Túravezetés home office-ból

Felháborodva hallom, hogy egyesek szerint a hármas metró felújításának semmi látszatja nincs. Ez egyáltalán nem igaz. Azelőtt például volt a peronon egy kijelző, ami mutatta, mikor ment el az előző szerelvény és/vagy mikor jön a következő, de a felújítás óta ennek se híre, se hamva. Vagyis amikor a Nyugatiban lementem a metróba, még azt hittem, pont odaérek a 7.15-ös találkozóra - aztán 7 óra 8 perc körül kezdtem ebben kételkedni, és írtam Gazsinak egy sms-t, hogy kicsit késni fogok.

Mikor feljöttem a metróból, a túratársak döbbenten fogadtak.
- Hát a Gazsit hol hagytad?
- Miért, azt mondta, velem jön?
- Nem mondta, de azt hittük, ő is ezzel a metróval jött.
Hamarosan fény derült a rejtélyre, ugyanis megcsörrent Endre telefonja; ő felvette és átadta nekem. Gazsi volt a vonalban.
- Sms-ed ébresztett - közölte Gazsi velősen. - Akartam taxit hívni, de azt mondták, leghamarabb 10 perc múlva tudnak küldeni egyet. A túra első felét egyedül kell megtennetek, én Pilisszentléleken csatlakozom.

Gyorsan felmértem, hogy Endrénél van térkép, Zsolt pedig tudja az utat, nagy baj tehát nem lehet. Gazsi azt is mondta, hogy Peti és talán Gergő Dömösön csatlakoznak majd hozzánk. Megvettük a jegyeket és felszálltunk a buszra.

Nem lett igazán kimondva, ki most a túravezető, de a jelek szerint a többiek úgy vették, hogy én. Én viszont nem voltam eléggé felkészülve a szerepre, és nem szóltam másfél megállónál előbb, hogy le fogunk szállni. Nimkát úgy kellett felébreszteni a megállóban, gyorsan leszállt - aztán észrevette, hogy a buszon maradt a telefonja. Gábor az éppen induló busz után futott, dörömbölt a szélvédőjén, mire az megállt és ő felszállt körülnézni, ám Nimka telefonját nem találta. CSak leszállta után jutott eszébe valakinek, hogy rácsörögjön Nimkára, és persze, hogy a nála levő hátizsákból hangzott a csörgés. És persze, hogy ennek ellenére nem indulhattunk tovább, amíg meg nem találta.

Gazsi folyamatosan engem hívogatott, ami azért volt rossz ötlet, mert én nem hallottam a telefont (szerintem gond van a hangkártyámmal, a videókat se hallom), úgyhogy második körben mindig Endrét hívta, hogy adja át nekem - viszont volt, hogy Endre jóval mögöttem jött. És persze Gazsi mindig olyankor telefonált, amikor épp egy patakon kellett volna átegyensúlyozni. Leginkább azért telefonált olyan gyakran, hogy megmondja: Gergő és Balázsék mögöttünk vannak, nem értek oda a találkozóra, de jönnek. Gergő miatt nem is aggódtam, de Balázs és a párja (feltételeztem, ő az "ék") több látványos eltévedést produkált már a túracsoport története során (ezekről itt a blogon is beszámoltam már), úgyhogy kicsit aggasztott a tény, hogy kettesben kóborolnak az erdőben. Ezért a Lukács-árokból felhívtam Balázst, aki közölte, hogy a még piros jelzésen vannak.
- Ha meglátjátok a kiágazást a Lukács-árokba, azon gyertek föl, a tetején megvárunk titeket.

Olykor vissza-visszanézegettem, de Balázséknak nyomát se láttam, így kicsit aggódtam, hogy nagy késéssel érkezünk majd meg Szentlélekre. Végül egy hosszabb egyenes szakaszon két magas embert láttam felénk loholni. Az egyikben elég hamar felismertem Gergőt, a másikról pedig kiderült, hogy Előd. Mindketten Esztergom irányából jöttek, azért nem voltak velünk a buszon.
- Késett a buszotok - közölte Előd. - Láttam elmenni, amikor elindultam a turistaúton, és az majdnem tíz perccel a menetrend után volt.
- Szerintem miattunk késett - vallottam be, és elmeséltem Nimka telefonjának az esetét. Gergő pedig elmesélte, hogy nem együtt jöttek ám, Előd váratlanul bukkant fel, amikor megállt a cipőjét bekötni.
- Elődnek ez a specialitása - világosítottam fel, mert ezt az észrevétlen utolérést máshol is láttuk már tőle.

Amikor kanyarodott az út, lenéztünk, de Balázséknak semmi nyomát nem láttuk. Felhívtam Balázst, aki közölte, hogy még mindig a piroson vannak, viszont mindjárt odaérnek a Szakó-nyereghez. Ezt először nem nagyon értettem, aztán rájöttem, hogy a másik piroson mentek fel, teljesen más irányba, csak szerencsére az is a Szakó-nyeregbe vezet. Így azt javasoltam, hogy ne nagyon pihenjünk az árok tetején, hanem a Szakó-nyeregben, hiszen Balázsék tuti hamarabb érnek oda és várni fognak.
- Aki elkésik a túráról, az magára vessen - jelentette ki Gergő, és Előddel együtt mélységes felháborodásukat fejezték ki afölött, hogy egyesek nem érnek oda a kezdőpontra időben. A forrásnál azért muszáj volt megállni, mert a Hosszú Gábor beigliosztást tartott, de viszonylag hamar továbbmentünk. A Szakó-nyeregnél meglepetésünkre Balázs társaságában Petit találtuk, akiből pedig több talpraesettséget néztem volna ki, mint hogy rosszfelé induljon el a piroson.
- Akkor itt tartsunk pihenőt - javasoltam, mivel kiderült, hogy még jó sokára kell csak Szentlélekre érni. Gazsi ilyenkor előre kiszámítja a pihenőidőt, de mi sokkal demokratikusabban működtünk: Marci (akit nem véletlenül kereszteltünk el Kakukk Marcinak) magára vállalta a jelző szerepét, és bedobta, hogy legyen mondjuk nyolc perc.
- Nem indulunk tovább? - kérdezte csalódottan Balázs. - Mi már félórája itt rostokolunk...

Pilisszentléleken épphogy sikerült letelepednünk a kocsmában, mikor megláttuk a buszmegállótól felénk siető Gazsit. Bár ez a késői becsatlakozás meg volt hirdetve opcióként, ő volt az egyetlen, aki nem kelt föl időben. Viszont, mint kifejtette, így legalább egyensúlyba kerülnek a dolgok: négy éve ugyanis ugyanezen az útvonalon, a kocsma után nem sokkal lefejelt egy ágat és annyira vérzett, hogy félbe kellett hagynia a túrát. Most tehát a másik felét járta végig. Csak Balázs nem került egyensúlyba, mert a kocsmázás után ő felszállt a Volánbuszra és hazament. Kevesebb mint egy órát túrázott a csapattal.

Escrable

András ötlete volt, hogy vegyünk spanyol nyelvű scrabble-t, az nagyobb kihívás. Meg is rendelte az Amazonon, csak sajnos valami gond volt a fizetéssel – érthetetlen okokból, mivel az ugyanaznap történt másik rendelését (e-könyv olvasó) elkönyvelték és rendesen ki is hozták. András megpróbálkozott még egyszer, megint gond volt a rendszerrel, akkor megrendelte harmadszor is. Ekkor viszont úgy tűnt, mintha két scrabble-t rendelt volna meg. Miután félórát vergődött, hogy hogyan csökkentse le a számukat egyre, tanácsomra (és segítségemmel) írt egy emailt az Amazonnak. Ők visszaírtak, hogy okés, törlik a rendelést. Meg is tették – mindkét rendeléssel.
Eddigre András már eléggé ki volt akadva, úgyhogy feldobtam: ha megyek Budapestre, veszek egy magyar scrabble-t, azzal is lehet spanyolul játszani, maximum kivesszük az ékezetes betűket és valamit átnevezünk ñ-re. De nem, az nem jó, meg különben is Magyarországon drága a scrabble. (Szerintem az Amazonon se olcsó.) Úgyhogy tettünk még egy kísérletet. Ezúttal úgy tűnt, sikeres volt a megrendelés, kaptunk is egy emailt, hogy december 19 és 22 között szállítják ki. Na most ennél én szerettem volna egy kicsit pontosabb meghatározást, mert nem szoktam reggeltől estig otthon dekkolni, különösen karácsony előtti időszakban. Úgyhogy 18-án reggel mondtam Andrásnak: próbálja már kideríteni, mikor hozzák a scrabble-t.
18-án este hatkor csöngettek. Először azt hittem, dr. Cicáék – akik látogatóban voltak nálunk – lekésték a vonatukat délután és ennyi időbe telt, míg visszataláltak hozzánk. De nem, egy csomagszállító ember lépett ki a liftből nagy kartondobozzal. Az Amazon szerint december 18. este 6 óra az december 19 és 22 között van.
Másnap reggel András már alig várta, hogy kipróbáljuk a játékot, bár necces volt a sztori, mert neki 9-kor indulnia kellett a munkába. De azért persze elkezdtük. Aztán egy ponton, amikor neki éppen nem jutott eszébe szó, bejelentette, hogy neki kezdeni kell készülődni (jó kifogás). Annyit sikerült kicsikarnom belőle, hogy ha összekészült és marad még egy kis ideje, folytatjuk a játszmát. Ebbe azonban Kristófnak is volt beleszólása, aki úgy döntött, most már hagyjuk abba:

Prága állatkái

Hát ott vannak elsősorban a hattyúk. Ők ugye mindenhol úszkálnak a Moldván, de van egy rész, ahol közvetlen közelből találkozni lehet velük, mert a sétaút levisz közvetlenül a folyópartra. Valamiért trendivé vált, hogy esküvő előtt a fiatal párok itt fotózkodnak. Nem feltétlenül látom ennek értelmét, mert egyrészt a hattyú elég agresszív madár, másrészt a folyópart elég sáros. Úgyhogy az arra járók kedvelt szórakozása azt figyelni, amint a menyasszonyok hosszú szoknyájukat felemelve menekülnek a madarak elől.



Egy egészen más madárral találkoztam egyik kedvenc prágai helyemen, Vysehradon: egy hatalmas fekete hollóval, aki valamiért egy szűk kőfülkében ült és kritikus szemmel figyelte az arrajárókat. A kőfülke tetejét leszedhető háló borította, így remélem, lakóját időnként kiengedik. Mindenesetre nem mertem lefotózni - amilyen intelligens, még beperelt volna a személyiségi jogai megsértéséért.

Julival és Istvánnal a Moldva-parton sétálgattunk, és azt találhattuk, vajon mik azok a ferde gerendák, amik egy gátszerűségnek támaszkodva gyakorlatilag elzárják a folyó egyik kis öblét. Ahogy bámultuk a gerendákat, egyszercsak mozgást vettünk észre a tövüknél: nagyméretű szőrös rágcsálónak tűnő állatok bukkantak elő sorra a vízből. Arra jutottunk, hogy hódok, és amit látunk, egy mesterséges hódvár (mondjuk nem tudom, erre mi szükség lenne, a hódok valószínűleg jobbat tudnak építeni, mint mi). Csak már hazaérkezésünk után, mikor Juli feltette a hódos képeket, jutott eszembe utánanézni, hogyhogy Prágában így elvannak a hódok, amikor az Eupolisz hódnéző túráján halálos csendben kell lenni és még Persillel (vagy más illatos mosószerrel) mosott pulcsit se szabad fölvenni, mert a hód észreveszi és elhúz a francba. A google segítségével megtaláltam a választ: amiket láttunk, nem hódok voltak, hanem nutriák. Mivel őket invazív fajnak tekintik és tulajdonképpen csökkenteni szeretnék a számukat, valószínűleg nem nekik tették oda a ferde farönköket, de ők mindenesetre jól elvannak velük.



Természetesen nem hagyhattam ki a prágai Cat Cafét (Kavárna Kočičí); Gyuri útmutatásának köszönhetően könnyen eltaláltam oda. (Vicces módon épp aznap ő is egy Cat Caféban volt, csak Brnoban, úgyhogy messengeren küldözgettük egymásnak a macskákat.) Ez azon Cat Cafék közé tartozik, ahol a macskák előnyt élveznek az emberekkel szemben. Az alagsori helyiségben tilos hangoskodni, hogy ne zavarjuk meg az állatkákat, a lépcsőnél pedig figyelmeztető tábla jelzi, hogy itt kinek kell a lába elé néznie:



Első látogatásomkor az ablaknál foglaltam helyet, és hamarosan asztaltársaságom akadt egy csodaszép ezüstcirmos személyében. A legnagyobb lelki nyugalommal leült a szemközti székre, és szépen rendbehozta a toalettjét:


Ezután mellém ült az ablakba; nem kért ugyan simit, de hagyta, nézett ki az utcára, és közben vadul dagasztott és dorombolt. Nagyon meghatott a kedvessége (a pesti Cat Caféban egy cica se ült mellém ilyen hosszú időre), bár felfedezni véltem az okát: ugyanis mint kiderült, Lizzie-nek hívják, akárcsak a Sz<3ft örökbefogadott flamingóját, így lehet, hogy lelki rokonságot érzett velem. Mindenesetre szívembe zártam és megígértem neki, hogy mikor két hét múlva újra Prágában járok, ismét meglátogatom. Konferenciatolmácsolás idején az embernek ritkán van ideje macskakávézókba járni - kivéve, ha a magyar résztvevők egy idő után besokallnak és közlik, hogy a délutáni második blokk már nem érdekli őket. Persze első utam a Kavárna Kočičíba vezetett. Sajnos azzal fogadtak, hogy minden asztal foglalt, de csalódásomat látva felajánlották: az ablak melletti asztalhoz (ahol a múltkor ültem) csak hattól jönnek, addig még van háromnegyed óra, üljek le nyugodtan. Meg is tettem, bár Ezüstke egyelőre a szekrény tetejéről nézett. Beszéltem hozzá, bár már elkönyveltem, hogy a múltkori élmény nem ismétlődik meg. Ám egy ponton Ezüstke leugrott, és ismét odatelepedett hozzám - először az asztalra, majd az ölembe. Bármi döbbenetes, ez a cica, aki két hét alatt többszáz emberrel találkozott, egyértelműen megismert.

