A vonatlekésés világrekordja

Patri írt a Facebookon, hogy menjünk ma túrázni. Telefonról gyorsan visszaírtam: "Sajnos nekem nem fér bele, el kell érnem a 1720as vonatot :-(" (a pontot valamiért nem sikerült beletenni). Patri válasza: "Az 1720-as vonatot már 300 évvel lekésted, gyere velünk túrázni!"

McKiszolgálás: Azért, mert rossz

Tévedés ne essék: nem akarom az összes bécsi McCafé személyzetét fikázni. Vannak nagyon jó fejek is, mint például az Ober (vagy Unter?) St. Veitnél levő kávézó spanyol pincérnője, vagy az a magyar srác a Hauptbahnhofon, aki, miután megörültem a csokiba mártott kávészemnek, egy egész marékkal adott belőle. Altes Landgutnál kutyabarát a kávézó, legalábbis ahányszor ott jártam, mindig ott ült egy fickó, akinek két kutyája diszkréten az asztal alatt hevert. A hietzingi McCafé azonban jó eséllyel pályázik a legrosszabb bécsi kiszolgálás címre. Amikor először ott jártam, balga módon a pultnál próbáltam rendelni. Hiába ácsorogtam azonban, csak nem jött senki, pedig amúgy a nem-kávézós pultnál senki sem várakozott, és a személyzet hátul kavart valamit. Végre valaki észrevette, hogy ott vagyok, és odajött. Megrendeltem a cappuccinót. Erre a lányka betette a kávét és odahívott egy kollégát - láthatóan segítségre volt szüksége ennek a meglehetősen alapterméknek az elkészítéséhez. *** Mivel a McDonald'snál arra is van lehetőség, hogy egy elektronikus táblán megrendeljük a kaját, majd a pulthoz hívnak, amikor elkészül, legközelebb ezt az opciót választottam. Rögtön az elején jelentkeztek nehézségek, ugyanis a "vissza" gombot olyan magasra tették, hogy nem érem el. Miután átmentem a másik táblához és ott igyekeztem nem követni el hibát, rájöttem, hogy a menü, amit választani szerettem volna, nem szerepel a táblán, úgyhogy hagyhattam az egészet a fenébe és beálltam a pulthoz, így még jobban meghosszabbítva a várakozási időt.*** A nyári menüajánlatok lejártával ismét adtam egy esélyt az elektronikus táblának. Örömmel láttam, hogy már a laktózmentességet is be lehet jelölni. Az ugyan nem volt világos, hogy ha már bejelöltem a helyben fogyasztást, miért kérdez rá ismét, hogy elviszem-e, de úgy voltam vele: ha ennyire erőlteti, üsse kő, kérem elvitelre. Fizettem (a második kártyámmal, mert az elsőt nem fogadta el), megkaptam a 42-es számot és vártam, hogy megjelenjen a pult fölötti kijelzőn. Ott mentek is szépen sorban a számok, hogy 39, 40, 41, közben kiírták, hogy készül a 42-es. Majd hirtelen a 44-es villant fel, készül a 45-ös, mintha a közte elhelyezkedő számok sose léteztek volna. Némileg meglepetten álltam ott, hátha történik valami, ha már egyszer kifizettem a cuccot. Történt is, mert pár perc múlva a pultos kiabálni kezdett, hogy "42-es!" - némileg hasonlóképpen, mint Szlovéniában a tengeri herkentyűs étteremben a téren. Mikor odamentem, közölték, hogy a McCafés pulthoz álljak, és ott hamarosan meg is kaptam a reggelimet - helyben fogyasztásra. Mivel ekkor még meleg idő volt, kint ültem le; ez a gyakorlatban 3 kis asztalt jelent a buszmegálló mögött. Mikor azonban elkészültem az evéssel, újabb nehézség jelentkezett. A kávézó teraszáról az utcára kimenni a buszmegálló melletti keskeny lépcsőn lehetett - csakhogy egy buszra várakozó kerekesszékes bácsi ezt a rést teljes mértékben betöltötte. A teraszon ülő másik fickó is láthatóan erre a problémára keresett megoldást. Én úgy oldottam meg, hogy a buszmegálló esőbeállója és a villanyoszlop közötti keskeny résen préseltem ki magam. Nem tudom, a fickó mit csinált, mert ő szerintem azon nem fért ki. Lehet, megvárta, míg a kerekesszékes bácsi felszáll a buszra.

