Praktikus ajándékok

Anyám apámnak okmánytartókat vett. Ez igen hasznos ajándék, ismertem el, na de miért vett kettőt?
-Hát mert apádnak annyi névjegye van, egybe biztosan nem fér bele.

Apám viszont anyámnak vett egy újabb könyvet Báthory Erzsébetről. A Báthory-mizéria még tavaly a filmmel kezdődött, ami anyámnak igen nem tetszett, ezért apám vett neki egy könyvet az említett hölgyről, amit anyám szintén túl szenzációhajhásznak és bulvárlap-szerűnek talált. Az idei ajándék ezt próbálta kompenzálni. Anyám bizalmasan megsúgta nekem, hogy tele van a hócipője Báthory Erzsébettel, de önfeláldozóan beleolvasott azért az ajándékba. Másnap reggel bejelentette, hogy rögtön az első oldalon a szerzők ódákat zengenek az előző, általa utált Báthory-könyvről.

Az én ajándékaim között is voltak hasznos darabok, például Saramago A kőtutaj című regénye, ami 15 éve megvan, továbbá egy borzalmas színű sífutó-kesztyű, amely nem fér be az egyujjas kesztyűm alá, viszont nem tudom felhúzni a levágott ujjú bohémkesztyűm fölé, így az általam kedvelt duplakesztyűs műfajban eleve nem indulhat. Az egérrel, amit kaptam, csak annyi a probléma, hogy nincs szegénynek farka, így egyrészt kevésbé alkalmas macskajátéknak, másrészt ha a macska mégis játszana vele, rögtön leveri és jó eséllyel össze is töri.

Legfölöslegesebb ajándékomnak azonban egy digitális képkeret bizonyult. Egyrészt eleve bizarr ötlet, ugyanis jóval kisebb képernyőt biztosít, mint egy laptop, amin normális ember digitális képeket nézegetne. Van ugyan egy támlája, de apám ezt jó darabig nem tudta beapplikálni, így végül a keretet egy ásványvizes üveghez támasztottuk. A távirányítóját jó darabig nem tudtuk működésbe hozni, akkor is csak a ki- és bekapcsolás működött rajta. A szerkezet tetején levő gombokkal aztán sikerült behozni a menüt, ám az csak németül szerepelt. Betettem az USB-t abban a hiú reményben, hogy a képernyőn mindjárt megjelennek a mappák és kiválaszthatom a nyári túraképeket. Ehelyett a szerkentyű az USB-n található összes jpg file-t elkezdte sorban lejátszani, anyám meg értetlenül kérdezte, hogy miért akarom megmutatni nekik a beszkennelt diplomamásolatomat. A diavetítést lassítani nem sikerült, csak megállítani, de akkor újra kezdte előlről a diplomamásolattól. Egy idő után inkább ráhagytuk, szórakoztassa magát.

Mindehhez képest sokkal izgalmasabbnak bizonyult András ajándéka, akitől egy igazi gyönyörű viharlámpát kaptam. Még jobban fellelkesültem, mikor kiderült, hogy elvileg működik is. Szertartásosan beleöntöttem az olajat, bunkó módon Andrásra hagyva a kanóc beolajozását, így ő lett talpig olajos tőle. Aztán meggyújtottuk a kanócot, rátettük a lámpát - és a láng elaludt.

Egyikünknek sem lévén gyakorlata viharlámpák terén, arra jutottunk, hogy a kanóc helyes használatának még utánanézünk. Addig is betettünk egy mécsest, arra tettük rá a lámpát - és ismét elaludt. Megpróbáltuk úgy is, hogy a mécsest az asztalra tettük és ráborítottuk a lámpa felső részét; ez sem tartott sokkal tovább. A látogatóba beérkező Laci megpróbált befújni a lámpa oldalán, de ez se hosszabbította meg jelentősen a láng életét, meg hát nem lehet egy lámpát folyamatosan fújdogálni. Úgyhogy egyelőre a viharlámpa is csak dísztárgy marad.

Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy én is követek el bakikat ajándékozás terén. András ajándékát például becsomagolás előtt kétszer is végignéztem, az árcédulát keresve, de miután nem találtam, úgy gondoltam, hogy biztos leszedtem még a boltban. Nem jutott eszembe az a variáció, hogy talán szemüveget kellett volna vennem ehhez a művelethez - csak akkor, mikor András az ajándékot kicsomagolva felkiáltott:
-Jaj, de jó! És nem is volt drága...

Csokoládé múzeum

János több meghívót is küldött a csokoládé múzeumban tartandó év végi tárlatvezetésre. Sajnos ezekben elfelejtette megemlíteni a címet, ami az eseményt megelőző este tudatosult bennem. Rögtön dobtam egy sms-t Petinek, hátha ő képben van, de csak annyit értem el, hogy ő is bepánikolt, minthogy nem tudta. Másnapra kiderült az infó: Árpádföldre kell kibumlizni a 31-es busszal vagy a csömöri HÉV-vel.

Na most, ha az ember ideje drága - mint az enyém - akkor előre megnézi a buszmenetrendet, hogy a legoptimálisabban érjen oda. Meg is néztem, hogy 17.34-kor indul a 31-es az Örsről. Kábé kiszámítottam a metrót is, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy nem tudom,hol áll meg a busz. Mire odaértem volna a megállóba, a menetrend szerint pont elment volna az orrom előtt, viszont éppen indulóban volt egy gödöllői HÉV. Gyorsan felpattantam rá, és csak indulás után tudatosult bennem, hogy ez nem érinti Árpádföld megállóhelyet. Leugrottam tehát az első megállónál, és a következő ellen-HÉV-vel vissza az Örsre. Az internet szerint 17.48-kor indulna egy busz, azt pont elérem.

Az internet tévedett, a busz 17.55-kor indult. Már majdnem leszálltam és hazamentem abban a hitben, hogy biztosan nem várnak meg a tárlatvezetéssel. Nem is vártak, de szerencsére mikor odaértem, még csak a múzeum történetén voltak túl, és János éppen azt magyarázta, hogyan kell belemártogatni a marcipángolyókat az előtérben álló csokiszökőkútba. Megnyugodhattam tehát: nem maradtam le az érdekes részekről.

János kollégái valószínűleg direkt miattunk maradtak bent ilyen sokáig, az azonban biztos, hogy ezt a csoportot nem egyhamar felejtik el. Rögtön a csokiszökőkút után Törpilla lelkesen mesélte:
-Azt mondták, hogy akárhová dughatom a nyelvemet, ahová csak akarom!
Gratuláltam neki, hozzátéve, hogy sajnos nekem ilyet kevesen mondanak, mire Peti elpirult és valami olyasmire célzott, hogy többé nem jön leszbikusokkal múzeumba.

Természetesen mások is produkálták magukat. Johnny például valamiért minden kiállítási tárgyat megfogdosott.
-A kiállítási tárgyakhoz nem nyúlunk, jóember!-szólt rá János, ez azonban Johnnyt nem hatotta meg.
-Én nem vagyok jó ember-védekezett.

János interaktív tárlatvezetési módszere szintén bőven adott alkalmat szellemes vagy annak szánt megjegyzésekre. Például:
-Mit gondoltok, miért hívják a Mozart-golyót Mozart-golyónak?
-Hát mert gondolom Mozartnak is volt golyója.
-Az azték birodalomban 100 kakaóbabért egy rabszolgát lehetett kapni, 2-ért egy fej káposztát, 4-ért egy kecskét. Mit gondoltok, mit lehetett kapni 12 magért?
-Dáciát!
-A túró rudit egy Rudolf nevű cukrász találta fel, a vezetéknevére nem emlékszem...
-Hát nyilván Túró, nem?

Privilegizált csoport lévén, minket a borospincébe is levittek, ahol egy asztalon kis pálinkáspoharak álltak.
-Körte, barack, szilva, cseresznye?-tette föl a kérdést János mindenkinek. Én a cseresznyét választottam, bár némileg aggódva, hogy ismét pálinkának becézett denaturált szeszt kapok. Amikor azonban megszagoltam, megnyugodtam.
-Tökjó illata van! Szagold meg!-nyújtottam oda Johnnynak. Ő megszagolta.
-Ez körte. Ja nem, szilva!

Nem biztos, hogy jó ötlet volt pálinkázás utánra időzíteni a legizgalmasabb feladatot, amikor is saját sütit készíthettünk. Mindenki kapott egy kis formát piskótából (olyan alakú, mint egy gyümölcskosár) és egy csokiszökőkútból folyathattuk rá a csokit. János mondta, hogy majd szól, mikor vegyük el a kosárkát (trükkös, mert a csoki kevesebbnek látszik, mielőtt szétterül); őrá hallgassunk, ne a mögöttünk állóra. A baklövésekre hajlamos Cseke direkt kétszer is megkérdezte, mielőtt a szökőkúthoz lépett:
-De ugye szólni fogsz?
-Persze, persze-nyugtatta meg János, így Cseke elkezdte a műveletet. Nekem úgy tűnt, kicsit túlzottan megtelt már a kosárkája, de János nem szólt semmit.
-Szerintem már elég lesz-mondtam, János azonban rögtön rám dörrent:
-Nem a mögöttünk állóra hallgatunk, hanem rám!-Aztán Cseke kosárkájára nézett.-Ja, ez tényleg sok lett. Bocs, elkalandoztam.

A csokikosárkát fűszerekkel is megszórhattuk. Gábor találta ki, hogy ugyanezen fűszereket rászórhatjuk a János munkatársa által kínált forró csokira, amivel kapcsolatban ugyan figyelmeztetett, hogy nem túl forró. Én meg is szórtam rögtön fahéjjal és darált dióval; elkeverni nem volt mivel, de jó lesz a tetején is. Csakhogy kiderült, hogy a figyelmeztetés ellenére az ital igencsak forró. Hűtési célból megfújtam - mire fahéjfelhő emelkedett ki belőle egyenesen a szemembe, és csak áldhattam az eszemet, hogy nem csilivel fűszereztem.

Az utolsó teremben - általában tárgyalónak használják - valamiért szépségkirálynő-koronák és kardok hevertek az asztalon. Egy hosszú hajú lány rögtön magára is tett egy koronát, és hiteles szépségkirálynős beállásokban fotóztatta magát, időnként elsütve a "world peace" mondatot. A kardot először Cseke próbálta kihúzni oly módon, hogy markolatát a combjai közé szorította és elkezdte felfelé húzni a hüvelyt. Nem meglepő módon hangos csattanás lett az eredmény.
-Bocs, kiesett a lábam közül-magyarázkodott, mikor odanéztünk. Míg a többiek arra célozgattak, hogy vajon még mi szokott kiesni a lába közül, Peti és Törpilla lecsaptak a kardra, és különböző beállásokban fotóztatták magukat vele.
-Milyen aranyosak vagytok így együtt!-jegyezte meg valaki.
-Hát igen, mi összetartozunk. Régi páros vagyunk.
-Na persze, biztos már az óvodában is ez volt a jeletek - a kard meg a hüvely...

Kóma a Vörösmarty téren

Ma egyetemre menet úgy döntöttem, útba ejtem a Vörösmarty teret és meglátogatom Mangusztát. Mindezt persze anélkül, hogy megkérdeztem volna, kint vannak-e egyáltalán az idén, és dolgozik-e ma. Igy hát egyáltalán nem meglepő, hogy nem találtam ott. Szembejött viszont egy leányzó "Minden út kómába vezet" kitűzővel, és elkaptam egy beszélgetésfoszlányt, ami valami újfajta kajáról szólt.
-Krumpliból készült, sült krumplihoz hasonló, sült valami.

Az ember mindig tanul új recepteket.

Kultúrtáj fagyasztva

Amúgy se nagyon van olyan őrült, aki a Gödöllői-dombságba megy túrázni. Olyan pedig, aki mindezt a tél leghidegebb hétvégéjén, hóviharban teszi, végképp csak mi vagyunk.

Tóni előre elküldte a túraútvonalat, amit a GPS-be ugyan nem sikerült letöltenem, tudniillik a gép újratelepítése után a mapsource programot is újra kellett volna telepíteni, ám elveszett a telepítőkódja. Viszont a neten megnéztem, és megállapítottam, hogy nem kerülünk túl messze a lakott helyektől. Utóbb megtudtuk, hogy utunk elvezet majd egy crosspálya, egy volt katonai támaszpont és egy szeméttelep mellett, valamint keresztezünk néhány műutat; a szántóföldekkel kombinálva igazi kultúrtáj-túra lesz.

Talán ezért is volt, hogy nem sokan jelentkeztünk rá. A vonatra felszálláskor még csak négyen voltunk, bár Attila is beígérkezett. Tóni felhívta és megkérdezte, vegyünk-e neki jegyet.
-Ha odaérek, akkor vegyetek, ha nem érek oda, akkor ne-hangzott az elliptikus válasz. Így hát nem vettünk, de ennek ellenére odaért.

Persze az időjárásnak megfelelő felszerelésben indultunk útnak. Én a vonaton le is vettem az esőnadrágot a síeléshez való meleg aláöltözet fölül, hogy ne melegedjen rám. Csak arra nem számítottam, hogy Pécel a Budapest utáni legelső megálló, így kissé megrémültem, mikor bemondták, hogy mindjárt következik. Megdöntöttem a gyorsöltözés országos rekordját, és csodával határos módon semmit sem sikerült a vonaton felejtenem.

Az éghajlat erősen rányomta a bélyegét a túrára. Egy hosszabb egyenes szakasz után Sanyi javasolta, forduljunk vissza, hogy az arca másik oldala is megfagyjon. Az ebédszünet rövid volt, de nem problémamentes. Tóni sokáig nem értette, miért állunk arccal mind feléje, amíg rá nem jött, hogy egyedül így nem fújja a havat a szánkba a szél. Megpróbáltam úgy teát tölteni a termoszomból, hogy nem veszem le a síkesztyűt, így viszont az összes tea a kesztyűre ömlött (ennek bőrbetéte utólag aranyosan megmerevedett). András viszont igazi jeges teát hozott, a műanyag flakonban hatalmas jégdarab alól szivárgott ki némi folyadék. Attila, mint mindig, másokra is gondolt.
-Török édesség vagy finn csoki?-kérdezte. Én erősen nyomattam a finn csokit, így végül az győzött. Csakhogy túlzottan megfagyott, nem lehetett eltörni. Attila végül túrabotja hegyével törte darabokra (legalább lett valami haszna a túrabotnak, én az enyémet fölöslegesen vittem). Az így feldarabolt csokit csomagolással együtt felemelte a földről, de sajnos nyílással lefelé, így a csokidarabok fele a hóba hullott. Otthagytuk az erdő állatainak a tea mellé.

