Hóünnep Tenerifén

 Karácsony előtt leesett az első hó a Teidén, ami teljes extázisba sodorta a canariókat, hiszen nekik azért nem gyakran adatik meg a fehér karácsony. Persze a hegyre vezető utakat lezárták, így a karácsony csak annyiban volt fehér, hogy a lenti zöldellő tájból nézhettük vágyakozva a fölénk tornyosuló fehér hegyet:

Karácsony napján azonban megnyitották a nemzeti parkba vezető műutat, sőt a legmagasabban vezető ösvények kivételével a túrautakat is. Györgyivel már tervezgettük, hogy jövő héten felmegyünk közelebbről is megnézni a havat, de szerencsére Carlost és Beát is érdekelte a téli táj, ezért szavazást indítottak a Whatsapp-csoportban, hogy szombaton az eredetileg tervezett helyett ne menjünk-e inkább a Teide alá. Természetesen a többség erre szavazott, így szombat kora reggel találkoztunk az Emilio Muñoz parkolóhelyen; ez egyébként vagy 10 km-re található az Emilio Muñoz erdei tábortól, ami 1600 méteren fekszik, és Realejo Bajo (Alsó-Realejo) városrészhez tartozik. Realejo Altónak (Felső-Realejo) nincs erdei tábora, valószínűleg azért, mert ennél magasabban fekvőt nem találtak.

Emilio Muñoznál már elég hideg volt, főleg így reggel. José ugyan megállapította, hogy egész jó vastag kesztyűt sikerült hoznia, "pedig csak benyúltam a kesztyűsfiókba" (nem, nem tudom, miért van egy tenerifeinek kesztyűsfiókja), sapkával viszont nem készült. Rosánál szerencsére volt egy tartalék, ezt José hálásan kölcsönvette, majd valamiért arról kezdett mesélni, amikor hét éven át egy hűtőházban dolgozott. Még így is felkészültebbek voltunk, mint néhány másik túrázó, akik a fennsíkon szembejöttek; egyikük konkrétan rövid szárú biciklisnadrágban vacogott.
- Úristen, nem fázol? - kérdeztem meg tőle önkéntelenül.
- Nem, ha mozog az ember, nincs gond - felelte, de libabőrös lábai meghazudtolták. 

Jómagam persze szokva vagyok a téli túrákhoz, mégsem voltam 100%-ban felkészült. Akartam ugyanis vinni lábszárvédőt mély hó esetére, de előző este emlékeztem vissza, hogy tavaly nyáron azt ott hagytam Budapesten, miután két év alatt egyszer sem volt rá Tenerifén szükség. De rá kellett jönnöm, hogy most sincs; mély havat nem láttunk az út mentén, csak kisebb hófoltokat, és apukám is fölöslegesen aggodalmaskodott, hogy vigyázzunk a fák ágairól a nyakunba eső hóval (viszont ezzel a jótanáccsal sikerült Jesúst kétszer is megnevettetnem).

A tinerfeñók persze ennyi hónak is örültek. Többen beleültek a hó közepébe egy-egy fotó kedvéért, aztán utána panaszkodtak, hogy fázik a fenekük. Jesús talált egy összefagyott hótáblát, ami némi jóindulattal és egy kis átalakítás után szív alakúnak volt tekinthető, így Bea és Carlos ezzel tudott pózolni. Egy másik ilyen összefagyott hódarab Domingót találta el az egyik csúfondáros megjegyzését követően. És persze a hófoltoknál csoportképet is kellett készíteni, nyilván úgy, hogy a hó is látszódjon. Az első ilyen képnél Bea utasította a társaságot a megfelelő beálláshoz.

- De vigyázzatok a hóra, le ne tapossátok!

Las Raíces, avagy elsőkből utolsók

 Még egyikünk se volt Las Raícesnél, de szerencsére Tenerifén elég jól ki vannak táblázva az erdei pihenőhelyek, kilátók és kempingek is. Így lekanyarodtunk a főútról ott, ahol két tábla is mutatott Las Raíces felé, fákat és grillezőhelyet sugallva. Hamarosan meg is érkeztünk egy parkolóba, amely mellett egy csapat tenerifei már lelkesen grillezett. A mi túratársainkat nem láttuk, de ezen nem lepődtünk meg, hiszen majdnem félórával korábban érkeztünk. Így tettünk egy rövid kört a minket körülvevő szépséges fenyőerdőben; a tavalyi erdőtűz után már feléledtek a kanárifenyők, viszont még nincs nagy lombkoronájuk, így itteni szemmel ritkaságszámba menő mennyiségű fű és sarjfenyő borítja a talajt.

Reni elment pisilni az erdőbe, ami meglepő döntés volt, hiszen többek között azért ide szervezték Evelinék a találkozót, mert itt van vécé. Ezután visszamentünk a parkolóba, de a többiek még mindig sehol. Persze nem ismertünk mindenkit, ezért elkezdtünk tippelgetni, kik lehetnek még magyarok; nyilván nem a "Libertad, igualdad" zászló alatt grillezők, de egy kisgyerekes házaspárt már kezdtünk becserkészni, mikor meghallottuk, hogy spanyolul beszélnek. Reni megpróbálta hívni Evelint és üzenetet küldeni neki, ám - amint arra Evelin már jó előre figyelmeztetett minket - fönt a hegyen nem volt térerő. Végül Beának sikerült úgy netet találnia, hogy a feje búbjára tette a telefont. Ekkor derült ki, hogy a megadott találkozási pont nem itt van, hanem egy elágazással följebb, a kempingnél. 

- Akkor siessünk, mert elmennek nélkülünk - mondtam.

- Azt mondták, hogy negyedig várnak.

- Az jó, de mindjárt 10.

Visszapattantunk a kocsiba, beindítottuk a GPS-t, és az elvezetett minket ezúttal a megfelelő helyre. Óra 14-re érkeztünk, így szerencsére a többiek még nem indultak el.

A túra végén útba ejtettük azt a parkolót is, ahol korábban tévesen vártuk a többieket. Ekkor derült ki (amit amúgy sejtettem), hogy plusz autózás helyett csak fel kellett volna másznunk kétszáz métert, átvágva a kempingen, ahol a télies idő következtében csak egyetlen sátor árválkodott. Evelin azért tervezett erre visszamenni, hogy mindenki el tudjon menni vécére. Csakhogy amikor odaértünk, egy csomó takarítószer állta el a vécé bejáratát. A takarító épp befejezte a munkáját - tíz perccel korábban zárta be a vécét.

Mikor leértünk La Lagunába, Reninek pittyent egyet a telefonja. Evelin most, órákkal az elküldése után kapta meg az üzenetét.

Hány az óra, vekker kisasszonyok?

 András rendelt magának egy okosórát az internetszolgáltatónk webshopjából, mert akciós volt és részletekben kell fizetni. Én nem annyira örültem, mert mivel az én nevemen van az előfizetés, nekem kell majd elmennem érte a boltba, márpedig az Orange helyi kirendeltségének dolgozói nem hozzáértésükről és gyors munkájukról híresek - egyiküket egymás közt Mária Inkompetenciának hívjuk.

Kedden dél körül valóban megérkezett az értesítés, hogy az okosóra megérkezett, és átvehető az Orange üzletében. Itt már láttam egy sportszerű nehezítést, ugyanis a szieszta után az Orange üzlet hivatalosan fél 5-kor, a gyakorlatban inkább 5-kor nyit újra, nekem viszont el kellett érnem a fél 6-os buszt. De azért 5 körül optimistán odamentünk. Szerencsére nyitva voltak, és Mária kolléganője, Jennifer, el is kezdte az ügyintézést. Beszkennelte a személyi irataimat (nem mintha nem lennének meg nekik akkorról, amikor a szerződést kötöttük), és már előhozta az óra dobozát. Közölte, hogy már csak egy dolgot kell kinyomtatni, de valamiért lassan működött az internet (egy internetszolgáltató cégnél ez elég ironikus), és 15 perc várakozás után nekem el kellett indulnom. András persze nem vehette át az órát, viszont Jennifer és Mária biztosítottak, hogy egy héten belül átvehetjük. Ebben az volt a sportszerű nehezítés, hogy ebből az egy hétből mi a következő három napot Gran Canarián töltöttük, de úgy voltunk vele, hogy még ott van a szombat meg a hétfő.

Szombat délelőtt be is mentem, hogy újabb kísérletet tegyek. Ismét beszkennelték az irataimat, ám Mária közölte, hogy a rendszer nem ismeri fel a digitális aláírásomat. Engedélyt kell kérniük a cégtől, hogy papír alapú aláírással vegyem át az órát, ezt most megírják, de ma még biztos nem érkezik meg a válasz. Általában egy napba szokott telni, de mivel ugye most vasárnap jön, a hétfővel kell kalkulálni. Majd telefonálnak, ha mehetünk. Arra viszont ügyelni kell, hogy ha egy héten belül nem vesszük át az órát, akkor azt visszaküldik a központba (azóta se derült ki, hogy ez hol található, és egyáltalán Tenerifén van-e). 

Hétfőn persze nem telefonált senki, de azért délután a biztonság kedvéért bementem az Orange üzletbe. Közölték, hogy a válasz még nem érkezett meg, és telefonálnak majd, ha mehetünk.

András teljesen fölöslegesnek tartotta, hogy kedden is bemenjünk érdeklődni, én azonban biztos voltam benne, hogy nem fognak telefonálni, plusz meg akartam kérdezni, hogy egyáltalán megvan-e még az óra, lévén letelt az egy hét. De ott azzal fogadtak, hogy megvan az értesítés, átvehetjük az órát. Előrelátóan Jennifer pultjához álltam, aki el is kezdte a folyamatot, de sajnos valamit nem talált meg a rendszerben, ezért átadta az ügyet Máriának. Erősen kezdtem aggódni, de kivételesen működött minden, és csekély 20 perc alatt végre megkaptuk az órát.

