2025. január 18., szombat

Szájkosarat Törpapának és a túlbuzgó szervezőknek

 Chocóról, a túrakutyáról már megemlékeztem egy korábbi bejegyzésben (https://macskamedve.blogspot.com/2023/12/marmegintmitcsinalszchoco.html). A tegnapi nap felütését azonban nem ő adta meg, hanem María José, akinek, bár sokat túrázik, Arcadióhoz még nem volt szerencséje. Amikor Arcadióék autója megjelent, María José lelkesen felkiáltott:
- Odanézz, ott van Törpapa!
Először azt hittem, ismeri Arcadiót és így szokta szólítani, de azután túravezetőnk odajött és bemutatkozott mint túravezető, María Josénak pedig leesett az álla.



A Százéves őrzők útja a hatalmas, ősöreg fákról kapta a nevét. A tanösvényhez van letölthető audioguide, az út mentén elhelyezett kis oszlopok száma jelzik, hogy melyik szakaszt kell meghallgatni. Az egyik ilyen oszlopon egy pórázt és egy szájkosarat találtunk; nyilván valaki elhagyta az erdőben, és a megtalálók odatették, hogy könnyebben megtalálja, ha visszajön. Rajesh viszont üzletet látott a dologban, és kínálgatni kezdte Pacónak a felszerelést 10 euróért.
- Szerintem ez Chocónál nagyobb kutyának való - vizsgáltam meg a szájkosarat.
- 10 euróért ne legyen válogatós! - felelte Rajesh.Ám Paco nem vette meg a felszerelést.

Choco méretre ugyan kicsi kutya, ám testalkatát illetően megoszlottak a vélemények. Rajesh és Juan Conrado váltig állították, hogy ez a kutya kövér.
- Nem kövér, csak nagy a bundája - védte meg állatkáját Paco.
- Nagy a bundája, de kövér is - vágta rá Juan Conrado. - Hiszen nem véletlenül mondják, hogy a kutyák hasonlítanak a gazdájukra...

Arcadio szereti a túrákat ismeretterjesztésre használni. Miután találtunk pár lócitromot az úton, vizsgáztatni kezdte Juan Conradót, hogy felismeri-e az állatok ürülékét.
- Kis bogyók mindenfelé?
- Nyúl.
- Kicsit nagyobb bogyók?
- Kecske.
- Nagy kerek lepények?
- Tehén.
- Mi Felső-Volta fővárosa?
- Ez hogy jön ide? - pislogott értetlenül Juan Conrado.
- Sehogy, de a többit mind tudtad, és nehezíteni akartam. Egyébként Ouagadougou. Azért jegyeztem meg, mert olyan vicces.


A Cruz del Funes kápolnánál viszont Paco tartott kiselőadást a túraszövetségi tagság fontosságáról, ami még azok szerint is hosszúra nyúlt, akik most először hallották. Hirtelen azt láttuk, hogy egy lány jön szembe az úton és két kutyát vezet pórázon, akik egyikében meglepve ismertük fel Chocót.
- Két kereszteződéssel arrébb jött szembe, és miután nem láttam vele senkit, gondoltam, visszahozom - magyarázta a szerencsés megtaláló. A jelek szerint Choco elunta a hosszú megállásokat. Talán a kutya helyett Arcadióra és Pacóra kellett volna szájkosarat tenni.

2025. január 14., kedd

Bérletfeltöltés bonyodalmakkal

 Tenerifén ugyebár több módon is lehet utazni a buszokon: fizethetünk kártyával vagy készpénzzel, sok helybélinek bérlete van, illetve létezik a Ten+ kártya (ld. ábra), amit egyszer kell megvenni, és akármennyi pénz rátölthető a buszállomások pénztáraiban, trafikokban, illetve automatáknál, ezzel valamivel olcsóbb a viteldíj, mint ha készpénzzel vagy kártyával fizetnénk. A bérlet a "gyakran" (havonta legalább tízszer) utazó helybelieknek ingyenes, de ezt is minden hónap elteltével újra kell tölteni a fent említett módokon, hogy a rendszer lássa, hogy tényleg eleget utaztál-e és jogosult vagy-e az ingyenességre.


