulajdonosnak küldött összeg, mert a venezuelainak rájön egy 3%-os adó mint EU-n kívüli állampolgárnak.

- Ezt értem, de akkor se. Nézzék csak! - Juan elővette a számológépét, osztott-szorzott-százalékot számolt, és valóban: a végeredmény 50 eurócenttel több lett, mint amennyit Péter átutalt.

- Ó basszus, bocsánat, ezt én számoltam el! - kiáltott fel Evelyn. - Rossz összeget mondtam, az én hibám.

- Semmi baj, de ezt is meg kell fizetni.

- Nálam van 50 cent, ha ez segít - vetettem fel segítőkészen.

- Nem jó, átutalással kell történnie, mint a többinek.

Péter kétségbeesetten fordult Evelynhez.

- Ezt hadd ne kelljen már azonnali átutalással, az átutalásonként 6 euró, 50 centért 6 eurót kifizetni elég röhejes lenne.

- Nem kell, persze, menjen rendes átutalással, elhiszem, hogy meg fog érkezni.

Végre elkészült a közjegyzői okirat, amit várakozásommal szemben nem olvastak fel a megjelent feleknek, és átmentünk az aláíróterembe - bizony, külön aláíróterem volt az irodában, hatalmas tölgyfa asztallal. Nagyon fontosnak éreztük magunkat, amint leültünk köréje, és végre csatlakozott hozzánk maga a közjegyző (a továbbiakban Don Isidro). Neki már gyakorlatilag csak ellenőrző feladatköre volt, de ezt igen komolyan vette. Először hosszasan filózott azon, hogy Laura és az igazolványképe nem hasonlítanak egymásra, de aztán felhívtuk a figyelmét, hogy az én igazolványomat nézi. A következő problémája az volt, hogy a venezuelai eladó más néven szerepel az eredeti tulajdonosi papírokon, mint az adásvételi szerződésben.

- Azért, mert az még a lánykori nevén volt, de időközben férjhez ment - magyarázta Juan, aki ezt a kört már megfutotta Laurával. Don Isidrót azonban nem elégítette ki a magyarázat.

- Engem nem érdekel, hogy egy venezuelai bordélyban megváltoztatta a nevét, ugyanannak a névnek kell szerepelnie az adásvételi szerződésen is! Menjen és írja oda mindenhová zárójelbe!

Tartottam tőle, hogy meg kell várnunk, míg Juan az egész okiratot átjavítja, de szerencsére Don Isidro praktikusabban állt hozzá (vagy ő is a kettőkor záró parkolóban hagyta a kocsiját). Aláíratta velünk a dokumentum utolsó oldalát, és közölte, hogy Péterék másnap jöjjenek vissza a hitelesített példányért.

Kioszkos kiszolgálás

 A Kanári-szigeteken sok városi téren találhatók kioszkok, amelyekben jellemzően kávézók üzemelnek. Az orotavai kioszkba szívesen járunk, bár nem feltétlenül a kiszolgálás miatt. András megjegyezte, hogy amióta itt lakunk, legalább húsz különböző pincérrel volt itt dolga, ami részben magyarázat lehet a szakértelem hiányára. Ma, miután rendeltünk, a pincér 20 percre teljesen eltűnt. Mikor ismét megjelent, egy üveg sört hozott a szomszéd asztalhoz, amelynél egyébként két ember és két kutya ült.

- Bocs, hogy ilyen sokára hoztam - szabadkozott, majd visszament, és hozott még egy üveg sört. Láthatóan nem jutott el a tudatáig, hogy a két üveget egyszerre is meg tudta volna fogni, akár egy kézben is. A második sör felszolgálása után ismét visszament, és ezúttal egy teljes tálcával tért vissza. A tálcán levő kávékat odavitte ahhoz a két hölgyhöz, akik népviseletben saját kis kosárkájukból eszegették a magukkal hozott uzsonnát:

Ezután a pincér srác ismét a velünk szomszédos asztalhoz lépett és letett rá egy darab poharat. Az asztalnál ülő másik ember egészen zárásig nem kapott poharat, nem is beszélve a kutyákról.