Egy túravezetői karrier kezdetei

 Áginak nagy hírei voltak Gazsi számára:
- Képzeld, elkezdtem Gazsi-túrákat vezetni.
- Hogy vezethetsz te Gazsi-túrákat? - pislogott Gazsi értetlenül. Én azonban gyakorló lektorként beszédben is felismertem a központozási hibát.
- Hiányzott a mondatból egy vessző. Úgy értette: "Képzeld, elkezdtem, (vessző), Gazsi, (vessző) túrákat vezetni.

Ági viselkedése is mutatta, hogy már sikerült elsajátítania a túravezetés alapjait. Például amikor csokival kínáltam, viszonzásképpen megkínált Maoammal.
- Köszi, nem kérek. Igazság szerint nem nagyon szeretem. Túl műanyagízű - vallottam be.
- Hát ez mondjuk igaz. Viszont garantáltan mindenmentes.
- Aha, beleértve az összes természetes összetevőt.

A Pilis-tetőről szép volt a kilátás (ld. illusztráció), viszont a meredeken kanyargó grófi úton szétszakadozott a csapat. Mikor egy kisebb tisztásra értünk, láttam, hogy ott ácsorognak páran, és gondoltam, biztos be akarják várni a csapat végét. Ezért mi is megálltunk. Ismét Ági volt elég szemfüles ahhoz, hogy körbenézzen az ott ácsorgó túrázókon.

- Gyerünk, menjünk tovább, ezek nem mi vagyunk!

Az élőkönyvek megbecsültsége

 Réka kiakadt azon, hogy az élőkönyvtárat egy lepusztult, alig fűtött helyiségben tartották.

- Mi fontos emberi jogi munkát végzünk, ennél többet érdemlünk! Nekünk a városháza dísztermében kellene izélni!

Tea halkan odasúgta nekem:

- Én nem szeretnék a városháza dísztermében izélni. Utálom, ha annyian néznek.

Emberi felszerelések a Cat Caféban

 Egy korábbi bejegyzésemben (https://macskamedve.blogspot.com/2023/01/embershow-orkaknak.html) már hangoztattam azt a gyanúmat, hogy az olyan helyeket, ahová mi azért megyünk, hogy állatokat lássunk, az ott élő állatok úgy értelmezik, hogy itt az emberek vannak az ő szórakoztatásukra. 

A Cat Caféban leginkább Szutyi volt tegnap ezen a véleményen. Amellett, hogy kaját kunyerált az önkéntesektől, felemelt farokkal odaállt eléjük: ilyenkor gyors ütemben simogatni kell a farkát, amit minden más cica utál, de ő nem. 

Szutyi ezután felmászott az üvegszekrény tetejére, ahol a Cat Café megvásárolható szuvenírjeit tartják. Egy idő után azonban elégedetlennek tűnt.

- Le akarsz jönni? - kérdezte az önkéntes lány.

- Ekk! - felelte Szutyi. A lány ekkor odaállt a cicának háttal, hogy a nyakába mászhasson, de Szutyinak nem felelt meg a lépcső. A pincérlány ugyanígy járt, szintén hiába állt oda az üveghez. Tita felnyúlt, hogy hátha Szutyi inkább levetetné magát.

- Ekk! - tiltakozott Szutyi. Az önkéntes lány biztatására ekkor Tita a tároló mellé állt, Szutyi pedig a nyakába ugrott, majd onnan le a földre. Ez sajnos túl gyorsan történt, így nem sikerült lefotóznom. Nemsokára azonban Szutyi ismét fölment a kirakat tetejére. Ezúttal először az önkéntes lány hátára ugrott:

Tita odaállt melléjük, Szutyi pedig átmászott az ő hátára, és ezúttal nem ugrott le rögtön, hanem jó darabig ott ült és nézelődött.

Mindeközben Moa, a csapat legújabb tagja az emeleten hosszú időre elfoglaltságot biztosított egy vendég kislánynak, akinek muszáj volt folyamatosan mozgatnia neki a lézert:

Pöttyös, a kávézó legidősebb (14 éves) cicája eleinte a radiátoron üldögélt, azután úgy vélte, az én ölemben kényelmesebb lehet. Hosszú ideig feküdt ott és dorombolt, majd átmászott Tita ölébe:

Mikor már több mint két órája voltunk a kávézóban, javasoltam, hogy induljunk el, mert odakint közben hosszú sorok vártak a bebocsátásra. Miután fizettünk, kis időre még visszaültünk az asztalhoz - és Pötyi azonnal ismét az ölemben termett. Itt nem a vendégek határozzák meg, mikor távoznak, hanem az, hogy a cicáknak meddig van szüksége rájuk.

Felszolgálási citromdíj

 Juli javasolta az új helyet, ami tényleg szimpatikusnak tűnt, ráadásul több vegán meleg étel közül lehetett választani. Pontosabban lehetett volna, mert mikor fél egy körül a pulthoz mentem és kértem egy gombás polentát, a pultos már beütötte a gépbe, mikor a konyháról kiszólt az egyik szakács:

- Azt mondtad neki, hogy többet kell rá várni?

- Ja nem, bocs. Szóval feltorlódtak a rendelések - fordult hozzám -, és a polentára a szokásosnál többet kell várni, körülbelül 40 percet.

- 40 percet?? - hüledeztem, mert 40 perc múlva nagyjából már indulni akartunk. - Akkor inkább pisettát kérek.

- Az sajnos nincs, de van lencseleves.

A lencseleves nem fogott meg, így szendvicset kértem, és mint utóbb kiderült, jól tettem. Nemsokára ugyanis Viki és Juli is a pulthoz mentek kérni, és (ezek után nem meglepő módon) lencselevest rendeltek. Vikiét hamarosan hozták is, de Juli még negyed kettőkor is hiába várt a sajátjára.

- Nekem mennem kell, mert órám lesz - jelentette be Viki.

- Akkor megyek én is. Szólok a pultnál, hogy töröljék a rendelést, és adják vissza a pénzem - döntött Juli, mert ugye itt minden fogyasztást előre kellett fizetni. Visszamentünk tehát a pulthoz, Juli feladta Masni kutyára a kis kék kabátkáját, aztán még ácsorogtunk egy darabig, amit annyira nem értettem. Mikor végre elindultunk, Juli kezében egy elviteles pohár kávé volt.

- Ezerszer elnézést kértek meg adtak egy ingyen kávét, úgyhogy megbocsátottam nekik. Bár az ingyen kávéra is 10 percet kellett várni.

- Ja, akkor már értem, miért nem indultunk.

- De legalább zabtejjel kértem, ha úgyis ingyen volt.

- Mert egyébként itt pluszban kell fizetni a növényi tejért? - kérdeztem, mert burzsuj módon meg se néztem, anélkül mennyi lett volna a kávém.

- Igazából nem tudom. De az biztos, hogy 10% felszolgálási díjat felszámítanak.

- Mi? De hát mire föl? Nekem fel se szolgáltak semmit, mert a pultnál adták oda a kaját és én vittem ki az asztalhoz! Nekem kéne adniuk azt a 10% felszolgálási díjat!

- Hát nekem meg semmi kaját nem szolgáltak föl, aztán látod.

Endre vetít

 Endre mondta, hogy meghívták vetíteni halloweenkor egy szabadtéri technóbuliba ("mintha 21 éves lennék"), és menjünk mi is. Elhárítottam, mondván, hogy a techno nem igazán a mi műfajunk, viszont ha valaha beáll egy barbershop kvartettbe, feltétlenül elmegyünk megnézni.

Halloween reggelén Endrét az előtérben találtam egy régi típusú diavetítővel (ilyen típusúval, mint ez a vaterás).

- Ezt én bütyköltem meg. Idenézz! - vetített ki a falra valami kék izét, ami a plakátokra vetülve elég értelmezhetetlen volt. - Na jó, mondjuk ehhez fehér fal kellene.
- Majd mindjárt jövök le, csak csinálok magamnak teát. Te nem kérsz mentolos zöld teát? Hosszú estéd lesz - kínáltam meg nagylelkűen az ő teájukból.
- Most nem, de a tea jó ötlet.

Este 9 körül Endre elpályázott a két diavetítővel és egy termosznyi mate teával (amit telenyomott mindenféle gyógyfüvekkel, hogy elnyomja az ízét). Azt hittem, másnapi indulásunk előtt már nem is találkozunk vele, de nagy meglepetésemre reggel megjelent a teraszon.

- Milyen volt a buli?
- Hát, annyira nem volt jó. Szar zene volt, ilyen elektro izé, nem tudom, miért kell ilyet tolni normális techno helyett. Meg az egyik diavetítőm elkezdett füstölni.
- Te jó ég!
- Tettem bele egy csokit. Tudod, mi az a csoki? - kérdezte a biztonság kedvéért.
- Persze, csak pont gondoltam megkérdezni, hogy elosztót vagy Milkát.
- Szóval lehet, hogy annak nem örült.
- Biztos a Milka volt rossz választás, étcsokit kellett volna.
- De rohadt nagy füst szállt föl belőle, nagyon para volt.
- A vendégek biztos azt hitték, a show része - mondta Tamás. - "Mekkora buli, még füstgép is van!"

A délelőtti kávém mellett a hírekben azt olvastam, hogy Halloween éjszakáján Las Palmasban valaki leparkolt egy autót az adóhivatal elé, benne egy műhullával és egy műcsontvázzal. Elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, Endre mikor jött el a buliból és mit csinált utána. Lehet, hogy nekünk is csak vetített?

Achtung, Katze újratöltve

 Amikor az első bécsi lakásunkba beköltöztünk, az egyik szobában még ott voltak a tulajdonosok bútorai, amikért pár héttel később jöttek el. Mivel a kérdéses időpontban épp egyikünk se tudott otthon lenni, a macskát a biztonság kedvéért bezártuk a konyhába, nehogy bútorszállítás közben kiszökjön a lakásból, és azt megakadályozandó, hogy valaki véletlenül kiengedje, kitettünk a konyhaajtóra egy "Achtung, Katze!" feliratot.