Az én bérletem pont december 25-én járt le, de nem gondoltam, hogy ez bármiben is korlátozni fog, hiszen az orotavai buszállomáson már pár hónapja átépítés alatt van a pénztár, az automatának pedig mindegy, hányadika van. Így nyugodt szívvel sétáltam le a buszállomásra, ahol is szembesültem vele, hogy az automatán egy hatalmas "nem működik" felirat díszeleg (mármint annak spanyol megfelelője persze). Furcsa módon, bár pénztár nincs, a váróban egy asztalnál mindig ül egy busztársasági alkalmazott, akihez segítségért lehet fordulni. Ezt tettem én is, és elmagyaráztam a problémámat.

- A trafikban tudnak bérletet újratölteni - mondta a lány, bár egyszer már jónéhány hónapja próbálkoztam ezzel és akkor csak Ten+ kártyát lehetett. Most sem sikerült a bérletfeltöltés, de a trafikos srác továbbküldött a benzinkútra. Igencsak meglepődtem volna, ha a benzinkúton működik a feltöltés. Természetesen nem működött, nekem viszont nem volt több opcióm, így felszálltam a buszra és vettem jegyet a legközelebbi pénztárral rendelkező buszállomásig, ami La Lagunában volt.

La Lagunában az automatán szintén "nem működik" felirat díszelgett, és kezdtem aggódni, hogy az egész rendszerrel van a gond. A pénztárban mondjuk ült egy lány és a körmét reszelgette.

- Szeretném meghosszabbítani a bérletemet - szólítottam meg.

- Rendben, de kicsit várni kell, mert most indult újra a számítógépes rendszer - felelte ő.

- Valami rendszerszintű gond van a hosszabbítással? Mert Orotavában sem tudtam meghosszabbítani.

- Persze, mert ott most nincs pénztár, csak automata van. Az automaták meg sehol nem működnek, mert a fenntartó cég felmondta a szerződést a busztársasággal.

A számítógépes rendszer nem siette el az újraindulást, én meg örültem, hogy nem időre kell mennem, és vártam türelmesen az ablaknál. Egy ponton felmerült bennem, hogy a körömreszelős lány helyett talán a másik ablaknál levő férfi kollégájánál próbálkoznék, de az ő gépe se működött. Végül kb. negyedóra múlva magára talált a számítógépes rendszer, és a lány meghosszabbította a bérletemet.

Pár nappal később Györgyivel mentünk Güímarba. Ő Ten+ kártyával utazott, amiről viszont majdnem az összes egységet lefogyasztotta, amikor a téli szünidőt kihasználva összevissza utazgatott a szigeten. A terve az volt, hogy Santa Cruzba érve tölt még rá egységeket. Én már ekkor aggódtam, hogy gondok lesznek, ugyanis a santa cruzi pénztárnál mindig sor szokott állni. Györgyi az automatára pályázott, de mondtam, hogy az nem működik. Odaérve bebizonyosodott, hogy igazam volt ebben, valamint abban is, hogy a pénztárnál sorbanállás van. Viszont a güímari busz kevesebb mint 10 perc múlva indult, a következőre viszont 40 percet kellett volna várni. Györgyi nem akart készpénzzel többet fizetni, így beállt a sorba és drukkoltunk, hogy sorra kerüljön, mielőtt elindul a 120-as busz. Ez utóbbi már kinyitotta az ajtókat, de szerencsére akadt egy pár értetlenkedő japán, akiknek a sofőr kénytelen volt hosszasan magyarázni, hova megy a busz és hova nem. Ez szimpatikus módon lassította a folyamatot, ám sajnos Györgyi előtt is volt pár utas, aki végigmondatta a pénztárossal a fél menetrendet. András és én mindenesetre beálltunk a sorba a buszhoz, Györgyi pedig olykor aggódva tekintgetett a busz felé, akárcsak az előtte álló emberke, aki láthatóan hasonló cipőben járt. Végül hátranézve már nem láttuk Györgyit, ami arra utalt, hogy bejutott az ablakhoz. Ekkor értünk mi a sofőrhöz, így időhúzásként hülyeségeket kezdtem kérdezni az útvonalról. Mikor már majdnem kifogytam belőlük, megjelent mögöttem Györgyi és végre el tudtunk indulni.

2025. január 6., hétfő

Mikulás és társai

 Természetesen idén sem marad el az anakronisztikus betlehemes posztom, csak a rengeteg anyagot még össze kell válogatnom. Addig is következzen egy összeállítás az egyéb karácsonyos anomáliákból.

Kezdjük Tacoronte Garimba nevű külvárosával, amelynek lakói a jelek szerint összezavarodtak, milyen ünnepre is készülünk decemberben, karácsonyi installációjukban ugyanis kifejezetten húsvéti állatok: bárányok és nyulak is előfordulnak.

