Vöröslencse tészta

 - Szeretnél enni valamit? - kérdezte Éva.

- Hát majd igen - feleltem.

- És mit? Mert tudod, én ilyen hülyén eszem, hogy nálam nincs kenyér meg semmi ilyen gabonából készült dolog.

- Hát lehet csinálni salátát - vetettem fel, mert a hűtőt kinyitva többfajta zöldséget is láttam.

- Nem tudom, milyen fajta salátát tudsz csinálni abból, ami van itthon.

- Én úgy szoktam, hogy megnézem, mi van a hűtőben és összekeverem.

- Hát mondjuk vannak zöldségek. Meg van vöröslencse tészta.

- Na, az jó lesz, olyat még úgysem ettem, de a vöröslencsét meg imádom - vágtam rá, mert nem akartam vendéglátóm összes fajta zöldségét elfogyasztani. Éva elővett a fiókból két csomagot.

- Az a baj ezekkel a tésztákkal, hogy elég változó a minőségük. Meg bizonyos alakú tészták nem főnek meg rendesen. Itt van ez a spagetti, ez jobb minőség, ez a másik fusili-tészta DM-es, ez nekem kevésbé jön be.

- Ha neked az kevésbé ízlik, akkor eszem azt - ajánlottam fel.

- Nem, nem, ha most először eszel vöröslencse tésztát, ne ezzel kezdd - javasolta Éva, elpakolta a fusilit és feltett egy lábosban forrni vizet. Felmerült bennem az a probléma, ami spagettinél mindig.

- Hogy fog beférni a lábosba?

- El kell törni - felelte Éva, de látta, hogy erre csúnyán nézek (a spagetti lényege, hogy nem törjük el!), ezért miután a vízben levő végük valamennyire megpuhult, meghajlította a szálakat és belenyomta őket a vízbe. Az előírt ideig főztük, de ennek ellenére mikor megkóstoltam, nem tűnt túl puhának.

- Nem rossz, de kicsit túlzottan al dente.

- Igen, ez az, amit mondtam, hogy az alakja miatt a spagetti nem tud rendesen átfőni. A másik, a fusili, az igen - magyarázta Éva. Sosem tudtam meg, hogy ha azt akarta, hogy pozitív első élményt szerezzek a vöröslencse tésztáról, miért arra a változatra beszélt rá, ami nem fő át normálisan.

No photo, please!

 Ha az ember 30 fokban megy Cat Caféba, számíthat rá, hogy a lakók nem lesznek túl aktívak. Amikor megérkeztünk, szinte mindegyik feküdt valahol. Így kellemes meglepetésként ért, amikor egyszer csak besétált a hátsó helyiségbe Jožsko és felugrott a falon elhelyezett cicadobozok egyikére, majd onnan egy följebb levőre. Persze rögtön nyúltam a telefonomért, hogy megörökítsem a következő ugrást, de Jožsko nem várta meg; mire megnyitottam a kamerát, ő már felért a legfelső dobozba és elhelyezkedett benne.

Láthatóan a kávézó dolgozóit is zavarta, hogy az állatkák ilyen passzivitásba vonultak, és megpróbálták felpörgetni a dolgokat. Egyikük Aslannal kezdett foglalkozni, aki, mint kiderült, megtanult néhány trükköt. Amikor kimentem a külső helyiségbe, éppen pacsit adott a földön ülő önkéntesnek. Persze minden vendég kapta elő a kamerát, Aslan azonban nem vágyott rá, hogy tudománya felkerüljön az Instára. Akármennyire próbálkozott is a lány, Aslan nem volt hajlandó több pacsit adni.

Sajáthütte

 Fölöttünk a hegyen állt ez a hegyi fogadó, amelynek hivatalos neve ugyan Sajathütte, de ez nem jelent semmit, a "saját" meg igen, úgyhogy ezt a megnevezést használtuk.