Angie hasonló megoldást választott a múlt héten a költözéskor. Mikor megérkeztünka házba, ő nem volt ott, csak Klaus és a két argentin, viszont a fürdőszoba ajtaját ezt a cetlit találtuk:

Nemsokára Elias is megérkezett, és rögtön azzal a javaslattal állt elő: menjünk ki a ház elé cigizni, mint azok a munkások, akik mindig ott lófrálnak a munka körül, de nem csinálnak semmit. Én a cigitől eltekintve jónak találtam az ötletet, és rögtön meg is tanítottam Eliasnak a "fogjuk meg és vigyétek" magyar mondást.

Hamarosan megérkezett Angie is a szállítókkal, és megkaptuk a választ arra a kérdésre, miért németül írta ki a macskaveszélyt: ugyanis sikerült egy német költöztető céget találnia. Ellenben az argentinok sajnos nem tudtak németül, így egyikük óvatlanul kinyitotta a fürdőszobaajtót. A macska gyorsan kislisszolt, de szerencsére az argentin srác még idejében elkapta és visszapaterolta.

Diszkriminált parasportolók

 Még nyáron nagy örömmel fedeztem fel, hogy a paralimpia alkalmából a főtéren fotókiállítás nyílt paralimpikonok képeivel, és magukkal a sportolókkal is lehetett találkozni panelbeszélgetések formájában:

Sajnos mikor rákerestem a neten, egészen más információkat találtam, mint ami a plakátokon volt. Jobb híján az egyik esemény előtt az ott tébláboló szervezők egyikét kérdeztem meg. Ő sem tudott semmit, de több kör érdeklődés után kiderítette, hogy a plakátokon, nem a honlapon szereplő infók az érvényesek. Emiatt igen szomorú voltam, ugyanis így több érdekes beszélgetésről is lemaradtam. Azt az egy darabot, amire eljutottam, a honlapon levő öt óra helyett a plakáton levő fél hatkor kezdték volna, de a nagy melegre való tekintettel még félórával eltolták, így csak hat óra húszkor kezdődött.

Tegnapelőtt a főtéren járva nagy meglepetéssel ismét felfedeztem a paralimpikonok plakátjait. Már örültem, hogy a nagy sikerre való tekintettel megismétlik a beszélgetéseket, ám sajnos a plakátokon továbbra is a júliusi dátumok szerepeltek. 

Ma Manuel, akinek önkormányzati alkalmazottként minden programról van bennfentes infója, felhívta a figyelmemet a holnapi bioétel-fesztiválra, és ennek kapcsán beszélgetni kezdtünk arról, hogy a városi önkormányzat nem csinál elegendő reklámot az eseményeinek. A témába vágó abszurditásként megemlítettem a paralimpikonokkal történő beszélgetések három hónappal megkésett posztereit.

- Ja nem, azokat csak azért vették újra elő, mert azokra ragasztották rá a holnapi esemény plakátjait...

Hová ez a nagy sietség?

 Az éves túratalálkozón minden túracsoport szervez egy túrát, amelyek különböző helyekről és időpontokban indulnak, de mindegyiknek ugyanaddig kell odaérnie a találkozó helyszínére, ahol nagy eszem-iszom, tombola, satöbbi következik. Én egy kicsit aggódtam, ugyanis sikerült egy olyan túrát választanom, amely viszonylag hosszú volt, csaknem ezer méter szintkülönbséggel: ez a Tejesasszonyok útja, amelyen annak idején a hegyi pásztorok női családtagjai hordták le a városba a tejet. Csakhogy őket nem sürgette az idő, én viszont féltem, hogy nagyon rohanni fogunk, nehogy lemaradjunk a paelláról. Amikor ezt a félelmemet elmondtam Jonaynak, kinevetett, és azt mondta, hogy ettől nem kell tartanom.

Mint kiderült, neki volt igaza: a tűző nap és a sok emelkedő ellenére nagyon jó, de nem megerőltető tempóban haladtunk. A túra második felében már gyakorlatilag minden árnyékos ponton megálltunk, persze nemcsak időhúzás céljából, hanem azért is, hogy megcsodáljuk a kilátást:

Ugyanakkor túravezetőnk, Ginés, nagyon tudatosan törekedett arra, hogy ne első csoportként érjünk Las Mercedesbe a találkozóhelyre, mert még a végén minket fognak be teríteni (utólag jutott eszembe, hogy talán feldobhattam volna: üljünk be útközben a kávézóba, garantáltan késve fogunk érkezni: https://macskamedve.blogspot.com/2023/07/egeszseges-reggeli-las-mercedesben.html). Ezért csak akkor lett vége a hosszú pihenőknek, amikor CB-rádión egy másik csoport túravezetője jelezte, hogy ők már mindjárt megérkeznek. Las Mercedesben azonban kiderült, hogy az illető csoport elszámíthatta magát: mi voltunk az elsők, a 3 órás célidőpont helyett negyed 2-kor futottunk be a sportcsarnokba. Az üresen tátongott egy csomó összetolt asztallal, amelyen csak terítő, illetve minden széknél egy-egy banán volt található. Az egyik szervező sűrű bocsánatkérések közepette odajött, és közölte, hogy még sajnos nem végeztek az előkészületekkel, nem mehetünk be. Annyit legalább megengedett, hogy a vécét használjuk, így Salvával elindultunk a jelzett irányba. Ott egy ajtó fölött ez a felirat fogadott:

ESTUARIOS

Mivel kicsi esélyét láttam, hogy torkolatok lennének odabent, arra jutottam, hogy ez eredetileg VESTUARIOS (öltözők) akart volna lenni. Bementünk és valóban több mosdóhelyiséget láttunk, viszont egyáltalán semmi nem jelezte, melyek volnának a férfiak és melyek a nők számára kijelöltek. Így közös megegyezéssel felosztottuk a terepet és mindketten bementünk egy-egy ajtó mögé.

Mikor kijöttünk, az a szomorú hír fogadott, hogy még innivalót sem tudunk szerezni, mert az a helyi egyesület, amely ennek a szervezését vállalta, csak kettőkor nyitja meg a bárt. Jorge bedobta, hogy akkor menjünk kocsmába. Salva úgy döntött, hogy hátramarad; mint kiderült, ma sem volt formában (ilyesmi máskor is előfordult vele: https://macskamedve.blogspot.com/2024/08/salva-nincs-formaban.html), ezúttal a bakancs törte fel a lábát, ezért inkább zokniban téblábolt a sportcsarnok bejáratánál. Jorgéval és két lánnyal viszont elindultunk.

- Amúgy tudod, hol a kocsma? - kérdeztem Jorgét a biztonság kedvéért.

- Igen, erre van egy kocsma is meg egy étterem is.

- És nyitva is van?

- Igen, biztosan.

Valóban egymással szemben volt a két hely, és mindkettőnek a teraszán gyülekeztek a folyamatosan beérkező túracsoportok emberei, de mint kiderült, a kocsma teraszára csak hűsölni húzódtak be, a vendéglátóipari egység ugyanis zárva volt (utóbb megbeszéltük, hogy ez igen rossz üzleti érzékre vallott). Az étteremben persze hatalmas volt a tömeg, asztalhoz jutni esélytelen volt, ezért a pultnál vettünk egy-egy italt és kimentünk a terasz elé meginni. A másik két lány poharat is kért a söréhez; Carmen kitöltötte a sört a pohárba, majd megkérdezte a teraszon levő egyik asztalnál ülőket, hogy leteheti-e az üveget az asztalukra. Azok nem zavartatták magukat; amennyi üveg volt már az asztalon, eggyel több nem számított. Ezután Carmen megkínált mogyoróval, én meg viszonzásul megkínáltam banáncsipsszel.

- Nem banáncsipszet kérek, hanem grillcsirkét krumplival!

- Hát azt nem hoztam - vallottam be, és nem akartam rámutatni, hogy a mögöttünk levő asztalnál pont ilyet esznek.

- Éhen halok, basszus. Mikor kapunk már paellát?

- Ez nem is igazi paella, mert nem valenciai - pontosította Jorge mint valenciai szakértő. - Amit itt főznek, az csak rizs dolgokkal.

Ekkor telefonált Salva, hogy nem bírja visszavenni a bakancsát, és légyszi vigyünk neki egy kólát. Jorge visszaállt a sorba, vett egy doboz kólát és elindultunk visszafelé.

- Basszus, láttad? - kérdezte Carmen Jorgét.

- Mit, valami jó segget?

- Nem, a grillcsirkéket! Hatalmas csirkék voltak az asztalon!

- Ja, azt hittem, jó segget láttál.

- A csirkének is van segge - mutattam rá, hogy közelítsem az álláspontokat.

- Ebben igazad van, de az nem érdekel.

Háromnegyed kettő körül értünk vissza a sportcsarnokhoz. Még mindig nem volt nyitva, viszont már turisták tömegei üldögéltek előtte a földön. Feladtam és inkább elindultam a buszhoz.

Paraszt vagy te!

 Egy filmben, amit filmfesztiválra fordítok, megemlítődik egy roma csoport, akiknek nem tudtam a magyar megnevezését. Ilyenkor az ember romaszakértő ismerőseit kérdezi meg, esetünkben többek között Dezsőt. Dezső a válaszában többek között azt mondta, hogy nyugodtan nevezzem őket simán csak cigánynak, mert "a parasztok agyában úgyis csak egyféle cigány létezik". Már majdnem felháborodtam, hogy leparasztozta (kvázi lebunkózta) a filmfesztivál közönségét, mikor eszembe jutott: a roma nyelvhasználatban a "paraszt" összefoglalóan a nem-romákat jelenti...

Belépni tilos!