Alfa generációs macska

2020-ban történt azért pár jó dolog is, így például megszületett Folti von Wieselburg grófnő, aki szeptember végén (a mosonmagyaróvári cicamentők, valamint Patri és Veri hathatós segítségével) ottakringi lakásunkba költözött. Ő tehát már az alfa generáció tagja, ennek megfelelő számítástechnikai készségekkel és érdeklődéssel. Ráadásul meggyőződése, hogy a világ egy nagy játszótér, és minden tárgy azért teremtetett, hogy ő játsszon velük.

Ma reggel például a fejhallgató zsinórjával kezdett el játszani. Erről én igyekeztem lebeszélni, nehogy elrágja vagy valami más kárt tegyen benne. Ő azonban belegabalyodott a zsinórba, és mikor odébb szaladt, az afféle hámként visszahúzta. Meg is ijedt kicsit, de szerencsére nem nagyon, a zsinór pedig ép bőrrel megúszta. 

 Persze legszívesebben velünk játszik, ezért nehezményezni szokta, ha őhelyette munkával töltöm az időt. A minap épp egy word fájlon dolgoztam, Folti mellettem, amikor hirtelen a word megkérdezte, akarom-e menteni a fájlt. Ez így kicsit váratlan volt, de erre a kérdésre mindig igent mondunk, így is tettem. Ekkor legnagyobb meglepetésemre a word bezárult - Folti megnyomta a megfelelő billentyűt, hogy kilépjünk a programból. 

 A legizgalmasabb műveletet azonban a videólejátszóval végezte. Egy olyan dokut fordítok, aminek van rövidebb és hosszabb változata is. A rövidet már lefordítottam, épp a hosszút néztem meg, mielőtt nekikezdek (érdemes először egyben látni a filmet, sok baklövést ki lehet így küszöbölni). Folti persze ott matatott mellettem a billentyűzeten. Egyszer csak a filmlejátszás megállt. Kicsit morcosan néztem a macskára, de újból elindítottam a filmet. Egy-két perc múlva valami gyanús lett. Megnéztem a film hosszát: a rövidebb változatot néztem. Foltinak sikerült visszalépnie a lejátszási lista előző elemére. Majd megkérem, hogy tanítson meg erre a trükkre, mert nekem fogalmam sincs, hogy kell. 

 Az igazság kedvéért azért hozzá kell tenni, hogy nemcsak a macskák legújabb generációja ért a programozáshoz. Már jó 20 éve is van, amikor kétségbeesett üzenet érkezett Linától a listára: a macskája megnyomott valami billentyűkombinációt, amitől fejreállt a képernyő. Lina azt kérdezte, hogy lehet ezt visszacsinálni, mert most éppen úgy ír, hogy fejreállította a monitort...