Las Palmasban is van egy kioszk a buszállomás melletti téren, amely leginkább szecessziós stílusával hívja fel magára a figyelmet:

Visszaútban a hajóindulás előtt András még be akart ide ülni egy kávéra, bár erre egyáltalán nem a kávé minősége motiválta. A téren éppen egy tüntetés zajlott Palesztína függetlenségéért, ami meglehetős tömeggel és zajjal járt. Féltem, hogy a kioszk összes asztalát tüntetők fogják elfoglalni, de szerencsére tévedtem, bőven volt szabad asztal. Viszont több mint húsz percig senki nem vette fel a rendelésünket. Viszont egy ponton megláttam, hogy a szőke pincér srác kiáll a kioszk ajtajába, és álmodozva nézegeti a tér fáit és fölöttük a kék eget. Gondoltam, ha ennyire ráér, megpróbálom magamra irányítani a figyelmét, és ez sikerült is. Integetésemre mimikával jelezte, hogy mindjárt hozza a számlát. Kíváncsi voltam, mit fog kiszámlázni, ha még nem is rendeltünk semmit, de erre vélhetően ő is rájött (vagy a benti pultos srác jött rá, aki némileg magasabb IQ-t mutatott). Ezért a pincér végre kijött az asztalunkhoz, és rendelhettünk két cappuccinót, egyet növényi tejjel, egyet rendessel. Az eddigi sebességből tanulva hozzátettem, hogy egyből a számlát is kérnénk majd.

A kávé meglepően hamar megérkezett. A srác letette őket az asztalra, én meg kérdőn néztem rá.

- Ja bocs, a számla! - csapott a homlokára a srác, pedig nem erre akartam célozni, ezért verbalizáltam a kérdést.

- Melyik a növényi tejes?

- Ööö - bizonytalanodott el a srác, én pedig továbbra is igen kérdőn néztem rá, némi szemrehányással vegyítve. A pincér srác gyorsan visszament megkérdezni, és a benti pultos szerencsére tudta a választ.

 Ekkor a tüntetők felsorakoztak, hogy végigvonuljanak a város utcáin, és a számlánkat hozó pincér srácot megállította az a két hölgy, akik addig a szélső asztalnál ültek.

- Elnézést, félórája kértünk két cortadót, de nem hozták ki. Viszont most indul tovább a tüntetés, szóval legyen szíves, törölje a rendelést.

Heyerdahlnak igaza volt

 Thor Heyerdahl norvég antropológus azon elmélete kapcsán vált híressé, miszerint az ókori Egyiptom lakói papiruszhajóikon eljutottak a Kanári-szigetek érintésével Közép-Amerikába, és például ezzel magyarázható, hogy mindhárom helyen virágzott a piramisépítészet. Heyerdahl maga is megkísérelte papiruszhajón átszelni az Atlanti-óceánt, ami ugyan sok tudós szemében továbbra sem igazolta az elméletét, viszont klassz kis dokut meg könyvet lehetett belőle csinálni.

A minap azonban újabb bizonyítékra bukkantam Heyerdahl elmélete mellett. Ha jobban megnézzük ezt a doboz rizst, egy receptet találunk rajta "guancho rizottó" néven, amely szemmel láthatóan paradicsomot is tartalmaz. Namármost a guancho kultúra hanyatlása gyakorlatilag pontosan egybeesett a kis- és nagybetűs Paradicsom meghódításával (Tenerife pont 1492-ben lett Spanyolország része). Vagyis ha a guanchók használtak paradicsomot, ez azt jelenti, hogy volt kapcsolatuk az amerikai kontinenssel. Na kérem, így kell antropológiai elméleteket bizonyítani.

Kutyakaland a Macska-barlangnál

 A Cueva del Gato, vagyis Macska-barlang állítólag arról kapta a nevét, hogy a közeli hegycsúcs macskára emlékeztet, ha előtte állunk. Ehhez azonban meg kéne találni, és ez nem tűnt könnyű feladatnak, ugyanis Gran Canarián a jelzett turistautak úgy működnek, hogy ahol egy út beér egy faluba vagy találkozik egy másikkal, ott van egy tájékoztató tábla a teljes útvonalról, annak rajzával együtt, amely azonban nem egy térképen helyezkedik el, tehát nem lehet beazonosítani a körülötte levő egyéb tereptárgyakat. Ezt követően turistajelzést szinte soha nem látunk, ha netán igen, akkor sem kereszteződésnél vagy olyan helyen, ahol el lehetne tévedni. Így volt ez a Macska-barlanghoz vezető kilences úttal is. Jelzés sehol, viszont a műútról letérő keskeny aszfaltút a "Camino Cueva del Gato" nevet viselte, ezért arra indultam. Szép sziklafalak magasodtak mellettem, de barlangot nem láttam bennük.