 Carlosék eredetileg Chanajigától indulva tervezték a túrát, ami nagy lelkesedéssel töltött el. Tavaly tavasszal ugyanis beleszerettem ebbe a pihenőhelybe, amikor egy workshopon itt tanultuk meg felismerni és lerajzolni a babérerdő fáit, ám az innen induló útvonalak a korábbi erdőtüzek miatt le voltak zárva. Örültem, hogy ezek szerint megnyitották őket. A túra előtti este azonban kiderült, hogy nem így történt, csak Carlos nem megfelelő helyen nézett utána az információnak. Megfelelő hely lehetett volna mondjuk Delia, aki nemrég a kutyáival akart volna ott fölmenni, ám az őrségben álló polgárőr közölte vele: az ösvény veszélyes, felőle ugyan bemehet, de csak saját felelősségére. Carlos nyilván nem akarta, hogy valamely túratárs esetleges sérülése az ő lelkén száradjon, ezért az utolsó pillanatban átszervezte az útvonalat.

Az Emilio Muñoz táborhelyhez vezető úttól indultunk, amit egyébként az autónkban egyikünk se tudott pontosan, hogy hol van, ezért kicsit izgultunk, és minden kanyar után azt hittük, hogy most jön. Sikerült megtalálnunk, és itt a reggeli hideg mellett azzal is szembesültünk, hogy nem ezen az úton fogunk indulni, hanem kicsit följebb megyünk a műúton, és onnan fog kiágazni a miénk. A kiágazásnál viszont rács fogadott, egyik oldalán pedig kordonként kifeszített szalag. Carlos közölte, hogy ez csak az autóknak tiltja meg a belépést, és bement a rács kordonmentes oldalán. JM vagányabb megoldást választott, és átbújt a szalag alatt - viszont a hátizsákjára rögzített túrabot rögtön le is szakította a szalagot.

Pár órával később az erdő közepén egy házikó mellett rózsaszín tornyot vettünk észre.

Mire a toronyhoz értem, Jonay már fent is volt a tetején, bár nem tudtam, hogy csinálta, ugyanis a fölfelé vezető lépcső alján lezárt kapu éktelenkedett. Jonay lekiabált, hogy álljunk be, csinál föntről csoportképet (csinált is, egy csomó hosszú árnyék látszik rajta felismerhetetlen emberek alatt), majd Miguel úgy döntött, utánamegy, és elindult fölfelé, a kapun oldalról átmászva. Jonay ekkor már félúton járt lefelé.

- Szerintem ne menj föl, fent el van törve a lépcső - tájékoztatta Miguelt. Domingo fülelni kezdett.

- Jön egy autó - jelentette be. Pili arcára aggodalom ült ki.

- Jobb, ha gyorsan lejönnek, ha ezek az erdészek, meg fogják büntetni őket, hogy a lezárt toronyba felmásztak!

Lefele néztem, ahonnét a motorzajt hallottam, és csak akkor fordultam vissza a torony felé, amikor felbukkant a fenyők közt a terepjáró ezüstös teteje. Jonay ekkor már Miguellel együtt lent volt a földön, és teljesen ártatlan arcot vágott, mintha eszébe sem jutott volna tilosban járni.

Azt hittem, a leereszkedés után szintben megyünk vissza az autókhoz, ezért meglepett, mikor egy kilátópontról Domingo lefelé mutatott.

- Szerintem ott vannak az autóink.

Én hiába meresztgettem a szemem, és azt gondoltam, túl alacsony vagyok, hogy észrevegyem őket, de elméletem megdőlt, mikor Jesús közölte, hogy ő is látja. A kezét követve már én is láttam az autókat a fák között.

- Szerintem ezek a mi autóink - mondta Jesús.

- De ha nem, akkor elköthetjük őket - javasoltam. Jesús a meredek sziklafalat méregette, aminek a tetején álltunk.

- Itt lemászva rövidíthetnénk - jegyezte meg.

- Én ezt nem csinálnám - figyelmeztettem. Így nem csináltuk, hanem az eredeti terv szerint másztunk le a hegy aljára. Mikor kiértünk a műúthoz, JM kötelességtudóan visszaakasztotta az általa reggel leszakított kordont.

Kit nézünk madárnak?

 "Légy egy napra ornitológus!" Ezzel a címmel hirdették meg a programot, amely címével ellentétben félnapos volt. Mivel Punta de Hidalgóból indultunk, sejtettem, hogy a kis félsziget partján futó madárfigyelő tanösvényen fogunk haladni. Kihasználva, hogy ezen falucska egy természetes medencével is büszkélkedhet, egy korábbi busszal mentem, hogy strandolhassak is egy kicsit. Azzal szembesültem viszont, hogy a madarak már nagyon várják, hogy megfigyeljem őket: amint lefeküdtem a medenceparton, átrepült a fejem fölött pár partfutó, akik ezek után a medence melletti sziklás partszakaszon, hozzánk tök közel kezdtek el szaladgálni és keresgélni. Mindeközben az egyéb állatvilág sem tétlenkedett: egy icipici gyík konkrétan bemászott a táskámba, és kifejezte abbéli vágyát, hogy hozzam haza magammal (ezt nem tettem meg, szerintem nem élvezte volna a hosszú buszozást).

Az oda-vissza négy kilométeres madárfigyelő tanösvény felét megspórolták a szervezők, amennyiben előállítottak egy mikrobuszt; ez vitt el minket a félsziget túlsó oldalán levő kiindulási pontra, mivel nem fértünk be mind egyszerre, ezért két menetben. Én az első csoporttal mentem. Megérkezve azt láttuk, hogy ott épp a barrancougrók éves találkozója zajlik. A barrancougrás ősi tenerifei sportág, hosszú rudak segítségével ugrálnak át a mély szakadékokon, és miután ezt kellő mennyiségben megtették, pikniket szerveznek a parton. Ornitológus csapatunk tagjai több ismerőst is felfedeztek a piknikezők között (ez kicsi sziget, mindenki ismeri egymást), és vezető ornitológusunknak, Frannak komoly feladatot jelentett, hogy a második csoport megérkezése után elszakítsa a csapatot a sörtől a madarak irányába.

Fran szerencsére volt annyira szórakoztató, mint egy vidám piknik. Igen vicces és interaktív madárfigyelést tartott. Például mialatt, még a műúton állva, Tenerife madárfajairól magyarázott, az összes elhaladó autónak hullámot kellett csinálnunk. Rengeteg segédanyagot hozott (ezek egy részét el is osztogatta a túra végén), vidám magyarázatai közül pedig egy korántsem teljes felsorolás:

- Tenerifén az egész évben itt levő vízimadarak a sirály, a sirály és a sirály.

- Amikor apálykor visszavonul a víz, a sziklák között ott marad egy csomó apró tengeri állat, a madár meg jön és takatakatakataka!

- Mi van most? - (Nincs válasz.) - Mármint évszak? Hát ősz! Itt ezt nem érezzük, de fent Norvégiában meg Izlandon már baromi hideg van ám! A madár meg azt mondja, hogy brrr, de fázom! És ezért aztán hova megy? Ugyanoda, mint a norvég nyugdíjas: Tenerife, karnevál, buli van!

Elindultunk a part mentén, és elég hamar megjelentek a madarak is. A partfutók, a lilék és a kőforgatók a sziklák közt keresgéltek (takatakatakataka), a sirályok pedig a fejünk fölött röpködtek:

A többiek állítólag vészmadarakat is láttak a tenger fölött suhanni, de én ezeket még Fran nagy madarásztávcsövével sem láttam, pedig azt mindenhol úgy állította be, hogy épp az aktuális madarat célozza meg. A parti madarakat nagyon jól lehetett látni ezen keresztül, de a fotókon és videókon még zoomolva is alig látszik valami. Szerencsére az egyik kedves partfutónak megesett rajtam a szíve, és két nappal később Puerto de la Cruzban egész közel engedett magához a strandon.

Már a második állomásnál jártunk, amikor két távcsöves ember közeledett felénk. Azt hittem, független madárfigyelők, de kiderült, hogy egy német házaspár, akik szintén erre a programra jöttek, csak lekésték az indulást. Viszont volt náluk egy madárhatározó poszter, amit a szervezőktől kaptak, és láthatóan gyakorlott madárfigyelők voltak (a férfi utóbb elmesélte, hogy ezt odahaza Németországban is művelték). A következő megállónál ők is, mint mi, lelkesen hallgatták Fran magyarázatát, amikor hirtelen furcsa, hangos csipogást hallottunk.

- Ez meg milyen madár? - kérdezgették a résztvevők Frant, aki maga is eléggé meglepődött, és mindannyian vizsgálni kezdtük a közeli bokrokat, hátha meglátjuk a hang gazdáját. De ott hiába is kerestük volna. Mint kiderült, a német nő telefonjából jött a hang, ő azonban úgy tett, mintha nem tudná az eredetét, és ártatlan arccal forgatta a fejét, miközben magában gondolom jól szórakozott, hogy madárnak nézett minket.

 

Manfred vízszerelője

 Csöpög a csap a fürdőszobában. Nem nagy ügy, de azért hosszú távon nem szeretnénk így hagyni. Először a tulajdonosnak írtunk, aki azt mondta, az ilyen kisebb javításokat nekünk kell intézni. Csakhogy mi magunk nem akartunk hozzálátni, nehogy tönkretegyünk valamit, viszont nem ismertünk egyetlen vízvezeték-szerelőt se a szigeten. András azt mondta, írjak Eliasnak. Megtettem, bár biztos voltam benne, hogy azt fogja válaszolni, amit tényleg válaszolt:

"Én nem ismerek vízvezeték-szerelőt, de ha találtok, adjátok meg az elérhetőségét légyszi, nekem is kelleni fog a fürdőszoba felújításakor."

András ezek után megkérdezte Suzannét, aki valóban ismer egy lengyel szakit, és megígérte, hogy délután megírja a számát. Természetesen nem írta meg. Következő ötletként Fransot és Deliát terveztem megkérdezni, de közben a tulajdonos ismét írt, hogy megkérdezi, fedezi-e a ház biztosítása az ilyen javításokat, mert akkor a biztosító szerelőjének kell megoldania. Másnap reggel írt is, hogy igen, a biztosító fizeti a dolgot, és majd jelentkezni fog az emberük.

Egy órával később csöngött a telefonom.