Zoom kontra Skype

Tavasz óta pörögnek a Facebookon a sztorik arról, milyen vicces helyzetek alakulhatnak ki online meetingeken. Eddig hallgattam, de most cserében ömlesztve kapjátok a tavaszi zoom meetingek, valamint a tegnap esti Skype-beszélgetés vidám pillanatait. A zoom egyik előnye természetesen, hogy a macskák is részt vehetnek benne. Nem sok olyan zoom meetingen voltam, ahol legalább egy macska ne mászott volna be a képbe (Kriszta fehér állatkája különösen szívesen csinálta ezt). Persze Kristóf is szerette az ilyesmit: egyszer Attila konkrétan frászt kapott, mert azt látta, hogy egy hatalmas macskafej türemkedik be a képernyőre. A zoom másik pozitívuma, hogy különböző háttereket lehet csinálni hozzá. Még tavasszal kért meg egyszer Ádám, hogy sürgősen beszéljünk, mert nagyon ki van borulva (életében először buktatott meg diákot, és szerintem ő jobban a szívére vette, mint a bukott diák). Sajnos pont ekkor fedeztem fel azt a hátteret, amellyel lila cicafüleket és cicabajszot tudtam tenni az arcomra. Azt hiszem, nem igazán illett az alkalomhoz… Patri a nevadai sivatagot állította be háttérképnek, ami szintén vicces eredményeket hozott egy online coworking során. - Patri, te merre jársz? - Én itthon vagyok. - De mi az a sivatag? - Ja, az csak a zoom beállítás. Csaba, te hol vagy? - Kijöttem az erkélyre. - Azta, de jó ötlet az erkélyen dolgozni! - Hát annyira nem jó, mert süti a nap a monitort és nem látok semmit. Patri ezen a ponton elővett egy zsebkendőt, amire – fehér lévén – szintén rávetült a zoom háttér. - Úristen, Patri, te sivatagba fújod az orrod? Nem megy bele a homok? - De igen, elég kellemetlen. A skype-nál ellenben a technika nem lehetőség, hanem akadály, mint bebizonyosodott tegnap este is, amikor az e-színház után Lacival, Olivérrel és Csabával terveztünk skype-olni. Pedig először egész jól ment, Laci rögtön megjelent a képernyőn, meg egyértelműen Olivér is ott volt mellette, csak nem látszott. - Bocsi, én halkan fogok beszélni, mert András már alszik – vezettem fel. Ebből valamiért Olivér azt szűrte le, hogy nekik is fejhallgatót kell föltenni, pedig az ő lakásukban nem aludt András (meg tudtommal senki más se). Amint viszont Olivér bedugta a fülhallgatót, rögtön nem hallott semmit. Laci úgy döntött, újraindítja a hívást. - Te milyen medve vagy? - Jézusom, nem tudod, milyen medve vagyok?! - Valamilyen medve… - Laci, mióta ismerjük egymást és nem jössz rá, milyen medve lehetek? - Macskamedve, ez az. - Ez azt mondja, lépjek ki. Akkor kilépek és visszalépek. Állítólag kiléptem, bár nem tudom, hogy akkor miért láttam Csaba arcát továbbra is a képernyő jobb sarkában. Újraindult a hívás, ami azt a vicces komplikációt eredményezte, hogy csak kettesével láttuk-hallottuk egymást: Laci és én, illetve Olivér és Csaba. Laci a képernyőjét nézegette. - Itt van Macskamedve, itt a Csaba, és itt vagyok én. És még egyszer itt vagyok én – magyarázta Olivérnek, – mert te is én vagyok. - Hú, ez egészen szürrealisztikus. - Kétszer vagyok belépve. – Ismét manipulált valamit. – Most látsz? - Téged nem, de a fiókokat igen – feleltem. - Milyen fiókokat? - Valami fehér. - Szerintem az a ruhásszekrény fiókja lesz. - Mondjuk ez igazából annyira nem fontos. Nagy nehezen összehoztuk, hogy mindenki halljon mindenkit és mindenkinél működjön a kamera. - Most láttok minket? - A lábaitokat látjuk – felelte Csaba. – Fordítsátok át szelfi-módba a kamerát. – Miután ez megtörtént, Csaba mondott volna még valamit, de ezt nem hallottuk. - Csaba, nem hallunk. Lehet, hogy el kéne venni a kezedet a mikrofonról…

Bunyók napja

Szerintem többször láttam élőben kispandát, mint magyar politikust, de ilyen szintű aktivitást még sosem tapasztaltam tőlük. (Mondjuk magyar politikustól se, de ez más kérdés.) Először csak azt láttam, hogy az egyikük rohangál fel-alá az ágakon, olykor megáll és dörgölődzéssel megjelöli őket. Aztán előkerült a másik is, és kergették egymást; olykor összetalálkoztak, morogtak egymásra (na ilyet se hallottam még!), azután csak szaladtak egymás után az ágakon.

Schönbrunn új sztárjai, a kisgepárdok is ezt a napot választották bunyókészségeik fejlesztésére. Ők egyelőre még az anyjukon gyakoroltak, aki tiszteletre méltó türelemmel tűrte, hogy az ő nyakán gyakorolják a "hogyan ejti el a gepárd az antilopot alsó nyakharapással" technikát (amit annó Vadóc a David Attenborough-ból tanult meg, azt nem tudom, hogy a kisgepárdok néznek-e ilyesmit).