Mint az egy tavalyi posztomból már kiderült, Spanyolországban a Három Királyok hozzák az ajándékokat. Ezzel együtt, nyilván angolszász hatásra, a Mikulás is aktívan jelen van. Ez az icodi erkély szépen illusztrálja a két hagyomány sorrendiségét: a régebbi eredetű Három Királyok fáradságosan, kötélen mászva jutnak fel, míg a modernebb Mikulás ejtőernyőn ereszkedik alá:


A sziget déli részén viszont decemberben is meleg az idő, így nem meglepő, hogy a candelariai Mikulás kiakasztotta a ruháit és lement strandolni egyet:


Természetesen az emberek is szívesen öltöznek be karácsonyi jelmezekbe: december utolsó napjaiban a kávézókban is rénszarvas-fejdíszes pincérek szolgáltak fel, a la lagunai buszállomáson karácsonyi manónak öltözött alkalmazottak irányították útba az eltévedt utasokat, a túracsoport Mikulás-túráján pedig annyira elvárás volt az alkalomhoz illő öltözék viselése, hogy Jonay először nem akarta megengedni, hogy rajta legyek a csoportképen, mert nem voltam megfelelő viseletben. Az állatmentő Yuri fején icipici mikulássapja billegett, ezért adta magát a kérdés:

- A macskád mikulássapkájában jöttél?

- Nem, ez a kutyámé...


Bea túravezetőként jó példával járt elöl, és mivel szabad idejében zoknikat gyűjt, természetesen beszerzett egy mikulásos darabot:


Delia ezen a túrán nem volt velünk, cserébe a következő alkalommal tetőtől-talpig Mikulásszerelésben volt: Mikulásos pulcsi és fülbevaló, a fejét pedig úgy elfedte a mikulássipka, hogy csak amikor egy pihenőnél levette, akkor látszott, hogy ismét lilára festette a haját. Amikor mondtam, hogy csak most vettem észre, rábólintott.

- Igen, most így megint látszik az eredeti hajszínem.

Legnagyobb kedvencem azonban a tacorontei motorosmikulás, aki - az állatok kihasználását tiltó elvet követve - nemhogy nem húzatja magát a rénszarvassal, hanem fuvart biztosít neki a motorja hátsó ülésén.




2025. január 4., szombat

Egyik növényi tej olyan, mint a másik

 Az uszodához közeli kávézóban most a szokásos fiatal nő helyett egy idősebb pasas szolgált fel.

- Milyen növényi tejük van? - kérdeztem tőle.

- Van laktózmentes tej, meg szója és mogyoró.

- Akkor egy lattét kérek mogyorótejjel - mondtam örömmel, mert eddig a szigeten mogyorótejet egyetlen kávézóban találtam, a puertói Michiben, ahová direkt emiatt szoktam menni. Nem is reméltem, hogy ebben az eldugott kis cukrászdában is tartanak ilyesmit.

Sajnos korai volt az örömöm, a bácsi hamarosan visszajött.

- Bocsánat, rosszul mondtam, nem mogyorótej van, hanem mandulatej.

- Tökéletesen jó lesz az is, köszönöm - feleltem. A bácsi már majdnem elindult, mikor észbekapott és helyesbített:

- Ja, nem mandula, hanem olyan hogyishívják, zab.



2024. december 28., szombat

Hóünnep Tenerifén

 Karácsony előtt leesett az első hó a Teidén, ami teljes extázisba sodorta a canariókat, hiszen nekik azért nem gyakran adatik meg a fehér karácsony. Persze a hegyre vezető utakat lezárták, így a karácsony csak annyiban volt fehér, hogy a lenti zöldellő tájból nézhettük vágyakozva a fölénk tornyosuló fehér hegyet:


Karácsony napján azonban megnyitották a nemzeti parkba vezető műutat, sőt a legmagasabban vezető ösvények kivételével a túrautakat is. Györgyivel már tervezgettük, hogy jövő héten felmegyünk közelebbről is megnézni a havat, de szerencsére Carlost és Beát is érdekelte a téli táj, ezért szavazást indítottak a Whatsapp-csoportban, hogy szombaton az eredetileg tervezett helyett ne menjünk-e inkább a Teide alá. Természetesen a többség erre szavazott, így szombat kora reggel találkoztunk az Emilio Muñoz parkolóhelyen; ez egyébként vagy 10 km-re található az Emilio Muñoz erdei tábortól, ami 1600 méteren fekszik, és Realejo Bajo (Alsó-Realejo) városrészhez tartozik. Realejo Altónak (Felső-Realejo) nincs erdei tábora, valószínűleg azért, mert ennél magasabban fekvőt nem találtak.