Fenti ebéd egyébként nem a szemétlerakónál zajlott (Tóni terveivel ellentétben, aki ott szeretett volna guberálni egy kis desszertet). Maga a szemétlerakó láthatóan már használaton kívül volt és amúgy is befedte a hó. Találtunk viszont egy sittlerakót (tettünk is miatta egy szép nagy kerülőt), egy spontán kialakult műanyag-lerakóhelyet és egy repülőteret. Ez utóbbit már a műút mentén, a piros jelzést követve, miközben vártuk, hogy letérjen valami földútra. Nem tért le. Tóni megnézte a térképet és megállapította: a piros valóban a műúton halad, csak ezt ő nem vette észre...

Gödöllőn a cukrászdázás után átvágtunk a parkon a vasútállomásra menet. Örömmel üdvözöltük a fákat: ilyen sokat egész túra alatt nem láttunk.

Prezentáció malőrökkel

Az előadást a mozi nagytermében tartották, a powerpointot hatalmas méretben (bár nem túl éles betűkkel) vetítették ki a mozivászonra. Előadónk, Tamás, éppen a pontokba szedett problémákat sorolta, mikor a vászon alján, a vászon méretével arányos hatalmas betűkkel, megjelent a felirat:

"A windows szoftver nem eredeti. Hogy megtudja, hogyan szerezhet be eredeti szoftvert, kattintson ide."

Ez az aprócska malőr Tamást is megzavarhatta, mert következő mondatát némileg érdekesen fogalmazta meg:
-Nagyon fontos a G pont.

Ezzel többen egyetértettünk.

Cápaharcsa

A múltkoriban a budapesti mongol étterem felé vitt az utam, amely előtt nagy tábla hirdette a napi specialitásokat - köztük cápaharcsát akármilyen szószban, meg még egy halételt. Meg is állapítottam magamban, hogy ezek echte Góbi-sivatagi specialitások lehetnek, de gondoltam, utánanézek az állatkának, mielőtt poénkodnék rajta a blogomon. Elvégre lehet, hogy tényleg sivatagi időszakos vízfolyásokban él. Ezért fölmentem a horgasz.hu-ra, ahonnét megtudtam, hogy a cápaharcsa Délkelet-Ázsiában honos (amibe Mongólia nem tartozik bele). De megtudtam mást is:

"2007-ben a WWF bojkott listájára is felkerült mert a tenyésztési módszerek környezetkárosodást idéztek elő. A szennyezett környezetben élő példányok húsa toxikus és mérges anyagokat tartalmazhat. "

Jó étvágyat hozzá.

Egységár

A kisboltban, ahová borért mentem, egyetlen szőke lányka unatkozott eladó gyanánt. Bor se volt túl sok. Levettem a polcról egy vöröset, de az árát kicsit borsosnak találtam. Visszatettem és levettem egy másikat, de ennek is ugyanaz volt az ára. Elkezdtem gondolkozni, hogy vajon egységáron vannak-e itt a borok, amikor az eladólány magyarázatot nyújtott a jelenségre:
-Az ugyanaz, mint a másik.
Na igen, ez sokmindent megmagyaráz.

Már megint a számok

Részletek levelezésemből Wagner úrral, hazautazásával kapcsolatban:

W: "Az Air Asia uj Kuala Lumpur - Parizs jaratot nyitott, promo fare 4ezer Ft-ra jott ki taxsszal, kajaval es 2 kilo poggyasszal."
MM: "4 EZER FORINT?? Ez vicc??"
W: "Nem vicc csak nem mukodik a gepen a 0 billentyu! Negyvenezer."

Na lám, nemcsak nekem van problémám a számokkal.

Jókedvű buszsofőr

A busz közönsége nem volt biztos benne, hogy sofőrünket nemrég helyezték át valamely sínen közlekedő járműről, vagy csak jókedvében van, ugyanis a következő mondattal jelentette be a megállót:
-Déli pályaudvar. Az ajtók a jobboldalon nyílnak.

Túrára menet

A buszon egy nyugdíjascsoport is velünk utazott. Elődnek felcsillant a szeme: régóta keres túratársaságot az édesanyjának. Az egyik hölgy úgy utasította, hogy az ősz hajú úrtól kérjen felvilágosítást. Előd tehát előrement és megállt az előttem levő ülés mellett.
-Elnézést, önhöz irányítottak, a túracsoportjuk felől szeretnék érdeklődni.
-Egy csoportban vagyunk, zsenikém-felelte lesújtóan Misi.

Ezenközben Szilárdék azzal szórakoztak, hogy tiltott kommunista jelképeket rajzoltak a busz ablakát belepő párába. Ezen felbuzdulva én labriszokat és lambdákat rajzoltam, ami beszélgetést indukált fiúk és lányok között a szubkulturális szimbólumokról.
-A labrisz miért leszbikus jelkép?
-A mitológia szerint az amazonok fegyvere volt, akiknek ugye nincs szükségük férfiakra.
-Ki is haltak!
-Na jó, egy csak férfiakból álló társadalom is kihalna!
-De addig milyen jól éreznék magukat!

Akadálymentes Kossuth teret

Hír a mai Népszabadságból:
"Világújdonságnak számító fejlesztés segíti a siketek és nagyothallók tájékozódását a budapesti Kossuth téren: a közintézményeken, látnivalókon elhelyezett kódokat internetképes mobiltelefonokkal lefényképezve filmszerű jelnyelvi tájékoztató válik láthatóvá a készülékeken."

Azt elhiszem, hogy ez egyedülálló a világon. Mindenhol máshol rájöttek, hogy sokkal egyszerűbb és költségtakarékosabb nyomtatott betűs információs táblákat elhelyezni.

Ablakperiódus

Kedd reggel szép idő volt, és az egyetemre sem kellett bemennem, ezért úgy döntöttem, lemosom az ablakokat. Ezt egyébként is terveztem megtenni még azelőtt, hogy beütne a nagy hideg, amikor is a művelet közben én megfagyok, a lakás meg kihűl. Első aggodalmam, t.i. hogy van-e otthon újságpapír, hamar eloszlott. Kiderült viszont, hogy mi nincs: ablakmosó folyadék.

Persze elhalaszthattam volna a műveletet csütörtökre (szerdán ugyebár iskola), de ha már egyszer a fejembe vettem valamit, nem könnyű róla lebeszélni. Végülis van otthon egy univerzális tisztítószer, ami a leírás szerint minden felületet tisztít. Az ablak pedig felület. Tehát felhígítottam a cuccot (ugyan az van ráírva, hogy hígítás nélkül alkalmazandó, de eddig is hígítottam már pl. padlófelmosáshoz, és nem születtek belőle kicsiny emberevő szörnyek) és applikálni kezdtem az ablakra.

Egy idő után azt tapasztaltam viszont, hogy a lemosott ablakok némileg homályosabbak, mint a lemosatlanok. Először az újság nem megfelelő voltára gyanakodtam (néhány olyan önkormányzati képviselőt népszerűsített ugyanis, akik annó vastagon benne voltak az erzsébetvárosi ingatlanbotrányban), de rá kellett jönnöm, hogy a tisztítószer a ludas: az, hogy minden felületet tisztít, láthatóan nem jár együtt azzal, hogy átlátszóvá is teszi őket. Ráadásul egyre türelmetlenebbül szerettem volna elindulni futni. Tehát az egyik ablakot félkész állapotban hagytam és úgy döntöttem, hogy folytatom délután.

Délután először is a TESCO-ban beszereztem egy antiallergén és környezetbarát francia ablakmosószert. Mire azonban hazaértem vele, már túlzottan besötétedett ahhoz, hogy folytassam az ablakmosást. A folytatás csütörtökre maradt - volna, ha nem kapok szerda délelőtt egy sms-t Irinától, hogy tanárunk betegsége miatt a szerda délutáni óra (és az elé betervezett alkoholizálás) elmarad. Csalódottságomban (nem az óra, hanem az alkoholizálás miatt) úgy döntöttem, hogy befejezem az ablaktisztítást. Most viszont azzal a nehézséggel kellett szembenéznem, hogy a fent említett választási újságból már igen kevés maradt.

Feltúrtam az újrapapírt (amelyben természetesen nem gyűjtöm külön az újságpapírt, mert miért is), aminek hatása ellentmondott azon véleményeknek, miszerint az én konyhámban a szokásosnál nagyobb kupi elképzelhetetlen. Találtam még egy önkormányzati újságot, reménykedtem, hogy ez elég lesz. Azért még levittem az újrapapír egy részét, abban reménykedve, hogy hátha most is bedobtak a postaládába valami marhaságot, ami ablaktisztításra használható. De persze az önkormányzati lap akkor sose jön, amikor szükség volna rá. Az újrapapír-akció közben elkezdtem főzni: kipróbáltam, hogy ha edény- és gáztakarékossági okokból egy fazék vízben teszem fel főni a két külön kajához szánt brokkolit és mirelit kukoricát, akkor a végén szét lehet-e őket rendesen válogatni (a válasz: nem), illetve feltaláltam a mustáros sajtmártást (most nem azért, mert én csináltam, de baromi finom). Volt tehát bőven alibim, miért halogassam, amit eredetileg elterveztem.

Végül mégis nekikezdtem az ablakmosásnak. A tisztítószert először nehéz volt beüzemelni, a használati utasítás ugyanis azt mondta, fordítsam el a fehér kupakot a szórófejen, a kupak maga viszont zöld volt. Szerencsére IKEA-bútorokon edződött kreativitásom kisegített. Most már csak mindenféle megszakítások akadályozták a takarítási műveletet. Sorra jöttek az sms-ek, én meg mindegyikért lemásztam az ablakból attól való félelmemben, hogy valamelyik csoporttársam nem kapta meg az infót az italozás elhalasztásáról és most kétségbeesve keresgél minket. (Természetesen az sms-ekben szó se volt ilyesmiről, Orlando kérdezgetett a vasárnapi túra felől.) L. Makka Kristóf is bevetette szokásos trükkjeit, kb. félpercenként gondolva meg magát, hogy le akar-e menni az udvarra játszani. Végül aztán szerda délután fél kettőre sikerült befejeznem azt az ablakmosást, amit kedd reggel hétkor kezdtem el.

Kész szerencse, hogy nem valami nagypolgári lakásban lakom; egy ablakmosás beletelne egy hétbe is.

Mór, buszpályaudvar

Úgy emlékeztem, hogy a túra Mór vasútállomásról indult. Odaérve azonban meglepetés várt minket. Egyrészt az állomás annyira lepukkadt volt, hogy András először nem is hitte, hogy használatban lehet. Kiszálltam és megtekintettem a kint lógó menetrendeket, imígyen megbizonyosodva az épület rendeltetésszerű használatáról. Viszont egyetlen túratársat se láttunk, pedig már csak 10 perc volt hátra az indulásig. Ezért felhívtam Tónit (némi parázás után, amely alatt azt hittem, otthon hagytam a telefont, mert az övtáska helyett a kabátzsebembe tettem vissza).
-Nem a vasútállomás, hanem a buszpályaudvar!-magyarázta Tóni. -A Zámoly táblákat kövessétek.
-Melyik irányból?
-Hát ahonnan jöttök. A 81-esről jöttök, vagy nem?
-De mi a vasútállomásnál vagyunk!
-Mindegy, kövessétek a Zámoly táblákat.
Elindultunk a központ felé; sehol egy Zámoly tábla. Kevés járókelő volt az úton, de megállítottuk az első szembejövő nénit.
-Elnézést, a buszpályaudvart keressük.
-Micsodát?
-A buszpályaudvart.
-Erre nincs buszpályaudvar-lepődött meg a néni, és igen bonyolult kézmozdulatokkal elkezdte magyarázni, hogy merre van. Végszóként még hozzátette: -De erre nincs buszpályaudvar.
-Gyanítottuk-feleltem, és továbbindultunk.-Te értetted, mit magyaráz?
-Nem.
András ezután az intuíciójára hagyatkozva kanyarodott be különböző utcákba, de se buszpályaudvart, se Zámoly táblát nem láttunk. Éppen megszólítottunk egy bácsit is útbaigazítás végett, amikor Tóni újra hívott.
-Ja, bocs, hülyeséget mondtam, nem Zámoly, hanem Pusztavám!
Eddigre a bácsi is elmagyarázta a megfelelő irányt, a Pusztavám táblára még emlékeztünk is. Sikerült tehát alig 2-3 perces késéssel érkezni a találkozóra. A buszpályaudvar viszont meglepetést okozott: semmi fedett épület, egy Lapos nevű kocsmát leszámítva, csak két buszmegálló egy fordulóban. Tóni utóbb emlékeztetett, hogy egyszer egy többnapos túrára csatlakozva itt Móron szálltam le, ezért igazán felismerhettem volna. Egy móri lány pedig a túra során fényt derített a néni különös viselkedésére is.
-Szerintem nem is értette azt, hogy "buszpályaudvar". Itt Móron senki se használja ezt a szót; mindenki csak úgy hívja, hogy "a Lapos".

Elveszett emberek, elveszett szobrok

Megérkeztünk Bécsbe. Mielőtt kiszálltunk a buszból, Natasa lelkünkre kötötte, hogy 3/4 6-ra érjünk majd vissza, de azok kedvéért, akik ezt nem tennék, felsorolta a Bécs-Budapest közti közlekedési lehetőségeket. Ezután elindultunk a galériába. Az első piros lámpa már kihívást jelentett: a csoport vagányabb (pestibb?) része lazán átsétált, a törvénytisztelőbbek viszont megvárták a zöldet. Mire ők is átértek, mi már kiértünk a látóterükből, a mi csoportunkból viszont rajtam kívül senki se vette észre, hogy lehagytuk a társaság felét. (Jómagam úgy gondoltam, hogy velük van a tanszékvezető, csak odatalálnak.) Csak a galéria előtt kaptak észbe a szervezők és kezdtek el parázni meg telefonálni. Kb. 20 perc múlva megjelent a csoport vége - teljesen más irányból jöttek, mint korábban mi - és nem voltak elragadtatva attól, hogy otthagytuk őket.

A galéria ruhatára furán volt megoldva: sok kis gardróbszoba volt az alagsorban, ezekhez a csoportok kaptak 1-1 kulcsot (mi kettőhöz is, mert sokan voltunk). Ha a kulcsot elfordítottuk a zárban, az ajtó előrejött, mint ijesztgetős képeskönyvben az oroszlán. Ezt a múzeumi személyzet nagy vonalakban elmagyarázta Natasának, azután sorsukra hagyott bennünket. Beálltunk a sorba az ajtó elé, és csak véletlenül hallottam meg Natasa megjegyzését:
-Hát nem tudom, ki fogom-e tudni nyitni!
Az infót továbbadtam Hadleynek, aki naivan arra számított, hogy tárlatvezetés előtt még ebédelni is tudunk és ezért az éhhalál szélén támolygott.
-Az egy dolog, de be is fogja tudni zárni?

A kinyitás, majd bezárás sikerrel megoldódott, bementünk a kiállításra. Végighallgattuk a tárlatvezetést, amelynek interaktív része olykor kicsit óvodásra sikeredett ("Na és mit láttok a kép hátterében? Nagyon jó, a napot meg a holdat!"). A ruhatár-használat ezúttal úgy oldódott meg, hogy Natasa odaadta a kulcsokat Hadleynek. Hadley, fontossága teljes tudatában, bevette magát a vécébe, mi meg jó darabig kerestük, míg végre előkerült.