A vidrák kizárólag a kaja miatt kaptak össze. Na de mégis hogy képzelik a gondozók, hogy az összes halat egy stócba dobják a sziklára? Ebből garantáltan intervidrális konfliktus lesz. A legokosabb állatka ezért inkább fogta az adagját és félrehúzódott, hogy nyugodtan tudjon falatozni.

A fókákat is az etetés rázta fel. Mikor először elmentem a medencéjük mellett, a kisfóka (akit azóta Pablo névre kereszteltek) békésen aludt, anyukáját átölelve:

Mikor azonban másodszorra arra jártam, már javában folyt az etetés. Ez úgy zajlott, hogy időnként megjelent a parton egy hosszú hajú csávó (valamiért a fókákat mindig hosszú hajú pasik gondozzák, ennek a miértjére még nem sikerült rájönnöm) és bedobott a vízbe egy csomó halat. A fókák ekkor hatalmas fröcsköléssel utánuk vetették magukat, majd kimásztak a még mindig vadul hullámzó medence partjára és várták a következő adagot, ami viszont csak percek múlva érkezett. Pablo, tapasztalatlan és ifjú lévén, nehezen viselte a várakozást, és feszültséglevezetésként verekedni próbált az idősebbekkel. Végül aztán a több perc elteltével sem érkezett több hal. Az idősebb fókák egy idő után rájöttek, hogy vége a műsornak és visszacsusszantak a vízbe, csak Pablo ácsorgott egyedül a parton. Végül neki is leesett a tantusz és ő is elhagyta a partot.

Asztal

A régi lakásban az előző lakók otthagytak nekünk egy asztalt és négy széket, így ilyesmit nem vettünk. Az új lakásba viszont csak a saját bútorainkat vittük, ezért asztal és székek után kellett néznünk. Szerencsére a sarkon van a Mömax, ahol egész jó a kávé, és ráadásul András a honlapjukon egész olcsón talált asztalt és székeket. Egy reggel felkerekedtünk tehát és körülnéztünk az áruházban. Az András által kinézett székeket nem találtuk sehol, viszont én találtam néhány jól kinéző összehajtható széket. - Nézd, ezek tökjók és olcsóbbak is. - De ne már összehajthatót. - Most miért, az előző lakásban is olyanok voltak. - Hát legföljebb vendégszéknek. Az asztalt hamarosan megtaláltuk, a székek ügyében pedig az eladóhoz fordultunk. Sportszerű nehezítésként a honlapon ennek az egy terméknek nem volt fantázianeve. Úgyhogy beletelt egy kis időbe míg a honlapot közösen nézegetve megtaláltuk a székeket, és kiderült, hogy ezekből pont nincs most raktáron. - Akkor kérjük azt az asztalt - mondta András. - Mi itt asztalokat nem árulunk, csak a másik áruházunkban, a meidlingi pályaudvarnál. Itt meg lehet rendelni, és 14 napon belül megérkezik. Vagy a másik lehetőség, hogy a webáruházból megrendelik, és a posta ingyen kiszállítja. Kívánják megrendelni? Nem kívántuk megrendelni és még két hétig asztal nélkül maradni. Én mindenesetre leakasztottam két 7 eurós összehajtható széket, amelyek sokkal kényelmesebbnek tűntek, mint az András által kinézett nem-összehajthatók, lebeszéltem Andrást az egy méter magas, bekeretezett Buddha-képről (valami 30 euró volt) és hazamentünk. Otthon körbenéztünk, hátha a Kikában van olcsón asztal, de csak üvegtetejűt találtunk, az pedig Krisznél se vált be, pedig ő gyereket fogadott örökbe, nem macskát. Szóval maradtunk annál az opciónál, hogy megrendeltük a Mömaxból az asztalt, és vártuk a visszajelzést, hogy mikor szállítják ki. Kábé minden reggel azzal nyitottam meg az emailemet, hogy hátha kaptam valami értesítést, és napközbenre nem csináltam fix programot, hogy szükség esetén otthon tudjak lenni, de egy hétig nem történt semmi. Ami azért különösen érdekes, mert 6 napon belül ígérték a kiszállítást. A 8. napon végre kaptam egy emailt, hogy a megrendelésemet rögzítették. Mondjuk nem tudom, miért telt nekik ez ilyen hosszú időbe, mindenesetre küldtek egy linket a posta honlapjához, ahol követni tudom a küldeményemet. Ráklikkeltem, semmi infó. Ez volt szerdán. Csütörtök este végre érkezett egy újabb email, hogy feladták a csomagot. Szeptember 12. pénteket jelölték meg kiszállítási dátumnak, aminek nagyon nem örültem, mert aznap délután a menekülttáboros tüntire terveztünk menni Tündivel. Gyorsan írtam neki, hogy a részvételem asztalfüggő (nem írták, hogy a szombaton belül milyen időpontban érkezik az asztal). Azután pénteken kaptam egy újabb emailt, miszerint 14-én hétfőn hozzák az asztalt. 12-én szombaton reggel negyed 7-kor csöngettek; mondjuk már ébren voltam persze, de még pizsamában, mert nem vártam látogatót. A postás, mint kiderült, csak jelzésként csöngetett (és csak egyszer), mert minden kapucsengő nélkül bejutott a házba és az ajtóban letette a nagy lapos csomagot. Merthogy nem összeszerelve, hanem IKEA-módra alkatrészekben kaptuk meg az asztalt. Úgyhogy megvolt a reggeli programunk, amíg összeraktuk (bár azokat a csavarokat, amelyeknek nem jelölték meg eleve a helyét, kalapács híján nem tudtuk betenni, de ettől még egész stabil lett a konstrukció), azután elmentünk és vettünk egy nagy mirelit pizzát, előre örülve, hogy asztalnál sokkal könnyebb lesz enni, mint ölben. Ott, ahol először felállítottuk az asztalt, kicsit billegett, de aztán András a falhoz tolta és ott nem, így arra jutottunk, hogy a hiba nem az asztalban, hanem a parkettában van. Ebéd előtt viszont úgy gondoltam, kevésbé praktikus a falnál enni, ezért bevittem az asztalt a szoba közepére, gondosan kiválasztva egy olyan helyet, ahol nem billeg. Mikor bevittem a tányéromat a kész fél pizzával, észrevettem, hogy András 90 fokban elfordította az asztalt (a hosszabb oldala most nem párhuzamos volt az ablakkal, hanem merőleges rá), de igazából sokkal kevésbé foglalkoztatott, mint a kaja. El is kezdtünk enni. - Ez az asztal billeg - állapította meg András. - Ahogy az előbb én raktam, úgy nem billegett. - Ja!