Sajnos, amikor az ölemben ült, nem tudtam róla megfelelő képet készíteni - már csak azért sem, mert ugye folyamatosan simogatni kellett. Volt viszont a kávézóban egy középkorú nő, aki folyamatosan a cicákat fotózta. Megkérdezte, csinálhat-e képeket rólunk; láthatóan ő is érezte a különleges kapcsolatot köztünk. Megengedtem, ő pedig sorra készítette a képeket. Az egyiket megmutatta: természetesen csak a cica és a kezem látszott rajta, de igazán művészi kompozícióban. Adtam neki névjegyet, hogy küldjön képeket, de sajnos nem küldött, én pedig semmilyen elérhetőségét nem tudom, még a nevét se.

Ezüstke az ölemben ült, amíg csak meg nem érkezett a társaság az asztalomhoz, így mennem kellett. Nem tudom, mikor megyek legközelebb Prágába, de biztos, hogy őt ismét meglátogatom.

Esti idill

Párbeszéd, miközben én a macskával játszom:
-Gyorsabban mozgasd előtte, így nem fog rá felfigyelni! Macska, ott szalad a hal!
-Jaj, de ügyesen megfogtad!
-Vigyázz, beleakadt a körme a hülyének! Butamacska!
-Nem buta! Na gyere, kiszedem. Mi van, már nem érdekel a narancssárga hal? Jó, akkor elteszem.
(pár perc múlva)
-Nézd, de ügyes, megtalálta magának a polcot!
-Valami papírzsebkendő van alatta, azt próbálja kipiszkálni.
-Csak piszkálja, én nem segítek neki.
-Ne is, fejlődjenek a kreatív készségei.
-Kiszedte! Jaj, de ügyes vagy! Na mi van, most már nem kell? Visszategyem a polc alá, hogy megint ki tudd szedni?
-Nem érdekli, csak néz ki a fejéből. Hát, nem ő a legélesebb kés a fiókban.

Osztrák kártyajáték

Eredetileg azt reméltem, hogy novemberre már két osztrák bankkártyám is lesz: egy a céges számlához (Burgenland Bank), egy pedig az Andrással közös magánszámlánkhoz (Raiffeisen Bank). Ám a bürokrácia keresztülhúzta számításaimat.

A Burgenland Banknál elintéztük a számlanyitást, és a nagyon kedves ügyintéző azt mondta: két héten belül megérkezik a kártya, akkor jelentkeznek, és megmondhatom, hogy bemegyek érte (Eisenstadtba, még jó hogy nem) vagy elküldik a címemre. Az utóbbiban maradtunk, nézem az emaileket, eltelik a két hét, semmi életjel a Burgenland Banktól. Három hét után úgy döntöttem, írok nekik. Ekkor kiderült: ők úgy gondolták, majd mi jelentkezünk, ha elkészült a kártya (és ezt látnoki képességeinkkel meglátjuk), akkor írunk, hogy küldjék, ők meg küldik. Hát jobb híján ekkor írtam nekik. Persze mire a kártya megérkezett Budapestre, én már Bécsben voltam, személyesen még nem láttam...

A Raiffeisenes társkártya egyszerűbb sztorinak ígérkezett. Bementünk az öt utcányira levő bankba, ott aláírtunk nagyon sok papírt és azt mondták, 7-10 nap után megérkezik a kártyám. A következő héten bementünk érte, de közölték, hogy 10 napra gondoltak. Közben volt pár nemzeti ünnep (az osztrákoknál ezek kb. hetente vannak), de aztán csak eljutottunk a bankba. Sokan álltak előttünk az információs pultnál (itt nincs sorszámhúzás), valószínűleg azért, mert 2 körül mentünk és a bank 3-kor zárt. Az infópultos lány közölte, hogy forduljunk a kolléganőhöz az előtérben. Az előtérben álló kolléganő csehszlováknak és kissé értetlennek látszott, de asztalán egy hatalmas bélyegzőt tartott, valószínűleg önvédelmi célból. Beírta a nevemet a gépbe, és megdöbbenve közölte, hogy nekem nincs is számlám. Mondtuk, hogy tudunk róla, és megadtuk András számlaszámát. Csehszlovák néni végiglapozott egy doboznyi borítékot, megint utánanézett valaminek, majd felkiáltott:
- Ja, hát a maga kártyája a Jörgerstrassén van!

A Jörgerstrasse volt az a bank, ahol András annó számlát nyitott, mert az akkori lakásához az volt közel. Azt mondjuk nem értettük, hogy most - miután András hivatalosan be is jelentette a banknál az új lakcímét - miért oda küldték a kártyát. Azt még kevésbé, hogy ezt miért nem lehetett már a kártyarendeléskor vagy mondjuk az előző látogatásunkkor megmondani. Mindenesetre háromig már nem értünk volna el a Jörgerstrasséra, úgyhogy a művelet másnapra halasztódott - és rám hárult, mivel András munka után már nem ért volna oda.

Elmentem a Jörgerstrasséra, próbáltam németül elmagyarázni, hogy bankkártyám érkezett, mutattam a személyimet és a számlaszámot. Az ügyintéző megnézte ezeket, majd megkérdezte:
- Igen, és mit szeretne?
Átváltottam angolra és elmagyaráztam. Ő hátrament és azonnal hozta is a papírlapot, ráragasztva a kártyát,
- Oké, mit kell aláírnom? - kérdeztem.
- Semmit.
- Hogyhogy semmit?
- Hát láttam a személyijét, ellenőriztem, hogy maga a tulajdonos. Végeztünk.

Ennek egész addig örültem, míg nem szembesültem azzal, hogy a papírlap PIN-kódot nem tartalmaz. András elmondta, hogy amikor ő kapta a kártyáját (postán), akkor egy külön levélben küldték a PIN-kódot. Csakhogy ha ez történt, melyik címre küldhették: a pesti címemre, az ittenire vagy András előző itteni címére? András elkezdte keresgélni annak az ügyintézőnek a nevét, akit megadtak neki arra az esetre, ha kérdése volna, de email címet nem talált hozzá. Én viszont felhívtam a telebankot, ahol kellemes meglepetésemre nem kellett gombokat nyomogatnom, rögtön ügyintézőt kaptam. Miután felvezettem a történetemet, megadta a jörgerstrassei fiók számát, hogy hívjam fel őket és kérjek tőlük új PIN-kódot.
-De boldog vagyok, mehetünk be megint a Jörgerstrasséra!-morogta András.
Beütöttem a bankfiók számát (baromi hosszú számuk van, szerintem egy bankok közti számháború alkalmából találták ki), és meglepetésemre felvették, noha a bankfiók már egy órája zárva volt. Ott is elmeséltem, mi történt.
- Azért nem kapott új PIN-kódot, mert ugyanaz, mint az előző kártyáéhoz volt - mondta az ügyintéző.
- Ez az első kártyám - mutattam rá. - Társkártya.
- Ja, akkor ugyanaz a PIN-kód, ami a másik kártyáé.

Másnap elmentem egy automatához és beütöttem András PIN kódját. A gép közölte, hogy rossz kódot adtam meg. Mivel a számlapot leárnyékolják, nehogy mások megláthassák, mit ütök be, de ennek eredményeképpen én se látom, megpróbálkoztam újra, most már nagyon koncentrálva. Ugyanez. Úgyhogy délután visszasétáltunk a bankba, ahol egy másik ügyintéző fogadott. Előadtuk, mi történt.
- Kellett volna PIN kódot kapnia.
- A kollégája azt mondta, ugyanaz a kódom, mint a másik kártyáé.
- Az biztosan nem, sose adunk két kártyának azonos kódot.
- Hát én is csodálkoztam. De akkor kaphatok egy másikat?
- Én nem adhatok önnek PIN kódot. Kérek egy újat a központtól, és akkor az egy héten belül megérkezik.
Nem voltam elragadtatva tőle, hogy még egy hétig kártya nélkül maradok, ám ekkor a fickó hátrament. Hamarosan kijött, kezében egy borítékkal. A PIN kód volt benne, amit a kolléganője elfelejtett odaadni.
Jelentem: ez már működik.

Tessék a mikrofon!

Tudtuk, hogy ezen a konferencián nem lesz külön kabinunk, így feltételeztük, headseteket kapunk majd, abba tolmácsolunk annak a három embernek, aki nem tud angolul. Ezt az elképzelésünket már az első reggelen revideálni kellett. Egyrészt Adél közölte, hogy ő időközben megtanult angolul és nem kér tolmácsot, így maradtak a fiúk ketten. Meg volt beszélve, hogy a konferencia első napján reggel 8-kor találkozunk a reggelinél, ott elmondják, melyik workshopokra szeretnének menni, és azokra megyünk mi is. Ehhez képest reggel 8-kor a szükséges emberek közül csak én voltam a szálloda éttermében. Azután megjelentek a többiek is - kivéve Etelkát, akinek az órája még a romániai időt mutatta (a konferencia egész ideje alatt nem sikerült átállítania, és olykor bepánikolt, hogy mekkora csúszásban van a program), ezért szerinte 8-kor (valójában 7-kor) lement a reggelizőbe, majd miután nem talált ott minket, kicsit kiakadt és visszament a szobájába. A srácokkal egyeztettük a programot (természetesen csupa olyan workshopra akartak menni, amik egy időben voltak), Alex pedig elhozta a portáról a felszerelést, amit az ő nevére adtak le (érdekes gender kérdés, hogy miért az egyetlen hímnemű tolmácsot bízták meg ezzel a feladattal). Nagy meglepetésünkre a tolmácsok számára nem headsetet, hanem mikrofont találtunk. Ez kicsit megbonyolította a dolgot, mert beszéd közben végig fogni kellett a mikrofont, ha pedig netán írni akartam volna valamit, akkor egyik kezemben a mikrofon, a másikban a füzet, a harmadikban a toll? Mindegy, valahogy végignyomtuk az első plenárist. Ennek legszebb része az volt, amikor az elmúlt év összefoglalóját megjelenítették ppt-ben: a diák olyan gyorsan váltakoztak, hogy még elolvasni sem volt időm, nemhogy letolmácsolni. (A szünetben aztán szóltam is az egyik szervezőnek: jó, hogy ők hívják fel a résztvevők figyelmét, hogy legyenek tekintettel a nem angol anyanyelvűekre...) A plenáris végén kiderült, hogy Norbi headszetje nem is működött.
- Miért nem szóltál? - kérdezte Etelka.
- Most hogy, a terem közepéről?
- Hát idejössz és adunk másikat.

Szerencsére Alex annyi headszetet kapott, hogy a fél konferenciának elég lett volna, így kicseréltük egy működőre, és a következő előadásokat már Norbi is hallotta.

A másnap reggeli plenárison konstatáltam, hogy én ugyan ott vagyok, de se Etelka, se azok, akiknek tolmácsolunk. Utóbbiaknak gyorsan írtam messengeren, és kiderült, hogy a délelőtti első blokkot passzolják. Etelka viszont rám írt, hogy most kelt fel (??), egész éjjel hányt, nincs-e valami gyógyszerem? Mivel tolmácsként úgysem volt rám szükség, a mikrofonnal együtt kisétáltam a teremből, és hosszas győzködés után kicsikartam a recepciós nénitől két tablettát. Etelka bevette őket, majd lejött reggelizni - ahol is gyorsan megevett egy csomó olyan dolgot, amire allergiás, én meg paráztam, mikor jön a következő rosszullét. Szerencsére nem jött.

Az első napon Etelka még ragaszkodott ahhoz, hogy a mikrofonokat mindig tegyük vissza az Alexnél levő dobozba, mert "annak ott a helye". Ez annyiban bonyolította a dolgot, hogy Alexéknek gyakran máshol kellett tolmácsolniuk, mint nekünk. Az első délután tudtam, melyik teremben kellene lenniük, be is néztem többször kezdés előtt, de nem láttam őket. Az egyik szervező önkéntes segítőkészen felvilágosított:
- Itt a "transzneműek a börtönökben" téma lesz.
- Igen, tudom, csak egy ismerősömet keresem. Remélem, nem került börtönbe.

Másnap Etelkánál volt a mikrofon, ami azért okozott némi komplikációt, mert ő notóriusan minden workshopról elkésett. A standard felállás az volt, hogy mondjuk Karesz meg én ott voltunk, én leültem Karesz mellé, hogy szükség esetén fülbesúgva tolmácsoljak, majd a köszöntő folyamán megjelent Etelka és Norbi, a srácok felvergődték a fejükre a headszeteket, és utána kezdhettünk el tolmácsolni valamit, aminek az elejéről ők totál lemaradtak.

Az utolsó napon magamhoz vettem a mikrofont, így legalább biztos lehettem benne, hogy a kezdettől működik a tolmácsolás. Beültem a workshopra, és mint a korábbi napokon is, figyelmeztettem a körülöttem ülőket, hogy itt tolmácsolás fog történni, remélem, nem fogja őket zavarni. Csakhogy elkezdődött a workshop, a fiúk és Etelka sehol. Én várakozó állásponton ültem a mikrofonnal, majd az első előadás elkezdődése után a tolmácsolásra felkészült résztvevők azt láthatták, hogy bejön három ember, ebből kettő leül és próbálja szétbogozni a headszetek összegabalyodott zsinórjait. Végülis mindegy, én így is megkapom a pénzemet.