- Jó napot, Manfred vízvezeték-szerelője vagyok - hallottam a vonal túlsó végén. Ezen erősen meglepődtem, mert Manfred volt az egyetlen olyan szóba jöhető ember, akit nem kérdeztünk meg, hogy tud-e szerelőt. Lehet, hogy Elias írt neki és megkérdezte? Mindenesetre megbeszéltem vele, mikor jöjjön.

Pár órával később már lent voltunk a buszmegállóban, mikor András megfejtette a rejtélyt: a szaki nem Manfred, hanem a Mapfre Biztosító embere volt.

Nelson és a katalánok vízvezetéke

 

Los Catalanes pár házból álló falucska az Anaga-hegység fő gerince alatt. Valaha tényleg katalánok telepedtek meg itt és kezdtek el gazdálkodni, azóta épült még néhány ház, valamint egy kis kápolna és egy éttermecske. Ebben álltunk sorban, amikor Pili megszólalt mögöttem:

- Mi az ördög az a Nelson?

- Milyen Nelson?

- Ki van írva, hogy Nelson?

- Hol? - kérdeztük, de Pili sokáig nem árulta ezt el, csak ismételgette, hogy ki van írva. Ezt igen furcsának találtuk, ugyanis a történelmi eseményeket visszapörgetve nem tűnt valószínűnek, hogy Nelson admirális ilyen magasra felmászott volna, miután partra szállni sem engedték. Pili végül hajlandó volt elárulni, hogy az étlapon látta a Nelsont, és közelebb érve meg is fejtette a rejtélyt: az "infusión" (gyümölcstea) szót sikerült Nelsonnak olvasnia.

Los Catalanes után egy régi vízvezetéket követtünk, pontosabban rajta mentünk. Ez nem volt könnyű feladat, mivel az elhagyatott vezetékben már nem volt víz, így a keskeny ösvényt sem tartották karban; olykor benőtte a fű és a kaktusz, és óvatosan kellett menni rajta, hiszen alattunk meredek lejtő vezetett a szurdok mélyére.

Helyenként a vezeték alagútban haladt - itt legalább a leeséstől nem kellett tartanunk, viszont érdemes volt fejlámpát használni. Az első alagútban nem értettem, miért olyan halvány a fejlámpám fénye, és azt hittem, kimerülőben az elem, aztán rájöttem, hogy magamon felejtettem a napszemüveget, pedig annak az alagútban kevés hasznát vettem. Mások felkészültebben vágtak neki a barlangtúrának. Javi egy ponton felkiáltott:

- Segítség, üldöz minket a Teno-félsziget világítótornya!

Ez elég ijesztően hangzott - főleg, mert a Teno-félsziget a sziget túlsó végében volt és egyáltalán nem mögöttünk - ezért hátranéztünk. Yoai egész lámpasort szerelt a fejére, és úgy áradt belőle a fény, mintha valami földönkívüli lett volna.

Többen is nehéznek éreztük a terepet, de nem úgy Antonio, aki - bár csapatunk legidősebb tagja - energiájával kiérdemelte a Harckocsi becenevet. Amikor már másfél órája a szakadék peremén egyensúlyoztunk, megkérdezte Nancyt:

- Mit szólnál, ha utána még letúráznánk a Tamadite strandra?

Nancy méltatlankodva fordult hátra.

- Hülyének látszom?

- Kicsit igen - vallotta be Antonio, de aztán új ötlet fogant a fejében: - Szeretnék csinálni egy drónt.

- Minek az neked? - kérdeztem.

- Embereket menteni - felelte Antonio, majd elbotlott egy gyökérben, mire emlékeztettem, hogy még nincs mentődrónja, úgyhogy érdemes vigyázni. Jonay közben előttünk ment és az úton heverő letört kaktuszágakat sorra lökte le a szakadékba, nehogy valaki rájuk lépve megcsússzon. A hátrább levő túratársak persze megragadták az alkalmat, és valahányszor lerepült egy kaktuszdarab, odakiáltottak Antoniónak:

- Antonio, szükség van a drónodra, valaki leesett!

Végre letértünk a vízvezetékről és kiértünk egy turistaútra. Túravezetőnk, Carlos itt bejelentette, hogy szavazás következik:

- Döntsétek el: fölfele menjünk vagy lefelé? Ki szavaz arra, hogy fölfelé?

Több kéz magasba emelkedett, Nancy azonban először tisztán akart látni.

- Melyik a rövidebb?

- Fölfelé rövidebb - felelte Carlos, mire Nancy keze is a magasba lendült.

- Rendben, akkor jó utat nektek! - vigyorgott Carlos, és elindult lefelé.

Most már jól járható úton mentünk, így Jonay fel merte tenni nekem a kérdést:

- Egy ötös skálán mennyire féltél odafent?

- Nem tudom, mondjuk három. Az biztos, hogy nem tervezek ide visszajönni.

- Az pont a hármas. A hármas, hogy egyszer jó volt, de nem jövök ide vissza többet.

- És se akarok többet visszajönni ide - csatlakozott Nancy.

- Jó, akkor majd együtt ne jöjjünk vissza! - javasoltam örömmel, mert Nancy jó arc, vele biztos buli lehet együtt nem elmenni helyekre.

- A négyes, amikor azt gondolod, hogy ezek mind elmebetegek, hogy idejöttek - folytatta Jonay. - Ezt nem gondoltad?

- Nem, mert feltételeztem, hogy a legtöbb túratárs nem számított ilyen terepre. Úgyhogy csak Beáról és Carlosról gondoltam, hogy elmebetegek - feleltem, tapintatosan hallgatva arról a tényről, hogy tudtam, maga Jonay is járt már itt.

A nagy melegben mindannyian örültünk, hogy találtunk egy vízcsapot. Carlos rögtön alátartotta a sapkáját, hogy bevizezze. Az egyik hátrébb levő túratárs (hang alapján nem ismertem fel, ki volt) úgy döntött, most bosszút áll az útelágazásnál elsütött tréfáért, és előrekiabált:

- Óvatosan azzal a vizes sapkával, Carlos! Még a végén kinő tőle a hajad!

Delia a Tenóban

 A Teno-hegység Tenerife egyik legszebb túraterülete, nem véletlenül járunk oda olyan gyakran. A táj élményét ráadásul jelentősen feldobja egyik legviccesebb túratársunk, Delia.

Carlos, a túravezető tudta, hogy a Barranco de los Cochinos nevű völgy elég nehezen járható, és sejtette, hogy Delia itt nem fog tudni gyorsan haladni. Ezért őt tette meg sereghajtónak, és rábízta azt a CB-rádiót, aminek a párját magánál tartotta.

- Ez jó ötlet, mert nem tudok gyorsan menni - ismerte be Delia. - De most már fogyókúrázom, még ha nem is látszik!

- Ne haragudj, tényleg nem vettük észre. Mióta fogyózol?

- Hétfőn kezdem...

Carlos még úgy sem volt nyugodt, hogy rádiót hagyott Deliánál, és többször is hátraszólt neki, hogy biztos nem tévedt-e el. Ezt én azért is meglepőnek találtam, mert a szurdokot olyan sűrűn benőtte a növényzet, hogy az ösvényről való letérés épeszű embernek nem jutott volna eszébe.

Amikor Carlos már harmadszor kérdezte meg Deliát, hogy jó úton van-e, ő besokallt.

- Az ég áldjon meg, Carlos, hát látlak, ha előre nézek!

- Tényleg? - Carlos megállt, megfordult és konstatálta, hogy ő is lát minket. - Ja, akkor jó.

Továbbmentünk, ám nemsokára pittyegést hallottunk.

- Valaki elhagyott egy okoseszközt - mondta Delia, és vadul keresgélni kezdett az aljnövényzetben, de nem talált semmit. A pittyegés ismét elkezdődött, ezúttal egyértelműen a hátizsákjából. - Ja, ez az én telefonom! Ki az a hülye, aki ilyenkor hív?

Egy másik túra a Teno világítótornyához vezetett. Tenerife legnyugatibb építménye egy kicsike félszigeten helyezkedik el, amelynek nyelénél egy védett öbölben kellemes strand található.

Mások is kihasználták, hogy ebben az öbölben már a melegebb (és a képen jól láthatóan világosabb) déli vizekben fürödhetnek, ráadásul pár méterre van a buszmegálló, mert mikor a túra végeztével megérkeztünk, már jónéhányan lubickoltak a vízben. Csapatunk legtöbb tagját ez nem zavarta, de Jonayt igen.

- Itt millióan vannak. A világítótorony alatt is van egy kis strand, menjünk át inkább oda! - javasolta. Csatlakoztam hozzá. Ez a strand egy mólón helyezkedett el, amelynek csaknem minden négyzetméterét elborították a strandtörülközők.

- Ha a másikon millióan vannak, akkor itt hányan? - kérdeztem.

- Ezer millióan. Megmártózom itt, aztán átmegyek a másik strandra a többiekhez.

Megbeszéltük, hogy én viszont rögtön visszafordulok és csatlakozom a csapathoz a másik strandon. Delia kérésre szinkronúszás-figurákat mutatott be a vízben, aztán kijött a partra és letelepedett Elena mellé.

- Hihetetlen, mekkora gyíkok vannak itt - jegyezte meg. Elena rémült arcot vágott.

- Remélem, nem a törülközőmön!

Delia nem hagyta ki a ziccert.

- De igen, ott van mögötted - vigyorgott. Bea is csatlakozott a szívatáshoz.

- Mindjárt rád mászik!

Elena rémülten ugrott fel, a két tréfamester meg jót nevetett rajta.

Salva nincs formában

 Amikor megérkeztünk a Dornajito-kereszt fölötti pihenőhelyre, Salva vadul keresgélni kezdett a hátizsákjában. Kiderült, hogy nem találja a napszemüvegét. Mivel eddig alapvetően erdőben mentünk és nem volt szükségünk napszemüvegre, bennünk felmerült a kérdés, hogy egyáltalán láttuk-e őt napszemüvegben, de aztán a túra elején készült csoportképről kiderült, hogy tényleg abban indult el. Arra jutott, hogy útközben hagyhatta el, és bejelentette, hogy elindul visszafelé megkeresni.

