Las Raíces, avagy elsőkből utolsók

 Még egyikünk se volt Las Raícesnél, de szerencsére Tenerifén elég jól ki vannak táblázva az erdei pihenőhelyek, kilátók és kempingek is. Így lekanyarodtunk a főútról ott, ahol két tábla is mutatott Las Raíces felé, fákat és grillezőhelyet sugallva. Hamarosan meg is érkeztünk egy parkolóba, amely mellett egy csapat tenerifei már lelkesen grillezett. A mi túratársainkat nem láttuk, de ezen nem lepődtünk meg, hiszen majdnem félórával korábban érkeztünk. Így tettünk egy rövid kört a minket körülvevő szépséges fenyőerdőben; a tavalyi erdőtűz után már feléledtek a kanárifenyők, viszont még nincs nagy lombkoronájuk, így itteni szemmel ritkaságszámba menő mennyiségű fű és sarjfenyő borítja a talajt.

Reni elment pisilni az erdőbe, ami meglepő döntés volt, hiszen többek között azért ide szervezték Evelinék a találkozót, mert itt van vécé. Ezután visszamentünk a parkolóba, de a többiek még mindig sehol. Persze nem ismertünk mindenkit, ezért elkezdtünk tippelgetni, kik lehetnek még magyarok; nyilván nem a "Libertad, igualdad" zászló alatt grillezők, de egy kisgyerekes házaspárt már kezdtünk becserkészni, mikor meghallottuk, hogy spanyolul beszélnek. Reni megpróbálta hívni Evelint és üzenetet küldeni neki, ám - amint arra Evelin már jó előre figyelmeztetett minket - fönt a hegyen nem volt térerő. Végül Beának sikerült úgy netet találnia, hogy a feje búbjára tette a telefont. Ekkor derült ki, hogy a megadott találkozási pont nem itt van, hanem egy elágazással följebb, a kempingnél. 

- Akkor siessünk, mert elmennek nélkülünk - mondtam.

- Azt mondták, hogy negyedig várnak.

- Az jó, de mindjárt 10.

Visszapattantunk a kocsiba, beindítottuk a GPS-t, és az elvezetett minket ezúttal a megfelelő helyre. Óra 14-re érkeztünk, így szerencsére a többiek még nem indultak el.

A túra végén útba ejtettük azt a parkolót is, ahol korábban tévesen vártuk a többieket. Ekkor derült ki (amit amúgy sejtettem), hogy plusz autózás helyett csak fel kellett volna másznunk kétszáz métert, átvágva a kempingen, ahol a télies idő következtében csak egyetlen sátor árválkodott. Evelin azért tervezett erre visszamenni, hogy mindenki el tudjon menni vécére. Csakhogy amikor odaértünk, egy csomó takarítószer állta el a vécé bejáratát. A takarító épp befejezte a munkáját - tíz perccel korábban zárta be a vécét.

Mikor leértünk La Lagunába, Reninek pittyent egyet a telefonja. Evelin most, órákkal az elküldése után kapta meg az üzenetét.

Hány az óra, vekker kisasszonyok?

 András rendelt magának egy okosórát az internetszolgáltatónk webshopjából, mert akciós volt és részletekben kell fizetni. Én nem annyira örültem, mert mivel az én nevemen van az előfizetés, nekem kell majd elmennem érte a boltba, márpedig az Orange helyi kirendeltségének dolgozói nem hozzáértésükről és gyors munkájukról híresek - egyiküket egymás közt Mária Inkompetenciának hívjuk.

