Delia a Tenóban

 A Teno-hegység Tenerife egyik legszebb túraterülete, nem véletlenül járunk oda olyan gyakran. A táj élményét ráadásul jelentősen feldobja egyik legviccesebb túratársunk, Delia.

Carlos, a túravezető tudta, hogy a Barranco de los Cochinos nevű völgy elég nehezen járható, és sejtette, hogy Delia itt nem fog tudni gyorsan haladni. Ezért őt tette meg sereghajtónak, és rábízta azt a CB-rádiót, aminek a párját magánál tartotta.

- Ez jó ötlet, mert nem tudok gyorsan menni - ismerte be Delia. - De most már fogyókúrázom, még ha nem is látszik!

- Ne haragudj, tényleg nem vettük észre. Mióta fogyózol?

- Hétfőn kezdem...

Carlos még úgy sem volt nyugodt, hogy rádiót hagyott Deliánál, és többször is hátraszólt neki, hogy biztos nem tévedt-e el. Ezt én azért is meglepőnek találtam, mert a szurdokot olyan sűrűn benőtte a növényzet, hogy az ösvényről való letérés épeszű embernek nem jutott volna eszébe.

Amikor Carlos már harmadszor kérdezte meg Deliát, hogy jó úton van-e, ő besokallt.

- Az ég áldjon meg, Carlos, hát látlak, ha előre nézek!

- Tényleg? - Carlos megállt, megfordult és konstatálta, hogy ő is lát minket. - Ja, akkor jó.

Továbbmentünk, ám nemsokára pittyegést hallottunk.

- Valaki elhagyott egy okoseszközt - mondta Delia, és vadul keresgélni kezdett az aljnövényzetben, de nem talált semmit. A pittyegés ismét elkezdődött, ezúttal egyértelműen a hátizsákjából. - Ja, ez az én telefonom! Ki az a hülye, aki ilyenkor hív?

Egy másik túra a Teno világítótornyához vezetett. Tenerife legnyugatibb építménye egy kicsike félszigeten helyezkedik el, amelynek nyelénél egy védett öbölben kellemes strand található.

Mások is kihasználták, hogy ebben az öbölben már a melegebb (és a képen jól láthatóan világosabb) déli vizekben fürödhetnek, ráadásul pár méterre van a buszmegálló, mert mikor a túra végeztével megérkeztünk, már jónéhányan lubickoltak a vízben. Csapatunk legtöbb tagját ez nem zavarta, de Jonayt igen.

- Itt millióan vannak. A világítótorony alatt is van egy kis strand, menjünk át inkább oda! - javasolta. Csatlakoztam hozzá. Ez a strand egy mólón helyezkedett el, amelynek csaknem minden négyzetméterét elborították a strandtörülközők.

- Ha a másikon millióan vannak, akkor itt hányan? - kérdeztem.

- Ezer millióan. Megmártózom itt, aztán átmegyek a másik strandra a többiekhez.

Megbeszéltük, hogy én viszont rögtön visszafordulok és csatlakozom a csapathoz a másik strandon. Delia kérésre szinkronúszás-figurákat mutatott be a vízben, aztán kijött a partra és letelepedett Elena mellé.

- Hihetetlen, mekkora gyíkok vannak itt - jegyezte meg. Elena rémült arcot vágott.

- Remélem, nem a törülközőmön!

Delia nem hagyta ki a ziccert.

- De igen, ott van mögötted - vigyorgott. Bea is csatlakozott a szívatáshoz.

- Mindjárt rád mászik!

Elena rémülten ugrott fel, a két tréfamester meg jót nevetett rajta.

Salva nincs formában

 Amikor megérkeztünk a Dornajito-kereszt fölötti pihenőhelyre, Salva vadul keresgélni kezdett a hátizsákjában. Kiderült, hogy nem találja a napszemüvegét. Mivel eddig alapvetően erdőben mentünk és nem volt szükségünk napszemüvegre, bennünk felmerült a kérdés, hogy egyáltalán láttuk-e őt napszemüvegben, de aztán a túra elején készült csoportképről kiderült, hogy tényleg abban indult el. Arra jutott, hogy útközben hagyhatta el, és bejelentette, hogy elindul visszafelé megkeresni.