Kulcs a széfben

Prágai szállásadónk megadta, hogy melyik lakásba csöngethetünk, de azt is hozzátette, hogy ha nem lennének otthon, „there is safe with key”. Megérkeztünk, csöngettünk, nem nyitott ajtót senki – és széfet se láttunk sehol. Ilyenkor mi van? Gabi próbálta hívni a szállásadót, semmi válasz. Próbáltunk máshová becsöngetni, de nem nyitottak ajtót – érthető módon; sok házban nem kedvelik az r’b’nb-seket. Ráadásul a házigazda vélhetően nem hivatalosan adja ki a lakását, ezért Gabi figyelmeztetett, ne buktassuk le a többi lakó előtt. Ami szép és jó, de akkor hogy jutunk be a házba? Már átmentünk a szomszéd házhoz is megnézni, hátha rosszul emlékszünk a számra és ott van a szállásunk. Azután a ház előtt ácsorgó emberek odébbmentek és mi megpillantottuk a pinceablak rácsán a számzáras lakatot. A megadott kóddal kinyitottuk, és ott volt benne a három kulcs.

Ettől még nem oldódott meg teljesen a kulcskérdés, mert hatan voltunk három kulcsra. Sőt, hamarosan már csak kettőre. Ugyanis azt találtuk ki, hogy a biztonság kedvéért egy kulcsot visszarakunk a széfbe, hátha egy kulcs nélküli ember egyedül keveredik haza. Dani be is tette az egyik kulcsot a széfbe, viszont eközben valószínűleg sikerült a számzárat átállítani, mert az soha többé nem nyílt ki a kóddal, és a hátralevő két napot két kulccsal menedzseltük végig. Nem volt lehetetlen vállalkozás, csak mindig egyeztetni kellett, kinél van kulcs és kinél nincs. Például péntek délután Julival és Istvánnal elindultunk városnézni; mindkét kulcs nálunk volt. Épphogy leértünk a Malá Stranára, mikor telefonált Veri, hogy ők most mennének haza és kéne nekik egy kulcs. Mivel én már jártam Prágában korábban, hagytam a többieket városnézni és visszarohantam a kulccsal. Azután visszafordultam, hogy csatlakozzam hozzájuk, abban a hitben, hogy azóta már biztos fél Prágát bejárták. Ehhez képest kábé ott találtam rájuk, ahol hagytam őket. Azáltal, hogy saját kulcsomat így elpasszoltam, viszont hozzájuk voltam kötve (pontosabban Julihoz, nála volt a kulcs), és amikor Csabáék (akiknek még délelőtt írtam, hogy menjünk városnézni) fél 3kor rám írtak, hogy mostanra sikerült összeszedniük magukat (??), már nem mertem lepattanni aktuális társaságomról, nehogy kulcs nélkül maradjak.

További nehezítést jelentett, hogy a ház kapuját is kulcsra kellett zárni, a lakók ugyanis halálosan rettegtek, hogy a lépcsőházban tárolt gyerekbicikliket és hasonlókat ellopja valaki. Többször előfordult, hogy lakók elkaptak a lépcsőházban és hosszas előadást tartottak arról, hogy miért hagytuk nyitva a kaput – miközben pontosan emlékeztem, hogy bezártam. Ha valamelyikünk kulcs nélkül akart elmenni, le kellett őt kísérni, kinyitni neki és bezárni utána a kaput; a kulcs nélkül hazaérkezők becsöngettek. Egyszer szólt a csengő; letettem a gépemet, felvettem a cipőmet és szaladtam le a kulccsal, de a kapu előtt nem állt senki. A szomszéd kocsma előtt ácsorgott egy társaság, gondoltam, ők vicceltek meg. Kicsit később azonban megérkezett Veri, és kiderült, hogy az előbb is ő volt, csak nem várta meg, amíg leértem, a telefonja pedig lemerült. Azt hitte, nincs otthon senki, és kétségbeesetten próbált visszatalálni abba az étterembe, ahol első este ettünk, hátha ott vannak a többiek (nem talált oda, nem ott voltak).

Persze olyan is volt, hogy a többiek vitték el az összes kulcsot, mert tudtam, hogy én otthon maradok dolgozni. A tulajdonos (vagy a fia, ez nem volt világos) ezt a pillanatot választotta, hogy becsöngessen. Kulcs híján nem tudtam beengedni, a kaputelefon mikrofonja nem működött. Végül kinéztem az ablakon és megpillantottam az utcán. A nyitott ablakban állva kiabáltam ki neki, és próbáltam elmagyarázni a széfben rekedt kulcs történetét. Nem tudom, mennyit értett belőle (vietnámi volt, korlátozott angoltudással), mindenesetre a széfet nem nyitotta ki.

Gabi azt beszélte meg a tulajjal, hogy az utolsó napon 8.35-re jöjjön átvenni a kulcsokat. Juli és Veri viszont nem akarták megvárni, mert szerettek volna vonatindulás előtt még reggelizni. Meglepetésünkre Gabi is bejelentette, hogy elmegy hamarabb, pedig neki csak délután indult a gépe és csak a barátait akarta meglátogatni (akik nem tudom, mennyire szoktak hozzá a szombat reggel 9 előtt érkező látogatókhoz). Ottmaradtunk a fiúkkal és vártuk a tulajt. Én előző nap azt mondtam, hogy a 8.35 túl korai, ott fogunk egy évig szobrozni a pályaudvaron – de nem számoltam a keleti lazasággal. 9-kor a tulajnak még híre-hamva sem volt. Én jóelőre kinéztem, hogy a 9.10-es villamossal tudjuk kényelmesen elérni a vonatot, ezért arra jutottunk, hogy a kulcsokat ott hagyjuk az asztalon (a lakásajtón kívülről nem volt kilincs, tehát nem hagyjuk nyitva így sem). Ezt megírtuk Gabinak, aki nagyon kiakadt – az ő nevén volt az r’b’nb, és félt, hogy emiatt rossz értékeléseket kap majd. (Vajon a tulaj, aki nem volt képes időre odaérni, miért nem félt ugyanettől?) Írt a tulajnak, aki ígérte, hogy perceken belül ott lesz. Dani visszarohant, hogy maximum majd taxizik, én meg felszálltam a villamosra Istvánnal, aki kevésbé tapasztalt utazó lévén napok óta parázott, nehogy lekéssük a vonatot. Pár perc múlva Dani írta, hogy leadta a kulcsokat és rohan a villamosról. Javasoltam neki, hogy metróval jöjjön inkább, és jól tettem: vonatindulás előtt nagyon izzadtan, zihálva megjelent a váróteremben Dani, akinek így mindkét vonatindulása rohanósra sikeredett (az előzőt lásd az előző bejegyzésben).

Veszteségek Prágában

Az első dolog még Budapesten veszett el, de komolyan befolyásolhatta volna utazásunkat: ez ugyanis a visszafelé vonatjegyünk volt. Ehhez azt kell tudni, hogy valamiért nemzetközi vonatra nem lehet elektronikus jegyet venni, hanem ki kell nyomtatni az állomáson az automatából. Először csináltam ilyet, de egész jól ment: beütöttem a kódot, a gép kiadott egy papírt, én meg hatékonyságom tudatában elmentem kávét venni. Csak a kávézó pultjánál néztem meg a papírt és fedeztem fel, hogy ez a jegy bizony egy útra szól. Rohantam vissza az automatához, hátha csak elfelejtettem kivenni a második papírlapot, de nem láttam semmit. Erre megpróbáltam egy másik automatából kinyomtatni a jegyet, de az közölte, hogy az összes jegyeket kinyomtatták. Közben egyre inkább tudatában voltam, hogy Dani valószínűleg már ott vár a vonatnál, és az ő jegye is nálam van, illetve nincs. Utolsó kísérletként tehát megkérdeztem egy MÁV-ost, mi ilyenkor a teendő. Ő azt mondta, hívjam majd fel a MÁV-információt vagy írjak emailt. Ezt azonban későbbre halasztottam: rohantam a vonathoz, és kétségbeesetten néztem körül, de Dani sehol. Fennállt a lehetőség, hogy már felszállt, de az azért nem lett volna jó, mert véletlenül a visszaútra szóló helyünk számát adtam meg neki. Már éppen hívni akartam, amikor – 3 perccel indulás előtt – egy sétáltatós bőröndből és raszta copfokból álló gombolyag viharzott végig a peronon. Nem én késtem el legjobban.
A vonaton előadtam Daninak a helyzetet, aztán úgy döntöttem, tájékoztatom a kalauzt is. Ez jó döntésnek bizonyult.
- A 371-es kocsiban van két hölgy, és náluk van a jegye – közölte a kalauz. – Ők is ugyanabból az automatából nyomtattak, és látták, hogy valaki otthagyta a jegyét.
- De én nem is otthagytam, hanem nem nyomtatta ki.
- De kinyomtatta, csak később. 4-5 percet kell várni, amíg a második jegy is kijön. Mindenesetre azt mondtam a hölgyeknek, hogy Prágában adják le a jegyet a pályaudvaron. De ha megkeresi őket, átveheti tőlük.
Persze ez nem volt annyira egyszerű, mert a 371-es kocsi minden fülkéjében ültek, így mindenkit végig kellett kérdeznem; többségük külföldi volt és nem is nagyon értette, mit akarok (mivel nem angolok voltak, akkor sem, amikor elmagyaráztam angolul). Végre megtaláltam a szerencsés megtalálókat, és örömködtünk egy darabig a szerencsés véletlenen, hogy ők pont ugyanezzel a vonattal utaznak. A véletlenek ezzel még nem értek véget: Prágában kiderült, hogy ugyanarra a konferenciára jönnek, sőt a szállásuk a velünk szemben levő házban van.

Másnap reggel Julival és Istvánnal indultunk el a konferenciára. Juli vállalta a navigátor szerepét: beütötte a helyszínt a telefonjába és követtük az utasításokat. Kicsit meglepődtem, amikor már 15 perce villamosoztunk, mert Gabi azt mondta, gyalog sem több a táv, mint 20 perc. De Juli magabiztosan irányított minket le a villamosról, végig az utcán, míg szemben meg nem pillantottunk egy hatalmas szállodát.
- Szerintem ez lesz az – jegyeztem meg. -Nézzétek, ott áll előtte egy csomó öltönyös ember.
- Nem, ez a Hotel Intercontinental – mondta Juli. – A miénk biztos valahol mögötte van. – Körülnéztünk, de a szálloda mögött semmi ilyesmit nem találtunk. Juli ekkor vette észre, hogy a google maps automatikusan kiegészítette a bepötyögött „Hotel Inter” szót, és a Hotel International helyett a Hotel Intercontinentalba irányított minket.
Végre megérkeztünk a konferenciára, minden résztvevő megkapta a kezdőcsomagot vászontáska formájában. Ezután a wifire is rámentünk és rögtön jót szórakoztunk: az egyik résztvevő iroda ugyanis írt egy emailt, miszerint valakinek a welcome-csomag helyett egy másik vászonszatyrot adtak, ami tele volt nyalókákkal és névjegyekkel, és az illető legyen szíves ezt visszaszolgáltatni a recepción. Elképzeltük a megrökönyödést a résztvevő arcán, mikor kinyitja a vászonszatyrot, de aztán nem kérdeztünk utána (pedig akartunk), meglett-e az elcserélt táska.
Az utolsó esténken Dani elkezdett összepakolni, hogy másnap reggelre már kevesebb tennivalója maradjon.
- Képzeld – mesélte -, nem tudom, hogyan, de én más üdvözlőcsomagot kaptam, mint a többiek. Akkor rögtön beadtam a ruhatárba, most néztem csak bele. Program nincs benne, viszont van egy csomó nyalóka…

Túraellátmány kábszereseknek és józanoknak

Én voltam az egyetlen, aki nem kért reggelit, ezért helyette sétálni indultam a faluban; Pongi, aki gyorsan megreggelizett, csatlakozott hozzám. Úticélunk a helyi buktaüzlet volt, ugyanis parenyica sajtot akartunk venni. Sajnos kiderült, hogy ez a buktázó egy másik lánc tagja és ilyet nem árulnak. Volt viszont a polcon egy "Mák" feliratú tetrapak-dobozos valami, amit jobb híján máktejnek értelmeztünk. Abba nem akartunk belegondolni, milyen hatásai lehetnek, de inkább nem vettünk.

- Gergő, megtölthetem még a kulacsomat? - kérdeztem indulás előtt.
- Nem, mert bezárták az épületet. Engem is úgy lökdöstek ki az ajtón, és utánam gyorsan elfordították a kulcsot.
Belenyugodtam, hogy fél üveg vízzel fogom végiggyalogolni a túrát. Ennivalóban bezzeg nem volt hiány, ráadásul jólelkű túratársak meg is kínálták a többieket. Tóni egy erősen fonnyadt paradicsomra próbált rábeszélni, majd elutasításom után felkínálta a brindzáját, amit viszont szívesen megkóstoltam. Tóni Richardot is megkínálta.
- De jó büdös leszek ettől! - örvendezett Richard.
- Nem leszel, annyira nem erős - tiltakozott Tóni.
- Nem baj, én szeretek büdös lenni.

A várba menet egy nagyon elhagyatottnak tűnő hütte mellett haladtunk el, ezért lefelé menet nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy nyitva van. A túratársak egy része rögtön rá is repült a kávéra, én azonban láttam, hogy a bácsi egy kb. fél literes teafőzőben forralja a vizet az előző csoport kávéihoz, így nem éltem a lehetőséggel. Mint kiderült, bölcsen tettem: a következő kb. félóra fő beszédtémája az volt, hogy amit isznak, az vajon kávé, tea vagy valami egyéb. Döbbenten láttam, hogy Tamás a kávé mellett Kofolát is vett; ezt a szlovák specialitást Tóni kóstoltatta meg velem egyszer, és azóta is rémálmaimban tér olykor vissza. Kérdésemre Tamás ezt a magyarázatot adta:
- Tudod, hogy valami íze is legyen.
Jules volt az egyetlen, aki elégedettnek tűnt a kávéval. Kérdésünkre elárulta titkát:
- Öntöttem bele egy kis Tátra teát. Egy kicsit langyos, élénkítő hatású Tátra tea lett belőle.