A szabad program keretében elindultam a Stephansdom felé, amelynek megmászása volt egyetlen előre kitalált programom. Előtte az egyik téren viszont örömmel fedeztem fel egy angol nyelvű leírást egy szoborról, szimbolikájának értelmezésével stb. együtt. Csak egy dolog akadályozta a műélvezetet: magát a szobrot sehol sem találtam.

Fél hat körül már ott várakoztunk a megadott helyen - én a szendvicsemet majszoltam, Hadley meg bosszankodott, hogy neki nem jutott eszébe hozni. Megérkeztek a buszok, amelyek közben valahol máshol parkoltak. Hadley találgatta, melyik volt a miénk; én mondtam, hogy tökmindegy, melyikbe szállunk, de ő ragaszkodott ahhoz, amelyikben jött. Beszálltunk. Már indultunk volna, mikor kiderült, hogy két lányka - akiket én csak "indiai hebrencsek" néven emlegetek magamban - hiányzik.
-Lehet, hogy a másik buszba szálltak.
-De hát megmondtuk, hogy mindenki abba a buszba szálljon vissza, amelyikben jött!-bosszankodott Natasa, Hadley pedig jelentőségteljesen rám nézett.
-Biztos nem a másikba szálltak, itt van a táskájuk.
A buszsofőr úgy döntött, mégsem vár tovább. Már kanyarodott kifelé, mikor a hebrencsek megjelentek és heves integetéssel rohantak a busz után.

Hazafelé menet az autópályán hirtelen befékeztünk. Mint kiderült, az előttünk hajtó kocsi sofőrje elaludt és járműve keresztbefordult az úton. Szerencsére nem esett baja. Sajnálkoztunk, hogy biztos unatkozott, én pedig javasoltam, hogy szórakoztató úti olvasmányként adjuk kölcsön neki az indiai lánykák antropológia szöveggyűjteményét. Az indiai lánykák igen zavarba jöttek, amiért lebuktattam őket, hogy készülnek Hadley órájára.

Úgy tűnik, még a kis elsőévesekhez képest is túl stréber vagyok.

Snoopy és a macskagyík

Kata kicsit feszült volt amiatt, hogy a tanszékvezetőhöz megyünk házibuliba. Legutóbbi hasonló élménye során az egyik srác hülyére itta magát és végighányta a professzor hófehér hálószobáját. Megállapodtunk, hogy ezt a nem követendő viselkedések közé soroljuk és elindultunk.

-A kutyaugatás irányába kell menni-tájékoztatott minket egy felsőbbéves hallgató, akivel a lépcsőházban futottunk össze. Örömmel fogadtam a hírt, hogy kutya is van, méghozzá mint kiderült, barátságos szálkásszőrű példány, Snoopynak hívják. Sajnos igen sűrűn ugatott; először azt hittem, azért, mert ki van kötve a zongora lábához, de aztán megtudtam, hogy anélkül is csinálná, mert házőrző-komplexusa van. További komplexusai akkor keletkeztek, mikor megjelent az egyéves Edgár. Lelkesen szaladt oda a kutyához, hogy megsimogassa, az azóta kiszabadult Snoopy viszont riadtan hátrált. Furcsa kergetőzés vette kezdetét: Edgár elszántan üldözte a behúzott farokkal, ijedten menekülő Snoopyt, aki olykor ugatással próbálta eltántorítani a fenyegető lényt, de sikertelenül. Snoopyt végül Anna közbelépése mentette meg, aki áthelyezte magát babysitter üzemmódba, magához ragadta Edgárt és különböző gyerekdalokat játszott neki a zongorán (Hull a pelyhes, szovjet himnusz, Boci-boci tarka, ebben a sorrendben).

Őszintén megvallva, a kutya és a gyerekek közös erőfeszítései ellenére sem pörgött nagyon a buli; egy ponton tudatosult bennem, hogy aláfestésnek valami szimfónia megy a Mezzo Tévén. A gyerekesek sorra elnézést kértek és hazamentek, köztük Edgár mamája is, azzal az ürüggyel, hogy a gyerek fáradt. A fáradt gyerek egyébként lelkesen kapálózott és nevetgélt, de anyuci váltig állította, hogy csak szimulál.

Annának viszont nem volt meg ez a jó alibije. Konfrontáltuk is, amikor vette a kabátját. Először hosszú monológot vágott le a gyermektelenek elleni diszkriminációról, akiktől elvárás, hogy ne lépjenek le korán a bulikról, majd bevallotta a titkát:
-Az az igazság, hogy nekem van egy gyerekem. Nemrég fogadtam örökbe.
-Igazán?
-Igen. Félig macska, félig gyík, és hát ezért nagyon kell rá vigyázni. És sajnos a babysitter csak kilencig ér rá.
-Hogy hívják a kicsit?
-Fiona. De ne beszéljetek róla, egyelőre nem akarom nagydobra verni.
Miután ily módon elszabadult, lerajzoltam Fionát, a macskagyíkot. Az egyik harmadéves lány megígérte, hogy beszkenneli és elküldi az összes PhD-s hallgatónak, meg persze Annának is. Eddig sajnos nem tette meg. Ti vagytok tehát az elsők, akik láthatják a műalkotást:

Vegyülünk a közönséggel

Az előadás annyira unalmas volt, hogy mikor Etelka felvetette, hogy ők mennek inni, némi gondolkodás után még én is hajlottam a dologra. Persze a dolognak technikai akadályai voltak, jelen esetben Kata, pontosabban a hiánya. Etelkával azt beszélték meg, hogy lenn a hallban találkoznak, de nem került elő. Etelka egyre idegesebb lett, mert egy tanárt próbált elkerülni, ezért szerette volna minél előbb elhagyni az egyetem épületét (időnként megkérdezte tőlem, hogy ugye biztos nem láttam az illetőt az előadáson). Kata nélkül viszont nem akartunk elindulni a kocsmába, mert hát nem így lett megbeszélve.

Végre megjelent Kata, Irina és Tamar. Ez utóbbiak bevették magukat a vécébe, Kata viszont közölte, hogy ő nem jön inni. Így most már Irinát és Tamart vártuk, akik gyanúsan sokáig maradtak (már kezdtem gondolkodni, hogy nincs-e a vécének vészkijárata). Aztán kijöttek, indultunk volna (Anna kitalálta, hová) - de megjelent Sonja.
-Gyertek, a nagyteremben most ért véget egy előadás, van ingyen pia!

Nem kellett nekünk kétszer mondani: rögtön az asztalok felé vettük az irányt. A fogadás (bor és pogácsa) természetesen nem nekünk, hanem az éppen zajló szeminárium-sorozat résztvevőinek volt kitéve, én azonban arcátlanul azoknak hazudtam magunkat. Magukhoz ragadtuk a poharakat és macskanevelési meg hasonló kérdésekkel múlattuk az időt, mígnem Anna sms-t kapott.
-Te jó ég, Irina már ott van a kocsmában és minket vár!
Eszünkbe sem jutott, hogy elindult egyedül: azt hittük, hazament. Mindenesetre elkezdtük gyorsabban inni a borokat (a maradék pogácsát úgyis elvitték).

Ekkor lépett fel az újabb akadály az előadó személyében, aki úgy döntött, elvegyül a közönség közé. Csatlakozott kis csoportunkhoz, végigkérdezte, honnan jöttünk, mit tanulunk - jé, gendert? Ő még emlékszik a feminizmus második hullámára; pár szóban összefoglalta a lényegét, ahogyan ő látta.
-De úgy látom, maga szkeptikus ezzel a nézettel kapcsolatban-fordult Sonjához, akinek arcán a "ki a fene ez, menjen már a francba" arckifejezés tükröződött. Gyorsan szabadkozni kezdett. Az előadó sejtette, hogy rossz témát választott, ezért áttért a legkézenfekvőbbre - saját előadására. Azt bizonyára hallottuk, hiszen különben nem lehetnénk itt a fogadáson, ugyebár.
-Remélem, nem volt túl elméleti az előadásom.
Sonja félrenyelte a bort.
-Á, nem, dehogy-felelte lelkesen Tamar, mi meg fuldokoltunk a röhögéstől.
-A következő sokkal konkrétabb lesz-ígérte az előadó.
-Mikor is lesz az?-Nem lehet, hogy ezt nekünk tudnunk kéne?-morfondíroztam, de ha így is volt, az előadónak nem tűnt fel Tamar tájékozatlansága.
-3 hét múlva.
-Nos hát akkor élvezzék az estéjüket-búcsúzott el az előadó, és átment a szomszédos asztalhoz. Én pedig Tamarhoz fordultam.
-Tudod, nyugodtan megmondhatod, ha túl elméletinek érezted az előadást. Nem szégyen az!

Újonnan nyílt pénztáros

Attila annyit dicsekedett a közelében újonnan nyílt CBA-val, hogy úgy döntöttem, ma hazafele menet benézek. Valóban találtam benne pozitívumokat (pl. volt leveles spenót és kimért szaloncukor), de negatívumokat is. Ezek közé tartozott - a bio tejtermékek teljes hiánya mellett - az a pénztárosnő, aki szerencsére nem az én soromat, hanem a mellettem levőt szolgálta ki. A mi kasszánknál én voltam az utolsó, mögöttem már állt a közértes néni, hogy lezárja a sort. Ezt kihasználva, a szomszéd pénztárosnő odaszólt neki:
-Te figyelj, készpénzre ütöttem be a cigarettát és 59 millió jött ki árnak, ez normális?
-Ha a végösszeg stimmel, akkor ne foglalkozz vele-javasolta a másik. Épp azon sajnálkoztam, hogy nem Attila volt a vásárló, hátha ez az összeg leszoktatta volna a cigarettáról, amikor megszólalt a hangosbemondó.
-Szolgálati közlemény! Azonnal kérünk egy munkatársat a kilences kasszához!
A mögöttem álló néni enyhe csodálkozással nézett az 59 milliós pénztárosra.
-De hát te vagy a kilences kasszában!
-Ja!

Újabb fóbia

Egy lengyel városi tévé munkatársai csinálták, igen tanulságos - avagy utálja-e az átlagpolgár a Homo sapienst?

http://lengyelorszagma.blog.hu/2010/10/24/homo_sapiens_fobia

Neonácik veszélyben

Amikor András megtudta, hogy - eredeti terveimmel ellentétben - fogok gyalogosan közlekedni a városban október 23-án, mindent bevetett, hogy erről lebeszéljen. Íme egyik érve:

"Nem szeretném, hogy benne legyen a tévében:
- Egy veszélyes leszbikus antropológus zaklatta, majd fizikálisan bántalmazta a városban gyülekező békés neonáci csoportokat, akik ezért feljelentést tettek a HÁTTÉR Egyesület ellen, amelynek tagja az agresszív hölgy (feminista pc: nő). :-)"

Csak hogy mindenki megnyugodjon: egy neonácinak se lett bántódása, nem futottam össze velük :-)

Beszarás!

Chris a számitógép előtt ült, a képernyőre meredt és ezt ismételgette:
-Beszarás! Mondom, beszarás!
-Mi történt?-kivánncsiskodtam, remélve, hogy Chris szokásos cinikus-vicces kommentárjainak egyikét kapom válaszul. Ő azonban rám se hederitett.
-Hát ez nem igaz! Beszarás! Nem ezt akarom beszarni, hanem a másikat!
Ezen a ponton egy kicsit összezavarodtam, de szerencsére megjelent Gergő és mindenre magyarázatot adott.
-Apa, hányszor mondjam: az nem "beszarás", hanem "bezárás"!

Időutazás

"A megadott időszak nem megfelelő"-mondta a netbank, mikor le akartam kérni a számlakivonatot. Nem nagyon értettem, mit akar, amíg fel nem tűnt, hogy a kezdő dátumot nem írtam át. Így elvileg a 2010. október 22. és 2010. március 31. közti utalásokat kellett volna megjelenítenie, és ez még neki sem sikerült.

Úgy látszik, a történelmi dátum közeledtével keveredik meg így az idő, ugyanis nemcsak velem fordult ez elő. Amikor felhívtam Juditot, hogy ma délutáni találkozónkat megbeszéljük, meglepetésemre így vázolta délutáni programját:
-Én ma fél öttől fél négyig lovagolok.

Állat az emberben

A Colos csendre intett bennünket.
-Halljátok?
Hangos csattanások hallatszottak a hegyoldalból.
-Szarvasbikák, az agancsaikkal!
Mindannyian fellelkesültünk. Gazsi épp az előbb mesélte, hányféle állatot látott a múlt héten a Mátrában kerekezve. Hátha most mi is láthatunk egy igazi szarvasviadalt!

Míg Gazsi az utat kereste, mi közelebb húzódtunk a tisztás azon végéhez, amerről a hang jött.
-Ha észrevesznek, szerinted megtámadnak minket?
-Ugyan, dehogy. Ezek el vannak foglalva azzal, hogy felállítsák a munkahelyi hierarchiát.
-Ma? De hát vasárnap van!
-Látszik, hogy nem dolgoztál multicégnél!
Eközben én meregettem a szemem, és mintha mozgást véltem volna felfedezni a fák közt. Először azt hittem, hallucinálok, de aztán Szilárd is megerősítette:
-Nézzétek, ott mozog valami!
Minthogy Szilárddal a legritkább esetben szoktunk egyetérteni, ez ékes bizonyítéka volt annak, hogy a mozgás objektív tény. Kicsit közelebb húzódtunk, és hamarosan meg is pillantottunk - egy bácsit, aki hangos fejszecsapásokkal vágta a fát.
(-De hát ma vasárnap van!)

Színházi meglepetések

A szünet után visszamenve rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Az első felvonás alatt még két szék távolságra ültem Teréztől (ezeken foglalt helyet Sanyi és Tóni), most meg már csak egy hely volt köztünk.
-Rossz helyre ültek vissza-mutatott Teréz a másik oldalamon található fiatal lánykákra. Én már majdnem szóltam nekik, amikor ránéztem a helyemre. Amúgy igen gyenge számmemóriám véletlenül működött, és megállapítottam: de hiszen ezen a széken ültem eddig is! Nem a lánykák ültek eggyel jobbra, hanem Teréz eggyel balra.
Mire Tóniék beértek, tisztáztuk Terézzel a helyzetet.
-Valaki elfoglalta a helyeteket!-fogadta Teréz az érkezőket. -Én!

Az előadás után kifelé menet megkérdeztem Tónit:
-Te, hogy hívják azt a színészt, aki a politikust játszotta?
Tóni elgondolkozott, aztán beugrott neki az isteni szikra.
-Te, hát az itt játszik!
Ki hitte volna...