Gergő már járt a Sajáthüttében, és emlékezett, hogy majd' kiköpte a tüdejét, míg felért. Hogy ebből az emelkedőből valamennyit megspóroljon, azt találta ki, hogy autóval fölmegyünk a Bodenalm nevű parkolóig. Persze visszafele nem oda terveztünk érkezni, ezért egy autót mindenképp lent kellett hagyni a háznál, hogy aztán majd felvigye a sofőröket. Ez a megoldás a tenerifei túracsoportomban nagyszerűen működik (ld. pl. https://macskamedve.blogspot.com/2024/04/tul-nepszeru-turautvonal.html), itt azonban nehézségek merültek fel. Roland közölte, hogy az ő autója nem bír oda fölmenni (ez így igaz, még a Prägratenbe vezető enyhe emelkedőt is alig bírta), Viktorék pedig a beígért durva mászástól megijedve arra jutottak, hogy kihagyják ezt a túrát. (Ehelyett elindultak a Großglockner panorámaútra, a völgyben ragyogó napfénytől inspirálva lenyitott tetővel, sortban és napvédő kalapban. 2000 méter fölött hóviharba kerültek, a köd miatt semmit sem láttak a csúcsból, az arra járók pedig hülyének nézték őket nyárias öltözékük miatt.) Így két autót tudtunk csak befogni, vagyis a sofőrök arra készültek, hogy két körben viszik fel az utasokat. Megállapodtunk, hogy az első turnus 3/4 8-kor, a második negyed kilenckor indul.

Én persze elkészültem jó korán, Gergőnek muszáj volt, mivel ő volt az egyik sofőr, Lóri azonban még csak akkor vonult be a fürdőszobába, amikor mi lementünk a földszintre. Ott szembesültünk azzal, hogy csaknem minden túratárs a második turnusra bazírozott, és még nem készült el. Ez ugye azért volt gond, mert a második körben csak egy autóra számíthattunk, és abba a második sofőrnek is be kellett férnie. Ezért Gergő kénytelen volt várni egy kicsit, míg páran elkészülnek, én viszont beültem Pali autójába és elindultunk.

Jó meredek alpesi úton hajtottunk fölfelé, eszembe is jutott, hogy a durván tériszonyos Tomi (aki előző nap egy sokkal enyhébb terepen is pánikolni kezdett) ezt nehezen fogja viselni. Ezért írtam üzenetet a második turnusnak, hogy indulás előtt kössék be Tomi szemét, Pali meg azon aggódott, nehogy szembejöjjön valaki, mert két autó nem fért volna el. Végre szerencsésen felértünk Bodenalmra, amelynek nevéből már sejthettük, hogy hegyi legelő. Azt viszont nem sejtettük, hogy parkolóőrként egy borjú tevékenykedik. Az állatka láthatóan elszakadt a kerítés túlsó oldalán legelő csordától, így az arra járó túrázókkal próbált barátkozni: hagyta magát megsimogatni, és lelkesen megnyalogatta a hátizsákomat és a pulóveremet is.

Elindultunk fölfelé a hegyre, ahol a messzeségben már feltűnt egy épület.

- Az a Sajáthütte? - kérdeztem Edinát.

- Nem, az valaki másnak a hüttéje.

Kiderült, hogy az emelkedő mégsem volt olyan durva, ha az ember csak a Bodenalmtól indul. Viszont - noha reggel még ragyogó napsütést ígértek - a hegyen fújt a szél és szitált a havas eső. Mi nem örültünk ennek az időjárásnak, de a mormoták annál inkább. Végre nemcsak a füttyüket hallottuk, hanem őket magukat is láttuk; valószínűleg őrülteknek tartottak minket, akiktől nincs félnivalójuk. Az őrszemek egészen sokáig a helyükön maradtak, az egyik állatka pedig konkrétan versenyt futott velem (persze ő nyert). Mondtam neki, hogy ha eljön a hüttéig, meghívom valamire, de úgy tűnt, ez nem érdekli.

A hütte rusztikus hangulatú éttermében egy kerek asztalhoz ültünk le, és a különböző alkoholos és alkoholmentes teák után megérkeztek az ételek is. Franz megkóstolta a sajátját.

- Ebből az ételből egyvalami hiányzik - állapította meg szakértően. - Az íz.

Biztonság Kelet-Tirolban

 Az ÖBB sosem késik, kivéve, ha éppen el kéne érnünk vele egy csatlakozást. Bruck an der Muhr előtt bekrepált a villanymozdony, és pont annyit álltunk, hogy Villachban lekéstük az S-Bahnt. Ez nem lett volna gond, ha nem kellett volna Lienzben átszállnunk egy helyi buszra Prägratenbe. Pontosabban az aznap esti utolsó helyi buszra Prägratenbe. Persze azt is lekéstük, de szerencsére Roland még úton volt, így megegyeztük, hogy felvesz minket. 