Azok számára, akik másfajta tudatmódosító szerekkel élnek, rengeteg légyölő galócát találtunk az erdőben, bár ezeket inkább csak fotóztuk. Mások viszont amiatt aggódtak, hogy mi magunk válunk majd túraellátmánnyá a medvék számára. Velká Luka hegyi legelőjén többen pánikszerűen mutattak a tőlünk párszáz méterre legelésző, sötétbarna állítólagos medvékre. Miután körtúránk után visszaértünk a legelő aljába, a medvék éppen vonultak be a legelőről az istállóba, sörényüket rázogatva.
- Gyanítottam én, hogy ezek nem igazi medvék - jegyezte meg Gergő, aki a jelek szerint egyedüliként komolyan vette ezt a kijelentést.
- Ezek nagyon trükkös medvék ám! - magyaráztam. - Valójában házőrző medvék. Pontban négy órakor kiengedik őket a kerítés mögül és megeszik az erre járókat. Ez pedig pontosan egy perc múlva lesz...
- És ráadásul lovak alakjában jelennek meg! Ezek tényleg nagyon trükkös medvék! - ámuldozott Steve.

A medvék kiszabadulása azonban késett, így időben leértünk a kocsikhoz, és továbbmentünk vacsorázni. Az étteremben nagy meglepetésünkre felfedeztük azokat a túratársainkat, akik egy két órás szakaszt kihagytak a túrából és ezért egy órával korábban leértek (igen, a matek minket is megzavart). Összetoltuk asztalunkat az övékkel, mire ők felálltak, hogy éppen indulni készülnek, mi pedig ott maradtunk egy hosszú asztal végében négyen. Vacsora közben a furán hangzó nevekről beszéltünk; Steve nagy derültséget keltett egy francia ismerőséről szóló anekdotával, aki elmagyarázta, hogy latin neve jelentése "'hepiness", amit viszont a társaságban levő angol anyanyelvűek "a penis"-nek értettek. Ezen a ponton felnéztem a falra, ahol egy plakát egy újfajta palackozott limonádét hirdetett. Az ízesítések sorában a második így szólt: "klitoria".

A nap, amikor Gergő eldöntötte, hogy sosem fog Írországban túrát vezetni

Ahogy közeledett szlovákiai túránk időpontja, a leendő túratársak egyre többet riogatták egymást az időjárás-jelentéssel. Többen kétségbeesetten linkelték azokat az előrejelzéseket, amelyek szerint szombati túranapunkon jelentős mennyiségű eső várható. Ebből pl. ilyen levélváltások bontakoztak ki:
én: az előrejelzés szerint már több órája ömlenie kéne az esőnek Budapesten és nem teszi.
Tamás: Tájéoztatásul: most Budapesten 100 % biztosan esik. Saját bőrömön és ruhámon tapasztalom.
Betti: A Bazilika mellol jelentem: itt nem esik.
Gyuri: Akkor kiránduljunk a Bazilika körül.

Gergő előrelátóan esőprogramot is tervezett, amit a pénteki vacsora során felvezetett. Eszerint ha lesz is túra, az a tervezettnél rövidebb, mindössze 3 órás lesz, alternatívaként pedig cseppkőbarlangba is lehet menni. Mindkét változat kombinálható délutáni termálfürdőzéssel. Ekkor már az előrejelzés kitartóan szitáló esőt jósolt szombatra. Gergő feldobta a kérdést, ki akar ilyen körülmények között is kirándulni. Meglepetésére jónéhány kéz a magasba emelkedett.
- Én túrázni jöttem!-magyarázta jelentkezését Tóni. Ennek megfelelően terveztük a másnapi reggelit és indulást.

Másnap reggel az első meglepetés Richardot érte, aki felfedezte, hogy apartmanunknak van erkélye (bár ők előző nap nálunk korábban érkeztek, sőt Gergő előre elküldött fotókat a szállásról, eddig nem tűnt fel neki). Ki is mentünk fent említett erkélyre lecsekkolni az időjárást.
- Teljesen jó idő van - jelentette ki Steve.
- Azért ha jobban megnézed, látod, hogy esik, csak nem olyan sűrűn - figyelmeztettem.
- Látom. Öt évig éltem Írországban, ott ez az ideális túraidő.

Túratársaink láthatóan nem folytatták le ugyanezt az ellenőrzést, Tóni ugyanis csak reggeli közben ment ki az épület elé, és teljes megdöbbenéssel fogadta az esőt.
- Geci idő van!-mondta meggyőződéssel.
- Na, a geci az más.
- De az időjárás is geci. I egy G! - és kijelentette, hogy akkor ő mégis inkább a barlangot választja. Gergő ismét feldobta, ki akar ma túrázni, láthatóan reménykedve, hogy egyetlen kéz sem lendül a magasba. Csalódnia kellett: nyolcan is vállalkoztunk.
- Egész nap ázni fogtok?-kérdezte döbbenten Tóni.
- Mit egész nap? Három órás túra lesz, utána fürdő.
- Mi? Hogy csak 3 óra? - csodálkozott Tóni, aki ki tudja, miért nem hallotta ezt meg péntek este. Elkezdett dilemmázni azon, hogy akkor most barlang vagy túra; Gergő figyelmeztette, hogy viszonylag gyorsan kellene eldönteni, mert a barlangba lassan indulniuk kéne, ha el akarják érni a 11 órás vezetést. Végül abban maradtunk, hogy mi elindulunk, Tóni meg vagy utánunk jön, vagy nem. Az autóknál Gergő még egy utolsó próbálkozást tett, hogy eltérítsen minket a túrától, de sikertelenül, így a szemerkélés ellenére elindultunk.

A festői Zbojská településen először is félórán át kerestük a jelzést, ami elvileg a vasútállomástól indult - csakhogy a lepusztult, minden feliratot nélkülöző épületet egyikünk se nézte volna vasútállomásnak. A jelzést megtalálva először is két nőstény szarvassal találkoztunk, akik átszaladtak előttünk; egyikük annyira megdöbbent, hogy esőben turistákat lát, hogy elfelejtett berohanni az erdőbe és egy csomó ideig a mezőn tévelygett. Mi viszont most már tévelygés nélkül nyomultunk előre a szitáló esőben, mígnem az előörs megállt egy táblánál. A táblán ugyanis a Zákaz pasi felirat díszelgett.Túratársaink egy része szomorúan vette tudomásul, hogy erre tilos pasizni, a többiek vidáman megállapították, hogy őket nem érinti, és indultunk tovább.

Hamar világossá vált, hogy a Burda-nyeregig nem fogunk eljutni, így nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy vannak-e ott szabásminták. Gergő fölvetette, hogy menjünk fel a csúcsra, onnan pedig le egy síúton. Én ugyan ágáltam a síút ellen - emlékezve svédországi esetemre, amikor ez nyári időszakban mocsáron vezetett át - de kisebbségben maradtam. Egy ponton Gergő megállt és közölte, hogy itt a csúcs; sajnos a ködtől még ezt sem láttuk, nemhogy a kilátást. Ahogy azonban lefelé haladtunk a szerencsére csak kicsit sáros, nem mocsaras síúton, kitisztult a táj, és hamarosan egy gyönyörű sípálya tetején találtuk magunkat.
- De jó lenne, ha most lenne síléc a lábamon! - sóhajtotta Ági, majd helyesbített:- Azaz nem, mert nem tudok síelni.

Természetesen nem hagyhattuk el Zbojskát anélkül, hogy meg ne kóstolnánk a kedves faház homlokzatán hirdetett legendás buktát. A valóban kitűnő bukta és a sajnálatosan kitömött medve mellett a kávézó más érdekességeket is kínált, többek közt almacidert, amelynek kitalálói úgy döntöttek, nem bajlódnak sokat a márkanév kitalálásával:


Úgy beszéltük meg, hogy Tóniékkal találkozunk a fürdőben, de ez természetesen nem történt meg: megjósolható módon lekésték a 11 órás vezetést a barlangban, így végül csak városnézésre maradt idejük. A fürdőben mi is szétszéledtünk, ezért nem is emlékeztünk mindenkire, aki ott volt; a következő nap folyamán a túrázós csapat tagjai egymást kérdezgették, hogy mit csináltak előző nap, pedig ugyanott tartózkodtak.

Németül tudni kell

Miközben a bank felé mentünk, apám megjegyezte:
-De ha majd itt fogsz élni Ausztriában, meg kell tanulnod németül.
- Valamennyire biztos meg fogok, de amúgy el lehet boldogulni anélkül is.
- Már hogy lehetne? Akkor hogyan fogsz beszélni a cipésszel, az asztalossal vagy a bolti eladóval?
- Szerinted az elmúlt tíz évben hányszor beszéltem cipésszel vagy asztalossal?
- Jó, ezek hülye példák voltak. De hát azért mégiscsak jobb, ha mész az utcán és érted, mit beszélnek körülötted!
- Mikor utoljára Bécsben voltam, egyik oldalon oroszok mentek, a másikon kínaiak. Nem sokat segített volna a német.

Elintéztük az ügyeket a bankban és beültünk egy étterembe. Apám - akinek amúgy nyelvvizsgája van németből - értetlenül meredt az étlapra.
- Mi az az Erdapfel?
- Hát gondolom krumpli.
- És a Spargel az spárga lenne?
- Gondolom. A Blattsalat meg leveles saláta, tehát valami zöldsaláta.
- Biztos? És mi az a Kräutersose?
- Valami zöldséges vagy milyen szósz. De tökjó, hogy kettőnk közül elvileg te tudsz németül...

Macskabába és medencés mirelitparti

Már érkezésünkkor megpillantottam a kis fehér cicát, aki láthatóan belül további cicákat tartalmazott. Kedvem lett volna rögtön megszelídíteni, de szállásadónk, Klári., hosszasan ecsetelte a szobák tulajdonságait, és udvariatlanság lett volna otthagyni. Amint befejezte (nem volt a világ legszűkszavúbb embere), rögtön becserkésztem a macskát. Nem kellett sokat győzködni, hamarosan már közeli barátságban voltunk. A kisállat amúgy is vendégszeretőnek bizonyult: nem sokkal később láttam, hogy Kristófnak úgy kell kitessékelnie az apartmanjukból.

Este a nyitott bárban ültünk az asztal körül, Klári pedig barátnőjével a másiknál. Egyszer csak E. felkiáltott:
- Hát ilyet még életemben nem láttam! – és a szemközti széken fekvő cicára mutatott. Első gondolatom az volt, hogy hát ezen nincs semmi meglepő, a macskák mindig oda fekszenek, ahol semmikeresnivalójuk. Ám ekkor megláttam: a cica fehér lábai közül egy icipici fehér fejecske bukkant elő. Megkezdődött a szülés!
- Ez tök meglepő, általában eldugottabb helyeken szokták csinálni – jegyeztem meg. Kristóf a homlokára ütött.
- Ezért akart bejönni az apartmanunkba! Bebújt a kanapé mögé, szerintem ott akarta megszülni őket.
Az első pici cica után jött a második. A harmadikkal azonban kevésbé mentek simán a dolgok. Ugyanis a szék pereme felé nyomódott ki, félig már le is lógott, félő volt, hogy leesik és összezúzza magát. Klári és barátnője sápítoztak, nekem azonban rögtön bevillant, ahogyan Tita 14 éve megmentette az újszülött Mucatot. A szék mellé guggoltam és tenyeremet a picike alá tettem. Az beleérkezve felnyiffantott, Fehérke pedig rögtön felkapta a fejét. Rátettem a csupasz kis jószágot, az pedig rögtön talált magának egy csecsbimbót és szopni kezdett.
- Úristen, én ezt nem mertem volna! – ismételgette Klári; onnantól én voltam a nap hőse, és egyszerűen csak szülésznőnek hívott. Megölelt és meghívott egy Bacardi-kólára is, bár utána mesélték, hogy nála a „meghívás” nem feltétlenül jelenti azt, hogy a ház állja a cechet.

Trixi szerencsére „véletlenül” hozott egy üveg pezsgőt, amit így elfogyaszthattunk a kiscicák egészségére. Közben azonban engem ismét hívott a kötelesség.
- Hol a bábaasszony? – kiabálta Klári. Abban kellett a segítségem, hogy a cica-szülőszobát biztonságosabb helyre tegyük. Megfogtuk az üléspárna két oldalát és az egészet leemeltük a földre terített vastag pokrócra. A cicamama nem zavartatta magát, ugyanis ekkor kezdett kijönni egy negyedik kicsi. Ővele valamivel több gond volt, ezért Fehérke félrevonult és őt tisztogatta, míg a három nyifogó kis egérke ott maradt egy kupacban. Egy darabig nem léptünk közbe, de mikor úgy éreztük, már túl sokáig maradtak egyedül, óvatosan megfogtuk és a mamájuk mellé tettük őket. Az magától értetődően fogadta be őket újra. Szülés közben folyamatosan dorombolt.
- Még sosem láttam kiscicákat megszületni – ismertem be.
- Tényleg? – csodálkozott Veri. – Nekem egyszer az ágyamon születtek. – Elgondolkodott. – De hülye vagyok, azok kiskutyák voltak.

Dávid közben ismét bedobta azt az ötletét, hogy ha már van medence, mártózzunk meg; ő már délután egyszer lehűtötte magát benne a hosszú kerékpározás után. Páran becsatlakoztunk és átvedlettünk fürdőruhára.
- Ez hidegebb, mint délután volt! – állapította meg Dávid, mikor beletette a kezét.
- Hát azóta volt némi eső, meg besötétedett.
Persze ha már bevállaltuk, nem hátráltunk meg. Én gyorsan leúsztam két hosszt és kijöttem, de a többiek bent ácsorogtak a derekukig érő vízben (pedig mozgás nélkül szerintem sokkal rosszabb lehetett), aztán kitaláltak egy olyan játékot, hogy Viki bedob a partról egy tízforintost, nekik pedig a lábujjaikkal kell kiszedni. Ezt már nem vártam végig, inkább bementem felöltözni. Mikor kijöttem, éppen Kristófot szívatták, hogy úgy persze könnyű, ha csak derékig áll a vízben.
- Bazmeg bazmeg bazmeg! – mantrázta Kristóf, miközben nyakig merült a medencébe.