Emilio Muñoznál már elég hideg volt, főleg így reggel. José ugyan megállapította, hogy egész jó vastag kesztyűt sikerült hoznia, "pedig csak benyúltam a kesztyűsfiókba" (nem, nem tudom, miért van egy tenerifeinek kesztyűsfiókja), sapkával viszont nem készült. Rosánál szerencsére volt egy tartalék, ezt José hálásan kölcsönvette, majd valamiért arról kezdett mesélni, amikor hét éven át egy hűtőházban dolgozott. Még így is felkészültebbek voltunk, mint néhány másik túrázó, akik a fennsíkon szembejöttek; egyikük konkrétan rövid szárú biciklisnadrágban vacogott.
- Úristen, nem fázol? - kérdeztem meg tőle önkéntelenül.
- Nem, ha mozog az ember, nincs gond - felelte, de libabőrös lábai meghazudtolták. 

Jómagam persze szokva vagyok a téli túrákhoz, mégsem voltam 100%-ban felkészült. Akartam ugyanis vinni lábszárvédőt mély hó esetére, de előző este emlékeztem vissza, hogy tavaly nyáron azt ott hagytam Budapesten, miután két év alatt egyszer sem volt rá Tenerifén szükség. De rá kellett jönnöm, hogy most sincs; mély havat nem láttunk az út mentén, csak kisebb hófoltokat, és apukám is fölöslegesen aggodalmaskodott, hogy vigyázzunk a fák ágairól a nyakunba eső hóval (viszont ezzel a jótanáccsal sikerült Jesúst kétszer is megnevettetnem).


A tinerfeñók persze ennyi hónak is örültek. Többen beleültek a hó közepébe egy-egy fotó kedvéért, aztán utána panaszkodtak, hogy fázik a fenekük. Jesús talált egy összefagyott hótáblát, ami némi jóindulattal és egy kis átalakítás után szív alakúnak volt tekinthető, így Bea és Carlos ezzel tudott pózolni. Egy másik ilyen összefagyott hódarab Domingót találta el az egyik csúfondáros megjegyzését követően. És persze a hófoltoknál csoportképet is kellett készíteni, nyilván úgy, hogy a hó is látszódjon. Az első ilyen képnél Bea utasította a társaságot a megfelelő beálláshoz.

- De vigyázzatok a hóra, le ne tapossátok!





2024. december 22., vasárnap

Las Raíces, avagy elsőkből utolsók

 Még egyikünk se volt Las Raícesnél, de szerencsére Tenerifén elég jól ki vannak táblázva az erdei pihenőhelyek, kilátók és kempingek is. Így lekanyarodtunk a főútról ott, ahol két tábla is mutatott Las Raíces felé, fákat és grillezőhelyet sugallva. Hamarosan meg is érkeztünk egy parkolóba, amely mellett egy csapat tenerifei már lelkesen grillezett. A mi túratársainkat nem láttuk, de ezen nem lepődtünk meg, hiszen majdnem félórával korábban érkeztünk. Így tettünk egy rövid kört a minket körülvevő szépséges fenyőerdőben; a tavalyi erdőtűz után már feléledtek a kanárifenyők, viszont még nincs nagy lombkoronájuk, így itteni szemmel ritkaságszámba menő mennyiségű fű és sarjfenyő borítja a talajt.



Reni elment pisilni az erdőbe, ami meglepő döntés volt, hiszen többek között azért ide szervezték Evelinék a találkozót, mert itt van vécé. Ezután visszamentünk a parkolóba, de a többiek még mindig sehol. Persze nem ismertünk mindenkit, ezért elkezdtünk tippelgetni, kik lehetnek még magyarok; nyilván nem a "Libertad, igualdad" zászló alatt grillezők, de egy kisgyerekes házaspárt már kezdtünk becserkészni, mikor meghallottuk, hogy spanyolul beszélnek. Reni megpróbálta hívni Evelint és üzenetet küldeni neki, ám - amint arra Evelin már jó előre figyelmeztetett minket - fönt a hegyen nem volt térerő. Végül Beának sikerült úgy netet találnia, hogy a feje búbjára tette a telefont. Ekkor derült ki, hogy a megadott találkozási pont nem itt van, hanem egy elágazással följebb, a kempingnél. 

- Akkor siessünk, mert elmennek nélkülünk - mondtam.