Kedden dél körül valóban megérkezett az értesítés, hogy az okosóra megérkezett, és átvehető az Orange üzletében. Itt már láttam egy sportszerű nehezítést, ugyanis a szieszta után az Orange üzlet hivatalosan fél 5-kor, a gyakorlatban inkább 5-kor nyit újra, nekem viszont el kellett érnem a fél 6-os buszt. De azért 5 körül optimistán odamentünk. Szerencsére nyitva voltak, és Mária kolléganője, Jennifer, el is kezdte az ügyintézést. Beszkennelte a személyi irataimat (nem mintha nem lennének meg nekik akkorról, amikor a szerződést kötöttük), és már előhozta az óra dobozát. Közölte, hogy már csak egy dolgot kell kinyomtatni, de valamiért lassan működött az internet (egy internetszolgáltató cégnél ez elég ironikus), és 15 perc várakozás után nekem el kellett indulnom. András persze nem vehette át az órát, viszont Jennifer és Mária biztosítottak, hogy egy héten belül átvehetjük. Ebben az volt a sportszerű nehezítés, hogy ebből az egy hétből mi a következő három napot Gran Canarián töltöttük, de úgy voltunk vele, hogy még ott van a szombat meg a hétfő.

Szombat délelőtt be is mentem, hogy újabb kísérletet tegyek. Ismét beszkennelték az irataimat, ám Mária közölte, hogy a rendszer nem ismeri fel a digitális aláírásomat. Engedélyt kell kérniük a cégtől, hogy papír alapú aláírással vegyem át az órát, ezt most megírják, de ma még biztos nem érkezik meg a válasz. Általában egy napba szokott telni, de mivel ugye most vasárnap jön, a hétfővel kell kalkulálni. Majd telefonálnak, ha mehetünk. Arra viszont ügyelni kell, hogy ha egy héten belül nem vesszük át az órát, akkor azt visszaküldik a központba (azóta se derült ki, hogy ez hol található, és egyáltalán Tenerifén van-e). 

Hétfőn persze nem telefonált senki, de azért délután a biztonság kedvéért bementem az Orange üzletbe. Közölték, hogy a válasz még nem érkezett meg, és telefonálnak majd, ha mehetünk.

András teljesen fölöslegesnek tartotta, hogy kedden is bemenjünk érdeklődni, én azonban biztos voltam benne, hogy nem fognak telefonálni, plusz meg akartam kérdezni, hogy egyáltalán megvan-e még az óra, lévén letelt az egy hét. De ott azzal fogadtak, hogy megvan az értesítés, átvehetjük az órát. Előrelátóan Jennifer pultjához álltam, aki el is kezdte a folyamatot, de sajnos valamit nem talált meg a rendszerben, ezért átadta az ügyet Máriának. Erősen kezdtem aggódni, de kivételesen működött minden, és csekély 20 perc alatt végre megkaptuk az órát.

Egy túravezetői karrier kezdetei

 Áginak nagy hírei voltak Gazsi számára:
- Képzeld, elkezdtem Gazsi-túrákat vezetni.
- Hogy vezethetsz te Gazsi-túrákat? - pislogott Gazsi értetlenül. Én azonban gyakorló lektorként beszédben is felismertem a központozási hibát.
- Hiányzott a mondatból egy vessző. Úgy értette: "Képzeld, elkezdtem, (vessző), Gazsi, (vessző) túrákat vezetni.

Ági viselkedése is mutatta, hogy már sikerült elsajátítania a túravezetés alapjait. Például amikor csokival kínáltam, viszonzásképpen megkínált Maoammal.
- Köszi, nem kérek. Igazság szerint nem nagyon szeretem. Túl műanyagízű - vallottam be.
- Hát ez mondjuk igaz. Viszont garantáltan mindenmentes.
- Aha, beleértve az összes természetes összetevőt.

A Pilis-tetőről szép volt a kilátás (ld. illusztráció), viszont a meredeken kanyargó grófi úton szétszakadozott a csapat. Mikor egy kisebb tisztásra értünk, láttam, hogy ott ácsorognak páran, és gondoltam, biztos be akarják várni a csapat végét. Ezért mi is megálltunk. Ismét Ági volt elég szemfüles ahhoz, hogy körbenézzen az ott ácsorgó túrázókon.

- Gyerünk, menjünk tovább, ezek nem mi vagyunk!

Az élőkönyvek megbecsültsége

 Réka kiakadt azon, hogy az élőkönyvtárat egy lepusztult, alig fűtött helyiségben tartották.