Marina empatikus

A nógrádi vonat vécéjében találtam az alábbi feliratot:
"Marina vagyok. Ha jó a szeksz (sic), hívjál."(+telefonszám)

Elképzeltem, amint egy intim pillanat után felhívom Marinát:
-Tudom, hogy ez téged nagyon érdekel, úgyhogy megosztom veled: épp most tökjót szexeltem!

Ehető??

A Frankel Leó utcában találtam ezt az érdekes cégtáblát:
"Élelmiszer jellegű vegyesüzlet."

Talán csalódást okozok ezzel, de nem eszem vegyesüzletet. Még akkor se, ha élelmiszer jellege van.

Happy, Masni, Káró

A leírás szerint ezen blog az emberi és állati viselkedés görbe tükre, de állatokról igen rég nem esett szó (hacsak a Macskaváltó álommacskáit nem számítjuk). Ideje tehát, hogy beszámoljak új barátaimról, akiket a telken ismertem meg.

Happy csodaszép, engem border collie-ra emlékeztető kutya, a fönti szomszédhoz tartozik. Ő azonban minket választott gazdáinak. Ha megjelenünk, azonnal lelkesen csaholva bújik át a kerítésen, rohangál, játszik. Ennek folyományaképpen nem tanácsos leülni vagy pláne lefeküdni bárhová, mert pillanatokon belül kutyát kaphat az ember a nyakába. Happy ezenfelül találékony állat, pl. egyedül kicsomagolja - és természetesen meg is eszi - a nejlonzacskóban található pogácsát. Továbbá úgy gondolja, hogy nekünk nem szabadna hazamennünk, hacsak nem visszük őt is magunkkal. Ezért az alábbi stratégiát kellett kidolgoznunk: míg a többiek beszállnak a kocsiba és kiállnak vele, én lefoglalom Happyt. Ezután kinyílik az ajtó, én akciófilmekből eltanult tigrisugrással bevetem magam az anyósülésre és elhajtunk.

Találékonyságának legékesebb bizonyítékát azonban akkor adta, mikor még augusztusban egyszer széles műanyag gallér volt a fején - ezt azért szokták kutyákra/macskákra rakni, hogy műtéti stb. sebeket ne szakítsanak fel. Elég bénán fest, ráadásul szegény állatnak csőlátása lesz és nem tud rendesen enni. Happy ettől függetlenül vidám és lelkes volt, sőt leszaladt meglátogatni a lenti szomszéd ifjú, őzikealkatú dobbermannját, Kárót. Egy darabig néztem, amíg kergetik egymást a kerítés mentén, majd visszamentem dolgozni. Kis idő múlva Happy is megjelent - immár gallér nélkül. Ez persze elég kínosan érintett minket, ezért elhatároztuk, hogy gazdája esetleges kérdésére ártatlan szemmel a "Miféle gallér?" szavakkal reagálunk. Eközben persze vadul kerestük a gallért, de csak hazafele menet találtuk meg: ott hevert elszakítva a földön, Káróék kerítésének egyik oszlopánál. A két kutya a jelek szerint sikerrel egyesítette erőit.

Káró és Happy barátsága töretlen maradt - olykor Káró is föllátogat hozzánk, ha nincs éppen láncra kötve -, ámde hamarosan új társuk akadt. Én a héten találkoztam vele először: csokoládébarna, vizslaszerű állat. Happyvel ellentétben nevét nem viseli a nyakörvét, csak egy fura, masnira emlékeztető (de valószínűleg csont alakúnak szánt) díszt, ezért neveztem el Masninak.

Aznap Masni előtt már volt találkozásom kutyával, mégpedig reggeli futásom során. A kedves, hosszú szőrű állatot gazdája gondosan megfogta, amint látta a futót közeledni. Sajnos úgy gondolta, hogy amint elhaladok mellettük, ez az óvintézkedés fölöslegessé válik. Az állat - mint utóbb kiderült, Igor névre nem hallgat - rögtön megfordult, utánam vetette magát és lelkesen rám ugrott. Ez a melegítőmön is nyomot hagyott (áldottam az eszemet, hogy nem azt vettem fel, ami frissen lett kimosva), ezért kicsit aggódtam, hogy fogok ilyen szerelésben emberek közé menni. Masni hamar elűzte ilyen jellegű aggodalmaimat. Először addig rohangált cikkcakkban, irányváltásoknál befékezve a ház előtt, amíg a nedves, de amúgy szilárd halmazállapotú talajt vaddisznódagonyává változtatta. Ezután jött a ráugrálós hadművelet, amitől én váltam varacskos disznóhoz hasonlóvá. Masni továbbá nagy testű kutya, úgyhogy párszor csaknem feldöntött, az ösvényen menve pedig olykor gyors reakciókészséggel félre kellett ugrani, hogy utat engedjünk neki. Amikor elfáradt, a mókusnak kihozott diókat ette héjastul. (Ez apám bizarr ötlete: rossz volt a diótermés, éhen marad szegény mókus, vigyünk ki neki a pesti kertből diót...)

Egy idő után határozottan úgy éreztük, hogy Masni fékezhetetlen energiáit valami hasznos feladatra kéne befogni. Ő maga találta meg a megoldást, amikor foga között hozott egy fél műanyag flakont, amiből apám - ismeretlen okból - eredetileg vizespoharat akart csinálni. Rájöttünk tehát, hogy Masni befogható a műanyag flakonok összelapításának környezetvédelmi szempontból hasznos feladatára. Sajnos egy idő után elvesztette az érdeklődését a munka iránt, viszont megjelent Happy, és innentől fogva elfoglalták egymást.

Táncosok nagy mondásai 1.

Miután kritikát kaptam, hogy a blogomban kevés szó esik a táncról, megosztom az egri tánchétvége néhány eredeti beszólását és párbeszédét.

-Szerintem te mindig ilyen karakter leszel, ilyen hülye.

-Srácok, nem szóltam: ma mindenkinek a vendége vagyok!

-Nekem az IQ-m annyi, mint te vagy kilóban.

Érv az anorexia ellen:
-Szerintem jó az, ha az embernek van teste.

A pincér kifogásolja, hogy a vegetáriánus tálon meghagytunk 2 fej rántott gombát. A magyarázat:
-Maradt még sajt is, de elfogyott.

Reggelinél szétfőtt, fallikus alakú tárgyak hevernek egy tálon.
-Szerinted ez virsli?
-Ne engem kérdezz, én vegetáriánus vagyok.
-De hát azért biztosan láttál már virslit!

-András, de jó pólód van!
-Kösz, mások is mondták. Ez a Kármen kedvenc pólója.
-És nem szűk neki mellben?

-Láttam a tévében, hogy valami hülye feldugott a fenekébe egy matchbox kisautót, és elment röntgenre, hogy meglepődjenek.
-Az szar lehet. És hogy lehet egyáltalán kivenni?
-Hát, nem tudom. Hacsak nem távirányítós.
-Csak vigyázni kell, nehogy a távirányítón rossz gombot nyomjon meg, mert akkor felül jön ki...

Tetemrehívás

Hurrá, beértünk Egerbe! Már csak a szállásunkat kellett megtalálni. A GPS, természetesen, a csomagtartóban (az enyém szintén). A pirosnál András kiugrott, gyorsan elővette a GPS-t és éppen visszaért, mire zöldre váltott a lámpa. Ezután viszont olyan zöldhullámot kaptunk, amilyet Pesten sose lát az ember, így nem volt alkalma beütni a gépbe a címet. Mikor végre elkezdte beütni, a gép valahogy nem ismerte fel az utcanevet.
-Ja, hogy nem az osztrák térképet kéne beállítani rajta!
A GPS mutatta az utat, mi meg kanyarogtunk és többször szembetaláltuk magunkat a táblával: "Tetemvár utca lezárva". Ez minket egész addig nem érintett, amíg rá nem jöttünk, hogy épp a Tetemvár utcán megyünk.

Hamarosan elfogyott alólunk az aszfalt, rallyterepen folytattuk. Azután nagy fekete szemeteszacskók sorakoztak előttünk az úton.
-Ezek meg mik?
-Nyilván a tetemek.
Tippelgettünk, átférünk-e köztük. Mi igen, de az autó nem. Úgyhogy visszafordultunk és valahogy kiszlalomoztunk. A kerekekre tapadt sár puskaropogás-szerűen csapkodott a kocsin. Ismét megkerültük a fél várost, míg végül megérkeztünk a panzióba. Itt újabb meglepetés várt: a táncterembe is kocsival kell mennünk, méghozzá konvojban, mert az útjavítások és az egyirányú utcák miatt igen bonyolult. Valóban keringtünk jó ideig, pedig a helyszín, Helén szavaival élve "autóval légvonalban párszáz méter". Repülő autónk azonban nem volt. Ráadásul Csaba elmondta, hogy visszafele is konvojban kell majd mennünk, ha haza akarunk találni.
-Elég bonyolult az útvonal, ugyanis odafele délnek kell menni, visszafele viszont északnak.

Másnap András és Helén sorsot húztak, melyikük ne vezessen a Szépasszony-völgybe menet. A balszerencse Helénnek kedvezett, az ő sportkocsijának hátsó ülésén viszont még én is majdnem bevertem a fejem. Mindenesetre elindultunk, Péterék meg utánunk, mert ugye Helén tudta az utat. Az ebbe vetett meggyőződésünk akkor kezdett megingani, mikor egy ponton behajtani tilos táblákkal találkoztunk és vissza kellett fordulnunk. Mint kiderült, Helén csak a Szépasszony-völgyből visszafelé tudta az utat - és ez egyirányú utcák esetén nem praktikus.
Persze ismét nem hozott egyikünk se GPS-t, Helén kocsijában pedig nincs. Csaba térkép alapján próbált navigálni.
-A Hadnagy utcán kéne bemennünk balra.
-Én bemegyek itt.
-De ne, most még ne. El fogunk tévedni. Ez milyen utca egyáltalán?
-Nem fogunk eltévedni, mert emlékszem, hogyan jöttünk. Amúgy ez, kérlek szépen - hol van már egy utcanévtábla - ez a Hadnagy utca.

A Hadnagy utca egy újabb egyirányúba torkollott, amely újabb fordulóhoz vezetett. A fordulónál Péter lehúzta az ablakot, nyilván kérdezni akart valamit, de Helén ezt nem kívánta meghallgatni, hanem hajtott tovább. Újabb útkereszteződés, tábla sehol.
-Én itt jobbra megyek-jelentette be Helén olyan magabiztossággal, hogy automatikusan rákérdeztem:
-Mi meg akkor menjünk balra?
Végre megláttuk a "Kerecsend" táblát.
-A Szépasszony-völgy Kerecsend felé van?
-Nem, de arra legalább van tábla. Menjünk arra.

Végül sikeresen megérkeztünk (a Helén nélkül elindult kontingens már rég ott várt minket az étteremben). További bonyodalom ezért csak vacsora után volt, visszamenetelkor. Egyrészt időközben Peti is csatlakozott hozzánk, ezért három embert kellett bepréselni a hátsó ülésre. Másrészt Helén mégsem tudott ellenállni az egri boroknak és megivott egy pohárral.

Előrelátóbb emberek már eleve taxival jöttek és most is taxit hívtak. Ezért a következő tervet eszeltük ki: elöl megy a taxis, ő úgyse ivott, megállíthatja a rendőr, utána pedig mi, majd Petiék. Ismét bemásztunk a hátsó ülésre (nekem középen már háttámlám se volt) és követtük a taxit. Sajnos a taxi éppen most kívánta maximális sebességét tesztelni (vagy Györgyiék nem szóltak rólunk és azt hitte, mi vagyunk a maffia). Mindenesetre Eger városát meglehetősen autós üldözés-jellegű tempóban szeltük át, közben megszegve minimum tíz KRESZ-szabályt. De legalább már van gyakorlatunk (legalábbis Helénnek), ha egyszer tényleg üldözni akarnánk valakit...

XXI. századi edzőterem

Az edzőtermünk elköltözött; pontosabban összevonták egy korábban már meglevő kardiofitnessz teremmel. Tudtam, hogy egy csomó gép nem kerül át, ezért már eleve nem nagy várakozásokkal indultam el hétfőn az új helyet megtekinteni.

A gangos ház körfolyosóján sorakoztak azok a gépek, amelyeket a régi teremből áthoztak. Eljátszottam a gondolattal, hogy a lakók szeme láttára, performansz gyanánt combgépezzen valaki, de úgy döntöttem, nem én leszek az. Ehelyett bementem és célba vettem az öltözőt.
-Hol van itt a villany?-tudakoltam a recepcióstól, mire ő felnyúlt a plafonra. Rögtön megállapítottam, hogy a kapcsoló ilyetén elhelyezése diszkriminatív; edzés után percekig kellett fölugrálnom, mire eltaláltam. Súlyzókkal sehol sem találkoztam, igaz, az aerobic-teremben még óra volt, ezért rávetettem magam egy taposógépre.

Az óra véget ért. Heni is kijött a többiekkel együtt és bekapcsolta az egyik futógépet.
-Csináljak zenét?-kérdezte. A többiek helyeslésére bekapcsolta a CD-játszót, amely ennek hatására kivágta a biztosítékot.

Én eddigre már lejöttem a gépről és az aerobic-terem szélén felhalmozott kupac szteppad, polifoam, CD és egyéb tárgy alól kibányásztam két kézisúlyzót. Ezért javasoltam Heninek, hogy az én korábbi gépemet húzza ki, egy gépet és egy CD-játszót csak kibír már a biztosíték. Ez azonban vagy nem volt igaz, vagy Heni nem tudta a biztosítékot visszakapcsolni, mert ottlétem hátralevő idejében nem szólalt meg a zene.

Súlyzózás közben megállapítottam, hogy a lakók semmiképp sem maradnak műsor nélkül, ugyanis a terem ablakain gyönyörűen be lehet látni az aerobicozó vagy egyéb dolgokat művelő hölgyekre. Ez azonban kevésbé ért kellemetlen meglepetésként, mint a zuhanyzó. Már beálltam volna a két fülke egyikébe, mikor észrevettem, hogy zuhanycső nem tartozik hozzá. Átmentem tehát a másikba, de a recepcióslány benyitott.
-Bocs, azt hiszem, ott nem lesz meleg víz.
-Jaj, de jó. Akkor nem lehet zuhanyozni?
-Hát a hátsóban lehet, hogy lehet, de ott előbb kitakarítok.
-Nem fontos-feleltem, miközben egy szál törülközőben (a lakók szeme láttára) átvonultam az aerobic-termen. Aztán kiderült, hogy fontos, ugyanis a zuhanyzó építési törmelékkel volt tele. A lány nagyjából kiszedte őket a zuhanytálcából, én meg próbáltam úgy rárakni a ruháimat a fűtőtestre, hogy ne verjem le az azon egyensúlyozó festékesdobozt. Meleg víz amúgy itt se volt. Viszont amikor kijöttem, Claris elmesélte, hogy a hátsó öltözőben régen takaríthattak, ugyanis söprés közben egy zacskóra való egyforintost talált. Megdicsértem és javasoltam, hogy lépjen kapcsolatba a Nemzeti Bankkal.