- És ha pár száz méteren belül nem találja meg, visszagyalogol a túra kezdetéig? - vetettem fel. Ez Salvában is felmerülhetett, mert bejelentette, hogy inkább kiválik a csoportból és ugyanarra megy vissza, amerről jöttünk. Az a két lány, akik Salva kocsijával jöttek, gyorsan csatlakozott hozzá, nehogy elveszítsék a fuvart.

Mi, többiek lesétáltunk a Dornajito-kereszthez, ahonnan szép kilátás nyílt volna, ha nem felhőtenger van alattunk. A kereszt mellett felfedeztünk egy könyvet, és Natu azt hitte, ez egyfajta közösségi könyvesdoboz, amilyenek sok faluban, sőt még néhány strandon is előfordulnak errefelé. Kiderült azonban, hogy az itt található egyetlen könyv Alexander von Humboldt útinaplója, aki tenerifei útján a Teidére menet itt vett vizet az akkor még működő forrásból. Még szerencse, mert így a kereszt a forrás elapadása után is látnivaló maradt.

Indultunk tovább, mikor túravezetőnk, Juan telefonhívást kapott Salva egyik útitársától: meglett a napszemüveg! Így mégsem fordultak vissza, hanem követtek minket, és a következő útelágazásnál bevártuk őket.

Visszafele egy bicikliúton mentünk, és Juan előre szólt, hogy húzódjunk az út szélére, hogy elférjenek a kerékpárosok. Persze a csoport tagjai nem szívlelték meg ezt a tanácsot, így több esetben is előre kellett kiabálnunk, amikor biciklisták jelentek meg mögöttünk. Különösen Salva sétált folyamatosan az út közepén. Egy ponton Juan besokallt és előrement hozzá.

- Figyelj, Salva, menjünk inkább az út szélén, arra az esetre, ha jön egy biciklista.

Salva azonban láthatóan csak a mondat végét hallotta meg.

- Jön egy biciklista? De jó, hogy szólsz! - majd odakiáltott az előtte haladóknak: - Húzódjatok félre, jön egy biciklista!

A világ legrosszabb kiscicája

 Már eltelt pár hét azóta, de úgy gondolom, megérdemel egy külön posztot az az állatka, aki miatt az én Foltim most már csak a világ második legrosszabb kiscicája.

Szóval az ezen a képen ártatlannak látszó aranyérmest Francinak hívják (a Frankenstein rövidítése) és három hónapos. Két idősebb testvérével lakik együtt. Marciról embere, Zsuzsi azt mondta, hogy olyan, mint egy naiv szent: végtelenül szelíd és jóindulatú.

Frici, a szürke szépség pedig valódi terápiás állat: ha csak egyetlen káromkodás is elhagyta a számat, rögtön ugrott oda, hogy dorombolva megnyugtasson.

Hamar megállapítottam, hogy Franci hasonlít az én cicámhoz, amennyiben minden érdekli és mindennel játszik. Ebbe beletartoznak különösen a lábon viselt holmik, mint a zokni és a cipő. 

Mint a képen látható, Frici nem igazán érti Franci ezen megszállottságát, de rendkívüli empátiájának köszönhetően nem köt bele.

Ugyanakkor - akárcsak Foltika, aki már többször kilopta az övtáskámból a pénztárcámat és a bankkártyáimat - ő is a pénzt hajszolja:

Szintén Foltira hasonlít abban, hogy hamar megtanulta a lakásban levő különböző tárgyak használatát. Egy reggel végigfutott a zongora billentyűin, amikor pedig este olvastam, leoltotta az olvasólámpát. Ő és Frici egyaránt lelkesen segített a fordítási és lektorálási munkámban. Franci kikereste nekem az online szótárból, hogy "ááá", pedig egyébként ennek tudtam volna az angol megfelelőjét. Frici ellenben igen szigorú lektornak bizonyult: amikor az egyik mondatban vesszőhibát talált, azonnal törölte az egész szegmenst. Láthatóan a macskalektor-képzőben nem tanítják a "változások követése" funkciót.