Egy igen lepukkadt pizzériában várakoztunk, míg ránk nem írt Roland, hogy itt van a vasútállomás előtt. Ez meglepett, mert az asztalunktól pont a vasútállomás parkolójára láttam, és Roland ott biztosan nem állt. Franz viszont a kép alapján rájött, hol lehet, és elindultunk. A kis térre érve egy magabiztos cirmos kandúrt vettem észre először, utána pedig Rolandot, valamint a kocsit és benne kedvenc túrakutyámat, Barackot (róla további sztorik: https://macskamedve.blogspot.com/2022/08/allatok-vonaton.html, https://macskamedve.blogspot.com/2023/10/krk-allatkai.html). 

- Sétálunk egy kicsit, mert rég nem volt pisilni - jelentette be Roland. - De csak röviden, mert megállni tilosban vagyok.

Ennyi erővel a vasútállomás előtt is megállhatott volna, ahol konkrétan volt parkoló, bár viszont tér meg fű nem. Barack mégsem foglalkozott a várostervezési elemekkel, ugyanis ekkor megjelent az előbbi macska, konkrétan egy kisebb épület udvaráról kisétálva.

- Te, ez a macska a bankból jött ki! - csodálkozott Franz.

- Persze, ő a biztiőr.

A macska igen komolyan vette őrző-védő feladatát: nem szaladt el Barack elől, hanem leült és igen határozottan farkasszemet nézett vele. Barack persze oda akart menni hozzá, de Roland nem engedte, így végül ő adta fel, és a harcedzett kandúr lett a pszichológiai hadviselés győztese.

Az apartmanban hárman voltunk Gergővel és Lórival, de csak egy kulcsot kaptunk, ami nyitotta az este 8 után zárva tartott bejárati ajtót is. Mikor kijöttem a fürdőszobából fogmosás után, hallottam, hogy Lóri odakintről a nevemet kiabálja. Kihajoltam az erkélyen.

- Engedj be, légyszi! - kiabált fel Lóri. Fogtam a kulcsot és lementem hozzá. Meglepetésemre Gergőt is ott találtam. Lóri elmagyarázta a helyzetet:

- Kizártam magam, úgyhogy felkiabáltam Gergőnek, hogy engedjen be. Le is jött, de nem hozott kulcsot, úgyhogy ő is kizárta magát.

Jót nevettem rajtuk, de az utolsó napunkon én is hasonló helyzetbe kerültem. Búcsúzóul ugyanis ki akartam menni futni egyet a folyópartra:

Ilyenkor általában betettük a lábtörlőt a bejárati ajtó résébe, hogy nyitva maradjon; a szobába már kilinccsel is be lehetett menni. Csakhogy amint pár lépést tettem, hallottam, hogy az ajtó becsukódik; úgy látszik, rosszul tettem be a lábtörlőt. Úgy döntöttem, egyelőre nem foglalkozom ezzel, hátha mire visszaérek, már ébren lesz valaki (például Roland, akinek úgyis kutyát kell sétáltatnia). De nem így történt, reggel hatkor még csak a tejesember állt a főtéren. A panzióhoz csatlakozó épületből kijött ugyan egy férfi, de azt mondta, neki nincs kulcsa. Írtam a csoportos csetbe, hogy engedjen be valaki, de semmi reakció. Eszembe jutott viszont, hogy Lórinak korán kell kelnie, mert hét óra körül indul a busza. Ezért felhívtam, de mint kiderült, lenémította a telefonját, hogy ne zavarja föl Gergőt. Végül negyed hétkor úgy ítéltem, a háziak már biztosan ébren vannak, ezért becsöngettem hozzájuk és ők beengedtek.