Úgyhogy ha tud valaki normális női edzőtermet kellően központi helyen, az légyszi szóljon.

Katica cica

Már jó ideje üldögéltünk Linánál, de még egyik macskája sem tette tiszteletét. Minthogy kezdtek elvonási tüneteink lenni (na jó, nem mindenkinek), megkértük a házigazdát, hogy változtasson ezen a helyzeten. Ő ki is ment és sikerült Katicát kicsalogatnia az előszobába. Nagyon büszke voltam magamra, mert míg Linára csak mérsékelt figyelmet fordított, az én hívó szavamra azonnal odajött és dörgölődzni kezdett.
-Ez a vörös macska vagy a szürke?-kérdezte Attila, ékes bizonyságát adva időskori látásromlásának. Lacit más érdekelte.
-Fiú vagy lány?
Úgy döntöttem, kioktatom, hogy Katica nevet ritkán adnak kandúroknak, vagyis a Katica nevű macskák ritkán szoktak kandúrok lenni. Ez a két megfogalmazás azonban összekeveredett a fejemben, és az alábbi zagyvaság formájában hagyta el a számat:
-A Katica nevű macskákat általában nem szokták így hívni.

A szakterület kötelez

Ma volt a gender szakos diákok tanévkezdő eligazítása az egyetemen. Miután röviden még beszélgettem a programkoordinátorral, elindultam a folyosón. Egyszer csak megpillantottam egy diáktársamat - göndör hajú fiatalember - amint szélsebesen távozik a női vécéből, és a döbbenten álldogáló takarítónőknek magyarázkodik:
-Bocsi, gender szakos vagyok...

Páros szólóban

Cseke lelombozva jött vissza a regisztrációról. Nagyon szeretett volna párosban játszani, ám mivel nem volt partnere, remélte, hogy összepárosítják valami hasonló cipőben járó emberrel. Sajnos ilyet nem találtak. Viszont elmondta, hogy az egyik úszó gyerek igen intelligens tanácsot adott: induljon egyedül párosban, játsszon egy személyként kettő ellen...

Pár nap múlva a záróeseményen egy úszó sráccal beszélgettem. Megemlítettem neki, hogy egyik társa (addigra már elfelejtettem, kicsoda) milyen "zseniális" tanácsot adott barátomnak.
Itt már szerintem mindenki sejti, mit válaszolt a srác.
-Én voltam az.

Visszatérés az Isonzóhoz

Rossz emlékeim voltak az Isonzo (szlovénül Soca) forrásával kapcsolatban. Amikor x éve erre jártam - miután túratársam buszra szállva magamra hagyott - hatalmas forgalmi dugóba keveredtem. Eleve szép napos idő volt, asszem vasárnap is, turisták tömkelege lézengett a menedékháznál. Ez azonban még nem indokolta volna, miért haladunk olyan lassan a sziklafalba vájt ösvényen, amelynek a szélén ugyan húzódott egy kapaszkodó drót, de igazából csak a biztonság kedvéért, ha valaki elvesztené az egyensúlyát. Három középkorú magyar nő azonban nem így fogta fel a dolgot. Hozták a kis beülős-karabineres alkalmatosságot, abba beülve húzták előre magukat, majd persze minden kampónál lecsatolták és újra fel. Megelőzni őket esélytelen volt. A legfiatalabb végül ráeszmélt, hogy több kilométeres sor kígyózik mögöttük, és javasolta a többieknek, hogy húzódjanak kicsit félre. Idősebb társa azonban felháborodva visszautasította:
-Én ugyan nem kockáztatom az életemet senki kedvéért!
Ekkor néztem végig magamon gyorsan: ugye egyetlen tárgy vagy felirat se árulja el, hogy magyar vagyok? Szerencsére nem is vettek észre, én viszont egy ponton eluntam a várakozást és visszafordultam.

Ez a régi anekdota jutott eszembe, mikor fölvetettem, hogy a Mala Mojstrovka nevű csúcs meghódítása után leugorhatnánk az Isonzo forrásához. Ezúttal azonban teljesen más kalandokban volt részünk.

Kezdődött azzal, hogy már a hegyoldalban keményen fújt a szél. Kesztyű persze nem volt nálam, lefagytak az ujjaim, amit azzal is tetéztem, hogy felérve kézmelegítés helyett a kapucnim zsinórját próbáltam elővadászni, illetve sms-t írtam, amelyben eldicsekedtem teljesítményünkkel (javaslom mindenkinek, próbálja ki ezt a műveletet metsző szélben, megfagyott kézzel). Odafönt óriás feketerigók ugráltak körülöttünk, nyilván szendvicsre várva, de azért felmerült bennem, hogy szükség esetén talán dögevő életmódra is áttérnek (főleg, mert szendvicset nem kaptak). Ezek után a menedékházba leérve gyorsan lebeszéltem Andrást arról, hogy az általam annó végigjárt meredek úton lemenjünk 600 méter szintet, majd újra föl, és ehelyett az autós megoldást javasoltam. Csakhogy itt jelent meg az üzemanyag problémája.

Már reggel kevés benzint mutatott a műszerfalon a szám, tettünk is egy rövid kitérőt a ratecei benzinkúthoz, amely azonban zárva volt. Mivel a mutató viszont még két csíkot mutatott (ez állítólag 30 km), bátran elindultunk fölfele a nyeregbe. Útközben az egyik csík eltűnt, tehát 15 kilométernyi benzinünk volt még (a mutató szerint; a szám már nullát mutatott). Nem lehettünk biztosak benne, hogy ennyivel lejutunk a forráshoz, majd újra fel a hágóra és vissza a szálláshoz. Sőt, a ratecei benzinkút is necces.

A hágó túloldalán két településre lehetett számítani: Trenta és Bovec. Trentában annó jártam és megállapítottam, hogy neve kb. tükrözi lakosainak számát a nyári szünet idején, amikor hazajönnek az unokák. Benzinkutat akkor nem láttam, igaz, nem is kerestem. Mindenesetre elindultunk azzal, hogy vészhelyzetben elmegyünk Bovecig.

A trentai kempingben a nénike rossz hírekkel fogadott. Nem, nincs a faluban benzinkút, Bovec pedig még 20 kilométer. (Ezt azért nem tudtuk, mert az én térképemen már nem volt rajta.) Igaz, lefelé kell mennünk, de a majdnem semmi benzinünkkel ez is necces. Próbáltunk a nénikétől egy kanna benzint kérni, de nem volt neki. Ezért András azt javasolta, hajtsunk be Trenta központjába (úgyis útba esett), keressük meg a kocsmát (azt mi hatodik érzékkel tutira megtaláljuk), és ott kérjünk valakitől.

Hamarosan megkövettem Trenta települést, mert az általam sejtettnél sokkal hosszabban húzódott az út mentén. Végre beértünk a központba, ám a kocsmát érthetetlen módon zárva találtuk. Nyitva volt viszont a helyi turista-információ, ahol joviális fiatalemberek igazították útba a hegymászókat.

A joviális fiatalember segítőkész volt ugyan, de csak szavakban.
-Bovec 20 kilométer. Az két liter benzin. Nincs két liter benzinjük?
-Hát, nem biztos, hogy van.
-De, biztos van. Minden autóban van tartalék benzin 100 kilométerre. Milyen márkájú kocsi?
-Suzuki.
-Abban biztos van. Milyen Suzuki?
-Splash.-Arckifejezése láttán András szükségesnek tartotta kifejteni:-Ez egy új modell.
-Akkor biztos van benne. Nyugalom, ennyi benzinnel simán lejutnak Bovecig, akár Nova Goricáig is. De odáig nem kell lemenni.
-És ha nem jutunk le?
-Itt a névjegyem-nyújtotta át a joviális.-Ha bedöglenek, hívjanak föl és odamegyek. De biztosan lesz elég benzinjük.

Számomra nagy elégtétel lett volna, ha kénytelen lecsalinkázni a hegyről és bevontatni minket Bovecbe, olyan nagyon azonban nem nyugodtunk meg. Igaz, én kevésbé aggódtam: biztos voltam benne, hogy ha elakadunk az út szélén, csak elég távol kell állnunk egymástól és stoppolni; egy elkeseredett csinos fiatalembernek vagy lánynak előbb-utóbb csak megáll egy autós, nemtől és szexuális orientációtól függően. Ennek tesztelésére azonban nem került sor: épségben leértünk Bovecbe. A benzinkút ugyan a falu túlsó végén volt, de odáig is eljutottunk. Viszont már elmúlt négy óra, mire visszaindultunk az Isonzo forrásához.

Talán ez volt a szerencsénk, ugyanis a turisták (köztük több magyar autó) ekkorra már elkotródtak. Alig ismertem meg üresen az ösvényt. Most már végig tudtunk menni - és szembesültem azzal, hogy az út legvégén nagyon is kell az a lánc, kvázi azon kell lógni. Ennyit az én könnyedén beígért "lájtos láncos szakasz"-omról. Csak az vigasztalt, hogy másnap András is eljátszotta ugyanezt. Az utolsó napi "könnyed" túra végén a beígért vízesés mellett ugyanis egy sziklahasadékban, láncokon és elgörbült lépcsőfokokon kellett felhúzódzkodni. Felérve éppen megállapítottam, hogy nem is gondoltam Andrást ennyire vagánynak, mire ő beismerte: teljesen elfelejtette, hogy ez a láncos szakasz ennél a vízesésnél van...

WC-történetek

Mindenkinek rengeteg WC-s története van (nemcsak az erotikus változatból...), de ez a kettő ugyanazon a napon esett meg.
1. Kávézó az autópálya mellett, az osztrák határ közelében. A WC pénzbedobó automatával működik, bedobandó egy 100 Ft-os érme, de - mint a tábla tájékoztat - euróban is lehet fizetni. Viccelődtünk is azon, hogy a 100 Ft és az 1 euró érdekes átváltási arány. Leérve azonban pontosabb infókat szereztem, a vécésnéni ugyanis elmagyarázta a rendszert az automatával szerencsétlenkedő külföldieknek:
-Bedobja a forintot, és euró zurück!

2. Az apartmanban minden tökéletes volt - kivéve a vécé ülőkéje, amely minden lelki stabilitást nélkülözve mozgott jobbra-balra, előre-hátra. Némi művészet volt úgy ráülni, hogy az ember ne essen le róla, de nekem sikerült. Megállapítottam, hogy kitanultam a trükkjét - egész addig, míg több órával később, hajnali háromkor arra nem ébredtünk, hogy hatalmas csattanással lecsapódik a vécé fedele. Kicsit hosszú volt a reakcióidő...

Cipó

Párbeszéd a pékségben:
-Egy félkilós rozscipót kérek szépen.
A kiszolgáló lányka elgondolkozva körülnéz.
-Olyan kereket szeretnél?
Lehet, hogy nyelvi hiányosságaim vannak, de én úgy tudtam, a cipó alapból kerek.

Megint jönnek, kopogtatnak

Markus azt mondta, ötre visszaér. Ezért mikor ötkor megszólalt a csengő, biztos voltam benne, hogy ő az. Csak azt nem értettem, miért csönget, amikor van kulcsa.
-Mi történt?-kérdeztem és elővadásztam a kulcsomat (amit ezúttal pont azért nem hagytam a zárban, hogy ő be tudjon jönni). A nyitott ajtóban azonban egy jólöltözött és igen megdöbbent fiatalember állt.
-Semmi, csak hamarosan lesznek az önkormányzati választások, és ajánlószelvényeket gyűjtünk...
Ránéztem a kezében levő szórólapra: Jobbik. A kelleténél udvariasabban megköszöntem és becsuktam az ajtót.
Szinte azonnal meghallottam a kopogást.
-Már mondtam, hogy köszönöm, nem-közöltem kissé ingerülten, miközben kinyitottam az ajtót. A körfolyosón természetesen a szintén megdöbbent Markus állt.

Macskaváltó

Biztos azért, mert az elmúlt napokban sokat beszélgettem úszókkal, álmomban az úszóverseny regisztrációján önkénteskedtem. Egyszer csak megjelent négy macska és közölték, hogy ők indulni akarnak váltóban. Mondtuk nekik, hogy macskák nem nevezhetnek ("Micsoda diszkrimináció!"-jegyezte meg Előd, mikor elmondtam neki), és azon tűnődtünk, hogy minek akarna egy macska váltót (vagy ha már itt tartunk, bármit) úszni. De a macskák csak kitartóan álltak ott kék csíkos pólóban és csak nyávogtak, nyávogtak...

Ekkor fokozatosan felébredtem és tudatosult bennem: nem a négy álommacska nyávog a fülembe, hanem egy nagyon is valódi, aki követeli a reggelijét...

Részeg ember bármire képes

Nagy banzáj készülődik a János-hegyen. Már reggeli futásom alatt is láttam, hogy állítják fel a sátrakat, szedik elő a cuccokat, sminkelnek a bohócok.

Igen dicséretes módon, minden sátor mellett állt egy kék színű szemeteskuka. Az egyiken viszont meglepve fedeztem fel az alábbi figyelmeztető feliratot:
"Nem ivóvíz!"
Na igen, vigyázni kell, nehogy a megfelelően alkoholos állapotba került látogatók véletlenül kiigyák a szemetes tartalmát.

Soros álma megvalósult

A CEU könyvtárából lefele menet megláttam, hogy a nagyelőadó előtt állófogadás van. Egyetemista rutinomat felelevenítve csatlakoztam a csoportosuláshoz, hátha jut nekem is némi maradék. Le is csaptam egy szendvicsre (a bor már elfogyott sajnos), mikor egy fiatalember odalépett hozzám ismerkedési szándékkal.
-Szia! Te honnan jöttél?
-Én csak innen, Budapestről. És te?
-Én Szerbiából. Jártál már Szerbiában?
-Hát, csak átutazóban.
-Hova utaztál? Montenegróba, Horvátországba, Albániába?
-Görögországba.
-Görögországba?! Ugyan már. Senki nem utazik Görögországba.
-Hát én akkor utaztam-mutattam rá.
-Görögországban kirabolják az embert, az utazási iroda meg odavisz és nem hoz haza. Menjél inkább Horvátországba. Ott tökjó a tenger, és nyugodtan otthagyhatod a holmidat a strandon, nem viszi el senki.
-Én nem tengerparton szeretek nyaralni, hanem túrázni.
-Akkor mindenképpen Horvátországba menjél, ott vannak hegyek is.
-Most történetesen Szlovéniába készülök éppen.
-Ja, mondjuk hegyek ott is vannak-ismerte be némi gondolkodás után.-De Horvátországban nagyon klassz hegyek vannak.
-Milyen magasak?-kérdeztem gyanakodva.
-1000-2000 méter.-Azóta megnéztem a Nagy Világatlaszt, nem találtam 2000 méteres hegyet Horvátországban, de lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet. A fiatalember viszont úgy döntött, hogy ideje rátérni a lényegre.
-Fiúval vagy lánnyal mész Szlovéniába?
-Fiúval-feleltem, magamban jót derülve azon, hogy következtetése milyen távol esik a valóságtól. A srác bólintott, majd gyorsan körülnézett.
-Nézd, a többiek már indulnak. Mennem kell. Hát akkor szia!-és elhúzott.
A történetből csak azt nem értem, miért akart mindenáron Horvátországra rábeszélni. Ő is oda készül nyaralni? Vagy megvalósult Soros György álma, hogy a Közép-Európai Egyetem a volt szocialista országokban a demokráciát, a toleranciát és a békés egymás mellett élést fogja elősegíteni.