Franci azonban (és ebben különbözik Foltitól) még a játéknál is jobban rá van izgulva a kajára. Zsuzsi előre figyelmeztetett, ne engedjem, hogy megegye Marci kajáját, de ezt nehéz volt megvalósítani, mert ha Marci csak egy kicsit is hagyott, Franci azonnal felfalta, és Marci csak akkor tudott nyugodtan enni, ha Francit kizártam az előszobába. Sajnos Franci az én kajám iránt is rendkívüli érdeklődést mutatott, és hamar megtanultam, hogy csak a teraszon lehet nyugodtan enni. Ha csak fél percre elöl hagytam bármilyen ennivalót, Franci azonnal felugrott és beleevett, aminek az volt a következménye, hogy én káromkodni kezdtem, Frici pedig azonnal rohant megnyugtatni. Az innivalók se voltak biztonságban Francitól. Annak ellenére beleivott a poharamba, hogy szóda volt benne: először prüszkölt egy kicsit a buborékoktól, de ez sem tántorította el.

Aggasztóbbnak találtam, hogy a teámba is beleivott, pedig nem olyan cicának tűnt, akinek szüksége volna élénkítésre, különösen nem extra erős English Breakfast tea által. Ezért ettől fogva lezárható Starbucks-bögrében ittam a teát, ami lakásban hülyén néz ki, de arra nem vágytam, hogy Francika ennél is jobban pörögjön.

És a kaja mellett sajnos szót kell ejtenem a macska másik végén történő dolgokról is. Francikának sikerült kakis seggel ráülni egy fehér kanapéra, egy másikat pedig lepisilt. Egy nap bementem Zsuzsiék hálószobába (az amögötti fürdőszobában is volt egy macskaalom, azt készültem kitisztítani), amikor azt láttam, hogy Francika a párnákon kaparászik.

- Te itt így, ágyban, párnák közt? - kérdeztem tőle, mire rám nézett és a szemem láttára lepisilte emberei ágyát. Ezt követően kihoztam az almot abból a fürdőszobából és becsuktam a szoba ajtaját.

Megírtam Zsuzsinak Franci viselt dolgait, mire ő azt válaszolta, hogy remélhetőleg hamarosan önfegyelmet tanul a kisasszony. Visszaválaszoltam, hogy ez iránt vannak némi kétségeim, mert most épp a vécékefét rágja.

Roland és Betti - kelet-tiroli szappanopera

 Roland igazából csak az indulás hetében találta ki, hogy ő is jönni szeretne. Írt Gergőnek, aki mondta, hogy a mi két szállásunkon már nincs hely, meg az egyikbe (az Enzianba) különben se lehet kutyát vinni, de ha szervez magának szállást, akkor jöhet. Roland le is foglalt magának egy másik szállást a faluban, ahol szívesen látták a kutyát is.

Csakhogy az utolsó pillanatban hárman visszamondták a túrát, ketten betegség miatt, a harmadik pedig tartott a rossz időtől (nem tudom, addig mire számított egy magashegységben). Gergő tehát szólt Rolandnak, hogy mégis van hely. Roland gyorsan visszamondta a lefoglalt szállást, és megkérte Gergőt, hogy az egy darab kétágyas szobát tartsa fenn neki, hogy külön lehessen a kutyával. Csakhogy amikor utolsóként megérkezett - velünk együtt, akiket a vonat késése miatt fel kellett vennie: https://macskamedve.blogspot.com/2024/07/biztonsag-kelet-tirolban.html -, azzal szembesült, hogy az elsőként érkező páros már lefoglalta a kétágyas szobát, Gergő pedig nem akart konfliktust velük, ezért nem tette ki őket. Így viszont felmerült a kérdés, hogy hol fog Roland és Barack aludni.