Kecskefürdetés

 A kecskefürdetés hagyománya még a guanchók idejéből származik. A nyári napforduló napján lehajtották a kecskéket a hegyről, egyenesen bele a tengerbe, ezzel is ünnepelve a nyár kezdetét. Ahol annak idején a kecskenyájak a vízbe gázoltak, ma már egy nyüzsgő kikötőváros, Puerto de la Cruz található, de a hagyomány megmaradt (pontosabban pár éve újraélesztették). Így Szentiván napján plakátok figyelmeztetik a lakosokat a forgalmi korlátozásokra a város utcáin végighaladó kecskenyájak miatt.

Tavaly lemaradtam a kecskefürdetésről, idén azonban mindenképpen meg akartam nézni, ezért a felhős idő ellenére buszra szálltam, hogy nyolcra leérjek a mólóhoz. Ott már várakozott egy kisebb kecskenyáj, és egy mellettem elhaladó hölgy azt magyarázta a barátnőjének, hogy még több kecskét várnak. Ezek az állatkák viszont annyira nem tűntek motiváltnak, hogy a hullámzó és vélhetően hideg tengerbe belemenjenek. Ez egyébként az egyik városi strand, és meg is jelent egy kopasz bácsi, aki fürdőruhára vetkőzött és a nyáj mellett bement úszni a tengerbe. Ez már a kecskék érdeklődését is felkeltette, és közelebb húzódtak a vízhez.

A pásztorok viszont visszaterelték őket, hiszen hivatalosan még nem kezdődött el az esemény. Tehát egyelőre úgy nézett ki a dolog, hogy a nézők ott álltak körben a parton, a kecskék a víz mellett tébláboltak, a tévések keresték a legjobb kameraállást, az egyik pásztor pedig, élvezve a közönséget, lelkesen magyarázott arról, hogyan hívja magához az állatokat, és ezt be is mutatta. A másik pásztor kevésbé akarta produkálni magát, inkább sorra kihúzta a nyájból a nőstényeket a szarvuknál fogva, és megfejte őket. Az első, egy kis barna-fehér foltos, egész nyugodtnak bizonyult, de volt pár csökönyösebb példány is.

Végül zene hangzott fel a teherkikötő felől, és kiderült, hogy nem további kecskékre vártunk, hanem a zenészekre. Hárman érkeztek síppal-dobbal, és zenei aláfestésként szolgáltak, miközben a színészi vénával rendelkező pásztor levette a cipőjét és a zokniját, majd kifogta a nyájból az első kecskét és bevonszolta a vízbe. Az állat láthatóan nem lelkesedett a programért, ezért miután a pásztor kétszer belemerítette a fejét a vízbe, elindult kifelé, magával vonszolva a még mindig a szarvaiba kapaszkodó férfit. Kettőjük közül a pásztor lett vizesebb.

Volt, aki felkészültebben állt hozzá a kecskefürdetéshez. Már korábban is feltűnt nekem egy középkorú hölgy, aki bikiniben, hajában fekete masnival állt a parton és interjút adott a tévének. Azt hittem, azért szólaltatják meg, mert egyedül ő mert ilyen hűvös napon fürdőruhát venni, de ezután besétált a nyájba, megragadta a szelíd barna-fehér foltos állatot és bevonszolta magával a vízbe. Miután a kecske megfürdött, a hölgy tapsot kért a közönségtől, majd levezetésként úszott egy kört. Akkor még azt hittem, hogy ő tök spontán, a közönségből vállalkozott a feladatra, de aztán láttam egy videót a tavalyi kecskefürdetésről ( https://www.youtube.com/watch?v=5c8yiGCTVIk&ab_channel=InformativosTvc ), és azon is ott volt, szóval beépített ember.

A harmadik kecske megfürdetése után úgy döntöttem, ideje kávéznom, és kiültem egy kis kézműves pékség teraszára a Plaza del Charcón. Nemsokára a szomszéd asztalhoz leült egy hölgy, a jelekből ítélve törzsvendég, és megjegyezte, hogy zene hallatszik a kikötő felől.

- Igen, ma lesz a kecskefürdetés - tájékoztatta a pincérnő.

- Nem lesz, már van - helyesbítettem, és meg is mutattam nekik a videómat arról, amint a kecske faképnél hagyja a pásztort a vízben.

- Na szegényke, nem akar fürödni! - nevetett két újdonsült ismerősöm a pásztor kárára, és megállapítottuk, hogy mindhárman a kecskéknek drukkolunk.

Hol az autóm?