- Mi fontos emberi jogi munkát végzünk, ennél többet érdemlünk! Nekünk a városháza dísztermében kellene izélni!

Tea halkan odasúgta nekem:

- Én nem szeretnék a városháza dísztermében izélni. Utálom, ha annyian néznek.

Emberi felszerelések a Cat Caféban

 Egy korábbi bejegyzésemben (https://macskamedve.blogspot.com/2023/01/embershow-orkaknak.html) már hangoztattam azt a gyanúmat, hogy az olyan helyeket, ahová mi azért megyünk, hogy állatokat lássunk, az ott élő állatok úgy értelmezik, hogy itt az emberek vannak az ő szórakoztatásukra. 

A Cat Caféban leginkább Szutyi volt tegnap ezen a véleményen. Amellett, hogy kaját kunyerált az önkéntesektől, felemelt farokkal odaállt eléjük: ilyenkor gyors ütemben simogatni kell a farkát, amit minden más cica utál, de ő nem. 

Szutyi ezután felmászott az üvegszekrény tetejére, ahol a Cat Café megvásárolható szuvenírjeit tartják. Egy idő után azonban elégedetlennek tűnt.

- Le akarsz jönni? - kérdezte az önkéntes lány.

- Ekk! - felelte Szutyi. A lány ekkor odaállt a cicának háttal, hogy a nyakába mászhasson, de Szutyinak nem felelt meg a lépcső. A pincérlány ugyanígy járt, szintén hiába állt oda az üveghez. Tita felnyúlt, hogy hátha Szutyi inkább levetetné magát.

- Ekk! - tiltakozott Szutyi. Az önkéntes lány biztatására ekkor Tita a tároló mellé állt, Szutyi pedig a nyakába ugrott, majd onnan le a földre. Ez sajnos túl gyorsan történt, így nem sikerült lefotóznom. Nemsokára azonban Szutyi ismét fölment a kirakat tetejére. Ezúttal először az önkéntes lány hátára ugrott:

Tita odaállt melléjük, Szutyi pedig átmászott az ő hátára, és ezúttal nem ugrott le rögtön, hanem jó darabig ott ült és nézelődött.

Mindeközben Moa, a csapat legújabb tagja az emeleten hosszú időre elfoglaltságot biztosított egy vendég kislánynak, akinek muszáj volt folyamatosan mozgatnia neki a lézert:

Pöttyös, a kávézó legidősebb (14 éves) cicája eleinte a radiátoron üldögélt, azután úgy vélte, az én ölemben kényelmesebb lehet. Hosszú ideig feküdt ott és dorombolt, majd átmászott Tita ölébe:

Mikor már több mint két órája voltunk a kávézóban, javasoltam, hogy induljunk el, mert odakint közben hosszú sorok vártak a bebocsátásra. Miután fizettünk, kis időre még visszaültünk az asztalhoz - és Pötyi azonnal ismét az ölemben termett. Itt nem a vendégek határozzák meg, mikor távoznak, hanem az, hogy a cicáknak meddig van szüksége rájuk.

Felszolgálási citromdíj

 Juli javasolta az új helyet, ami tényleg szimpatikusnak tűnt, ráadásul több vegán meleg étel közül lehetett választani. Pontosabban lehetett volna, mert mikor fél egy körül a pulthoz mentem és kértem egy gombás polentát, a pultos már beütötte a gépbe, mikor a konyháról kiszólt az egyik szakács:

- Azt mondtad neki, hogy többet kell rá várni?

- Ja nem, bocs. Szóval feltorlódtak a rendelések - fordult hozzám -, és a polentára a szokásosnál többet kell várni, körülbelül 40 percet.

- 40 percet?? - hüledeztem, mert 40 perc múlva nagyjából már indulni akartunk. - Akkor inkább pisettát kérek.

- Az sajnos nincs, de van lencseleves.