- Én szívesen alszom veletek egy apartmanban - ajánlottam fel.

- De te korán kelsz, és a kutya fel fog rád ébredni.

- Lehettek ti a belső szobában, én meg a nappaliban alszom, és akkor nem kell átmennem rajtatok.

- De a kutya akkor is felébred, ha mozgást hall, és ugatni fog.

- Akkor alszom veletek én - ajánlkozott Betti. - Én nem kelek olyan korán.

- Egyébként az Enzianban van egy üres hely - vetette fel Gergő. - Betti átmehet oda, és akkor Rolandé az egész apartman.

Betti azonban nem akart átmenni az Enzianba, mert fejébe vette, hogy ő a kutyával szeretne aludni. Úgyhogy jobb híján egy szobába cuccoltak, mi meg vártuk, mi lesz ebből.

Másnap reggel az erkélyről láttam, hogy Tomi már ott cigizik az Enzian előtt, ezért lementem hozzá beszélgetni. Mikor visszamentem, a kutya meghallotta és ugatni kezdett, így Roland semmit sem profitált abból, hogy nem velem osztozott a szobán. Betti halálos boldogan mesélte, hogy Barack vele aludt az ágyban, Roland viszont bejelentette, hogy mégiscsak átköltözik a másik szállásra, ahol egyedül lehet a szobában. Mint kiderült azonban, az eredetileg lefoglalt szállásán már nem volt hely, csak egy másikon, ami viszont drága volt. Ekkor Roland elkezdett lobbizni, hogy Betti költözzön át az Enzianba. Az Enzianban lakó túratársak olyan segítőkészek voltak, hogy átszervezték a szobabeosztást, és egy egyágyas szobát üresen hagytak Bettinek, ha netán átköltözne. Betti viszont nem volt hajlandó költözni, és felháborodottan közölte, hogy miért nem megy át más az Enzianba (amúgy mentünk volna, csak ez nem oldotta volna meg a problémát), meg hogy a korábban érkezőknek joga van kiválasztani, melyik szobában akarnak aludni (annak fényében, hogy mi a vonatkésés nélkül is utolsóként érkeztünk volna, ez nem volt különösebben igazságos megközelítés, de nem akartam vitába szállni vele). Szóval Betti nem engedett, és amikor Gergő lefotózta neki az üres egyágyas szobát az Enzianban, gúnyosan kérdezte, hogy ugye ezt magának fotózta? Innentől kezdve Gergő bejelentette, hogy kiszáll a történetből, oldják meg maguk. Roland átcuccolt a drágább szállásra, folyamatosan emlékeztetve minket, milyen igazságtalan, hogy ez neki többe fog kerülni. Majd pár órával később rájött, hogy mégsem érzi ott jól magát, és visszacuccolt Bettihez.

A szappanoperának ekkor még korántsem volt vége. Utolsó nap (amikor Roland nem jött velünk) Betti rosszkedvűen kaptatott a hegyoldalban. Gergő kérdésére elmondta: attól tart, hogy visszaérkezésekor Roland  nem fogja beengedni az apartmanba (ugye apartmanonként egy kulcs volt és az értelemszerűen Rolandnál maradt). Előző este ugyanis Roland kiment sétálni a kutyával és nem vitt kulcsot. Betette ugyan a lábtörlőt a bejárati ajtó résébe, de mint a fenti bejegyzésből kiderül, ez nem mindig működik, ezúttal se működött. Roland tehát felhívta Bettit, hogy engedje be, Betti viszont nem hallotta a telefont, és Rolandéknak pár percig várakoznia kellett odalent. Roland ezen megsértődött, és közölte, hogy másnap majd ő nem fogja beengedni Bettit. Nem tudjuk, végül mi történt pontosan, de Betti előbb-utóbb biztos bejutott, mert nem láttuk kint ácsorogni.

Ha tovább maradtunk volna, a szappanopera is tovább tartott volna. De legalább szép környezetben játszódott.

Vöröslencse tészta

 - Szeretnél enni valamit? - kérdezte Éva.

- Hát majd igen - feleltem.