- És ha pár száz méteren belül nem találja meg, visszagyalogol a túra kezdetéig? - vetettem fel. Ez Salvában is felmerülhetett, mert bejelentette, hogy inkább kiválik a csoportból és ugyanarra megy vissza, amerről jöttünk. Az a két lány, akik Salva kocsijával jöttek, gyorsan csatlakozott hozzá, nehogy elveszítsék a fuvart.

Mi, többiek lesétáltunk a Dornajito-kereszthez, ahonnan szép kilátás nyílt volna, ha nem felhőtenger van alattunk. A kereszt mellett felfedeztünk egy könyvet, és Natu azt hitte, ez egyfajta közösségi könyvesdoboz, amilyenek sok faluban, sőt még néhány strandon is előfordulnak errefelé. Kiderült azonban, hogy az itt található egyetlen könyv Alexander von Humboldt útinaplója, aki tenerifei útján a Teidére menet itt vett vizet az akkor még működő forrásból. Még szerencse, mert így a kereszt a forrás elapadása után is látnivaló maradt.

Indultunk tovább, mikor túravezetőnk, Juan telefonhívást kapott Salva egyik útitársától: meglett a napszemüveg! Így mégsem fordultak vissza, hanem követtek minket, és a következő útelágazásnál bevártuk őket.

Visszafele egy bicikliúton mentünk, és Juan előre szólt, hogy húzódjunk az út szélére, hogy elférjenek a kerékpárosok. Persze a csoport tagjai nem szívlelték meg ezt a tanácsot, így több esetben is előre kellett kiabálnunk, amikor biciklisták jelentek meg mögöttünk. Különösen Salva sétált folyamatosan az út közepén. Egy ponton Juan besokallt és előrement hozzá.

- Figyelj, Salva, menjünk inkább az út szélén, arra az esetre, ha jön egy biciklista.

Salva azonban láthatóan csak a mondat végét hallotta meg.

- Jön egy biciklista? De jó, hogy szólsz! - majd odakiáltott az előtte haladóknak: - Húzódjatok félre, jön egy biciklista!

A világ legrosszabb kiscicája

 Már eltelt pár hét azóta, de úgy gondolom, megérdemel egy külön posztot az az állatka, aki miatt az én Foltim most már csak a világ második legrosszabb kiscicája.

Szóval az ezen a képen ártatlannak látszó aranyérmest Francinak hívják (a Frankenstein rövidítése) és három hónapos. Két idősebb testvérével lakik együtt. Marciról embere, Zsuzsi azt mondta, hogy olyan, mint egy naiv szent: végtelenül szelíd és jóindulatú.

Frici, a szürke szépség pedig valódi terápiás állat: ha csak egyetlen káromkodás is elhagyta a számat, rögtön ugrott oda, hogy dorombolva megnyugtasson.

Hamar megállapítottam, hogy Franci hasonlít az én cicámhoz, amennyiben minden érdekli és mindennel játszik. Ebbe beletartoznak különösen a lábon viselt holmik, mint a zokni és a cipő. 

Mint a képen látható, Frici nem igazán érti Franci ezen megszállottságát, de rendkívüli empátiájának köszönhetően nem köt bele.

Ugyanakkor - akárcsak Foltika, aki már többször kilopta az övtáskámból a pénztárcámat és a bankkártyáimat - ő is a pénzt hajszolja:

Szintén Foltira hasonlít abban, hogy hamar megtanulta a lakásban levő különböző tárgyak használatát. Egy reggel végigfutott a zongora billentyűin, amikor pedig este olvastam, leoltotta az olvasólámpát. Ő és Frici egyaránt lelkesen segített a fordítási és lektorálási munkámban. Franci kikereste nekem az online szótárból, hogy "ááá", pedig egyébként ennek tudtam volna az angol megfelelőjét. Frici ellenben igen szigorú lektornak bizonyult: amikor az egyik mondatban vesszőhibát talált, azonnal törölte az egész szegmenst. Láthatóan a macskalektor-képzőben nem tanítják a "változások követése" funkciót.

Franci azonban (és ebben különbözik Foltitól) még a játéknál is jobban rá van izgulva a kajára. Zsuzsi előre figyelmeztetett, ne engedjem, hogy megegye Marci kajáját, de ezt nehéz volt megvalósítani, mert ha Marci csak egy kicsit is hagyott, Franci azonnal felfalta, és Marci csak akkor tudott nyugodtan enni, ha Francit kizártam az előszobába. Sajnos Franci az én kajám iránt is rendkívüli érdeklődést mutatott, és hamar megtanultam, hogy csak a teraszon lehet nyugodtan enni. Ha csak fél percre elöl hagytam bármilyen ennivalót, Franci azonnal felugrott és beleevett, aminek az volt a következménye, hogy én káromkodni kezdtem, Frici pedig azonnal rohant megnyugtatni. Az innivalók se voltak biztonságban Francitól. Annak ellenére beleivott a poharamba, hogy szóda volt benne: először prüszkölt egy kicsit a buborékoktól, de ez sem tántorította el.

Aggasztóbbnak találtam, hogy a teámba is beleivott, pedig nem olyan cicának tűnt, akinek szüksége volna élénkítésre, különösen nem extra erős English Breakfast tea által. Ezért ettől fogva lezárható Starbucks-bögrében ittam a teát, ami lakásban hülyén néz ki, de arra nem vágytam, hogy Francika ennél is jobban pörögjön.

És a kaja mellett sajnos szót kell ejtenem a macska másik végén történő dolgokról is. Francikának sikerült kakis seggel ráülni egy fehér kanapéra, egy másikat pedig lepisilt. Egy nap bementem Zsuzsiék hálószobába (az amögötti fürdőszobában is volt egy macskaalom, azt készültem kitisztítani), amikor azt láttam, hogy Francika a párnákon kaparászik.

- Te itt így, ágyban, párnák közt? - kérdeztem tőle, mire rám nézett és a szemem láttára lepisilte emberei ágyát. Ezt követően kihoztam az almot abból a fürdőszobából és becsuktam a szoba ajtaját.

Megírtam Zsuzsinak Franci viselt dolgait, mire ő azt válaszolta, hogy remélhetőleg hamarosan önfegyelmet tanul a kisasszony. Visszaválaszoltam, hogy ez iránt vannak némi kétségeim, mert most épp a vécékefét rágja.

Roland és Betti - kelet-tiroli szappanopera

 Roland igazából csak az indulás hetében találta ki, hogy ő is jönni szeretne. Írt Gergőnek, aki mondta, hogy a mi két szállásunkon már nincs hely, meg az egyikbe (az Enzianba) különben se lehet kutyát vinni, de ha szervez magának szállást, akkor jöhet. Roland le is foglalt magának egy másik szállást a faluban, ahol szívesen látták a kutyát is.

Csakhogy az utolsó pillanatban hárman visszamondták a túrát, ketten betegség miatt, a harmadik pedig tartott a rossz időtől (nem tudom, addig mire számított egy magashegységben). Gergő tehát szólt Rolandnak, hogy mégis van hely. Roland gyorsan visszamondta a lefoglalt szállást, és megkérte Gergőt, hogy az egy darab kétágyas szobát tartsa fenn neki, hogy külön lehessen a kutyával. Csakhogy amikor utolsóként megérkezett - velünk együtt, akiket a vonat késése miatt fel kellett vennie: https://macskamedve.blogspot.com/2024/07/biztonsag-kelet-tirolban.html -, azzal szembesült, hogy az elsőként érkező páros már lefoglalta a kétágyas szobát, Gergő pedig nem akart konfliktust velük, ezért nem tette ki őket. Így viszont felmerült a kérdés, hogy hol fog Roland és Barack aludni.

- Én szívesen alszom veletek egy apartmanban - ajánlottam fel.

- De te korán kelsz, és a kutya fel fog rád ébredni.

- Lehettek ti a belső szobában, én meg a nappaliban alszom, és akkor nem kell átmennem rajtatok.

- De a kutya akkor is felébred, ha mozgást hall, és ugatni fog.

- Akkor alszom veletek én - ajánlkozott Betti. - Én nem kelek olyan korán.

- Egyébként az Enzianban van egy üres hely - vetette fel Gergő. - Betti átmehet oda, és akkor Rolandé az egész apartman.

Betti azonban nem akart átmenni az Enzianba, mert fejébe vette, hogy ő a kutyával szeretne aludni. Úgyhogy jobb híján egy szobába cuccoltak, mi meg vártuk, mi lesz ebből.

Másnap reggel az erkélyről láttam, hogy Tomi már ott cigizik az Enzian előtt, ezért lementem hozzá beszélgetni. Mikor visszamentem, a kutya meghallotta és ugatni kezdett, így Roland semmit sem profitált abból, hogy nem velem osztozott a szobán. Betti halálos boldogan mesélte, hogy Barack vele aludt az ágyban, Roland viszont bejelentette, hogy mégiscsak átköltözik a másik szállásra, ahol egyedül lehet a szobában. Mint kiderült azonban, az eredetileg lefoglalt szállásán már nem volt hely, csak egy másikon, ami viszont drága volt. Ekkor Roland elkezdett lobbizni, hogy Betti költözzön át az Enzianba. Az Enzianban lakó túratársak olyan segítőkészek voltak, hogy átszervezték a szobabeosztást, és egy egyágyas szobát üresen hagytak Bettinek, ha netán átköltözne. Betti viszont nem volt hajlandó költözni, és felháborodottan közölte, hogy miért nem megy át más az Enzianba (amúgy mentünk volna, csak ez nem oldotta volna meg a problémát), meg hogy a korábban érkezőknek joga van kiválasztani, melyik szobában akarnak aludni (annak fényében, hogy mi a vonatkésés nélkül is utolsóként érkeztünk volna, ez nem volt különösebben igazságos megközelítés, de nem akartam vitába szállni vele). Szóval Betti nem engedett, és amikor Gergő lefotózta neki az üres egyágyas szobát az Enzianban, gúnyosan kérdezte, hogy ugye ezt magának fotózta? Innentől kezdve Gergő bejelentette, hogy kiszáll a történetből, oldják meg maguk. Roland átcuccolt a drágább szállásra, folyamatosan emlékeztetve minket, milyen igazságtalan, hogy ez neki többe fog kerülni. Majd pár órával később rájött, hogy mégsem érzi ott jól magát, és visszacuccolt Bettihez.