 András és Szilvi együtt bérelték ki a kocsit kedden, én nem is láttam addig, amíg szerda reggel bele nem ültem, hogy együtt felmenjünk a Teidére. Szerencsére korai felvonóra vettünk jegyet, így a felvonó alsó állomásánál nem volt probléma parkolóhelyet találni; több volt az éppen virágzó vörös tajinaste, mint az autó:

Miután leértünk a csúcsról, elmentem a mosdóba azzal, hogy Szilviékkel majd a kocsinál találkozom. Ahogy azonban elindultam lefelé, egyik autónál se láttam őket. A bérelt kocsinkból csak annyira emlékeztem, hogy szürke, ezért megpróbáltam hívni Szilvit, de láthatóan épp nem volt mobilhálózata. Jobb híján így hazatelefonáltam Andrásnak.

- Te figyelj, mi a rendszáma a kocsinak, amit béreltetek? A kocsinál találkozunk Szilviékkel, de nem találom.

- Hú, nem tudom pontosan, valami 8185 vagy 8581 a vége? Valami ilyesmi, 8-asok vannak benne.

- Köszi - feleltem és ismét elindultam lefelé. Végre megláttam, hogy Szilvi az úton integet jóval lejjebb, azon a részen, ameddig le sem mentem, mert úgy emlékeztem, hogy följebb hagytuk az autót.

- Bocsi, azt hittem, közelebb parkoltunk - magyarázkodtam, mikor odaértem. Szilvi megnyugtatott:

- Én is!

Másnap Santiago del Teide volt a kiindulási pontunk. Először elmentünk kávézni, majd Szilvi visszament az autóhoz a kulacsáért, amit ott felejtett. Mikor ismét csatlakozott hozzánk, ezt mesélte:

- Néztem, hogy hogy állhattam már be ilyen bénán, félig kilóg a kocsi orra meg minden, tök gáz. Aztán rájöttem, hogy az nem is az én autóm!

A venezuelai szexmunkás 50 centje

 Bevallom, már azelőtt előítéleteim voltak a spanyol közjegyzőkkel szemben, hogy eggyel is találkoztam volna. Többször kellett ugyanis általuk szerkesztett köz- és magánokiratokat fordítanom, amelyeknek fő jellemzői a többoldalas körmondatok, a nyakatekert fogalmazás, valamint az, hogy a rengeteg fölösleges ismétlődés mellett fontos adatok nem vagy tévesen szerepelnek benne. Nemrég például egy adásvételi szerződésben ez állt: "Vevő eladja és eladó megveszi az XY helyrajzi számú ingatlant".

Ezek fényében némi aggodalommal indultam el az icodi közjegyzőhöz, hogy segítsek egy magyar pár ingatlanvásárlásában (az anonimitás megőrzése érdekében a továbbiakban Péter és Anna). A történetet megbonyolította, hogy az eladók egyike Madridban, a másik Venezuelában él, ezért egy rokonuk jelent meg meghatalmazottként (a továbbiakban Laura), valamint az ingatlanügynök (a továbbiakban Evelyn). Mikor pontban tizenegykor megérkeztünk a közjegyzői iroda elé, Laura és Evelyn még vígan kávézott a szemközti bárban, mi meg reméltük, hogy nagy késedelem nem lesz az ügyintézés során, mert a parkoló, ahol a kocsit hagytuk, csak kettőig tart nyitva.

Az volt a megállapodás, hogy Péterék átutalással intézik a fizetést, ott helyben a közjegyző jelenlétében - Péter felvetette ugyan, hogy a csekk egyszerűbb, de valamiért a vevőknek ez nem felelt meg. A közjegyzői irodában viszont gyenge volt a térerő, ezért kinyitották az utca felé vezető vészkijárat rácsát és a közjegyző alkalmazottja (a továbbiakban Juan) elárulta, hogy ott, a harmadik lépcsőn van térerő, ha az ember kicsit kihajol az utca felé (ilyet magyar turistaháznál már tapasztaltam: https://macskamedve.blogspot.com/2011/09/gazsi-homeroje.html). Viszont Péterék megbonyolították az életüket azzal, hogy Péter telefonján volt a netbankos app, de csak Annának volt spanyol telefonszáma, pedig a spanyol bankok (és egyéb intézmények) nem hajlandóak külföldi számokra sms-ezni. A fizetési művelet úgy zajlott tehát, hogy Péter lement a lépcsőre, onnan elindította az utalást, majd ehhez a hitelesítő kód Anna telefonjára érkezett, aki odament és megmondta Péternek. Mivel a két eladónak külön-külön számlája volt, a műveletet még egyszer megismételték (ennyi erővel Anna odaadhatta volna a telefonját Péternek, de ez a kézenfekvő megoldás nem merült fel). A térerő hiánya miatt igen lassan folyt a művelet, Péter egyre feszültebb lett, de végül megérkezett egy visszaigazolás, Péter pedig továbbította Juan emailjére.