Kláriról időközben sokminden kiderült, mert elmesélte az életét, meg amúgy is kellő mennyiségű alkoholt ivott. (Nekem elmagyarázta: azért a medencére néz a bár, hogy ha anyuka és apuka a beszámíthatatlanságig bebasznak, akkor ő szemmel tudja tartani a gyerekeket. Mondjuk nekem nem volt világos, miért kell valakinek családi vakáció során a beszámíthatatlanságig bebaszni – bár igaz, nincs gyerekem – de egy idő után úgy véltem, nem Klári lenne az ideális felvigyázó, akire ilyenkor a porontyokat rábíznám.) Mindeközben felháborodottan mesélte, hogy egy internetes oldalon a szállásértékelésbe valaki azt írta: ő már délután kettőkor részeg volt.
- Pedig én sosem iszom egy kortyot se! – tiltakozott, előtte a tele pohárral.
Éjfélkor mentem aludni; mint megtudtam, utána némi feszültség keletkezett abból, hogy mindenáron Klári akarta megválasztani a zene stílusát és hangerejét, mire társaságunk tagjai jogosan érveltek azzal, hogy elvileg ők a vendégek. Ádám odáig ment, hogy közölte: akkor ő nem fizet, Klári meg rávágta, hogy akkor nem kell a pénze. (Másnap mondtam Ádámnak, hogy esetleg fogja szaván Klárit és olcsón megúszta a nyaralást.) Ráadásul a beszámolók szerint vegyesen kínálta őket mindenféle italokkal, és akik elfogadták, azoknál másnap reggelre súlyos mellékhatások keletkeztek. Kristóf (aki viszonylag jó állapotúnak tűnt) délelőtt kilenc körül döbbenten hallotta, hogy én már túl vagyok a reggeli futáson.
- Te nem is ittál tegnap?
- Dehogynem. A welcome pálinkát – pontosabban a felét, mert szerintem szar volt – meg a Bacardi-kólát, ami szintén szar volt, meg fröccsöt – feleltem, nagyvonalúan megfeledkezve a pohár pezsgőről.
- És így el tudtál menni futni?

Csekkoltuk a nemzetközi macskahelyzetet: Fehérke ott feküdt a pokrócon, a babák a csecsbimbóin lógtak. Csak arra kellett vigyázni, hogy ha Fehérkét simogattuk, a hátára hengeredett, a kicsik meg lecsúsztak. Őket is végigsimogattam, hogy elősegítsem az inprintinget (egy szakkönyv szerint ha három hetes korukig ember kezébe kerülnek, szelídíthetők lesznek).
- Hihetetlen, hogy egy macskában elfért hét kiscica – jegyezte meg Kristóf.
- Szerintem csak hatan vannak.


A kismacskák számát illetően továbbra sem volt egyetértés, ugyanis mikor Fehérke röviden felkelt reggelizni, lefotóztam őket és föltettem a képet a cicás facebook-csoportba, ők viszont ötöt számoltak. Vasárnapra azonban kialakult a hivatalos álláspont, hogy hatan vannak, ugyanis amint hazaértem (amúgy cicás ismerősöktől), Viki messenger-üzenete fogadott: "Elhoztuk a kiscicákat". Mivel se Klári, se a szomszédok nem maradtak lent a Balatonon, társaságunk egész hétvégére maradó tagjai nem akarták a kiscicákat otthagyni. Felnyalábolták hát a pokrócot, Kristóf megfogta a vadul karmoló-harapó cicamamát, beszálltak a kocsiba és az egész családot elhozták Pestre, miközben Kristóf komoly harci sérüléseket szenvedett. Szerencsére hamar került egy kedves lány, aki ideiglenesen befogadta az egész kis családot, és örökbefogadónak is többen jelentkeztek. Mivel egyikük Kristóf volt, megkérdeztem, ő melyik cicát választotta.
- Én a cicamamára pályázom - felelte. - A hazaúton már olyan jól összebarátkoztunk.

Borfesztivál

Patriékat könnyen megtaláltam, mivel időben ott voltak. Kristóf viszont azt írta, késik, ezért eldöntöttük, hogy addig is szerzünk magunknak innivalót. Patri nem szereti a bort, ezért jobb híján a pezsgő-sorba állt be, mi pedig Gabival egy balaton-felvidéki pincészet rozéira repültünk rá. Míg sorban álltunk, jött az üzenet Kristóftól, hogy most szállt le a villamosról, itt áll a templommal szemben. Ami azért vicces, mert mi is a templommal szemben álltunk, és nem láttuk sehol. Persze elég nagy volt a tömeg.
- Megírom neki, hogy a fesztiváltérkép alatt leszünk – mutattam a hatalmas térképre, és meg is írtam. Borbeszerzés után odamentünk, de Kristóf sehol, leszámítva egy ingerült üzenetet, hogy mégis hol vagyunk már. Közben a sarkon feltűnt Patri.
- Menjünk oda hozzá – javasolta Gabi. Így is tettünk, és közben az út túloldalán megpillantottunk egy másik, fehér templomot. Összeraktuk, hogy Kristóf ezzel szemben állt, és mikor elindultunk arrafelé, újabb megdöbbentő felismerés fogadott: ott is volt egy ugyanakkora fesztiváltérkép. És Kristóf persze az alatt ácsorgott, és persze fel volt háborodva, hogy nem találtuk meg korábban.

Kerestünk egy füves részt, hogy le tudjunk ülni egy kicsit.
- Mosolyogj már!-nógatta Patri Kristófot.
- Már mosolyogtam – felelte ő. Szükségét érezzem, hogy védelmembe vegyem.
- De hát ma már egyszer mosolygott, azért túlzásba nem szabad vinni!

Patri lőtt egy csoportszelfit, aminek fő jellemzője, hogy egyikünknek se látszik teljesen sem az arca, sem a pohara. De azért föltette a Facebookra, és hamarosan jött is egy komment az anyukájától: „Vizet igyál!”
- Anyukád nem tudja, hogy alkoholista vagy? – kérdezte Kristóf.
- Nem vagyok alkoholista!
Átfogalmaztam a kérdést:
- Anyukád nem jött még rá, hogy nem vagy 10 éves?
- Hát, úgy látszik – felelte Patri, és további szelfiket posztolt. Pár perc múlva felháborodva csekkolta a Facebookot: - Anyukám nem is kommenteli a képeimet!

A borfesztivál programjába koncertek is tartoztak. Az Animal Cannibals nekem bejött volna, de Gabi elmondta: gyanúsan sok díjat kapnak ahhoz képest, hogy évek óta nem jelent meg új lemezük, szóval biztosan FIDESZ-esek. Bosszúból elmondtam neki, hogy az Omega is lefeküdt a kormánynak, aztán bojkottáltuk az Animálokat és átmentünk a Karbonhülyékre, mert Gabi úgyis ezt nézte ki magának. Mikor odaértünk, pár akkordot hallottunk is egy számból, majd a szólista bejelentette:
- Köszönjük, hogy itt voltatok!
- De hát még csak háromnegyedkor kezdenének! Vagy ez itt az előző zenekar? – értetlenkedtem. De aztán kiderült, hogy a Karbonhülyék csak (karbon)hülyéskedtek: valójában ez a beállás volt, ezután levonultak a színpadról azzal, hogy 15 (vagy 20, vagy 25, ezen jól összevesztek) perc múlva visszatérnek. Addig megállapítottuk, hogy a mellettünk táncoló csávó tök úgy néz ki, mint a Keanu Reeves szakállal. Gabi és Kristóf oda is mentek hozzá, majd kis idő múlva visszajöttek. Gabi kezében egy kis kék kapszula hevert.
- Ez miez?
- Ez multivitamin, ez a piros meg fejfájás-csillapító. Megkérdeztük, melyiket választja, mert Neónak is választania kellett a piros és a kék tabletta között.
- És mit mondott?
- Hogy még nem ittunk eleget.

Elkezdődött a koncert, és közben jött egy üzenet, hogy Zsófi is itt van valahol. Ádámék amúgy nyolcra ígérték magukat, de most Zsófit kellett megtalálni, úgyhogy vadul integetni kezdtünk. Nem hittem volna, hogy a tömegben és sötétben észrevesz minket, de pár perc múlva ott termett. Táncoltunk tovább, közben Gabi vadul integetett.
- Miért integetsz? Zsófi már megtalált minket!
- Ja, azt hittem, az Ádámnak integetünk.

Megkerült túratársak

- Hova kérjük a jegyet? – kérdezte Steve.
- Leányfalu, Alszeghy Kálmán tér – feleltem. Steve próbálta megformázni a magyar szavakat, de kevés sikerrel, így végül megsajnáltam. – Tudod mit, gyere rögtön utánam és akkor megmondom a pénztárosnak, hogy ugyanoda kéred.
- De nekem kettőt kell vennem. Richard írt, hogy késni fog és vegyek neki is jegyet.

Miközben azon tűnődtem, Richard miért csapatunk egyetlen magyarul nem tudó tagját bízta meg a jegyvásárlással, befutott maga Richard, Bettivel együtt. Mint kiderült, megérkezésük nem volt problémamentes: Richard nem akarta elhinni, hogy a Lehel téren álló metrószerelvény nem visszafelé a Nagyvárad térre fog menni, ezért nem volt hajlandó beszállni. Betti viszont beszállt, és egy darabig az ablak két oldaláról próbálták meggyőzni egymást, de végül Betti volt a kitartóbb és az indulást jelző berregés közepette Richard is beszállt.

Több túratárs Leányfalun csatlakozott hozzánk, így mikor a forrásnál a pihenőhely túlsó végéből Előd mosolygott rám, azt gondoltam, csak nem vettem észre a nagy tömegben. Először csak integettem neki, mintha meg se lepne a jelenléte, aztán úgy döntöttem, őszinte leszek és megmondom, hogy csak most láttam meg.
- Nem is láthattál. Késve érkeztem Leányfalura, akkor értelek utol benneteket, mikor letértetek az aszfaltútról. Kíváncsi voltam, mikor veszi észre valaki, hogy itt vagyok.
Még beszélgettünk egy kicsit, mire Gazsi is észbekapott és Elődhöz fordult:
- Te velünk voltál eddig is?

Előd szokása szerint összecsukható horgászszékét is magával hozta, hogy a pihenőhelyeken ne piszkolja össze a nadrágját. Pár órával később egy olyan helyen álltunk meg, ahol Gazsi szerint „nagyszerű kilátás” várt volna ránk, csak az évek során megnőtt bozót ez sikeresen eltakarta. Miután Pilóta-kekszekkel vigasztalódtunk, Gazsi jelt adott az indulásra. A többiek már eltűntek a kanyarban, de Betti még a kekszeket pakolta el, Előd pedig csak most kezdte összecsukni a székét.
Siessetek, mert itthagynak minket! – sürgettem őket, korábbi esetekre gondolva (ld. pl. a „Drasztikusan fogyatkozó túracsoport a láthatatlan vasútállomásnál” című blogbejegyzést). Előd azonban nyugodt maradt.
- Én nem aggódom – ma már egyszer utolértem a csapatot…

A fantom az ajtóban

Apám tíz perce telefonált, hogy mindjárt itt lesz. Anyám krumplit süt a konyhában, én a fürdőszobában. Csöngetnek.
- Megyek mindjárt! - kiabál anyám, de a csengő ismét megszólal, türelmetlenül.
- Jól van na, nem tudok repülni! - zsörtölődik anyám. - Miért nem vittél kulcsot?
- Mi a probléma? - hallani kintről apám hangját, majd egy ismeretlen hang válaszol:
- Nem tudok bemenni!
Anyám ajtót nyit. Ott áll apám, aki abban a pillanatban érkezett. Mellette meg az, aki csöngetett - a vízóra-leolvasó.

Citromfélék

Vikivel arról beszélgettünk: milyen érdekes, hogy a "lemongrass" és a "citromfű" szavak, bár egymásnak tükörfordításai, két különböző növényt jelölnek. Kristófot viszont nem hatotta meg naiv rácsodálkozásunk a nyelvi jelenségekre, mert közbeszólt:
- És képzeljétek, a "melon" se azt jelenti, hogy "rictom".

Kábeli zűrzavar

András vett egy kamerát, hogy anyukájával azon keresztül tudjon skype-olni. Ez sem volt egyszerű menet: a boltban nem volt, a raktárból kellett megrendelni, azt ígérték, hétfőn megérkezik. András vonata hétfő délben indult vissza, tehát némi kétségek között mentünk be hétfő délelőtt az üzletbe. Persze kamera sehol, majd kedden – de addigra András már nem lesz itt. Az első terv az volt, hogy majd értesítenek engem és bemegyek érte, de ez nem történt meg, végül András gyűjtötte be következő látogatása során.

András azt hitte, a kamera wifin keresztül csatlakozik majd a számítógéphez, de kiderült, hogy nem, kábel kell hozzá. Bement az üzletbe, de csak 1-2 méteres kábel volt, amiről sejthető volt, hogy nem ér le a szekrény tetejéről (ahol a csatlakozó volt) a kisasztalig (ahová a kamerát tervezte tenni). Így bevettük magunkat a Média Marktba és egész gyorsan megtaláltuk a „kábelek”szekciót (előző alkalommal ugyanis én kerestem ilyesmit).
- 5 méteres kábel kell – közölte András. – Ezek szerintem rövidek.
- Itt van egy 15 méteres – jelentettem.
- Az meg túl hosszú.
- Várjál, itt van egy 10 méter.
- Te amúgy honnan látod, hogy hány méteresek? – forgatta a dobozt az apróbetűs leírást vizsgálva.
- Itt van nagy piros betűkkel a doboz elején. De 5 méterest nem látok. Nem akarsz inkább 10 méterest?
- Nem, nekem 5 méteres kell. Várjál, itt van egy – és örömmel levett egy 5 méteres kábelt. Még filózott rajta egy kicsit, hogy ennek a csatlakozója vajon illeszkedik-e, mert a kamerán mintha más szám szerepelne, de mikor megállapítottuk, hogy a csatlakozója mindegyiknek ugyanolyan, arra jutott, hogy biztos jó lesz. Elindultunk a pénztárak felé, de félúton András elbizonytalanodott, hogy elég lesz-e az 5 méter. Visszament a 10 méteresért, én meg addig egy hiperszuper órát vizsgálgattam, amely mérni tudná azt is, mekkora távot úsztam, ha kiadnék rá 80 ezer forintot (de nem fogok).