- És mit? Mert tudod, én ilyen hülyén eszem, hogy nálam nincs kenyér meg semmi ilyen gabonából készült dolog.

- Hát lehet csinálni salátát - vetettem fel, mert a hűtőt kinyitva többfajta zöldséget is láttam.

- Nem tudom, milyen fajta salátát tudsz csinálni abból, ami van itthon.

- Én úgy szoktam, hogy megnézem, mi van a hűtőben és összekeverem.

- Hát mondjuk vannak zöldségek. Meg van vöröslencse tészta.

- Na, az jó lesz, olyat még úgysem ettem, de a vöröslencsét meg imádom - vágtam rá, mert nem akartam vendéglátóm összes fajta zöldségét elfogyasztani. Éva elővett a fiókból két csomagot.

- Az a baj ezekkel a tésztákkal, hogy elég változó a minőségük. Meg bizonyos alakú tészták nem főnek meg rendesen. Itt van ez a spagetti, ez jobb minőség, ez a másik fusili-tészta DM-es, ez nekem kevésbé jön be.

- Ha neked az kevésbé ízlik, akkor eszem azt - ajánlottam fel.

- Nem, nem, ha most először eszel vöröslencse tésztát, ne ezzel kezdd - javasolta Éva, elpakolta a fusilit és feltett egy lábosban forrni vizet. Felmerült bennem az a probléma, ami spagettinél mindig.

- Hogy fog beférni a lábosba?

- El kell törni - felelte Éva, de látta, hogy erre csúnyán nézek (a spagetti lényege, hogy nem törjük el!), ezért miután a vízben levő végük valamennyire megpuhult, meghajlította a szálakat és belenyomta őket a vízbe. Az előírt ideig főztük, de ennek ellenére mikor megkóstoltam, nem tűnt túl puhának.

- Nem rossz, de kicsit túlzottan al dente.

- Igen, ez az, amit mondtam, hogy az alakja miatt a spagetti nem tud rendesen átfőni. A másik, a fusili, az igen - magyarázta Éva. Sosem tudtam meg, hogy ha azt akarta, hogy pozitív első élményt szerezzek a vöröslencse tésztáról, miért arra a változatra beszélt rá, ami nem fő át normálisan.

No photo, please!

 Ha az ember 30 fokban megy Cat Caféba, számíthat rá, hogy a lakók nem lesznek túl aktívak. Amikor megérkeztünk, szinte mindegyik feküdt valahol. Így kellemes meglepetésként ért, amikor egyszer csak besétált a hátsó helyiségbe Jožsko és felugrott a falon elhelyezett cicadobozok egyikére, majd onnan egy följebb levőre. Persze rögtön nyúltam a telefonomért, hogy megörökítsem a következő ugrást, de Jožsko nem várta meg; mire megnyitottam a kamerát, ő már felért a legfelső dobozba és elhelyezkedett benne.

Láthatóan a kávézó dolgozóit is zavarta, hogy az állatkák ilyen passzivitásba vonultak, és megpróbálták felpörgetni a dolgokat. Egyikük Aslannal kezdett foglalkozni, aki, mint kiderült, megtanult néhány trükköt. Amikor kimentem a külső helyiségbe, éppen pacsit adott a földön ülő önkéntesnek. Persze minden vendég kapta elő a kamerát, Aslan azonban nem vágyott rá, hogy tudománya felkerüljön az Instára. Akármennyire próbálkozott is a lány, Aslan nem volt hajlandó több pacsit adni.

Sajáthütte

 Fölöttünk a hegyen állt ez a hegyi fogadó, amelynek hivatalos neve ugyan Sajathütte, de ez nem jelent semmit, a "saját" meg igen, úgyhogy ezt a megnevezést használtuk.