Hamarosan beértem egy jóindulattal falunak nevezhető helyre. A házak egy része sziklába volt vájva, de volt néhány szebb épület is, a falu végén pedig egy konténerház, amelyből vadul harsogott a heavy metal. Kicsit tovább sétálva egy ló nézett ki a kerítés mögül és odajött barátkozni, de nálam sajnos semmi neki való étel nem volt. Amikor az ösvény már majdnem elhagyta a falut, egy közepes méretű kutya szaladt felém heves ugatással. Mivel volt már rossz tapasztalatom szabadon hagyott kutyák támadásával, lassan hátrálni kezdtem, amíg vissza nem értem a konténerházhoz. Ekkor hangosan segítségért kiáltottam. A házból dübörgés hallatszott, megmozdult az épület, majd kinézett az ablakán egy ló. Mindig is tudtam, hogy a ló okos állat, de eszerint konkrétan be tudja magának kapcsolni a heavy metalt.

A kutya továbbra is ugatott, ezért fölvettem a földről pár kisebb követ, hogy szükség esetén ne legyek védtelen vele szemben, és az egyiket figyelmeztetőleg elhajítottam. Meglepetésemre a kutyus nem elszaladt a kőtől, hanem épphogy felé rohant és a szájába vette, mintha eldobott bot lenne. Kővel a szájában is sikerült tovább csaholnia, majd leejtette a követ és várakozóan nézett rám. Eldobtam a következő követ, annak is utánaszaladt. Tovább dobáltam a köveket, ügyelve, hogy azok tőlem minél távolabb essenek le; az volt a célom, hogy ilyen módon levezessem a kutyát az egyik ház fölötti teraszra. Közben azonban valamivel följebb megjelent egy idősebb férfi, aki ebben a környezetben elég kirívó elegáns nadrágot és hajszálcsíkos inget viselt, és megnyugtatott.

- Jó kutya ez, nem bánt. Csak mindenkit megugat, hogy játsszanak vele.

- És egyébként van arra turistaút? - kérdeztem. 

- Van, igen. Levezet a barrancóba. 

- És Santa Brígida felé tart?

- Úgy bizony. Leereszkedik a barranco aljába, ott két út is van, de a bal oldali nagyon rossz minőségű, ezért kitettünk egy táblát, hogy jelezzük a jó utat.

- Azt hittem, azért ugat a kutya, mert az magánterület.

- Épp ellenkezőleg, ez teljesen turistaút. A lányaim ott laknak lent a barrancóban, mellettük megy el.

- És ezek szerint jelezve is van a jó irány?

- Igen is meg nem is - felelte a férfi rejtélyesen, ami nem volt számomra világos. (Annál is kevésbé, mert egyébként később lent a barrancóban semmilyen jelzést nem találtam.) - Ereszkedjen le a völgybe, ott jobbra az első házban lakik a lányom, ott kérjen útbaigazítást. A kutyától meg ne féljen, nem bánt. Csak szóljon neki, hogy Marco, és odajön.

- Én igazából nem azt akarnám, hogy idejöjjön, hanem hogy békén hagyjon - oszlattam el a félreértést. De közben szegény Marco olyan várakozón nézett a teraszról, hogy megesett a szívem rajta. Először egy újabb követ dobtam neki, aztán találtam egy faágat, gondoltam, legyen egy jó napja. Marco azonban a faágra egyáltalán nem reagált. Lehet, hogy ezen a száraz, köves terepen meg se tanulta, mire való az kutyáéknál.

Kígyóuborka

 Tamás és Endre folyamatosan nézték át a hűtőjüket és szabadultak meg azoktól a dolgoktól, ami visszatérésükig megromolna. Már meg se lepődtem, amikor a hűtőnkben egy felbontott tehéntejet és zabtejet találtam (bár Tamás figyelmeztetett, hogy azért nézzük meg, jók-e még). Az azonban elég fura volt, amikor épp a teraszon ültünk, és Tamás megjelent, kezében egy függőlegesen tartott kígyóuborkával.

- Ezt tudjátok használni?

- Hát nekem ez kicsit túl vékony - vallotta be András.

- Meg ugye mondtad, hogy a szomszédban leszbikusok laknak, szerintem én inkább velük próbálkoznék - mondtam. Tamás kicsit zavarba jött.

- Úgy értem, salátába...