A szappanoperának ekkor még korántsem volt vége. Utolsó nap (amikor Roland nem jött velünk) Betti rosszkedvűen kaptatott a hegyoldalban. Gergő kérdésére elmondta: attól tart, hogy visszaérkezésekor Roland  nem fogja beengedni az apartmanba (ugye apartmanonként egy kulcs volt és az értelemszerűen Rolandnál maradt). Előző este ugyanis Roland kiment sétálni a kutyával és nem vitt kulcsot. Betette ugyan a lábtörlőt a bejárati ajtó résébe, de mint a fenti bejegyzésből kiderül, ez nem mindig működik, ezúttal se működött. Roland tehát felhívta Bettit, hogy engedje be, Betti viszont nem hallotta a telefont, és Rolandéknak pár percig várakoznia kellett odalent. Roland ezen megsértődött, és közölte, hogy másnap majd ő nem fogja beengedni Bettit. Nem tudjuk, végül mi történt pontosan, de Betti előbb-utóbb biztos bejutott, mert nem láttuk kint ácsorogni.

Ha tovább maradtunk volna, a szappanopera is tovább tartott volna. De legalább szép környezetben játszódott.

Vöröslencse tészta

 - Szeretnél enni valamit? - kérdezte Éva.

- Hát majd igen - feleltem.

- És mit? Mert tudod, én ilyen hülyén eszem, hogy nálam nincs kenyér meg semmi ilyen gabonából készült dolog.

- Hát lehet csinálni salátát - vetettem fel, mert a hűtőt kinyitva többfajta zöldséget is láttam.

- Nem tudom, milyen fajta salátát tudsz csinálni abból, ami van itthon.

- Én úgy szoktam, hogy megnézem, mi van a hűtőben és összekeverem.

- Hát mondjuk vannak zöldségek. Meg van vöröslencse tészta.

- Na, az jó lesz, olyat még úgysem ettem, de a vöröslencsét meg imádom - vágtam rá, mert nem akartam vendéglátóm összes fajta zöldségét elfogyasztani. Éva elővett a fiókból két csomagot.

- Az a baj ezekkel a tésztákkal, hogy elég változó a minőségük. Meg bizonyos alakú tészták nem főnek meg rendesen. Itt van ez a spagetti, ez jobb minőség, ez a másik fusili-tészta DM-es, ez nekem kevésbé jön be.

- Ha neked az kevésbé ízlik, akkor eszem azt - ajánlottam fel.

- Nem, nem, ha most először eszel vöröslencse tésztát, ne ezzel kezdd - javasolta Éva, elpakolta a fusilit és feltett egy lábosban forrni vizet. Felmerült bennem az a probléma, ami spagettinél mindig.

- Hogy fog beférni a lábosba?

- El kell törni - felelte Éva, de látta, hogy erre csúnyán nézek (a spagetti lényege, hogy nem törjük el!), ezért miután a vízben levő végük valamennyire megpuhult, meghajlította a szálakat és belenyomta őket a vízbe. Az előírt ideig főztük, de ennek ellenére mikor megkóstoltam, nem tűnt túl puhának.

- Nem rossz, de kicsit túlzottan al dente.

- Igen, ez az, amit mondtam, hogy az alakja miatt a spagetti nem tud rendesen átfőni. A másik, a fusili, az igen - magyarázta Éva. Sosem tudtam meg, hogy ha azt akarta, hogy pozitív első élményt szerezzek a vöröslencse tésztáról, miért arra a változatra beszélt rá, ami nem fő át normálisan.

No photo, please!

 Ha az ember 30 fokban megy Cat Caféba, számíthat rá, hogy a lakók nem lesznek túl aktívak. Amikor megérkeztünk, szinte mindegyik feküdt valahol. Így kellemes meglepetésként ért, amikor egyszer csak besétált a hátsó helyiségbe Jožsko és felugrott a falon elhelyezett cicadobozok egyikére, majd onnan egy följebb levőre. Persze rögtön nyúltam a telefonomért, hogy megörökítsem a következő ugrást, de Jožsko nem várta meg; mire megnyitottam a kamerát, ő már felért a legfelső dobozba és elhelyezkedett benne.

Láthatóan a kávézó dolgozóit is zavarta, hogy az állatkák ilyen passzivitásba vonultak, és megpróbálták felpörgetni a dolgokat. Egyikük Aslannal kezdett foglalkozni, aki, mint kiderült, megtanult néhány trükköt. Amikor kimentem a külső helyiségbe, éppen pacsit adott a földön ülő önkéntesnek. Persze minden vendég kapta elő a kamerát, Aslan azonban nem vágyott rá, hogy tudománya felkerüljön az Instára. Akármennyire próbálkozott is a lány, Aslan nem volt hajlandó több pacsit adni.

Sajáthütte

 Fölöttünk a hegyen állt ez a hegyi fogadó, amelynek hivatalos neve ugyan Sajathütte, de ez nem jelent semmit, a "saját" meg igen, úgyhogy ezt a megnevezést használtuk.

Gergő már járt a Sajáthüttében, és emlékezett, hogy majd' kiköpte a tüdejét, míg felért. Hogy ebből az emelkedőből valamennyit megspóroljon, azt találta ki, hogy autóval fölmegyünk a Bodenalm nevű parkolóig. Persze visszafele nem oda terveztünk érkezni, ezért egy autót mindenképp lent kellett hagyni a háznál, hogy aztán majd felvigye a sofőröket. Ez a megoldás a tenerifei túracsoportomban nagyszerűen működik (ld. pl. https://macskamedve.blogspot.com/2024/04/tul-nepszeru-turautvonal.html), itt azonban nehézségek merültek fel. Roland közölte, hogy az ő autója nem bír oda fölmenni (ez így igaz, még a Prägratenbe vezető enyhe emelkedőt is alig bírta), Viktorék pedig a beígért durva mászástól megijedve arra jutottak, hogy kihagyják ezt a túrát. (Ehelyett elindultak a Großglockner panorámaútra, a völgyben ragyogó napfénytől inspirálva lenyitott tetővel, sortban és napvédő kalapban. 2000 méter fölött hóviharba kerültek, a köd miatt semmit sem láttak a csúcsból, az arra járók pedig hülyének nézték őket nyárias öltözékük miatt.) Így két autót tudtunk csak befogni, vagyis a sofőrök arra készültek, hogy két körben viszik fel az utasokat. Megállapodtunk, hogy az első turnus 3/4 8-kor, a második negyed kilenckor indul.

Én persze elkészültem jó korán, Gergőnek muszáj volt, mivel ő volt az egyik sofőr, Lóri azonban még csak akkor vonult be a fürdőszobába, amikor mi lementünk a földszintre. Ott szembesültünk azzal, hogy csaknem minden túratárs a második turnusra bazírozott, és még nem készült el. Ez ugye azért volt gond, mert a második körben csak egy autóra számíthattunk, és abba a második sofőrnek is be kellett férnie. Ezért Gergő kénytelen volt várni egy kicsit, míg páran elkészülnek, én viszont beültem Pali autójába és elindultunk.

Jó meredek alpesi úton hajtottunk fölfelé, eszembe is jutott, hogy a durván tériszonyos Tomi (aki előző nap egy sokkal enyhébb terepen is pánikolni kezdett) ezt nehezen fogja viselni. Ezért írtam üzenetet a második turnusnak, hogy indulás előtt kössék be Tomi szemét, Pali meg azon aggódott, nehogy szembejöjjön valaki, mert két autó nem fért volna el. Végre szerencsésen felértünk Bodenalmra, amelynek nevéből már sejthettük, hogy hegyi legelő. Azt viszont nem sejtettük, hogy parkolóőrként egy borjú tevékenykedik. Az állatka láthatóan elszakadt a kerítés túlsó oldalán legelő csordától, így az arra járó túrázókkal próbált barátkozni: hagyta magát megsimogatni, és lelkesen megnyalogatta a hátizsákomat és a pulóveremet is.

Elindultunk fölfelé a hegyre, ahol a messzeségben már feltűnt egy épület.

- Az a Sajáthütte? - kérdeztem Edinát.

- Nem, az valaki másnak a hüttéje.

Kiderült, hogy az emelkedő mégsem volt olyan durva, ha az ember csak a Bodenalmtól indul. Viszont - noha reggel még ragyogó napsütést ígértek - a hegyen fújt a szél és szitált a havas eső. Mi nem örültünk ennek az időjárásnak, de a mormoták annál inkább. Végre nemcsak a füttyüket hallottuk, hanem őket magukat is láttuk; valószínűleg őrülteknek tartottak minket, akiktől nincs félnivalójuk. Az őrszemek egészen sokáig a helyükön maradtak, az egyik állatka pedig konkrétan versenyt futott velem (persze ő nyert). Mondtam neki, hogy ha eljön a hüttéig, meghívom valamire, de úgy tűnt, ez nem érdekli.

A hütte rusztikus hangulatú éttermében egy kerek asztalhoz ültünk le, és a különböző alkoholos és alkoholmentes teák után megérkeztek az ételek is. Franz megkóstolta a sajátját.

- Ebből az ételből egyvalami hiányzik - állapította meg szakértően. - Az íz.

Biztonság Kelet-Tirolban

 Az ÖBB sosem késik, kivéve, ha éppen el kéne érnünk vele egy csatlakozást. Bruck an der Muhr előtt bekrepált a villanymozdony, és pont annyit álltunk, hogy Villachban lekéstük az S-Bahnt. Ez nem lett volna gond, ha nem kellett volna Lienzben átszállnunk egy helyi buszra Prägratenbe. Pontosabban az aznap esti utolsó helyi buszra Prägratenbe. Persze azt is lekéstük, de szerencsére Roland még úton volt, így megegyeztük, hogy felvesz minket. 