- Nem jó - mondta Juan. - Ez csak azt igazolja vissza, hogy elindították az utalást, azt nem, hogy meg is érkezett. Az alkalmazásba érkezik majd egy pdf, hogy átment az utalás, erre lesz szükségem.

Péter megkereste az alkalmazásban a pdf-et és elküldte. Elkövette viszont azt a hibát, hogy a második utalás visszaigazolásáról csak képernyőfotót készített, és ezt küldte el Juannak. Természetesen ez sem felelt meg, így ismét belépett az alkalmazásba, letöltötte a pdf-et és azt küldte át. 

Ha azt hittük, hogy ezzel a fizetési folyamat lezárult, tévedtünk.

- Nem stimmel az összeg - közölte Juan. Péter sejtette, miről lehet szó.

- Azért nem egyezik a két tulajdonosnak küldött összeg, mert a venezuelainak rájön egy 3%-os adó mint EU-n kívüli állampolgárnak.

- Ezt értem, de akkor se. Nézzék csak! - Juan elővette a számológépét, osztott-szorzott-százalékot számolt, és valóban: a végeredmény 50 eurócenttel több lett, mint amennyit Péter átutalt.

- Ó basszus, bocsánat, ezt én számoltam el! - kiáltott fel Evelyn. - Rossz összeget mondtam, az én hibám.

- Semmi baj, de ezt is meg kell fizetni.

- Nálam van 50 cent, ha ez segít - vetettem fel segítőkészen.

- Nem jó, átutalással kell történnie, mint a többinek.

Péter kétségbeesetten fordult Evelynhez.

- Ezt hadd ne kelljen már azonnali átutalással, az átutalásonként 6 euró, 50 centért 6 eurót kifizetni elég röhejes lenne.

- Nem kell, persze, menjen rendes átutalással, elhiszem, hogy meg fog érkezni.

Végre elkészült a közjegyzői okirat, amit várakozásommal szemben nem olvastak fel a megjelent feleknek, és átmentünk az aláíróterembe - bizony, külön aláíróterem volt az irodában, hatalmas tölgyfa asztallal. Nagyon fontosnak éreztük magunkat, amint leültünk köréje, és végre csatlakozott hozzánk maga a közjegyző (a továbbiakban Don Isidro). Neki már gyakorlatilag csak ellenőrző feladatköre volt, de ezt igen komolyan vette. Először hosszasan filózott azon, hogy Laura és az igazolványképe nem hasonlítanak egymásra, de aztán felhívtuk a figyelmét, hogy az én igazolványomat nézi. A következő problémája az volt, hogy a venezuelai eladó más néven szerepel az eredeti tulajdonosi papírokon, mint az adásvételi szerződésben.

- Azért, mert az még a lánykori nevén volt, de időközben férjhez ment - magyarázta Juan, aki ezt a kört már megfutotta Laurával. Don Isidrót azonban nem elégítette ki a magyarázat.

- Engem nem érdekel, hogy egy venezuelai bordélyban megváltoztatta a nevét, ugyanannak a névnek kell szerepelnie az adásvételi szerződésen is! Menjen és írja oda mindenhová zárójelbe!

Tartottam tőle, hogy meg kell várnunk, míg Juan az egész okiratot átjavítja, de szerencsére Don Isidro praktikusabban állt hozzá (vagy ő is a kettőkor záró parkolóban hagyta a kocsiját). Aláíratta velünk a dokumentum utolsó oldalát, és közölte, hogy Péterék másnap jöjjenek vissza a hitelesített példányért.