Gergő már járt a Sajáthüttében, és emlékezett, hogy majd' kiköpte a tüdejét, míg felért. Hogy ebből az emelkedőből valamennyit megspóroljon, azt találta ki, hogy autóval fölmegyünk a Bodenalm nevű parkolóig. Persze visszafele nem oda terveztünk érkezni, ezért egy autót mindenképp lent kellett hagyni a háznál, hogy aztán majd felvigye a sofőröket. Ez a megoldás a tenerifei túracsoportomban nagyszerűen működik (ld. pl. https://macskamedve.blogspot.com/2024/04/tul-nepszeru-turautvonal.html), itt azonban nehézségek merültek fel. Roland közölte, hogy az ő autója nem bír oda fölmenni (ez így igaz, még a Prägratenbe vezető enyhe emelkedőt is alig bírta), Viktorék pedig a beígért durva mászástól megijedve arra jutottak, hogy kihagyják ezt a túrát. (Ehelyett elindultak a Großglockner panorámaútra, a völgyben ragyogó napfénytől inspirálva lenyitott tetővel, sortban és napvédő kalapban. 2000 méter fölött hóviharba kerültek, a köd miatt semmit sem láttak a csúcsból, az arra járók pedig hülyének nézték őket nyárias öltözékük miatt.) Így két autót tudtunk csak befogni, vagyis a sofőrök arra készültek, hogy két körben viszik fel az utasokat. Megállapodtunk, hogy az első turnus 3/4 8-kor, a második negyed kilenckor indul.

Én persze elkészültem jó korán, Gergőnek muszáj volt, mivel ő volt az egyik sofőr, Lóri azonban még csak akkor vonult be a fürdőszobába, amikor mi lementünk a földszintre. Ott szembesültünk azzal, hogy csaknem minden túratárs a második turnusra bazírozott, és még nem készült el. Ez ugye azért volt gond, mert a második körben csak egy autóra számíthattunk, és abba a második sofőrnek is be kellett férnie. Ezért Gergő kénytelen volt várni egy kicsit, míg páran elkészülnek, én viszont beültem Pali autójába és elindultunk.

Jó meredek alpesi úton hajtottunk fölfelé, eszembe is jutott, hogy a durván tériszonyos Tomi (aki előző nap egy sokkal enyhébb terepen is pánikolni kezdett) ezt nehezen fogja viselni. Ezért írtam üzenetet a második turnusnak, hogy indulás előtt kössék be Tomi szemét, Pali meg azon aggódott, nehogy szembejöjjön valaki, mert két autó nem fért volna el. Végre szerencsésen felértünk Bodenalmra, amelynek nevéből már sejthettük, hogy hegyi legelő. Azt viszont nem sejtettük, hogy parkolóőrként egy borjú tevékenykedik. Az állatka láthatóan elszakadt a kerítés túlsó oldalán legelő csordától, így az arra járó túrázókkal próbált barátkozni: hagyta magát megsimogatni, és lelkesen megnyalogatta a hátizsákomat és a pulóveremet is.

Elindultunk fölfelé a hegyre, ahol a messzeségben már feltűnt egy épület.

- Az a Sajáthütte? - kérdeztem Edinát.

- Nem, az valaki másnak a hüttéje.

Kiderült, hogy az emelkedő mégsem volt olyan durva, ha az ember csak a Bodenalmtól indul. Viszont - noha reggel még ragyogó napsütést ígértek - a hegyen fújt a szél és szitált a havas eső. Mi nem örültünk ennek az időjárásnak, de a mormoták annál inkább. Végre nemcsak a füttyüket hallottuk, hanem őket magukat is láttuk; valószínűleg őrülteknek tartottak minket, akiktől nincs félnivalójuk. Az őrszemek egészen sokáig a helyükön maradtak, az egyik állatka pedig konkrétan versenyt futott velem (persze ő nyert). Mondtam neki, hogy ha eljön a hüttéig, meghívom valamire, de úgy tűnt, ez nem érdekli.

A hütte rusztikus hangulatú éttermében egy kerek asztalhoz ültünk le, és a különböző alkoholos és alkoholmentes teák után megérkeztek az ételek is. Franz megkóstolta a sajátját.

- Ebből az ételből egyvalami hiányzik - állapította meg szakértően. - Az íz.