Hogyan igyunk maszkban?

A tömegközlekedésen és tüntetéseken kötelező maszkviselet kicsit megnehezíti azok dolgát, akik ezeken a helyeken folyadékot szeretnének fogyasztani. Először is, az ember nem feltétlenül emlékszik rá, hogy maszkot tett föl, úgyhogy a múltkor Tündi majdnem maszkon keresztül próbált inni. 

Nyilván valahogy be kell juttatni a folyadékot a maszk mögé; erre leginkább a szívószál alkalmas (itt Bécsben nagy divatja lett a nem-műanyag szívószálaknak). A múltkor egy lány ült a metrón, kezében üdítővel, benne szívószál, arcán maszk, fején headset. A headset zsinórját a maszk alatt vezette át, és a maszk alján bedugta a szívószálat is, így felváltva tudott utazás közben inni és telefonálni. 

 Mindez sokkal bonyolultabbá válik, amint nincs az embernek ülőhelye. Szintén a metrón hajtott végre egy másik lány egy elég veszélyes manővert. Neki is headset volt a fején, mobilja vízszintesen a kezében, másik kezében pedig egy pohár elviteles kávé, amelyre - nyilván környezettudatosságból - nem kért fedelet (ez is nagy divat mostanában). Amikor belépett a metrókocsiba, észbekapott, hogy maszkot kéne húznia. Ekkor a vízszintesen tartott mobiltelefonra tette a teli pohár kávét, a másikkal pedig kihalászta a zsebéből a maszkot és föltette - én pedig mindeközben igyekeztem távol húzódni tőle, mert miután kapaszkodni nem maradt keze, egy nagyobb fékezéskor a pohár kávé könnyen a ruhámon landolhatott volna. Szerencsére megúsztam.