Hazaérve kiderült, hogy a 10 méteres kábel épphogy leér a szekrény tetejéről, úgyhogy jó ösztönnel sugalltam annak megvételét. Levezettük a kisasztalon levő kameráig, majd András a kamera előtt állva skype-on felhívta a telefonjáról, és lelkesen kommentálta az eredményt:
- Látszik a gatyám!
- Nahát, micsoda vizuális élmények – jegyeztem meg, de András épp attól volt elragadtatva, hogy a kamerából az előző mondatát visszahallotta.
- Az én hangomon beszél!

A következő kör persze az volt, hogy távolabbról is teszteljük a rendszert. Ez meg is történt este tőlem.
- Anyám az ágyon fekszik és olvas –jelentette András. – Nem is veszi észre, hogy forog a kamera.
- Ja, ez úgy is működik, ha nem skype-oltok?
- Persze. Tulajdonképpen – tűnődött el András – hozzád is beszerelhetnék egy ilyen kamerát, és akkor messziről figyelhetném, mit csinálsz.
- De jó lenne. Nézhetnéd, hogyan takarítom el a macskahányást.
- Azt annyira nem – fintorodott el András, de rögtön jött az újabb ötlet: - Lehetne mondjuk a fürdőszobában.
- Az tökjó, mert pont oda szokott hányni a macska.

A lajhárok elképesztő sokfélesége

- Szétunom az agyamat – mondta a manul nagy ásítás közepette. – Fogalmad sincs, mennyi hülyét kell itt elviselnem nap mint nap.

Azért egy rövid látogatás során is kaptam némi képet erről. Auróra kifutójánál például mindig előfordulnak olyan látogatók, akik életükben nem hallottak még a kispandákról. Ma egy fiatal és egy középkorú nő, valamint egy kislány állt meg a ketrecnél, vélhetően egy család három generációja. A nagymama és a gyerek vadul keresgélni kezdte, hol itt az állat, míg az anyuka fel nem mutatott a fára, ahol Auróra tökéletes gömbcicát formázva szemezett velem. A gyerek ez alapján végre megtalálta a látnivalót, de a nagymama nem.
- Ott van a fán! Narancssárga! – magyarázta a kisfiú, mire Auróra döbbenten kapta fel a fejét; nem csoda, miután neki van a legragyogóbb vörös bundája az egész állatkertben.
- Én még mindig nem látom – közölte a nagymama.
- Narancssárga! Ott fenn! – mutatott oda a gyerek. A nagymama végre észrevette, de nem mutatott különösebb lelkesedést.
- Ja, az ott! Biztos valami lajhár.
Az anyuka, aki már korábban elhúzódott tőlük (nyilván cikinek érezte velük mutatkozni) integetni kezdett, hogy induljanak már. Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Auróra megvárta, míg eltűnnek a sarkon, és csak azután mászott le az üdvözlésemre.


Az Ausztrál Ösvényen szabadon bóklászó, természetesen szelíd és ártalmatlan állatkákat ismerhetünk meg testközelből. Ehhez képest egy csapat gyerek pánikszerűen menekült az emufiókák elől, akik mélységes döbbenettel szemlélték az általuk gyakorolt hatást. Egyiküket megnyugtatásul megsimogattam, majd továbbmentem a „Neotrópus” szekcióba az ormányos medvékhez. Sajnos utánam jött egy anyuka és a kislánya, utóbbi minden üres kifutónál méltatlankodott, hogy nincs benne semmi (egész Dudley Dursley-stílusban; félig reméltem, hogy a Mérgesházban majd meglepetés éri). Amint meglátták az ormányos medvéket, a kislány kiabálni kezdett:
- Anyu, anyu, az ott mi?
Az anyuka rápillantott az első kéznél levő táblára.
- Nem tudom, kislányom, biztosan egy neotrópus.

Mintha csak el akarnának határolódni a lassú felfogású látogatóktól, az Ausztrál Alkony lakói villogtak a kreativitásukkal. A repülőkutyák találtak egy indát, amelyen élvezettel csúszdáztak le, a kuszkusz pedig egy faágról lógó fémtálból falatozott: farkát egy ágra tekerve rögzítette magát, és mellső mancsával magához húzta a gyümölcsökkel teli tálat. Egy idősebb angol hölgy érdeklődve nézte.
- Ez nem koala – állapította meg némi megfigyelés után (persze angolul). Kicsit gondolkodott, majd felvillant agyában a megoldás: - Akkor biztos lajhár!

Molly

Gazsi a Moli-pihenőhöz tervezte az ebédet. Nem meglepő módon a túratársak első kérdése ez volt:
- Ki az a Molly?
- Az egyik vombat az állatkertben – feleltem felkészülten. Betti megdöbbent.
- Milyen furcsa, egy ilyen bájos női név, és erre egy vombatot hívnak így. Ez azért elég szokatlan lehet.
- Neki nem – vetettem ellen. – Ő vombatnak született, neki ez a természetes.
- Igazából ez nem Molly, hanem Moli-pihenő – tájékoztatott Gazsi. – Egy Molnár Lajosról nevezték el.
- De ki az a Molnár Lajos?
Régebben Gazsi egy ilyen kérdést megkerült volna. (Emlékezetes beszélgetésünk a Noszlopy-kunyhónál: „Miért hívják ezt Noszlopy-kunyhónak?” „Mert itt lakott a Noszlopy.” „És miért lakott itt?” „Mert itt volt a kunyhója.”) Most azonban, hogy ő is az okostelefon-tulajdonosok soraiba lépett, nem hagyta annyiban és rákeresett az interneten.
-„Molnár Lajos emléktábla, kőpad, csodálatos kilátás a Prédikálószék - Dömös - Szemt Mihály-hegy - Dunakanyar irányába” – olvasta. – De nem derül ki, ki volt az a Molnár Lajos.
- Gyerekkoromban lakott a házunkban egy Molnár Lajos, de nem hiszem, hogy pihenőt neveztek el róla. Keress rá a wikipédián – javasoltam.
- Ez a wikimaps volt, a wikipédián nem is szerepel – tájékoztatott Gazsi és tovább keresett. Betti is elővette a telefonját, hátha talál valamit.
- „Foglalta a KPVDSZ Vörös Meteor Természetbarát Egyesülete Hegymászó Szakosztálya MOLNÁR LAJOS emlékére 1975. Molnár Lajos emlékére lett a kőpad neve Moli pihenő” – olvasta Gazsi.
- Te is a kéktúra oldalát nézed? – pillantott föl a telefonjából Betti.

Az általános leírásokból azonban nem derült ki Moli kiléte, így Gazsi új módszerhez folyamodott: kipróbálta a hangfelismerést. Lassan és tagoltan belemondta a telefonba:
- Molnár Lajos turista – majd megnézte az eredményt. – Na jó, ez biztos nem ő volt. Molnár Lajos vadász. Semmi. Molnár Lajos erdész.
- Ha minden foglalkozást felsorolsz, az sokáig fog tartani – jegyezte meg valaki.

Hosszas nyomozás után kiderült: Molnár Lajos (Moli) egy turistaegyesület fotószakosztályának volt a vezetője. Továbbra se tudjuk, miért az ő nevét viseli a pihenő.

Elveszett emberek a pride-on

Sztellt keresgéltük a civil faluban, se sehol se láttuk. Viszont én megpillantottam Vikit és odarohantam hozzá. Mire befejeztük a rövid beszélgetést, András már sehol. Visszamentem a Háttér standjához, ahol Sztellel kellett volna találkoznunk, de csak Dórit találtam ott.
- Nem láttad Andrást?
- Nem, de én most megyek, találkozom valakikkel a Szalay utcában.

Végül ráírtam Andrásra, hogy hol vagyok. Erre ő is megírta, ő hol van: a Parlament sarkán. Odamentem és nem láttam, így már kezdtem írni az sms-t, hogy melyik sarkán (sajnos több van neki, ez elég sok épületre jellemző), mikor észrevett és odajött hozzám.
- Sztell nem jön, nem érzi jól magát – jelentette be. – Mehetünk egy kicsit odébb, ha árnyékban maradunk.
Elindultunk tehát a színpad felé, hátha többet fogunk érteni a beszédekből (ez nem jött be). Egyszer csak Tomit vettük észre, aki nagy lelkesen András nyakába borult.
- Egy csomó ideje itt vagyok, de ti vagytok az első ismerősök. Amúgy a barátnőimet várom.
Beszélgettünk vele egy darabig a terveinkről, miközben ő időnként közbevetette, hogy „de tényleg a barátnőimet várom.”
- Persze, ez a szokásos duma, ha valaki nem ismer senkit egy buliban, de nem akar lúzernek látszani –jegyeztem meg.

Otthagytuk Tomit és továbbmentünk. Kis idő múlva Dóri sms-ezett rá Andrásra, hogy csatlakozna hozzánk, és a székely zászló alatt van.
- Valaki székely zászlóval jött? – pásztáztam végig a tömegen, de András szerencsére megértette, hogy Dóri a parlamenten lógó székely zászlóra gondolt. Így hamar megtaláltuk, és meghallgathattuk, milyen büszke magára, amiért felismerte a székely zászlót.
- Itt van Tomi is – mesélte András. – A képzeletbeli barátaira vár.

Miután elindult a menet, nem találkoztunk többé Tomival, de sokáig más ismerősökkel se. Már a Markó utcában ért utol minket Rita és Arni.
- Nem láttátok a Prizmásokat?
- Utoljára a gyülekezéskor. Zsófinak ördögszarvak voltak a fején – tettem hozzá a pontosság kedvéért. Arni felmászott egy kerítésre, hogy belássa a tömeget, és őket is szem elől vesztettük.

Valamivel később Lórit pillantottuk meg, aki oda is jött hozzánk.
- Ő a kislányunk, Dóri – mutatta be András. Lóri és Dóri hamar beszélgetésbe elegyedtek, a járdáról viszont Emil zúzott be hozzánk.
- Jaj, de örülök nektek! Itt nézem a tömeget már mióta, és egyetlen ismerős arcot se látok. Mondjuk a Rékát jól otthagytam elöl – tette hozzá elgondolkodva. – Mondtam neki, hogy elmegyek a menet végéig.
- Ő Dóri, ő pedig Lóri – mutatta be András kis csapatunkat.
- De jó, ezt könnyű lesz megjegyezni.
- Tudod, mit szenvedtünk, míg találtunk egy srácot, akinek a neve rímel Dóriéval?

A Széchenyi István téren (aki Rooseveltről magyarosított) megállapítottam, hogy menetünk gépjárműnek számít. Máskülönben miért kellett volna a KRESZ-nek megfelelően körbemenni az egész körforgalmon ahelyett, hogy levágnánk a szállodák előtt?
- Nézd, az anarchisták átvágnak a füvön! –mutatott Emil egy csapat emberre, akik a körforgalom közepén levő gyepen sétáltak keresztül. Hamarosan mi is odaértünk.
- Vágjunk át a füvön – javasolta András.
- Emil szerint azt csak az anarchisták teszik.
- Jaj, de jó! Mindig is anarchista szerettem volna lenni.

A Vigadó tér előtt utolért minket néhány viccesen nacionalista tábla („69 vármegye”, „Bi hazánk mozgalom”). Ennek ellenére Emil bejelentette:
- Azt hiszem, mégis elmegyek a végére, hátha találok ismerősöket.

Kicsit olyan ez a pride, mint a Magányos Szívek Klubja: az emberek egyrészt örülnek annak, hogy találtak valakit, akivel tudnak beszélgetni, másrészt viszont folyamatosan reménykednek, hogy találnak valaki jobbat. Akit persze ott fognak hagyni abban a reményben, hogy egy még jobbat találnak.

Előválasztás pókemberekkel

A metrópótló épp egy hatalmas Pókember plakát mellett száguldott el, mikor András megszólalt:
- Én majd meg akarom nézni a... az izét...
- A Pókembert?
- Azt. A három Pókembert este az izében az izé tévén.
- Ja, a polgármester-jelöltek vitáját az ATV-n? Azt én is. De az egyik Pókasszony. Ha lesmárolod, az lesz a Pókasszony Csókja.

A Nagyvárad téren örömmel láttuk, hogy ott vannak még az önkéntesek az előválasztási bódéban, úgyhogy gondoltuk, rögtön le is tudjuk állampolgári kötelességünket. András odalépett az önkéntes fickóhoz.
- Jó napot! Itt lehet a Tarlós úrra szavazni? Én a Tarlós úrra akarok szavazni!
A fickó elvigyorodott.
- Hát azt nem itt kell. Tessék felszállni arra a buszra ott, és kimenni egészen a végállomásáig...

András társaságában mindig parázok, hogy egyszer valaki komolyan veszi. Jó, ez annyira nem volt gáz, mint "Viva el rey!"-t kiabálni Barcelona utcáin két nappal a katalán népszavazás előtt...