Keine Deutsch, bitte!

Nem tudok németül.

Eddigi életem során ez a tény nem okozott túl sok problémát, még akkor sem, amikor egyedül utazgattam német nyelvterületen; az emberek többsége tudott angolul, az általam ismert pár német szó pedig elegendő olyan dolgok elintézéséhez, mint vonatjegy-vásárlás, italrendelés vagy túravezetővel történő telefonos egyeztetés. A Gay Games során azonban sajnos ennél komolyabb feladatokkal szembesültem.

Kb. 2 héttel verseny előtt rákérdeztem a szervezőknél, hogy szereztek-e nekem szállást, mert mindenki más már levelezik a szállásadójával, én meg azt se tudom, ki lesz. Erre azt felelték, hogy nem küldtem vissza egy valamilyen nyilatkozatot (valóban nem küldtem vissza, meg se kaptam), ezért azt hitték, mégsem kell szállás, de majd próbálnak keresni valamit. Pánikszerűen kezdtem körbekérdezni, hátha valaki szállásadójánál van még hely, továbbá átvizsgáltam Köln térképét a legalkalmasabb hidat keresve. Barátaim is segítségemre siettek, Kármen például felajánlotta, hogy meditálni fog és lemegy hídba, hátha ezzel mellém állítja a természetfeletti erőket.

Szerencsére pár nap múlva megkaptam a címet. Írtam is egy szép hosszú bemutatkozó levelet angolul. A válasz, nagy riadalmamra, így kezdődött:
"I don't speak good English. I write to you in German."

Na most az ő levelét, szótár és logika segítségével, még csak-csak felfogtam, de a válasz már problémákat okozott. Végül úgy folytattuk le a levelezést, hogy én írtam valami primitív német szöveget (értsd: az általam ismert német szavakat benyomkodtam egy alapból svéd szövegbe és nagybetűvel írtam a főneveket), majd ezt valamelyik németül tudó barátom kijavította. Örömmel jelenthetem, hogy ezáltal a német nyelvtudásom is fejlődött: egy idő után minden mondat elejére raktam segédigét (oda is, ahová valószínűleg nem kellett volna), a hozzátartozó igét pedig a mondat végére tettem. Ettől már igen profinak kezdtem tűnni.

Úgy gondoltam, a szóbeli kommunikáció csak könnyebb lesz (lehet mutogatni és kevésbé fontos a nyelvtan), ezért végül nem vittem magammal német szótárat. Lehet, hogy rosszul tettem. Konstantinnak ugyanis láthatóan nem volt tapasztalata a nyelvét nem vagy alig beszélő személyekkel. Ha valamit nem értettem, elismételte ugyanazon szavakkal, kicsit hangosabban, az pedig eszébe se jutott, hogy mutogasson vagy nemzetközi szavakat használjon. Így elég érdekes félreértések keletkeztek. Pl. megkérdezte, hogy akarok-e menni XXX(=idegen szó) városnézésre. Mondtam, hogy igen, mire elkezdett töprengeni, hogy hogyan szerezzünk nekem XXX-t. Utóbb kiderült, hogy XXX=kerékpár (véletlenül sem hasonlít a nemzetközi "bicikli" szóra), és akkor gyorsan elmagyaráztam, hogy olyanra nem is akarok menni.

Egy másik alkalommal ő a számítógép előtt ült és kérdezett valamit, amiből semmit nem értettem. Ezt visszajeleztem neki, mire ismét megkérdeztem. Megint megmondtam, hogy nem értem, erre vállat vont és visszafordult a géphez. Pár perc múlva megláttam, hogy ráklikkel a "kikapcsolás" gombra. Ekkor úgy éreztem, ideje összevakarnom egy német(re emlékeztető) mondatot:
-Kann ich meine Email gesehen?
Mire Konstantin felháborodva fordult hátra és közölte, hogy ezt kérdezte tőlem kétszer is. Fenti kérdésében azonban az informatika egyetlen nemzetközi szava (email, internet, kompjuter stb.) sem szerepelt.

Nekem általában nem okoz nehézséget idegen nyelven beszélni (Koppenhágában hajnali fél kettőkor spanyolul társalogtam egy nicaraguai transznővel), de a német határozottan megviselt. Az első nap estéjére már hulla voltam. Konstantin másnaptól dolgozott, én pedig igyekeztem úgy intézni, hogy csak igen rövid időre találkozzunk reggel. Ez ment 3 napig, mikor is Konstantin kijelentette:
-I decided to try my English with you.
Előbb is eszébe juthatott volna...

Be kell hogy valljam, barátaimtól kevés érdemi segítséget vagy empátiát kaptam ezen nehéz időszak alatt. Többségükben jót derültek rajtam, és enyhe malíciával emlékeztettek, hogy én szeretem a kihívásokat. András egyenesen értetlenül állt nyelvi nehézségeim előtt.
-De hát hogyhogy nem értetted? Elvégre az angol meg a német rokon nyelv!
Ezen a ponton kellett volna egy káromkodásokkal sűrűn megtűzdelt svéd nyelvű monológot előadni neki, majd csodálkozni, hogy a német alapján hogyhogy nem érti. Sajnos ez a megoldás csak a fenti beszélgetést követő napon jutott eszembe.

Lehet azonban, hogy Andrásnak igaza van. Sztel ugyanis átküldte a linket annak az ausztriai menedékháznak a honlapjához, ahol angol, német és cseh nyelvű ismertető között lehet választani. Bármelyikre klikkeltem azonban, egy általam nem érthető és kifejezetten németnek tűnő szöveg ugrott elő.

Igaz lehet tehát, hogy a globalizáció hatására a nyelvek egyre inkább idomulnak egymáshoz. De miért pont a némethez??

Regiszträcio

Egy Gay Gamesre nem eleg elöre, interneten regiszträlni. Ott a helyszinen is el kell menni egy regiszträcios helyre, ahol megkapjuk a resztvevoi kartyankat, meg egy tornazsäkot benne mindenfele helyi buzimagazinokkal, ovszerekkel es egy olvashatatlan meretü betükkel irt programfüzettel, amelyböl a leglenyegesebb informäciok hiänyoznak.

Ez eddig teljesen oke. Akkor kezdett bonyolodni a dolog, amikor kiderült: a regiszträcio csak szombat d.u. 5-ig lesz nyitva. Ez erzekenyen erintett mindenkit, aki szombat este vagy meg kesobb szandekozott erkezni.

En magam a leendö häzigazdämat kerdeztem meg, hogy mit kell ilyenkor tenni. Ö utänajärt es azt mondta, hogy lehet meghatalmazässal regiszträlni valakit, aki ez esetben vigye a meghatalmazo utlevelmasolatät, meghatalmazäsät es a reszveteli dij befizeteset igazolo papirt. Rogton el is kezdtem keresni ilyen szemelyt. Sajnos csak Zsu jelentkezett e nemes feladatra, aki viszont Angliäbol jön, tehät nem fogom tudni szemelyesen odaadni neki. Elkezdtem tehät keresni egy mäsik embert, aki odaadja Zsunak a papirjaimat (vagy akär be is regiszträl helyböl, mert lehet, hogy akkor mär az egyszerübb). Közben a kezisek azt irtak, hogy nem is lehet meghatalmazässal regiszträlni. Erre elkezdtünk levlistän vitatkozni, hogy lehet vagy nem lehet, mignem Csaba kapott egy levelet, hogy tenyleg nem lehet. Viszont ällitolag vegig nyitva lesz a regiszträcio a versenyek alatt is. Ez majdnem mindenki problemäjät megoldotta, kiveve az enyemet. En ugyanis ugy szämoltam, hogy a repterröl a megnyitora meg pont odaerek. Csakhogy lehet-e regiszträlni a megnyiton? Ismet hazigazdamtol kertem segitseget, aki megkerdezte, es azt irta, hogy lehet. Megnyugodva keszülödtem az utra, mignem induläsom elötti esten kapom az emailt, hogy nem, megsem lesz regiszträcio a stadionban. Ezek utän mär vegkepp nem tudtam, van-e ertelme odamennem (regiszträcio nelkül nem engednek be a megnyitora). Szerencsere az elet megoldotta helyettem, mert a German Wings egy orat kesett. Akik ott voltak a megnyiton, egyöntetüen ällitjäk, hogy szar volt.

Vasärnap reggel elmentem es minden gond nelkül beregiszträltam. Akkor ez az info volt a helyes, gondoltam, amig össze nem futottam Györgyivel, akinek Vanda resztvevöi kärtyäja logott a nyakäban. Mint kiderült, ö meghatalmazässal regiszträlta Vandät - amit ugye ällitolag nem lehetett volna...

Csabät idezve: Szeretem a nagy es bonyolult versenyeket :-)))

Béla

Lehetnek nehézségek abból, ha egy barátunk jóbarátja és háziállata ugyanazt a keresztnevet viseli. Számos, az alábbihoz hasonló párbeszéd esett már meg közöttünk:

-Á, helló, te vagy az? Éppen most raktam le a Bélát.
-A kis rosszaság. Hova ugrott fel már megint?
-Nem a macskát, az embert.
-Ő is felugrál a bútorokra?-kérdeztem, miközben elképzeltem az alacsony, tömzsi Bélát, amint elegáns ugrással a könyvszekrény tetején terem.
-Nem úgy, a telefonban, te lüke!

Tanárnéni-játszma

Andrást még sohase láttam ennyire kimerültnek. Persze nem csoda: mivel a kezdő csoportban túl kevés a vezető, Csaba megkérte, hogy ugorjon be oda is a saját óránk előtt, ő meg jófej volt és igent mondott. Ezért a negyvenfokos melegben majdnem négy órát táncolt végig úgy, hogy az előző este is későn végződött. Most már ő is beismerte, hogy ezt nem kellett volna. De hát Csaba számított rá.

Másnap korábban érkeztem a táncórára, még tartott a kezdő csoport. Rögtön benéztem a terembe. Biztos voltam benne, hogy ott találom Andrást, akit ezek után jól lecseszhetek, hogy jófejségből kikészíti magát. Azonban tévedtem, András nem volt sehol. Csaba viszont megörült nekem.
-Jaj, de jó, hogy jössz, kevés a vezető, be tudnál állni?
Most miért ne legyek jófej? Beálltam.

Így jár, aki másokat akar kioktatni.

Diósjenő

András kedden hívott fel a hétvégi túrával kapcsolatban.
-Arra gondoltam, hogy kocsival mennék.
-Hát, nem tudom-feleltem elgondolkozva.-Asszem az ilyen erdei ösvények nem tesznek jót a kocsinak. Én meggondolnám.
András már túl jól ismer ahhoz, hogy meglepetést mutasson az ilyen típusú hülyeségeimmel szemben, ezért kifejtette, hogy a vonatot kívánja kocsival kiváltani. Már beszélt is Gazsival, aki azt mondta, hogy Diósjenőig kéne eljönni kocsival, ott pedig felszállni arra a vonatra, amin ők lesznek. Csak azt nem tudta sajnos megmondani, hogy ők melyik vonaton lesznek.

Szerencsére pont Szilnél tartózkodtam, aki meglehetősen ismerős a szóban forgó vasútvonalon.
-Szil! Nem tudod véletlenül, mikor megy vasárnap reggel vonat Diósjenőre?
Elég felháborító módon nem tudta, így kénytelenek voltunk az Elvirához folyamodni. Ezt Andrásék is megpróbálták (mint utóbb kiderült, szintén pármunkában), de nem találtak semmit.
-Meg tudod mondani, honnan indul a túra?
-Vácról.
-Vácról nem indul túra. Várjál, megnézem a honlapon a túrakiírást.
Így is tettem, és ott kiderült, hogy Nagyorosziból indulunk (utóbb Gazsi pontosított, hogy ez Drégelyvár állomás). Most tehát a vasárnap reggeli nagyoroszi vonatokat kezdtem el nézni, míg Szil föl nem hívta a figyelmemet, hogy 17-e amúgy szombat. Végül meglett a menetrend, találtam több vonatot is. De vajon melyikkel jönnek Gazsiék? A túrakiírás-ablakot azóta ügyesen bezártam, úgyhogy megkerestem újra, és belőttem a legvalószínűbb járművet annak alapján, hogy Gazsi Vácon garantáltan 10 percnél rövidebb átszállási időt kalkulált.
-Asszem tudom, melyik vonat. Most már csak azt kell megnézni, mikor érkezik Diósjenőre.
-Ott nincs is vonat-jelentette ki András.
-Dehogynincs. Fordítsd a képernyő felé a telefonodat, megnézem, mit csináltál rosszul.

Egyeztetésünk, valamint a Gazsival pénteken lefolytatott beszélgetés hatására szombat reggel találkoztunk (miután lebeszéltem Andrást, hogy hamarabb induljunk kocsival, mint ahogy a többiek a vonathoz találkoznak).
-Nem akarjátok betenni a csomagokat hátulra?
-Miért, van ennek hátulra?-Még mindig nem jutott el a kis agyamig, hogy egy pasi előtt nem szabad a kocsiját kritizálni. Ezek után viszont illett betennem a csomagtartóba a hátizsákot, pedig abban volt a térképem és a GPS-em is. Vác felé menet András többször is jelezte, hogy amúgy fogalma sincs, hogy kell menni. De nem, ne vegyem elő a térképet, van GPS a kocsiban.