Egy igen lepukkadt pizzériában várakoztunk, míg ránk nem írt Roland, hogy itt van a vasútállomás előtt. Ez meglepett, mert az asztalunktól pont a vasútállomás parkolójára láttam, és Roland ott biztosan nem állt. Franz viszont a kép alapján rájött, hol lehet, és elindultunk. A kis térre érve egy magabiztos cirmos kandúrt vettem észre először, utána pedig Rolandot, valamint a kocsit és benne kedvenc túrakutyámat, Barackot (róla további sztorik: https://macskamedve.blogspot.com/2022/08/allatok-vonaton.html, https://macskamedve.blogspot.com/2023/10/krk-allatkai.html). 

- Sétálunk egy kicsit, mert rég nem volt pisilni - jelentette be Roland. - De csak röviden, mert megállni tilosban vagyok.

Ennyi erővel a vasútállomás előtt is megállhatott volna, ahol konkrétan volt parkoló, bár viszont tér meg fű nem. Barack mégsem foglalkozott a várostervezési elemekkel, ugyanis ekkor megjelent az előbbi macska, konkrétan egy kisebb épület udvaráról kisétálva.

- Te, ez a macska a bankból jött ki! - csodálkozott Franz.

- Persze, ő a biztiőr.

A macska igen komolyan vette őrző-védő feladatát: nem szaladt el Barack elől, hanem leült és igen határozottan farkasszemet nézett vele. Barack persze oda akart menni hozzá, de Roland nem engedte, így végül ő adta fel, és a harcedzett kandúr lett a pszichológiai hadviselés győztese.

Az apartmanban hárman voltunk Gergővel és Lórival, de csak egy kulcsot kaptunk, ami nyitotta az este 8 után zárva tartott bejárati ajtót is. Mikor kijöttem a fürdőszobából fogmosás után, hallottam, hogy Lóri odakintről a nevemet kiabálja. Kihajoltam az erkélyen.

- Engedj be, légyszi! - kiabált fel Lóri. Fogtam a kulcsot és lementem hozzá. Meglepetésemre Gergőt is ott találtam. Lóri elmagyarázta a helyzetet:

- Kizártam magam, úgyhogy felkiabáltam Gergőnek, hogy engedjen be. Le is jött, de nem hozott kulcsot, úgyhogy ő is kizárta magát.

Jót nevettem rajtuk, de az utolsó napunkon én is hasonló helyzetbe kerültem. Búcsúzóul ugyanis ki akartam menni futni egyet a folyópartra:

Ilyenkor általában betettük a lábtörlőt a bejárati ajtó résébe, hogy nyitva maradjon; a szobába már kilinccsel is be lehetett menni. Csakhogy amint pár lépést tettem, hallottam, hogy az ajtó becsukódik; úgy látszik, rosszul tettem be a lábtörlőt. Úgy döntöttem, egyelőre nem foglalkozom ezzel, hátha mire visszaérek, már ébren lesz valaki (például Roland, akinek úgyis kutyát kell sétáltatnia). De nem így történt, reggel hatkor még csak a tejesember állt a főtéren. A panzióhoz csatlakozó épületből kijött ugyan egy férfi, de azt mondta, neki nincs kulcsa. Írtam a csoportos csetbe, hogy engedjen be valaki, de semmi reakció. Eszembe jutott viszont, hogy Lórinak korán kell kelnie, mert hét óra körül indul a busza. Ezért felhívtam, de mint kiderült, lenémította a telefonját, hogy ne zavarja föl Gergőt. Végül negyed hétkor úgy ítéltem, a háziak már biztosan ébren vannak, ezért becsöngettem hozzájuk és ők beengedtek.

Kecskefürdetés

 A kecskefürdetés hagyománya még a guanchók idejéből származik. A nyári napforduló napján lehajtották a kecskéket a hegyről, egyenesen bele a tengerbe, ezzel is ünnepelve a nyár kezdetét. Ahol annak idején a kecskenyájak a vízbe gázoltak, ma már egy nyüzsgő kikötőváros, Puerto de la Cruz található, de a hagyomány megmaradt (pontosabban pár éve újraélesztették). Így Szentiván napján plakátok figyelmeztetik a lakosokat a forgalmi korlátozásokra a város utcáin végighaladó kecskenyájak miatt.

Tavaly lemaradtam a kecskefürdetésről, idén azonban mindenképpen meg akartam nézni, ezért a felhős idő ellenére buszra szálltam, hogy nyolcra leérjek a mólóhoz. Ott már várakozott egy kisebb kecskenyáj, és egy mellettem elhaladó hölgy azt magyarázta a barátnőjének, hogy még több kecskét várnak. Ezek az állatkák viszont annyira nem tűntek motiváltnak, hogy a hullámzó és vélhetően hideg tengerbe belemenjenek. Ez egyébként az egyik városi strand, és meg is jelent egy kopasz bácsi, aki fürdőruhára vetkőzött és a nyáj mellett bement úszni a tengerbe. Ez már a kecskék érdeklődését is felkeltette, és közelebb húzódtak a vízhez.

A pásztorok viszont visszaterelték őket, hiszen hivatalosan még nem kezdődött el az esemény. Tehát egyelőre úgy nézett ki a dolog, hogy a nézők ott álltak körben a parton, a kecskék a víz mellett tébláboltak, a tévések keresték a legjobb kameraállást, az egyik pásztor pedig, élvezve a közönséget, lelkesen magyarázott arról, hogyan hívja magához az állatokat, és ezt be is mutatta. A másik pásztor kevésbé akarta produkálni magát, inkább sorra kihúzta a nyájból a nőstényeket a szarvuknál fogva, és megfejte őket. Az első, egy kis barna-fehér foltos, egész nyugodtnak bizonyult, de volt pár csökönyösebb példány is.

Végül zene hangzott fel a teherkikötő felől, és kiderült, hogy nem további kecskékre vártunk, hanem a zenészekre. Hárman érkeztek síppal-dobbal, és zenei aláfestésként szolgáltak, miközben a színészi vénával rendelkező pásztor levette a cipőjét és a zokniját, majd kifogta a nyájból az első kecskét és bevonszolta a vízbe. Az állat láthatóan nem lelkesedett a programért, ezért miután a pásztor kétszer belemerítette a fejét a vízbe, elindult kifelé, magával vonszolva a még mindig a szarvaiba kapaszkodó férfit. Kettőjük közül a pásztor lett vizesebb.

Volt, aki felkészültebben állt hozzá a kecskefürdetéshez. Már korábban is feltűnt nekem egy középkorú hölgy, aki bikiniben, hajában fekete masnival állt a parton és interjút adott a tévének. Azt hittem, azért szólaltatják meg, mert egyedül ő mert ilyen hűvös napon fürdőruhát venni, de ezután besétált a nyájba, megragadta a szelíd barna-fehér foltos állatot és bevonszolta magával a vízbe. Miután a kecske megfürdött, a hölgy tapsot kért a közönségtől, majd levezetésként úszott egy kört. Akkor még azt hittem, hogy ő tök spontán, a közönségből vállalkozott a feladatra, de aztán láttam egy videót a tavalyi kecskefürdetésről ( https://www.youtube.com/watch?v=5c8yiGCTVIk&ab_channel=InformativosTvc ), és azon is ott volt, szóval beépített ember.

A harmadik kecske megfürdetése után úgy döntöttem, ideje kávéznom, és kiültem egy kis kézműves pékség teraszára a Plaza del Charcón. Nemsokára a szomszéd asztalhoz leült egy hölgy, a jelekből ítélve törzsvendég, és megjegyezte, hogy zene hallatszik a kikötő felől.

- Igen, ma lesz a kecskefürdetés - tájékoztatta a pincérnő.

- Nem lesz, már van - helyesbítettem, és meg is mutattam nekik a videómat arról, amint a kecske faképnél hagyja a pásztort a vízben.

- Na szegényke, nem akar fürödni! - nevetett két újdonsült ismerősöm a pásztor kárára, és megállapítottuk, hogy mindhárman a kecskéknek drukkolunk.

Hol az autóm?

 András és Szilvi együtt bérelték ki a kocsit kedden, én nem is láttam addig, amíg szerda reggel bele nem ültem, hogy együtt felmenjünk a Teidére. Szerencsére korai felvonóra vettünk jegyet, így a felvonó alsó állomásánál nem volt probléma parkolóhelyet találni; több volt az éppen virágzó vörös tajinaste, mint az autó:

Miután leértünk a csúcsról, elmentem a mosdóba azzal, hogy Szilviékkel majd a kocsinál találkozom. Ahogy azonban elindultam lefelé, egyik autónál se láttam őket. A bérelt kocsinkból csak annyira emlékeztem, hogy szürke, ezért megpróbáltam hívni Szilvit, de láthatóan épp nem volt mobilhálózata. Jobb híján így hazatelefonáltam Andrásnak.

- Te figyelj, mi a rendszáma a kocsinak, amit béreltetek? A kocsinál találkozunk Szilviékkel, de nem találom.

- Hú, nem tudom pontosan, valami 8185 vagy 8581 a vége? Valami ilyesmi, 8-asok vannak benne.

- Köszi - feleltem és ismét elindultam lefelé. Végre megláttam, hogy Szilvi az úton integet jóval lejjebb, azon a részen, ameddig le sem mentem, mert úgy emlékeztem, hogy följebb hagytuk az autót.

- Bocsi, azt hittem, közelebb parkoltunk - magyarázkodtam, mikor odaértem. Szilvi megnyugtatott:

- Én is!

Másnap Santiago del Teide volt a kiindulási pontunk. Először elmentünk kávézni, majd Szilvi visszament az autóhoz a kulacsáért, amit ott felejtett. Mikor ismét csatlakozott hozzánk, ezt mesélte:

- Néztem, hogy hogy állhattam már be ilyen bénán, félig kilóg a kocsi orra meg minden, tök gáz. Aztán rájöttem, hogy az nem is az én autóm!