- Azt mondták, hogy negyedig várnak.

- Az jó, de mindjárt 10.

Visszapattantunk a kocsiba, beindítottuk a GPS-t, és az elvezetett minket ezúttal a megfelelő helyre. Óra 14-re érkeztünk, így szerencsére a többiek még nem indultak el.

A túra végén útba ejtettük azt a parkolót is, ahol korábban tévesen vártuk a többieket. Ekkor derült ki (amit amúgy sejtettem), hogy plusz autózás helyett csak fel kellett volna másznunk kétszáz métert, átvágva a kempingen, ahol a télies idő következtében csak egyetlen sátor árválkodott. Evelin azért tervezett erre visszamenni, hogy mindenki el tudjon menni vécére. Csakhogy amikor odaértünk, egy csomó takarítószer állta el a vécé bejáratát. A takarító épp befejezte a munkáját - tíz perccel korábban zárta be a vécét.

Mikor leértünk La Lagunába, Reninek pittyent egyet a telefonja. Evelin most, órákkal az elküldése után kapta meg az üzenetét.

2024. december 4., szerda

Hány az óra, vekker kisasszonyok?

 András rendelt magának egy okosórát az internetszolgáltatónk webshopjából, mert akciós volt és részletekben kell fizetni. Én nem annyira örültem, mert mivel az én nevemen van az előfizetés, nekem kell majd elmennem érte a boltba, márpedig az Orange helyi kirendeltségének dolgozói nem hozzáértésükről és gyors munkájukról híresek - egyiküket egymás közt Mária Inkompetenciának hívjuk.


Kedden dél körül valóban megérkezett az értesítés, hogy az okosóra megérkezett, és átvehető az Orange üzletében. Itt már láttam egy sportszerű nehezítést, ugyanis a szieszta után az Orange üzlet hivatalosan fél 5-kor, a gyakorlatban inkább 5-kor nyit újra, nekem viszont el kellett érnem a fél 6-os buszt. De azért 5 körül optimistán odamentünk. Szerencsére nyitva voltak, és Mária kolléganője, Jennifer, el is kezdte az ügyintézést. Beszkennelte a személyi irataimat (nem mintha nem lennének meg nekik akkorról, amikor a szerződést kötöttük), és már előhozta az óra dobozát. Közölte, hogy már csak egy dolgot kell kinyomtatni, de valamiért lassan működött az internet (egy internetszolgáltató cégnél ez elég ironikus), és 15 perc várakozás után nekem el kellett indulnom. András persze nem vehette át az órát, viszont Jennifer és Mária biztosítottak, hogy egy héten belül átvehetjük. Ebben az volt a sportszerű nehezítés, hogy ebből az egy hétből mi a következő három napot Gran Canarián töltöttük, de úgy voltunk vele, hogy még ott van a szombat meg a hétfő.

Szombat délelőtt be is mentem, hogy újabb kísérletet tegyek. Ismét beszkennelték az irataimat, ám Mária közölte, hogy a rendszer nem ismeri fel a digitális aláírásomat. Engedélyt kell kérniük a cégtől, hogy papír alapú aláírással vegyem át az órát, ezt most megírják, de ma még biztos nem érkezik meg a válasz. Általában egy napba szokott telni, de mivel ugye most vasárnap jön, a hétfővel kell kalkulálni. Majd telefonálnak, ha mehetünk. Arra viszont ügyelni kell, hogy ha egy héten belül nem vesszük át az órát, akkor azt visszaküldik a központba (azóta se derült ki, hogy ez hol található, és egyáltalán Tenerifén van-e). 

Hétfőn persze nem telefonált senki, de azért délután a biztonság kedvéért bementem az Orange üzletbe. Közölték, hogy a válasz még nem érkezett meg, és telefonálnak majd, ha mehetünk.

András teljesen fölöslegesnek tartotta, hogy kedden is bemenjünk érdeklődni, én azonban biztos voltam benne, hogy nem fognak telefonálni, plusz meg akartam kérdezni, hogy egyáltalán megvan-e még az óra, lévén letelt az egy hét. De ott azzal fogadtak, hogy megvan az értesítés, átvehetjük az órát. Előrelátóan Jennifer pultjához álltam, aki el is kezdte a folyamatot, de sajnos valamit nem talált meg a rendszerben, ezért átadta az ügyet Máriának. Erősen kezdtem aggódni, de kivételesen működött minden, és csekély 20 perc alatt végre megkaptuk az órát.