A lencseleves nem fogott meg, így szendvicset kértem, és mint utóbb kiderült, jól tettem. Nemsokára ugyanis Viki és Juli is a pulthoz mentek kérni, és (ezek után nem meglepő módon) lencselevest rendeltek. Vikiét hamarosan hozták is, de Juli még negyed kettőkor is hiába várt a sajátjára.

- Nekem mennem kell, mert órám lesz - jelentette be Viki.

- Akkor megyek én is. Szólok a pultnál, hogy töröljék a rendelést, és adják vissza a pénzem - döntött Juli, mert ugye itt minden fogyasztást előre kellett fizetni. Visszamentünk tehát a pulthoz, Juli feladta Masni kutyára a kis kék kabátkáját, aztán még ácsorogtunk egy darabig, amit annyira nem értettem. Mikor végre elindultunk, Juli kezében egy elviteles pohár kávé volt.

- Ezerszer elnézést kértek meg adtak egy ingyen kávét, úgyhogy megbocsátottam nekik. Bár az ingyen kávéra is 10 percet kellett várni.

- Ja, akkor már értem, miért nem indultunk.

- De legalább zabtejjel kértem, ha úgyis ingyen volt.

- Mert egyébként itt pluszban kell fizetni a növényi tejért? - kérdeztem, mert burzsuj módon meg se néztem, anélkül mennyi lett volna a kávém.

- Igazából nem tudom. De az biztos, hogy 10% felszolgálási díjat felszámítanak.

- Mi? De hát mire föl? Nekem fel se szolgáltak semmit, mert a pultnál adták oda a kaját és én vittem ki az asztalhoz! Nekem kéne adniuk azt a 10% felszolgálási díjat!

- Hát nekem meg semmi kaját nem szolgáltak föl, aztán látod.

Endre vetít

 Endre mondta, hogy meghívták vetíteni halloweenkor egy szabadtéri technóbuliba ("mintha 21 éves lennék"), és menjünk mi is. Elhárítottam, mondván, hogy a techno nem igazán a mi műfajunk, viszont ha valaha beáll egy barbershop kvartettbe, feltétlenül elmegyünk megnézni.

Halloween reggelén Endrét az előtérben találtam egy régi típusú diavetítővel (ilyen típusúval, mint ez a vaterás).

- Ezt én bütyköltem meg. Idenézz! - vetített ki a falra valami kék izét, ami a plakátokra vetülve elég értelmezhetetlen volt. - Na jó, mondjuk ehhez fehér fal kellene.
- Majd mindjárt jövök le, csak csinálok magamnak teát. Te nem kérsz mentolos zöld teát? Hosszú estéd lesz - kínáltam meg nagylelkűen az ő teájukból.
- Most nem, de a tea jó ötlet.

Este 9 körül Endre elpályázott a két diavetítővel és egy termosznyi mate teával (amit telenyomott mindenféle gyógyfüvekkel, hogy elnyomja az ízét). Azt hittem, másnapi indulásunk előtt már nem is találkozunk vele, de nagy meglepetésemre reggel megjelent a teraszon.

- Milyen volt a buli?
- Hát, annyira nem volt jó. Szar zene volt, ilyen elektro izé, nem tudom, miért kell ilyet tolni normális techno helyett. Meg az egyik diavetítőm elkezdett füstölni.
- Te jó ég!
- Tettem bele egy csokit. Tudod, mi az a csoki? - kérdezte a biztonság kedvéért.
- Persze, csak pont gondoltam megkérdezni, hogy elosztót vagy Milkát.
- Szóval lehet, hogy annak nem örült.
- Biztos a Milka volt rossz választás, étcsokit kellett volna.
- De rohadt nagy füst szállt föl belőle, nagyon para volt.
- A vendégek biztos azt hitték, a show része - mondta Tamás. - "Mekkora buli, még füstgép is van!"

A délelőtti kávém mellett a hírekben azt olvastam, hogy Halloween éjszakáján Las Palmasban valaki leparkolt egy autót az adóhivatal elé, benne egy műhullával és egy műcsontvázzal. Elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, Endre mikor jött el a buliból és mit csinált utána. Lehet, hogy nekünk is csak vetített?