Esti idill

Párbeszéd, miközben én a macskával játszom:
-Gyorsabban mozgasd előtte, így nem fog rá felfigyelni! Macska, ott szalad a hal!
-Jaj, de ügyesen megfogtad!
-Vigyázz, beleakadt a körme a hülyének! Butamacska!
-Nem buta! Na gyere, kiszedem. Mi van, már nem érdekel a narancssárga hal? Jó, akkor elteszem.
(pár perc múlva)
-Nézd, de ügyes, megtalálta magának a polcot!
-Valami papírzsebkendő van alatta, azt próbálja kipiszkálni.
-Csak piszkálja, én nem segítek neki.
-Ne is, fejlődjenek a kreatív készségei.
-Kiszedte! Jaj, de ügyes vagy! Na mi van, most már nem kell? Visszategyem a polc alá, hogy megint ki tudd szedni?
-Nem érdekli, csak néz ki a fejéből. Hát, nem ő a legélesebb kés a fiókban.

Osztrák kártyajáték

Eredetileg azt reméltem, hogy novemberre már két osztrák bankkártyám is lesz: egy a céges számlához (Burgenland Bank), egy pedig az Andrással közös magánszámlánkhoz (Raiffeisen Bank). Ám a bürokrácia keresztülhúzta számításaimat.

A Burgenland Banknál elintéztük a számlanyitást, és a nagyon kedves ügyintéző azt mondta: két héten belül megérkezik a kártya, akkor jelentkeznek, és megmondhatom, hogy bemegyek érte (Eisenstadtba, még jó hogy nem) vagy elküldik a címemre. Az utóbbiban maradtunk, nézem az emaileket, eltelik a két hét, semmi életjel a Burgenland Banktól. Három hét után úgy döntöttem, írok nekik. Ekkor kiderült: ők úgy gondolták, majd mi jelentkezünk, ha elkészült a kártya (és ezt látnoki képességeinkkel meglátjuk), akkor írunk, hogy küldjék, ők meg küldik. Hát jobb híján ekkor írtam nekik. Persze mire a kártya megérkezett Budapestre, én már Bécsben voltam, személyesen még nem láttam...

A Raiffeisenes társkártya egyszerűbb sztorinak ígérkezett. Bementünk az öt utcányira levő bankba, ott aláírtunk nagyon sok papírt és azt mondták, 7-10 nap után megérkezik a kártyám. A következő héten bementünk érte, de közölték, hogy 10 napra gondoltak. Közben volt pár nemzeti ünnep (az osztrákoknál ezek kb. hetente vannak), de aztán csak eljutottunk a bankba. Sokan álltak előttünk az információs pultnál (itt nincs sorszámhúzás), valószínűleg azért, mert 2 körül mentünk és a bank 3-kor zárt. Az infópultos lány közölte, hogy forduljunk a kolléganőhöz az előtérben. Az előtérben álló kolléganő csehszlováknak és kissé értetlennek látszott, de asztalán egy hatalmas bélyegzőt tartott, valószínűleg önvédelmi célból. Beírta a nevemet a gépbe, és megdöbbenve közölte, hogy nekem nincs is számlám. Mondtuk, hogy tudunk róla, és megadtuk András számlaszámát. Csehszlovák néni végiglapozott egy doboznyi borítékot, megint utánanézett valaminek, majd felkiáltott:
- Ja, hát a maga kártyája a Jörgerstrassén van!

A Jörgerstrasse volt az a bank, ahol András annó számlát nyitott, mert az akkori lakásához az volt közel. Azt mondjuk nem értettük, hogy most - miután András hivatalosan be is jelentette a banknál az új lakcímét - miért oda küldték a kártyát. Azt még kevésbé, hogy ezt miért nem lehetett már a kártyarendeléskor vagy mondjuk az előző látogatásunkkor megmondani. Mindenesetre háromig már nem értünk volna el a Jörgerstrasséra, úgyhogy a művelet másnapra halasztódott - és rám hárult, mivel András munka után már nem ért volna oda.

Elmentem a Jörgerstrasséra, próbáltam németül elmagyarázni, hogy bankkártyám érkezett, mutattam a személyimet és a számlaszámot. Az ügyintéző megnézte ezeket, majd megkérdezte:
- Igen, és mit szeretne?
Átváltottam angolra és elmagyaráztam. Ő hátrament és azonnal hozta is a papírlapot, ráragasztva a kártyát,
- Oké, mit kell aláírnom? - kérdeztem.
- Semmit.
- Hogyhogy semmit?
- Hát láttam a személyijét, ellenőriztem, hogy maga a tulajdonos. Végeztünk.

Ennek egész addig örültem, míg nem szembesültem azzal, hogy a papírlap PIN-kódot nem tartalmaz. András elmondta, hogy amikor ő kapta a kártyáját (postán), akkor egy külön levélben küldték a PIN-kódot. Csakhogy ha ez történt, melyik címre küldhették: a pesti címemre, az ittenire vagy András előző itteni címére? András elkezdte keresgélni annak az ügyintézőnek a nevét, akit megadtak neki arra az esetre, ha kérdése volna, de email címet nem talált hozzá. Én viszont felhívtam a telebankot, ahol kellemes meglepetésemre nem kellett gombokat nyomogatnom, rögtön ügyintézőt kaptam. Miután felvezettem a történetemet, megadta a jörgerstrassei fiók számát, hogy hívjam fel őket és kérjek tőlük új PIN-kódot.
-De boldog vagyok, mehetünk be megint a Jörgerstrasséra!-morogta András.
Beütöttem a bankfiók számát (baromi hosszú számuk van, szerintem egy bankok közti számháború alkalmából találták ki), és meglepetésemre felvették, noha a bankfiók már egy órája zárva volt. Ott is elmeséltem, mi történt.
- Azért nem kapott új PIN-kódot, mert ugyanaz, mint az előző kártyáéhoz volt - mondta az ügyintéző.
- Ez az első kártyám - mutattam rá. - Társkártya.
- Ja, akkor ugyanaz a PIN-kód, ami a másik kártyáé.

Másnap elmentem egy automatához és beütöttem András PIN kódját. A gép közölte, hogy rossz kódot adtam meg. Mivel a számlapot leárnyékolják, nehogy mások megláthassák, mit ütök be, de ennek eredményeképpen én se látom, megpróbálkoztam újra, most már nagyon koncentrálva. Ugyanez. Úgyhogy délután visszasétáltunk a bankba, ahol egy másik ügyintéző fogadott. Előadtuk, mi történt.
- Kellett volna PIN kódot kapnia.
- A kollégája azt mondta, ugyanaz a kódom, mint a másik kártyáé.
- Az biztosan nem, sose adunk két kártyának azonos kódot.
- Hát én is csodálkoztam. De akkor kaphatok egy másikat?
- Én nem adhatok önnek PIN kódot. Kérek egy újat a központtól, és akkor az egy héten belül megérkezik.
Nem voltam elragadtatva tőle, hogy még egy hétig kártya nélkül maradok, ám ekkor a fickó hátrament. Hamarosan kijött, kezében egy borítékkal. A PIN kód volt benne, amit a kolléganője elfelejtett odaadni.
Jelentem: ez már működik.