Megérkeztünk Vác belvárosába.
-Biztos, hogy az m2-esről nem volt leágazás? Vagy a GPS mondta, hogy így menjél?
-A GPS nem mondott semmit, mert nincs bekapcsolva.
Péter bekapcsolta a GPS-t és egy idő után sikerült is működésre bírnia. Ez a működés legfőképpen a "túl gyorsan mész!" szövegű figyelmeztetésekből állt (rendszerint olyankor, amikor épp a mi sebességünk duplájával közlekedő járművek húztak el mellettünk), de azért sikerült Diósjenőre is bejutnunk. Itt viszont már nem segített a technika, mert Péter a település központjába, nem a vasútállomásra kérte az útbaigazítást. Több táblát is láttunk ugyan az út mentén, de ezeken csak az állatorvosi rendelő, az óvoda és egyéb hasonló intézmények szerepeltek. Végre egy útelágazás túlsó felén megpillantottam egy új táblát, amelyen ezúttal "vasútállomás" is szerepelt.
-Jobbra van a vasútállomás, innen látom-mondtam, mire András elegánsan bekanyarodott balra.
A vasútállomás pénztárosnője nem tudta olyan könnyen elfogadni, hogy Drégelyvár megállóig kérünk jegyet.
-De tudják, hogy Drégely várához nem ott, hanem a következőnél kell leszállni?
-Tudjuk. Mi Drégelyvár megállóig szeretnénk jegyet.
-Miért, hova mennek?
Na, ez volt a fogas kérdés.
-Azt a túravezető tudja, aki már rajta van a vonaton. De azt tudjuk, hogy Drégelyvárig kell jegyet vennünk.
-A vár sokkal közelebb van a következő megállótól. És most Szondi Napok vannak.
-Na, akkor biztosan nem oda megyünk. Tessék csak Drégelyvár megállóig jegyet adni.

Drégelyvár megállóból elindulva két dolog tudatosult bennünk. Az egyik, hogy Gergő lekéste az indulásunkat, ezért kocsiját Drégelyvárnál letéve, a jelzett úton elindult Pénzásásig, hogy ott találkozzon velünk. A másik, hogy mi viszont egy saras, csalánnal és egyéb szúrós növényekkel benőtt, szúnyogokkal teli jelzetlen szakaszon jutunk el ugyanoda. És én pont erre a túrára hívtam el a barátaimat. Gazsi találóan jegyezte meg egy ponton, hogy előtte és mögötte két olyan ember megy (Péter és én), akiket soha többé nem látnak túrán - Pétert azért, mert ezek után nem fogja bevállalni, engem meg azért, mert útitársaim garantáltan kinyírnak. Szó ami szó, én is kezdtem aggódni, hogy túra végén a diósjenői strandon belefojtanak a kismedencébe, amíg meg nem tudtuk, hogy a várva várt strand zárva lesz, mert a tulajdonosnak pont aznap lesz az esküvője. András a váci strandot javasolta alternatívaként. Miután arra a következtetésre jutottam, hogy András ellenérdekelt a kinyírásomban (valamint bőven vannak egyéb eszközei a szívatásomra), beleegyeztem.

A váci strandot persze meg kellett találni. András először azt állította, hogy tudja az utat, aztán bevallotta, hogy mégsem egészen. Némi váci autós városnézés után mégis odataláltunk. A pénztár előtt hosszú sor kígyózott, a pénztáros viszont az oldalsó ajtón keresztül bonyolított valamiféle, pénzt is magában foglaló ügyletet néhány ismerősével. Miközben ezt figyeltük, rájöttünk, hogy nem is ez a sor, hanem a másik irány, ahol még többen vannak. András azt javasolta, hogy ne álljuk ezt végig (egy-egy, gondoltam kárörvendően). Végül tehát - természetesen - egy vendéglátóipari egységben kötöttünk ki.

Dél-Lengyelország állatvilága

Adós vagyok még egy beszámolóval állatbarát olvasóim számára azon őshonos fajokról, amelyekkel lengyel utunk során találkoztunk. Ezek többsége a Tátrában fordult elő, kivéve az elsőt.
1. Lómadár. Krakkó utcáin fordulnak elő. Alakja lóra hasonlít, fején azonban tollak vannak. Általában konflist húz.

2. Szendvicsmadár. Ezekről már írtam egy korábbi posztomban (A Négy Évszak és a Denevér), most képet is mellékelek.

Mala utóbb fotózott egy "kacsákat etetni tilos" táblát - lehet, hogy ez elvben ezekre a madarakra is vonatkozik.

3. Takarítómadár. Kis, piros fejű madár, fémesen csillogó kék csőrrel. A Murovanecz turistaházban alkalmazzák a turisták által elszórt morzsák feltakarítására.

4. Apácamedve.
-Nézd, az ott nem két medve?-mutatott le Tóni a nyeregben mozgó két fekete pontra. Nekem rögtön erős kétségeim támadtak, hogy a nem sokkal messzebb piknikező társaság ilyen nyugodt volna, ha tényleg medvével lenne dolgunk. A fekete pontok ráadásul elég alaktalanok voltak. Majd hirtelen osztódni kezdtek, kilenc apácává alakultak és elindultak fölfelé.

5. Kecskemedve. Ezen állat rendszertani besorolása ma is vitatott. Csak Tóni és Sanyi látták, Sanyi szerint hegyi kecske volt, Tóni szerint medve. Sanyi elméletét támasztja alá az, hogy mikor Maláék megmutatták hegyi kecskékről készült képeiket, Tóni azokat is rögtön medvének nézte. Mindenesetre a kecskemedvékből annyi hasznunk lett, hogy mikor elindultak túratársaink felé, Tóni menetsebessége látványosan megnövekedett. Időnként idegesen pillantott hátra, ilyenkor Sanyi kötelességszerűen brummogott egyet.

6. Őrmormota. Az Öt Tó Völgyében felügyeli, hogy a turisták betartsák a nemzeti park szabályait. Eső esetére fából készült, fedett őrbódé áll rendelkezésére (a képről sajnos lemaradt).

Bankkártya

Azok számára, akik nehezen hiszik el, hogy nálam az anyagiak nem játszanak komoly szerepet, elmesélem új bankkártyám tanulságos történetét.

Májusban kaptam meg a banktól a borítékot "bankkártya" tárggyal. Jaj, de jó, gondoltam, ez az értesítés, amivel majd el kell menni érte a bankba. Jó, hogy emlékeztetnek, hogy május végén lejár a kártyám. Ezzel eltettem a borítékot biztos helyre, ahol tutira megtalálom, és elfelejtettem az egészet.

Június elején próbáltam pénzt felvenni az automatából, de nem ment. Átmentem egy másik automatához, majd egy harmadikhoz, míg végre elolvastam a hibaüzenetet: "érvénytelen kártya". Megnéztem a kártyámat, és megállapítottam, hogy lejárt. Eszembe jutott az értesítés még májusból, és nekiálltam keresni, de sehol sem találtam. Enélkül viszont nem lehet átvenni a kártyát, gondoltam, ezért hagytam a fenébe az egészet, majdcsak előkerül a boríték, akkor elmegyek a kártyáért.

A boríték egy hét múlva sem került elő, ezért péntek délután felhívtam a kék számot, ahol mondták, hogy anélkül is elmehetek a kártyáért, csak vigyek megfelelő iratokat. Azt is készséggel megmondta volna, hogy ott van-e még a kártyám a bankfiókban, ha tudtam volna az akárhány számjegyű azonosítót, ami ehhez szükséges. De nem tudtam. Ezért elmentem a bankfiókba, de ott olyan meleg volt, hogy nem bírtam végigvárni a tömeget és hazavánszorogtam.

Következő héten egy kevésbé forgalmas és kicsit hűvösebb időpontban ismét elmentem a bankfiókba, ahol az ügyintéző közölte, hogy hát hiszen a kártyát kiküldték a címemre, mert a legutóbbi kártyacserénél - 2 éve - én ezt kértem. Tehát abban a bizonyos elveszett borítékban van. Ha nem találom meg, csinálnak másikat, de az plusz pénz és plusz idő. Hazaérve lázasan keresni kezdtem a borítékot, mert igencsak közeledett elutazásom napja, és addig szerettem volna némi pénzt keríteni. Végül meglett a boríték az asztal közepén, a legfeltűnőbb helyen. És igen, benne volt az új kártya.

Azt tudtam, hogy az új kártyát aktiválni kell, mert a bácsi a bankfiókban ezt is elmondta. Pénteken fel is mentem a netre, be a netbankba, ám nem láttam olyan programpontot, hogy "kártya aktiválása". Megint hívtam a kék számot, ahol a néni elmagyarázta, hogy ha annó nem kértem ezt az opciót, akkor nem tudom a kártyát netbankban aktiválni, se telefonon át, csak személyesen a bankfiókban. Ez péntek délután fél ötkor derült ki. Vasárnap indultam Lengyelországba.

Visszaérkezésem után egyszer már jártam bankfiók mellett és be is akartam menni, de rájöttem, hogy az amúgy is használhatatlan kártyát kitettem a táskámból. Végül ma délelőtt sikerült végre aktiválni, és másfél hónap után újra használhatom a kártyámat. Bár úgy tulajdonképpen egész jól elboldogultam nélküle...

Rapid randi

Magyarországon először szerveztek leszbikus rapid randit! Természetesen nem hagyhattam ki. Az L Word megfelelő részéből felkészülve már a rendszert nagyjából ismertem, kivéve azt, hogyan oldják meg a szervezők, hogy mindenki mindenkivel beszélgessen. Ezt a szervezők se tanulták meg az adott részből, mert mindenki 1-es vagy 2-es számot kapott, és eszerint lépett mindig tovább az óramutató járásának megfelelő vagy azzal ellentétes irányba. Nem kellett hozzá matematikai tehetség, hogy rájöjjek: mint 2-es szám, így egyetlen másik 2-essel sem kerülök párba. A szervezők viszont erre nem jöttek rá, és igen csodálkoztak, amikor pár kör után mindenki egy korábbi beszélgetőpartnerénél kötött ki. Odáig mentek, hogy engem gyanúsítottak meg, miszerint rossz irányba forgok. A szünet után aztán feladták a vetésforgó-rendszert és ők párosították össze az addig még egymást nem ismerő párokat.

Ami a beszélgetéseket illeti: 5 percbe tényleg nem sok fér bele. Főleg azoknál az embereknél, akik első udvarias kérdésemre elmondták fél életüket, de tőlem egyáltalán semmit sem kérdeztek. Persze amikor régi ismerőssel kerültem párba, áttértünk a "láttál valami jó filmet a fesztiválon?"-témakörre.

Néhány gyöngyszem a rövid beszélgetésekből (A a másik személy, magamnak szerényen a B szerepet osztottam; A nem végig ugyanaz).

B: Szoktál sportolni?
A: Igen, szeretek kirándulni. Például a kollégákkal néha lemegyünk a Duna-partra.

A: Tudsz mondani valami jó helyet, ahol lányokkal ismerkedhetnék?
(ezek szerint velem nem akart...)

B: Mit szeretnél elmondani magadról?
A: Hát, nem tudom. Nem szeretem kiadni a titkaimat.
B: Nem kell titkokat mondani, csak ha valamiről úgy érzed, hogy a másiknak fontos tudni.
A: Á, nem vagyok én olyan fontos ember.

A: Miért van az a piros a szádon?
(gy.k. rúzs)
B: Hát úgy gondolom, így extrémebben nézek ki.
A: Ja, szóval máskor nem szoktad?
B: Nem, nem mindig.
A: Tehát csak most?
B: Nem, nemcsak most. Néha szoktam sminkelni, néha nem.
(Látom az arcán, most írja rá a papírra mentálisan a nemet. Hát, ha neki ez az elsődleges szempont...)

Aztán csak került egy olyan is, akivel nagyon-nagyon beszélgetnék tovább. Okos, feminista, jó fej és még szép is - a lányom lehetne, de attól még barátkozhatnánk. Csakhogy a világ túlsó felén él, csütörtökön már utazik tovább, talán egy év is eltelik, míg újra Pesten jár. Azért még nem adtam fel: a szervezők ígérték, hogy kölcsönös igenek esetén másnap (szerda) reggel megküldik a résztvevőknek egymás email-címét. Még összehozhatunk egy programot szerda estére. Szerdán munka után rohantam megnézni az emailjeimet, de rapid randitól semmi. Vagy elfelejtkeztek az ígéretükről, vagy a freemail kiszűrte mint spamet, vagy senkivel sem tetszettünk kölcsönösen egymásnak. Így jártam.

A Négy Évszak és a Denevér

A klasszikus zene rajongóit ki kell ábrándítanom: nem koncert-, hanem túrabeszámoló következik.

Az első évszakot, a nyarat már a Morskie Oko tengerszem felé tartva megtapasztaltuk. Az út kezdetén végre angolul is elolvashattuk a "medveveszély" táblát, amelyből kiderült, hogy a medve nagyméretű ragadozó állat, és ne adjunk neki kaját, mert akkor utánunk jön. A tó partján ragyogott a nap és az ott élő, ismeretlen fajtájú pöttyös madarak a korláton várták a turistáktól a reggelit. Egyiküknek Mala adott egy falat szendvicset, mire az összes fióka is körénk gyűlt és nem tudtuk meggyőzni őket, hogy nem mi vagyunk a mamájuk (rájuk is vonatkozhatott a medvékkel kapcsolatos tanács). Több kaját viszont nem kaptak tőlünk, főleg csokit nem, mert azt a fiúk elfelejtették betenni; csak Attila hozott egyet, meg én beruháztam egy másikra a turistaházban.

A nyár még tovább fokozódott, ahogy elindultunk a hegyre fölfelé. Sorra mindenki lerövidítette a nadrágszárát, és én eltűnődtem, minek is tettem be a hátizsákba polár pulóvert. Azt is szomorúan vettem tudomásul, hogy utunk nem vezet el a felső tóhoz (Czarny Staw). Tóni, megelégelve az elégedetlenséget, javasolta, hogy akkor Attilával ketten mi másszunk fel a tó érintésével a Rysyre (csak mi nem jártunk még ott), ők meg követik az eredeti túratervet. Mikor felhívtam a figyelmét, hogy minden csoki nálunk van, visszavonta ezt a javaslatát.

A hágóra felérve csöpögni kezdett az eső, és a köd is beburkolta a csak pár perc gyaloglásra levő csúcsot. Hörbi javasolta, hogy induljunk el minél előbb lefelé, ugyanis láncos szakasz következett, és az ő denevér-esőkabátjában ez nehezen járható. Végül mégis megebédeltünk, kissé őszies időjárásban, úgyhogy felkerült Hörbi esőkabátja, sőt Sanyié is, amely valamely okból élénklila.

Elindultunk lefelé. Talán két métert tettem meg, amikor a láncon lógva sűrű kopogást érzékeltem a kapucnimon (amely alatt már a polár pulóver kapucnija is megtalálható volt).
-Na, itt az eső!-állapítottam meg, de a nadrágomra lenézve kicsi fehér golyókat pillantottam meg. Jégesővel köszöntött be a tél.

Amint leértünk a láncos szakaszról, már ki is tavaszodott: jégeső helyett eső, olvadó hófoltok, mocsári gólyahír. A turistaút ugyan megkerülte volna a hófoltokat, de a túrázók nem tudtak ellenállni, és úgy taposták ki, hogy a nyom végigkanyarogjon rajtuk. Hörbi és Sanyi ment elöl: lenézve azt láttuk, hogy két nagy denevér csapong a havon, amelyek közül az egyik lila. Majd kiértünk a hóból, esőtől csúszós kövekre, amikor is a fekete denevér (eredeti műfajához illően) csinált egy bájos piruettet és fenékre esett.