Majdnem betettük a lábunkat

Gergő terve az volt,hogy a Kanin csúcsáról átmegyünk egy kilátóhelyre, majd onnan le a felvonó középső állomásáig. A kilátásra kiszemelt csúcs a határon van, így elmondhatjuk majd, hogy betettük a lábunkat Olaszországba. Az internet azonban azt írta, hogy több méter hó van a csúcson és az utat lezárták. Gergő házigazdánkat kérdezte meg, aki jófej módon még fel is telefonált, és azt a választ kapta, hogy a csúcsra valóban nem lehet fölmenni, de az általunk kiszemelt útvonal járható. A felvonó aljából felnézve a kiszemelt völgyben csak kevés fehérséget láttunk. A felvonó pénztárosa viszont azt mondta, még mindig mély a hó odafönt, nem fogunk tudni lejönni. Ez hosszas dilemmázást okozott, mert ugyan a többség arra hajlott, hogy maximum visszajövünk felvonóval, de páran nem szívesen adtak volna ki pénzt a puszta feljövetel-lemenetel kombóért, és azt mondták, akkor inkább lent maradnak. Ezen elvitatkoztunk vagy félórát, pedig azért nem kellett volna időt vesztegetni, mert visszafelé is el kellett érnünk az utolsó felvonót. Végül a hosszas dilemmázás eredménye az volt, hogy mindenki vett jegyet.

A felvonóban fülledt meleg volt, és azon poénkodtunk, hogy ki kéne nyitni az ablakot; mint kiderült, a másik kabinban Gábor ezt meg is akarta próbálni. Fent ragyogó napsütés és kellemes hűvös fogadott, valamint az a hír, hogy Betti elhagyta a napszemüvegét. Bement a csúcson levő kisboltba, hátha árulnak, de semmi ilyesmijük nem volt (sőt vécéjük se). Ezek után nem voltunk túl optimisták, amikor Richard azzal ment be, hogy müzliszeletet akar venni. Nem lepődtünk meg, hogy végül egy Snickersszel jött ki. Azon ő viszont meglepődött, hogy kérésére az eladó először tornacipőt (sneekers) akart adni neki, de örömmel nyugtázta, hogy itt legalább tudnak angolul.

Új túratervünk az volt, hogy nem balra, hanem jobbra indulunk, a sífelvonó aljában betesszük a lábunkat Olaszországba, majd lemegyünk a völgyön. Örömmel láttuk, hogy turisták egész csapatai indulnak jobbra fölfelé a sípályán, amely ezek szerint járható. Mint azonban kiderült, ők csak a közvetlen mellettünk levő csúcsra tartottak kilátás céljából. A sílift alsó állomását érintetlen szűzhó vette körül. Nem mertünk arra indulni, hiszen nem tudhattuk, milyen mély és nem szakad-e be. Viszont a mellettünk levő sípályán hirtelen lesiklott valaki, sőt lábnyomokat is felfedeztünk a hóban.
-Jól van, itt ember is lement – állapítottam meg megkönnyebbülve. Betti csodálkozva nézett rám.
- Mert a sítalpakon mi volt, mormota?

Gergő arra jutott, próbáljunk meg a sípályán lemenni, lehetőleg ne egymás mögött, hogy kevésbé terheljük a havat. Ehhez képest persze egy ponton észrevettem, hogy mindenki nagyjából mögöttem jön, ezért kicsit oldalra húzódtam. Mire jött a kérdés:
- Balra kell menni?
- Nem, csak a Gergő mondta, hogy széthúzás van, meg különben is a magyar politikát is ez jellemzi.
- Akkor beszélned se kéne – oltott le Ági -, mert a magyar politikára a párbeszéd se jellemző.
- Szó sincs párbeszédről, én csak itt monologizálok.
- Ja, azt szabad, azt Orbán is szokta.

Hamarosan szembejött két olasz és egy kutya azzal, hogy ez itt zsákutca, le van zárva az út. Ettől némileg elkedvetlenedtem, míg rá nem jöttem, hogy ők nyilván az olasz oldallal próbálkoztak. Leérve valóban azt láttuk, hogy Olaszország felé mély hó van, nulla esély, hogy betegyük a lábunkat. Richard azért lepisilte Olaszországot, így fejezvén ki véleményét az ottani aktuális vezetéssel kapcsolatban.

Lefelé menet meg kellett állapítanunk, hogy nem minden túratársunk készült fel a terepre. Betti nem hozott túrabotot, így Gergő adta neki kölcsön a saját két botja egyikét. Gábornak viszont semmilyen fejfedője nem volt, pedig hétágra tűzött az alpesi nap. Gergő ráparancsolt, hogy jobb híján nyissa ki az esernyőjét. Az a néhány arra járó, aki látott minket útközben, jókorát csodálkozhatott, hogy egy több mint 2 méter magas ember virágos kék esernyővel gyalogol egy derűs nyári napon a hegy tetején.

Betti napszemüvege után tovább szaporodott a veszteséglista. A következő megállónál Richard bánatosan állapította meg, hogy elhagyta piros kulacsát, pedig pont előző nap büszkélkedett el vele, hogy ez nem szennyezi a beleöntött vizet. Miután hosszasan vigasztaltuk, megtalálta a kulacsot a táska aljában. Továbbindultunk, de 10 perc múlva Betti hirtelen megállt.
- Basszuskulcs! Otthagytam a botodat! – mondta Gergőnek, és már fordult is vissza. Richard lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri. Gergő utánuk kiáltott, hogy ha az előző pihenőnél nem találják meg, hagyják a fenébe, ugyanis vészesen csökkent az idő az utolsó felvonó indulásáig. Ehhez képest több mint félórát üldögéltünk; Gergő és Ági a sötét középkort tárgyalták, ebbe én is bekapcsolódtam, majd egy ponton észrevettem, hogy Ági elaludt. Jó idő múlva érkezett csak vissza Betti vörös fejjel, de diadalmasan magasba emelve a túrabotot.
- Először nem vettem észre a fűben és továbbmentem fölfelé, de aztán visszafordultam és megtaláltam.

Jó sok időt elvesztegettünk, de Gergő azzal biztatott, hogy a meredek aljától már egy kényelmes szintút vezet majd a felvonóig. Ehhez képest a meredek aljában egy murvás utat találtunk (amely, mint a térképről is tudtuk, egész máshova vezet), egy üres tanyaházat és két idősebb belgát, akik elveszetten vizslatták a térképüket. Mint kiderült, sehol sem találták a jelzést. Gergő összevetette az ő sokkal részletesebb térképüket a miénkkel, és hamarosan megtalálta a jelzést is – a ház falán, ugyanis a turistautat konkrétan a gazdálkodó kiskertjén keresztül sikerült vezetni. A két belga hálásan jött utánunk. Azonban a kényelmes szintút csak álom maradt. Kidőlt fákon kellett keresztülmászni, a jelzést pedig vélhetően Szlovénia függetlenségének alkalmából festették fel és azóta se festették újra. Komoly nyomkeresői munkámba került megtalálni az utat, miközben persze szedni kellett a lábunkat, mert már egy óránk se volt az utolsó kabin indulásáig; ha azt lekéssük, gyalogolhatunk le Bovecbe és öreg este lesz, mire odaérünk. A belgák nem bírták a tempónkat és elmaradtak. Egy idő után egyértelműbbé vált az út, de szakadék szélén vezetett, egy helyen híd gyanánt két nem túl vastag fatörzsön kellett átmenni a mélység fölött. Végre aggasztóan hosszú idő után zúgást hallottam kicsivel alattunk. Három óra negyvenre leértünk a felvonóállomásig. Itt azzal szembesültünk, hogy az járt még ugyan, de föntről is mindenki most akart lejönni, ezért minden kabinban voltak. Szerencsére sok kabinban csak 1-2 ember, így az első ilyenbe beszálltak tőlünk ketten. Ekkor láttuk, hogy üres kabin közeleg. Mivel ezek nem állnak meg, hanem menet közben kell beszállni, mi Ágival előreszaladtunk és beugrottunk még a hivatalos beszállóplatform előtt, hogy a többiek csatlakozhassanak később. Az ajtó azonban automatikusan bezáródott (ezt eddig egyik kabinban se csinálta), így ketten mentünk le, a többiek egy következő kabinban.

Odalent Betti bement a mosdóba megkeresni a szemüvegét (nem lett meg), majd megbeszéltük a következő programpontot: a boveci fagyizás nyert. A megbeszélés után megfordulva hirtelen észrevettem a két belgát, akik egy asztalnál ülve söröztek, hullafáradtan. Ők tényleg az utolsó kabinok egyikét csípték el.

Gergő direkt elviteles fagyit akart, nem pedig beülőset, egyrészt hogy hazaérve még tudjunk csobbanni vacsora előtt (ha már van medence a szálláson), másrészt mert észrevette, hogy a sapkáját a felvonó aljában hagyta. Betti sajnos nem hallotta a tervet, ezért jegeskávét rendelt (nem volt könnyű menet, időbe telt, míg megértették egymást a pultossal). Utána tűz vissza a parkolóba.
- Ott a sapkád a széken, már látom! – kiáltotta Betti, amint beértünk.
- Köszi, ezért jövök neked egy sörrel – felelte Gergő és kiugrott az elhagyott ruhadarabért. Vacsoránál valóban rendelt is Bettinek egy sört, de a fizetésre már elfeledkezett erről és csak a saját fogyasztását diktálta be a pincérnek.
- Meg egy sör – jegyezte meg Betti halkan, de Gergő nem hallotta. A pincér visszamondta a listát, Betti ugyanilyen halkan hozzátette, hogy „meg egy sör”, de végül kénytelen volt azt saját maga kifizetni. Gergőnek csak később esett le a tantusz.
- Ja, hogy a sörödet én fizettem volna!
(Olvasóim megnyugtatására: másnap Gergő vett Bettinek egy aperol spriccet).

Állati őrjáratok Tabarca szigetén, avagy mesék Mátyás király ifjúkorából

Az Alicantétól 10 km-re fekvő Tabarca szigetén, a természetvédelmi terület kellős közepén magányos őrtorony áll.


Az ajtó fölött ott látható ugyan a polgárőrség címere, de emberi őrök már rég nincsenek benne. Ezzel szemben a fecskék kisajátították a peremeket, egymás mellett sorakoznak a fészkeik. Nem ők az egyetlen madarak, akik őrjáratoznak a szigeten. Mikor egy kis sziklás öbölben leültünk ebédelni, rögtön megjelentek sirály barátaink: II. Alfonz (róla bővebben ebben a bejegyzésben: https://macskamedve.blogspot.com/2016/07/) és társai, Albert, Miguel és Lucecita. (Természetesen András adott nevet a sirályoknak. Közéjük tartozik még Fernando, de ő előző nap a benidormi strandon megsérült; a parti őr úgy szedte ki a sziklák közül és tette be széke alá, hogy majd a műszak végeztével elvigye az állatkórházba. Ezúton kívánunk neki jobbulást.) Alfonz a vízből kiálló sziklára ült le és onnan figyelt minket, Albert a partról a víz széléről. Persze nem jöttek közelebb, hiába ajánlgattuk bagettjeinket. Ám mikor felkerekedtünk, visszanézve azt láttuk, hogy Albert – közönyt színlelve, mintha csak egészen véletlenül járna arra – elindult a korábbi helyünk felé, hátha maradt utánunk némi morzsa.

Tabarca városában a macskák járőröznek, szintén maradékok reményében. Egy kockás abroszos kisvendéglőbe akartunk beülni a főtéren, ahol a szomszéd asztal alatt több dús farkú macska is üldögélt. A pincérnő odajött és közölte velünk, hogy éppen zárnak. Odébbálltunk, és kicsivel később a macskák is libasorban vonultak át a tér túlsó felére. A pincérnő azonban nem mondott egészen igazat: valószínűleg egy csoport foglalta le az asztalokat, mert mikor 15-20 perc múlva odanéztünk, ismét ültek mindegyik asztalnál. A macskák ekkor libasorban újra átvonultak a téren és elfoglalták őrhelyeiket.

Az állatok azonban nem a leghíresebb őrei a szigetnek. András elmesélt nekem egy legendát, miszerint Mátyás király fiatalkorában a tabarcai őrtoronyban teljesített szolgálatot. (Ezenfelül ő volt a világítótorony őre, a postás, és kaktuszt is termesztett.) Egy idő után a sziget uralkodójává vált, III. Károly néven. A valódi III. Károly azonban megtudta, hogy bitorolják a nevét és a címét, ezért két alabárdossal kiűzette a szigetről. Mátyás királyt a világnak ezen a részén többé senki nem látta, bár rebesgették, hogy jó barátságba keveredett Sir Francis Drake-kel és beállt az ő kalózhajójára. Beszámolók szerint látták őt a helsinki Pihlajasaari szigetén (ez a hely is megemlítődik az Alfonzról szóló bejegyzésemben), amint a kalózokkal mulatozik. Tabarca szigetére azonban soha nem tért vissza.

Vármacskák

Már több bejegyzésemből kiderülhetett, hogy Horvátországban és Spanyolországban a kóborkák mellett számos munkamacska is dolgozik. Ebben a bejegyzésemben néhány olyan állatkáról mesélek, akik várakban teljesítenek szolgálatot.

Rijeka fellegvárában májusban még pénztár sem üzemelt, láthatóan az emberi személyzet előszezonban még nem számított turistákra. Nem úgy a macskaőrség. A belső vár melletti parkban először én pillantottam meg egy kis foltoskát és hívogatni kezdtem. Rögtön jött és törleszkedett. A többi macska – még vagy négy lófrált az elhagyatott játszótér körül – észrevette, hogy buli van, és lelkesen szaladtak oda ők is. Egy részük Andrást vette célba, akinek hamarosan mindkét keze tele lett macskával. Én is alig tudtam annyi időre elengedni őket, hogy fotót készítsek.

Krk óvárosa gyakorlatilag egy középkori vár. A várfalakon mindenhol cicák tanyáznak, de olyan is van, aki üzleti tevékenységet folytat:

Sajnos a tulajdonos első három macskája valószínűleg nem hosszúszőrű volt és így nem tanulta meg, hogy azoknak segíteni kell bundájuk karbantartásában: a kisállat szőre helyenként eléggé összetapadt. Abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet volt a bejárattól egy méterre egy kutyaitatót elhelyezni.

A szuvenírüzletekkel zsúfolt utcák után bekanyarodtunk egy elhagyatottabb részre, ahol az út közepén egy bájos teknőctarka-fehér macskahölgy – eleganciájából ítélve álruhás grófkisasszony – üldögélt. Hívásomra rögtön odajött, és olyan elbűvölően kedves volt, hogy még Andrást is meghódította. Ennek fényében arra a meggyőződésre jutott, hogy ő ellenállhatatlan, és a sietősen felénk tartó fiatalembert is megpróbálta lekapcsolni. Sajnos a fickót elfoglalta a zenehallgatás meg az sms-ezés, és észre sem vette a kisállatot. Nekünk is mennünk kellett már; a grófkisasszony leült az utca közepére és szomorúan nézett utánunk.

Pár országgal arrébb Alicante váránál is élnek macskák; igaz, ők elég vadak és elmenekülnek, viszont ők őrzik a vár alatti parkolót.

Tabarca szigetén, az erődvároskában is őrjáratoznak a macskák – de ez egy másik bejegyzésem témája lesz.

Őszinte étteremkritika

Dávid magyarázza a menza rendszerét:
- Ha menüt akarsz enni, a jobboldali sorba kell állni, ha meg ételt, akkor a baloldaliba.

Sportos választók

Régen minden választáskor a szomszéd háztömbben levő iskolába mentünk szavazni. Most azonban nagy betűkkel figyelmeztettek a kapun, hogy a körút túloldalán, a Wesselényi és az Akácfa utca sarkán lehet voksunkat leadni. Gondoltam, az iskolát biztos tatarozzák vagy valami más kavar van vele (például a gyerekek szétverték) és ezért nem mehetünk oda. Mikor azonban a szavazókörhöz értem, meglepve láttam a szomszéd ház kapuján a feliratot, miszerint annak lakói a Barcsay utcába (a körút túloldalán, tőlünk másfél sarokra) tartoznak szavazás szempontjából.

Ekkor értettem meg: pártunk és kormányunk azzal próbálja sportosabb életmódra ösztönözni az állampolgárokat, hogy még a legsűrűbben lakott belvárosi környékeken is mindenkinek legalább 500 métert kelljen gyalogolnia a szavazókörletig. Az egészséges életmód pártolójaként támogatom az ötletet, és javaslom: a következő választáskor a szavazást parkokban bonyolítsák, és a választópolgárok csak egy kör lefutása után járulhassanak az urnák elé.

Autók és vonatok Rijekában

A szervezők előre szóltak, hogy Rijeka központjában fizetős a parkolás, ezért első körben nem paráztuk túl a dolgot, letettük a kocsit az első fizető parkolóban. Úgy volt, hogy egy önkéntes várni fog az apartman előtt - várt is, de közölte, hogy rohannia kell, úgyhogy ideadja a kulcsokat és a barátnője majd jön és mindent elmagyaráz.Persze mire a barátnő megérkezett, mi már felfedeztük a dolgokat az apartmanban (kivéve a hűtőt, amit csak másnap találtam meg a tárolóhelyiségben - nyilván azért tették oda, mert nem is működött - valamint a vízforralót, amelynek csak a dobozával találkoztunk az újrapapírban), de a parkolásról megkérdeztük. Elmondta, hogy a benzinkútnál van egy parkoló, ami ugyan szintén fizetős, de csak reggel 7-től este 9-ig, hétvégén pedig szombat délután kettőtől ingyenes. Úgy döntöttünk, átvisszük oda a kocsit, bár még nem volt 9 óra. Persze előbb ki kellett fizetni az előző parkolót - ám hiába próbálkoztunk, egyetlen bankjegyünket se fogadta el az automata, viszont minden próbálkozásunk során hangos dörömbölést hallottunk az automata túloldaláról. Harmadszorra átmentem megnézni, mi történt. Ott ült a bódéban a fickó és közölte, hogy nála is lehet fizetni. Megtettük, majd beültünk az autóba. Még láttuk, amint az addig mögöttünk várakozó srác kétségbeesetten nyomkodja a pénzeket az automata nyílásába, tudomást se véve a túloldalról jövő dörömbölésről.

Miután több kör után megtaláltuk a másik parkoló bejáratát, azt láttuk, hogy a parkolóőr éppen pakolja össze a cuccait (este fél 9 volt). Megkérdeztük, hogy van a fizetés. Végigmért minket és látszott rajta: nagyon nincs kedve újra kinyitni a bódét.
- Ma ingyenes! - közölte végül.
Másnap nem használtuk a kocsit. Harmadnap reggel 9-kor már voltak dolgozók a parkolóban. Elmagyaráztam nekik, hogy azért nincs cédulánk, mert zárás után érkeztünk (ez igaz is volt, csak nem mondtam, melyik nap). Arra számítottam, hogy kifizettetnek velünk két órát (két napi parkolásért végülis nem sok), de csak legyintettek és felnyitották a sorompót.

Ami a vonatokat illeti, a reggeli futás során találtam egy vasútállomást,de olyan lepusztult volt, hogy használaton kívülinek ítéltem. Ezt a gyanúmat az is megerősítette, hogy a kikötő mentén végighúzódó vasúti síneken többször láttam autót közlekedni. Viccesnek is találtam a főutva zebrájánál kitett "Oprez! Vlak" táblát (ez a "Pozor vlak" horvát változata). Ám egyik délután, miután pont kidobtak minket egy étteremből (közölték, hogy ha enni nem akarunk, táguljunk innen, mi meg nem mutattunk rá, hogy előző este András ugyanitt csak egy sört ivott és senkinek nem volt semmi kifogása) sípolásra lettünk figyelmesek. Dél felől behúzott a kikötőbe egy rozsdás mozdony, mögötte pár ugyanilyen állapotú teherkocsival; az autók lefaroltak a sínekről, a vonat pedig végigdöcögött Rijeka főutcáján.

Berci és a tanyamacska

András javasolta, hogy menjünk el a sarki kávéházba, ami ugyan igen trendi hely, de ő mindig szerette volna kipróbálni. Mivel felajánlotta, hogy meghív minket, beleegyeztünk.

Amint beléptünk volna, egy középkorú pár lépett ki az ajtón. A férfi tört, de nagyon jó magyarsággal megkérdezte, hol lehet a közelben gulyáslevest enni, mert itt nincs és ők azt szeretnének.
- Van itt a közelben egy Ördögkatlan - ajánlotta Szilvi és el is magyarázta, hogy kell oda menni. A külföldiek megköszönték, mi meg bementünk.
- Vannak még másik ördögkatlanok is, hogy ez csak egy közülük? - kérdeztem.
- Most mit kötözködsz? Mi vagy te, magyartanár?

Pincérünk a Berci névtáblát viselte, de szélesebb volt, mint az általam ismert többi Berci együttvéve. Kiosztotta az itallapokat. Izgalmas fantázianevű italok voltak, de András felhívta a figyelmemet egy Tanyamacska nevűre, és persze kötelességemnek éreztem olyat rendelni. Egész gyorsan kihozták az italokat. Aztán Szilvit felhívta aktuális udvarlója, úgyhogy kiitta a sörét és lelépett, mi meg még beszélgettünk. Egyszer csak Berci megállt az asztalunk előtt és a poharak felé nyúlt. Ismerem az ilyen mozdulatot, gyorsan meg is ragadtam a poharamat, András is az övét. Berci szúrósan rám meredt, és farkasszemet néztünk egy darabig.
- Ezt még meginnám - verbalizáltam a helyzetet.
- És te? - fordult Berci Andráshoz, akinek már alig volt a poharában.
- Én is - felelte ő. Berci csalódottnak tűnt, ezért odatoltam elé Szilvi üres poharát.
- De ezt elviheted, ha szeretnéd.

Amikor épp fizetni akartunk volna, egy csomó olasz beállt a kassza elé, és meg kellett várnunk, míg elmennek. Ekkor András odament, fizetett és elgondolkozva nézte a számlát.
- Mi a gond? - kérdeztem.
- Az, hogy nem ettünk baconös hamburgert, és itt mégis szerepel.
Megkerestük Bercit és felvázoltuk neki a problémát.
- Ja, mellényúltam és a szomszéd asztal fogyasztását számoltam - mondta ő könnyedén, és visszaadta a különbözetet. Láthatóan nem zavartatta magát.

Álnéven a Kiskunságon

Szerencse, hogy azt javasoltam Csabának, szálljunk az utolsó kocsiba. Ugyanis mint kiderült, a hajnali első járatnak egy egykocsis motorvonatot állítottak be. Ha az utolsó előtti kocsit mondom, mindketten meg lettünk volna lőve.

Bösztörnél az ablakhoz álltam lefotózni az állomás tábláját Andrásnak, aki nem hitte el, hogy létezik ilyen település. Közben Csabát felhívta Tóni. Mint kiderült, még messze nincsenek az állomáson, ahol elvileg vártak volna minket, ezért azt javasolta, keressük meg a buszt, ami a túrázókat a rajthoz szállítja, és találkozzunk ott. Egy kicsit csodálkoztam, hogy akkor miért nem ez volt az eredeti koncepció, de utóbb kiderült. Tóni úgy tervezte ugyanis, hogy az állomáson ránk várva még iszik egy kávét, csak azt felejtette el, hogy ez csak akkor fér bele az időbe, ha hét helyett fél hétkor indul otthonról. Mikor kiderült, hogy idén nem lesz ilyesmire idő, nem látta értelmét, hogy az állomás felé kerüljenek.

A nevezésnél amúgy további meglepetés várt ránk, Tóni ugyanis Sanyi helyett (akinek kitűnő alibit szolgáltatott a kőműves – nem tudom, mennyit fizetett neki, hogy pont aznapra ígérje be magát) Attilával érkezett. Ehhez képest az előnevezettek asztalához érve a sajátja után magabiztosan közölte Sanyi nevét és Attilához fordult:
- Sanyi, írd alá az ívet.

Miután ötödik próbálkozásra mi is megtaláltuk, melyik asztalnál kell neveznünk és végre elindulhattunk, megkérdeztük, mi volt ez. Mint kiderült, Tóni nem akarta megzavarni a regisztrációs néniket azzal, hogy az egyik előnevezést írják át másik névre, ezért megkérte Attilát, hogy Sanyi álnéven járja végig a túrát. Természetesen az ellenőrző pontokon következetesen Sanyinak szólítottuk és időnként hangosan elmerengtünk, mit csinálhat ilyenkor Attila. Attila-Sanyi persze az utolsó pillanatban tudta meg, hogy beugrása lesz, nem is készült kajával (kivéve a kézműves túracsokit, ami alá kartonpapírt tettek a dobozba, hogy vastagabbnak tűnjön) és ezért lelkesen beállt a sorba annál az ellenőrző pontnál, ahol kenyérlángost osztogattak. Tóni nagyon nem örült az időveszteségnek, de süket fülekre találtak az érvei, miszerint:
- Ne tökölj már itt, ne légy olyan, mint az Attila!
Azután persze, ha már ott vagyunk alapon, Tóni is vett kenyérlángost és tett rá az összes fajta tejfölből, amit kiraktak – ezek egy része le is csöpögött a túracipőjére.

Túra közben Csaba természetesen vicceket mesélt, köztük egy régi szocialista klasszikust. Kimennek a tévések a tanyavilágba interjút készíteni Pista bácsival, hogy hogy telik egy napja. „Hát, reggel felkelek, bedobok egy felest...” „Jaj, ezt nem szabad mondani, még rossz fényben tünteti fel a parasztságot! Mondja azt, hogy elolvas egy könyvet.” „Hát jó. Reggel felkelek, elolvasok egy könyvet, aztán teszek-veszek a ház körül. Ebéd előtt megint olvasok egy kicsit, délután pedig lemegyek a haverokkal a könyvtárba. Mikor a könyvtár bezárt, átmegyek a Józsihoz, akinek saját nyomdája van.” Ezen a ponton épp egy tanyához értünk, amelynek udvaráról két vidám bácsi integetett lelkesen. Egyikük ki is jött a kapuba megkérdezni, hova megyünk („Szabadszállás? Jaj, hát az nagyon messze van!”) meg mesélni róla, hogyan árul dinnyét. Mikor továbbmentünk, Csaba megjegyezte:
- Szerintem itt is van nyomda, és épp egy író-olvasó találkozót láttunk.

Tóni egész másfajta "olvasnivalóra" vágyott: már túra előtt lelkesen áradozott a horgásztóról, ami nemcsak szép, de a partján kávézó is található. Sajnos már egy elég korai ellenőrző pontnál kiderült, hogy idén nem arra viszik a túrát, és egyáltalán nem esik útba vendéglátóipari egység. Tóni végig azon szomorkodott, hogy nincs kávé, és amikor az ellenőrző pontokon csokit meg almát kínáltak, mindig visszakérdezett:
- Kávé nincs?
Csak az utolsó ellenőrző pontnál mutattak rá válaszként az ott ülők egy termoszra.
- De, van kávé, bár ezt igazából magunknak hoztuk.
- Ja, akkor nem kell.
- De sok van, szívesen adunk.
- Tóni, itt a lehetőség – figyelmeztettem.
- Nem, most már mindegy.

A célban, miután Attila megkapta a Sanyi nevére szóló emléklapot és a Sanyinak rendelt pörköltet (a réteseit viszont nekünk adta, mert nem érezte feljogosítva magát az elfogyasztásukra), beszédbe elegyedtünk egy vagány nagykanizsai túratársnővel, aki az 55 kilométeres távot teljesítette nem sokkal több idő alatt, mint mi a 35-öt. Miután kifejeztük csodálatunkat az erőnlétét illetően, vállat vont:
- Á, tök jól vagyok. Jó volt a terep, nem volt nagy sár meg mély homok, és még kávét is kaptam.
- Igazán? Hol? – csillant fel Tóni szeme.
- Az utolsó ellenőrző pontnál. Ott volt mellettük egy termosz, felajánlották, hogy szívesen adnak belőle. Szerintem ti is kaptatok volna.