Sajnos az egypontos esésnek negatív következménye is volt (ezért Hörbi minimum két pontot követelt), tudniillik megsérült a bokája. Mivel a látszat ellenére nem tud repülni, sántikálva folytatta útját, csúszós köveken és patakokon keresztül. Mi többször fölajánlottuk turistabotjainkat, de nem igazán boldogult velük. Így hát maradt a mindannyiunk számára idegesítően lassú sántikálás. Tóni eközben különböző kreatív ötletekkel állt elő, hogy Hörbinek a túra mely más szakaszán kellett volna lesérülnie, Attila viszont - aki előtte nehezen bírta a tempót - kifejezetten hálás volt a balesetért, mert mint mondta, ennek köszönheti, hogy nem kellett kiköpnie a nyelvét.

Közben újból beköszöntött az ősz, ködbe burkolóztak a csúcsok, esett az eső és a mormoták lelkesen táplálkoztak, hogy legyen télire tartalékuk. A Siklawa-vízesésnél lefelé menet Hörbinek már a nyakából előre lógott az esőkabát, mert másképpen nem tudott a sziklákba kapaszkodni (ennyi erővel le is vehette volna, de ráhagytuk). Uzsonnánál egy újabb kunyeráló állatunk lett egérke formájában, amely a bokáink között szlalomozott, de neki se adtunk csokit.

A nyár csak akkor köszöntött be ismét, mikor már majdnem leértünk az aszfaltútra.

Lengyelországi magyar emlékek

Tóni hallott valami rádióműsort (sőt, a kocsiban velünk is meghallgattatta) arról, hogy az egykori Árva megyében még mennyire megvannak a magyar emlékek, a lengyel bácsik tudják a Nemzeti Dalt, a kisárvai templomban 55 magyar szent képe található satöbbi. Kitalálta, hogy lengyelországi utunk során ezeket mind meg akarja nézni. Én ugyan elég szkeptikus voltam, főleg az 55 magyar szenttel kapcsolatban, de mivel mézesmadzagnak egy skanzent is beígért, csatlakoztam a kiránduláshoz.

Először a kisárvai templomhoz mentünk, ahol egy apácanéni már lelkesen fogadott minket, hogy jaj, mi vagyunk a magyar csoport. Mivel csak lengyelül beszélt (hasonlóan a turistákkal foglalkozásuk során kapcsolatba kerülő lengyelek 99%-ához), elég nehezen magyaráztuk el neki, hogy mi nem a bejelentett magyar csoport vagyunk. Ennek ellenére beengedett és adott magyar nyelvű ismertetőt is. Ebből rögtön kiderült, hogy nem 55, hanem 40 szent ábrázolását láthatjuk, és nem is mind magyarok, csak mindnek volt valami köze a magyar történelemhez (egyszer járt nálunk látogatóban vagy valami ilyesmi). A képek behatóbb vizsgálata során azt is megállapítottuk, hogy nem mindegyiket avatták szentté, néhányukat csak boldoggá. Mi is igen boldogok lettünk, hogy ezt megtudtuk, és indultunk tovább Tóni újabb ötletét megvalósítani, t.i. megtekinteni az egykori magyar-lengyel határt. Azért sem igazán értettem a projektet, mert két napja már végigsétáltunk ezen határ egy részén, amely ma a lengyel-szlovák határ és a Tátra egyik gerincén húzódik végig. De a rádióműsor és az abban reklámozott könyv szerint (amit persze elfelejtettünk magunkkal vinni) x falu határán túl is megtekinthető ezen határ (gondolom, a legészakibb pontja). Tóni szerint ez valószínűleg egyezik a megyehatárral. A falu szélén valóban találtunk egy tájékoztató táblát, mely szerint a megyehatár minimum 3 faluval északabbra húzódik. Egy kék közúti tábla ugyan szerepelt, de lengyelül. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy ez lesz az ezeréves lengyel-magyar határ, és tűztünk tovább a skanzenbe.

Ebből is látszik, hogy minden csak hit kérdése.

Alkalmazott új magyar nyelvtan

Köszönet Balázsnak és annak, aki az ő blogbejegyzésére reagálta ezt:

http://futyi.transindex.ro/?cikk=54

Etnikai problémák Drégelyvárnál

Drégelyvár alatt több érdekességgel is találkoztunk az etnikai hovatartozást illetően. Az első Gazsitól származott, aki elképedt külföldi túratársunknak elmagyarázta, hogy Szondit és katonáit arab terroristák támadták meg. A másodikkal egy nagy fatáblán szembesültünk közvetlenül a várfalaknál, egy 100-as szám és egy rovásírásos felirat formájában. Miután egy elhalványult %-jelet is felfedeztünk, némi logikával és rovásírás-ismerettel rájöttünk, hogy a felirat értelme: "100% magyar".

Ezek után megkerültem a táblát, hogy túlsó oldalán elolvassam a helytörténeti tájékoztatót. Meg is találtam - szlovákul. A hazafias érzelmüket rovásírás-graffitivel kifejezett honfiak és/vagy honleányok ugyanis ügyesen a magyar nyelvű táblát távolították el.

Kordonok a Margitszigeten

A mostanában a Margitszigetre tévedő futóknak abban a kellemetlen meglepetésben lehet részük, hogy a Pest felőli oldalt egészen a műútig kordonokkal lezárták. Az egyik gyalogló bácsika szerint a rendőrök neki azt mondták, hogy kígyók vannak a területen, ezért veszélyes odamenni. Ezt helyből nem értettem, mert egyrészt a Szigeten garantáltan nem élhet semmilyen veszélyes kígyó, másrészt nem valószínű, hogy egy lábakon álló rácsos kordon távol tartana egy kígyót (hacsak nem extrém módon törvénytisztelő). Hamarosan azonban megtudtam, hogy a területet az árvíz hatásai miatt zárták le, merthogy fák is kidőlhetnek, más feliratok pedig az "életveszély! Belépni tilos!" fenyegetéssel éltek. Furcsa módon ezeket a táblákat nemcsak az elzárt terület határán helyezték el, hanem attól távolabb, az úton is, elbizonytalanítva az arra járókat, hogy hol is veszélyes tulajdonképpen. Kedvencem az az "Életveszély! Belépni tilos!" felirat volt, amelyet a 26-os busz egyik megállójára ragasztottak ki. Elképzeltem, ahogy egy extrém módon törvénytisztelő polgár (magyarban mondjuk nehéz ilyet elképzelni, de esetleg egy magyarul tudó svéd) ott áll a megállóban és nem mer felszállni a buszra, életveszélytől tartva.

Miközben azon gondolkoztam, hogy áthelyezhetnénk a Szigetre a melegfelvonulást - a kordonok úgyis megvannak, a homofóbok meg menjenek csak az életveszélyes területre, úgy kell nekik - megkezdtem a második kört, ezúttal ellenkező irányban. Észrevettem ugyanis, hogy a futókörről a sziget északi csúcsa felől is jönnek, és kíváncsi voltam, meddig van lezárva. Valahol a szállodák előtt pillantottam meg a szalagkordont, előtte egy rendőrrel - a kordon túloldaláról pedig futók kis csapata következett. Ezen még a mókus is megdöbbent: megállt a padon, és olyan csodálkozva bámulta a futókat, hogy még félni is elfelejtett.
-Akkor át lehet itt menni?-kérdeztem a rendőrt.
-Nem, le van zárva.
-De ott jönnek emberek!
-Elég baj az. Biztos nincs a túloldalon senki-felelte, és telefonálni kezdett a túloldali rendőrnek, hogy miért nincs a helyén. A futók meg csak jöttek az életveszélyből.
Fülig Jimmyt kissé átfogalmazva: lehet, hogy nem lehet minden futó mellé egy közlekedési rendőrt állítani, de Budapesten lehet, hogy nem ártana.

Mit csinált egymással Dávid és Jonatán?

Bevallom, megakadtam a fordításban. Egy meleg lelkész beszél Dávid és Jonatán történetéről, és idézi a King James-féle (hivatalos angol) bibliát, amely szerint, mikor Saul tiltása ellenére találkoztak, egymás karjaiba borultak és addig csókolták egymást, míg Dávid "exceeded", amit a lelkész bácsi úgy értelmez, hogy ejakulált. A modernizált szövegű magyar bibliafordításban szó sincs ilyesmiről, sőt nem is csókolták egymást, csak sírtak. (Lehet, hogy a magyar fordító az "exceeded" eredetijét értelmezte sírásnak, hiszen mindkét esetben kicsordul valami...) Nem lévén jobb ötletem, gyorsan írtam pár olyan meleg és melegbarát ismerősömnek, akikről feltételeztem, hogy jól ismeri a bibliát; nézzenek már utána más fordításokban, hátha ott találunk valami félrértelmezhető szöveget.

Ma megérkezett az egyik válasz, íme:
"Utánanéztem: az én Bibliámban leszopták egymást, aztán együtt elmentek a 69 szaunába."

Most már tudjuk.

Medve a farzsebben

Az iroda felé menet már messziről megláttam Istvánt. Nejlonzacskók voltak a kezében, a jobb farzsebéből pedig egy kisméretű plüssmackó kandikált ki.

Na most én hallottam meg félig-meddig olvastam róla könyvet (azért csak félig-meddig, mert németül volt), hogy a meleg és leszbikus S/M szexben a farzsebben hordott kendők jelzik az ember szexuális preferenciáit. A jobb vagy bal zseb jelenti, hogy valaki aktív vagy passzív (persze azt nem jegyeztem meg, melyik melyik...), a kendő színe pedig a kedvelt szexuális tevékenységet: a sárga a pisiszex, a barna gondolom a kakiszex, a piros a menstruáció idején történő szex és így tovább. Ebből arra következtettem, hogy a farzsebben hordott medve a macik illetve macikedvelők nemzetközi jelzése.

A kapunál beértem Istvánt.
-De jó, hogy jössz!-mondta. -Nem találom a kulcsomat.
-Az enyém itt van-vettem elő. - Amúgy azért van medve a farzsebedben, mert macikra buksz?
István hátranyúlt és kiemelte a medvét, a rajta lógó kulcskarikával együtt.
-Basszus, ezt kerestem!

Moldova

Tegnap este utazási terveinkről beszélgettünk, amikor Tóni feldobta Moldovát.

Wagner úr megjegyezte, hogy ő egyszer már volt egy napot Kisinyovban, és rendes turistaként meg is tekintette mindhárom látnivalót, de nem tettek rá mély benyomást (az egyikre nem is emlékszik). Hozzátette továbbá, hogy Moldova Európa egyetlen országa, amelyről egyáltalán nem jelent meg útikönyv, nyilván nem véletlenül. Tóni azonban elmesélte, hogy van Moldovában három falu, ahova még Mária Terézia idején magyarokat telepítettek. Ezeket ugyan utóbb áttelepítették a mai Szerbia, majd Magyarország területére, de leszármazottaik olykor visszalátogatnak őseik földjére. Na, ezt a három falut akarná ő megnézni.

Sanyi és én nem értettük, mi érdekességet nyújthat három egykor-magyar falu, és mikor kiderült, hogy már egyetlen magyar sem él ott, Wagner úr is a mi véleményünkhöz csatlakozott. Tóni maga se tudta megmagyarázni, de továbbra is motivációt érzett, hogy ellátogasson ezekre a helyekre. Így állt a helyzet, amikor Csaba megérkezett, én viszont elindultam hazafelé (nem emiatt).

Félórával később sms-t kaptam Wagner úrtól, a következő szöveggel:
"Moldova lefújva. Csabától megtudtuk, hogy azok a magyar falvak Ukrajnában vannak!"

Még szerencse, hogy időben kiderült...

Esélyegyenlőségi nap

Pénteken Zsoltival ismét hivatalosak voltunk élő könyvnek a váci Esélyegyenlőségi Napra. A tavalyi kellemes élmény azonban, amikor egész általános iskolai kisegítő osztályokat tereltek hozzánk, elmaradt.

Először is, bár ígéretünk szerint tízre megérkeztünk, rögtön elhajtottak bennünket, hogy 11 előtt itt nem lesz semmi. Ezért végigjártuk a játékboltokat (ahol Zsolti megnézte az összes autómodellt, de nem vett semmit) és a közérteket (Zsolti valamiért mindegyikben vett egy adag sajtot). 11-re visszaértünk a főtérre, ahol valóban állt már néhány sátor, az Élő Könyvtár azonban olyan kis betűkkel szerepelt a pultként szolgáló asztal oldalán, hogy mi is alig találtuk meg. Velünk egy pulton szerepelt a közlekedésrendészet, hozzájuk jöttek is kerékpáros KRESZ-tesztet kitölteni (Zsolti is kitöltötte mint gyakorló kerékpáros, de csúfosan lemaradt az iskolások mögött), hozzánk azonban nem jött senki. Igaz, összesen négy könyvet szerveztek be: a roma könyvet kikölcsönözte egy haverja, a látássérült könyvnek vakvezető kutyája szerzett egy kis csoportnyi olvasót. Meleg könyvekre senki nem volt kíváncsi (az egyik osztálykísérő pedagógus még motyogott is valamit arról, hogy ebben a korosztályban nem kéne). Így azzal töltöttük bőséges szabadidőnket, hogy a vaksátorban vásároltunk (ez azért jelentett kihívást, mert Vegetát kellett vennünk, amit egyikünk se vásárolt még soha életében) és a fotókiállítást nézegettük. Időközben a szél is feltámadt, így hátul is nyitott katonai sátrunkban sarkvidéki viszonyok uralkodtak. Megpróbáltam a rendelkezésre álló kötelekkel jobban rögzíteni a ponyvát, ez valamennyi védelmet nyújtott.

Dél felé a szervezők feladták az Élő Könyvtár témát, és odavezényeltek minket nézőnek a mesejátékhoz. Az óriásbáb-előadás fő érdekessége az volt, hogy a sárkányt ágytakaró borította, ami azonban a farkáról lecsúszott, így ott csak fémváz maradt. Közben lapítottunk, mivel a bábosok az elrabolt királykisasszony megmentőjét mindenáron a nézők közül próbálták kiválasztani, ezért a főszereplő olykor szövegét megszakítva "ne menjen el!" kiáltással leállította a téren békésen átvágni szándékozó helyi lakosokat. Mi szerencsésen megúsztuk (egy kislány mentette meg a királykisasszonyt, ami jó kis leszbikus színezetet adhatott volna a sztorinak, de ezt a lehetőséget kihagyták). Mi kaptunk fejenként 10 000 forintot, amiből rögtön el is mentünk a híres csokizóba. Magánemberként tehát elmondhatom, hogy jó üzlet volt, de aktivistaként azért belegondoltam: mi minden hasznosat lehetett volna csinálni abból a pénzből, amibe ez a használhatatlan (és használatlan) Élő Könyvtár került. És hogy vajon csak bénák voltak, vagy egyszerűbb ilyesmire elkölteni az esélyegyenlőségi költségvetést, mint valami olyasmit csinálni, ami tényleg változtat valamit?